De odatenném mellé a hitetlen, a ráció emberének mértéken felüli tisztességét is. Ahogy a bűnfejtő átéli a maga damaszkuszi pillanatát, az tényleg fenomenális, főleg, mert az oda vezető út stációit is (mind a tizenkettőt) alapos gondossággal komponálták ebbe a (taláros téma ellenére) meglepően üdén ütős kis szösszenetbe. Hiszen ez is feladat – és a vallás valódi (társadalmi) szabadsága, amikor észreveszi a megfejtés pillanatában a bűnöst, és hagyja működni a hitét. Mert a gúny, a felsőbbség, az értelem gőgje helyett ez is út lehetne, kellene legyen: tisztelni a hívatottságot abban, akinek erre van szüksége. Hiszen újszövetségi értelemben nem fanatizmus, nem elvakultság, nem farizeusság vagy menekülés feltétlenül hinni. Ebből a bájos kis krimi-ujjgyakorlatból a hitet teljesen feleslegesnek megélő ember is tanulhat – hogy például a neki felesleges nem evidensen káros, hazugság, butítás. Hogy a „mese” nem alapjában egyenértékű például a propagandával. Ha nincs magyarázat, mese szövődik a dolgaink köré. És azt a rációnak is illik belátnia, hogy számtalan dologra nincs magyarázat.
Mondjuk ebben a krimiben pont van – de ez műfaji követelmény. Rian Johnson pofátlanul tehetséges ember – az újra- és újranézés minden esetben további képi- és forgatókönyvi gegeket tárt fel, tényleg pokolira szórakoztatóra sikerült a móka, ha hagyod magad vinni általa. Ami valószínűtlenség benne, az a műfajé – s ami valódi, azok tényleg élő emberi gesztusok, egészen magas nívón eljátszva. Miközben ezek a játszott figurák egytől egyig karikatúrák is – típusok gonosztükrei, ami megint mesterszintű krimi-írói gesztus. Az a jó, hogy a kockáról kockára kitalált képömlés ennek megfelelő keretet ad, a filmi ritmus végigvisz a legvalószínűtlenebb gegeken is – s miközben a bűnügy (és megoldása) a végén megkapja a maga erős valószínűtlenségi faktorát is, rá lehet ébredni: a mese, a szórakozás, a szétszóratás közben tanítás is. A jó mese mindig.
A szériának eddig is az egyik ereje volt a remek szereposztás, itt tényleg csúcsra lett járatva. Josh Brolin dörgedelmes telitalálat, Josh O’Connor még inkább az – mert a vívódásai sose tolakodóan, de minden gesztusában ott figyelnek. Igen, ez tényleg ilyen: a dörgedelmes ó-ember harcosan hiszi az igazát, az újszövetség embere keresi, a kétely és bizonyosság folyamatos metszéspontjában. A templom rabszolgája, Martha minden kockáján éli a saját ó-emberségét; Glenn Close nem tud nem jó lenni, de itt a legjavát adja az átlényegülésnek. Amúgy a nyomozóösztön bennem (a muszáj, hogy értelme legyen mindennek egy ilyen krimiben, mert ez különbözteti meg az élettől) azt mondatja velem, hogy ő az egész katyvasz megalapozójának, a diabolikus nagyapának, Reverend Prentice Wicks-nek szerelemgyereke, a megkísértett örökös, Grace, a szajhakurtizán (imádom ezt a nyelvileg baconszalonna jellegű fokozást) féltestvére. Adna ehhez az egészhez még egy farkakkal (pardon, rakétákkal) telifirkált vajszínű kripta-árnyalatot.
A harmadik rész fényében az a mókás gondolatom támadt, hogy Rian Johnson eléggé céltudatosan viszi bele Benoit Blanc segítségével a nézőt a korunk legfeszítőbb kérdéseibe (mondjuk így: erősen amcsi szemüvegen át – de hát ha egyszer amcsi), s miközben olykor pofátlanul felkavaró módon szórakoztat, egy halom dolgot feltár. Az első részben a gazdagság nevetséges felelőssége és a bevándorlás; a másodikban a tech-milliárdosság mindent is lehet-je, a harmadikban a megvallás fonnyadó katalógusa kapott görbe tükröt, kíváncsi leszek, hova nyúl negyediknek. A magam részéről szórakoztatónak találom, hogy az Üveghagyma sokak szemében volt lejtmenet – mondjuk én azt is nagyon szerettem, csak sikerült egy halom jó és fajsúlyos móka közt találkozni vele, s így jobban érzett rajta a hab-patronszag. Mert azért ezek a filmek szórakoztatni akarnak elsősorban, szétszórni a gondjaid közül, pici ember, néző, befogadó, fogyasztó. Az más kérdés, hogy össze is rakódnak valami többletté, ha hagyod.
Igazán komolyan megtisztelő a
vége. Az örökségünk tényleg Krisztusban van, ami a hit embereit illeti – és a
folyamatos kísértés is így van jelen az életben, feloldhatatlanul. Mert amúgy a
szentírás tanításának ez a veleje: úgy nem vagy egyedül, hogy nem lettél
bűntelen, nem mos tisztára a megvallás – csak áldott a belátással: valaki ebben
a bűnös állapotodban is magához ölel. És igen, ez jelentheti a cinizmust is: Isten úgyis megbocsát, mert az a mestersége.
De ne feledjük, az ateizmus is jelentheti azt: ha csak űrbe vetett
jelentéktelen parányok vagyunk mikroszkóp alatt se látszó tettekkel, akkor
minden megtehető. Épülhetnek gázkamrák, demonstrálhatjuk a képességeink
megatonnás, fertőző robbanással. A választás e tekintetben nem a hívő
privilégiuma. Hogy elviseli-e a kétely folyamatos jelenlétét, vagy végül, nehéz
időkben, legvégső esetben mégis kiműti Krisztus alma-szívét a faragott bordák
közül.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése