Harcsa-Keszég-Márkos-Hock-Pándi: Kassák - Opus Jazz Club

„…emlékeimet szerettem volna kimosni a fejemből melyek
szörnyen megülepedtek
és fekete zászlókat lobogtattak a partok felé
hogy miféle partok felé azt nem tudom
ugy éreztem valami rohanó folyó vagyok és partjaim
vannak
lesorvadt pálmákkal és zöld békákkal
mert ekkor már költő voltam megoperálhatatlanul
rendesen leveleztem a szeretőmmel
s tudtam csak föl kellene hasitani a szügyemet és tiszta
arany csurogna ki a szivemből…”

Meghökkentett, mikor először hallottam, hogy a zseniális Lámpafény után Harcsa Veronika Kassákot zenésítene. Nem mondom, hogy nincs nála nehezebben dallamba képzelhető szerzőnk, de az biztos, nincsenek túl sokan… Van zenéje a gondolatok szabad, őrült áramlásának; de a saját magát folyton – és szándékosan – kizökkentő költő (az avantgárd spontán kifolyását szürreális képekkel pöttyöző) szóömléseit nehezen tudtam énekbe képzelni. Úgy értem – énekbe, ami hiteles marad az alapanyagához. Veronika megmutatta az „Üzenj” zenével körítésekor, hogy mindez nem lehetetlen – de ehhez hozzá kellett nyúlnia a szöveghez is, nyomatékosító ismétlésekkel, a versáramlás egyfajta kipontozásával teremtve saját, elénekelhető olvasatot. Egy biztos, pokolian kíváncsi voltam, mi sül ki ebből – hogyan-hova változik ez a szabadságában is meglehetősen monolit költészet a hozzányúlástól.

Aztán ez a kíváncsiság határozott várakozássá izmosodott, amikor a fülembe jutott, ki mindenki csatlakozott ehhez a kalandhoz. Márkos Albert – előre borzongtam, mi lesz itt, miközben (ez is egyfajta hangolódás) a lejátszóba pakoltam felkavaró Shakespeare-jeit. Hock Ernő – a bőgős, aki egymaga képes telilakni a színpadot, miközben Dreschtől posztmodern kocsmazenekarig bárkit kísér. Pándi Balázs – hivatásos formabontó, a dobon ezerféleképp elszakadni, de nagy alázattal kiszolgálni is hajlandó játszótárs, aki kultikus amerikaiakkal való együttműködéstől a punkig kattan, ha kell. És Keszég László. Tökéletes ellenpont Veronikának – mint ahogy mindannyian azok. Egyértelmű volt: ennyi erős akarat közt az övé csak az „egyik”. Mint ahogy az is – nem a hagyományos értelemben vett megzenésített verseket fogunk az este folyamán hallani.

Szerencsére. Hiszen így valóban megízesült a versi alapanyag, attól a hallatlanul kompromisszummentes, olykor határokig merészkedő bátorságtól, amit ezek a versek valóban megérdemelnek. Nézzétek, Kassákot vagy szereti az ember, vagy a pokolba kívánja. Csak ha nem ismered, akkor hagy hidegen. Egy ponton, ott az Opus Jazz Clubban (maga a hely is megérdemelne egy külön misét, finom kaja, jó bor, igazi klubérzet…) úgy éreztem, végre maga a Kassák-jelenség áll előttem. A szerteszaggatott, önmagát a papos komolysággal kifigurázó, a maga harmóniáit, mint a diót rendre feltörő jelenség; az ember, akivel a világ nem tudott mit kezdeni; az a dilettáns zseni, aki egykor egymaga vitte a kezéhez ragasztott, letehetetlen zászlót – valójában folyvást ellökve magától bárkit, aki átvehetett volna ebből a teherből.

„Beszélgessünk, beszélgessünk
Te meg Én
Beszélgessünk nem szegletesen kemény, hanem puha
legömbölyített szavakkal,
ahogyan a szerelmesektől tanultuk
alig hallhatóan,
ahogy a tölgyfa levelei beszélnek egymással.
Mondj Nekem valami szépet
hogy én is mondjak Neked valami szépet.
A szemeimhez beszélj
a homlokomhoz
egyenesen a szívemhez
Te Nekem
és Én Neked.”

Kiemelkedő pillanat volt ezt a verset újra – teljesen másképp hallani. Ott ültem egy csodálatos beszélgetésbe hallgatózva, ahol öt kivételes képességű ember beszélgetett a hatodik szavaival. Ott ültem a térben, ahol az egyik legkedvesebb kortárs énekesnőm együttesek és random tripek után a sokadik projektjével bizonyította megint, mennyire hajlandó és szeret együttműködni. És arra gondoltam, ahogy ebben a dallamban a rögzített hangra fűzte a magáét – hogy egyszer úgy lesz az övé a színpad, ahogy Laurie Andersoné. Eldobva minden támaszt és korlátot, a másik iránti alázatot és az általa nyújtott létrát a zenei egekbe – az övé lesz, Harcsa Veronikáé, aki eddig is mintha csak a színpadon nyílt volna ki teljesen… nem tudom mi lesz akkor, mi lesz az övé, mi a miénk. Az érzés elszállt a dallal, az estén, ahol a másik által nyújtott létrán mászott az egekig a másiknak adott alázat.

„A külvárosok házai között élek a
mezitelen lány és a durva károm-
kodások testvérségében
gyakran ki akarok törni korlátaim
közül
a gondolat egy késszúrás itt minden pillanat
egy szem a hétköznapok láncából
de nem a könyörgés az ami a számon van
nem a fájdalom sem a meghasonlás ke-
serü vize
érzem a kezed érintését és azt hogy egyszer
kivezet engem a kerités mögül ahol virá-
gaim hervadnak…”

A koncert végén, ahogy Márkos Albert sorolta a fellépők neveit, a mondatát így fejezte be: …és Kassák Lajos. Igen. Így kellett befejeznie, az alapos kalapos valóban megjelent az Opus színpadán velük. Szinte láttam, ahogy meg ugyan nem hajol, de a kalapját megbökve biccent.