Émile Ajar: Salamon király szorong

„– (…) És ha boldog az ember, de nemcsak úgy tessék-lássék, hanem igazából, akkor még jobban megijed és fél, mert nincs hozzászokva. Szerintem aki igazán fifikás, annak úgy kéne intéznie, hogy baromi szerencsétlen legyen, olyan, mint egy rakás érzéketlen kő, akkor nem félne a haláltól. Én aludni se bírok. Ilyen a lámpaláz. Na jó, boldogok vagyunk, de ez még nem ok, hogy elhagyjuk egymást, ugye?

– Kérsz egy nyugtatót?

– Nem fogok nyugtatót bevenni boldogság ellen, a kurva életbe. Gyere!

– Ne félj, nem fog megbüntetni az élet, csak mert boldog vagy.

– Nem tudom. Az élet egy jó nagy kukkoló. Kifigyeli, ha boldog valaki.” 

Bevallom, máig felemás élményként él bennem a tavaly olvasott A virradat ígérete – egyfelől elbűvölt a szépség és banalitás e furcsa keveréke, másfelől iszonytatóan (de tényleg iszonytatóan) idegesített a történet, középpontban az önző-önzetlen, erőszakosan odaadó, méregből s mézből összegyűrt anyai szeretettel... Még most is kiráz a hideg, ha eszembe jut Romain Gary anyafigurája – épp ezért nem sok híja volt, hogy becsukott szemmel és füllel menjek el a Salamon király szorong megjelenése mellett. Aztán egy szép napon megláttam a fenti idézetet Amadeánál és elvesztem. Mert ez pontos. Kurvára fájóan pontos. Ez vagyok én, ezek vagyunk mi – kortünet persze ez is, kár tagadni. Ám ettől még fáj. Aki zokogott már a legboldogabb napjain a konyhakövön gubbasztva mert félt attól, hogy elveszti a nehezen szerzett kis boldogságmorzsát, annak kötelező könyv ez – olyan őszintén és mélyre hatolóan beszél mindennapi szorongásainkról, ahogy kevés regény; és teszi ezt olyan iróniával és mesterkélten analizáló távolságtartással - mert kilóg ám a lóláb - hogy olykor szájbatekerném az írót amiért ilyen nyíltan kiröhög. Aztán meg csapkodom a térdem és én is kiröhögöm magam. Mert valljuk be, gyakran - nagyon gyakran - marhára röhejesek vagyunk mi, ipari szorongók…

És ez esetben szinte mindegy, hogy okkal vagy ok nélkül szorongunk-e, hogy saját elszalasztott lehetőségeink, jóvátehetetlen hibáink, fel nem dolgozott traumáink állnak-e a háttérben, vagy „általános, emberbaráti szeretetből” váltanánk meg a világot és betegszünk bele az aggodalomba a bébifókákért meg a tengerbe ömlött olajban vergődő sirályokért – a szorongás kívülről általában ostobán fest. Mint Jeannot, a párizsi taxisofőr, aki miközben rosszfiús fizimiskájával inkább egészséges távolságtartást, mintsem bizalmat vált ki a legtöbb emberből, belül kis híján halálra emészti magát a világ bajai miatt. Legszívesebben megmentene mindenkit – a francia partoknál haldokló halakat és madarakat éppúgy, mint a kambodzsai mészárlások áldozatait vagy az öregkorukra magukra maradt csöveseket.

Ez a nemtörődöm lazaságba burkolt világfájdalom kelti fel Salomon Rubinstein úr - a nadrágkirály - érdeklődését, aki a konfekcióiparból visszavonulván afféle jótékony huszadik századi Salamon királyként borítja be gondoskodásával Párizs rászorulóit: magányos időseknek küld gáláns ajándékcsomagokat, rászorulókat segít alapvető kényelemhez, telefonos lelkisegély-szolgálata az éjközepi szorongók utolsó mentsvára. Salomon úr csak ad, mindenkinek csak ad, válogatás nélkül, cserealap nélkül, „hitelképesség” nélkül – és nem csak javakat, hanem figyelmet, személyességet, törődést. Magából ad – mintha valóban az lenne a célja, hogy szégyent ébresszen Istenben, aki erre nem képes (vagy csak szarik ránk, ahogy a filozofikus hajlamú Chuck véli). Dacos, sértődött, nagyszívű adakozás az övé – minden momentumából süt, hogy leplez. Leplez csodálatos - tán meg nem érdemeltnek vélt - megmenekülést a népirtás elől, leplez szerelmi csalódást és fájó magányt, leplez halálfélelmet és a kiszolgáltatottság ellen vívott harcot. Amíg azt játszom, hogy Isten vagyok, nem érinthet földi halandókat érintő félelem, fájdalom, baj, bánat, halál.

Ki tudja, lehet hogy a nagyvilág bajai felett érzett szorongás felismerése mellett a leplezés azonos gesztusa is Jean felé sodorta Salomon urat – hisz leplez Jeannot is. Jeannot, aki iskolázatlanságát értelmező szótárak órák hosszat való tanulmányozásával kívánja orvosolni, észrevétlen redukálva szótári definíciókra minden érzést és burkolva áltudományos magyarázatokba saját félelmeit; aki „nem személyes, hanem általános, emberbaráti szeretetből” ágyba viszi az öregedését észre sem vevő egykori sanzonénekesnőt; aki csakazértis lehugyozza a ház falát, csak hogy az idegbeteg házmester kiengedhesse a gőzt és ordibálhasson egy jót, mielőtt gutaütést kap. Leplez, de keres – és ez bizony nagy különbség! Ő az, aki bárdolatlansága ellenére (vagy tán épp azért) tisztában van vele, hogy milyen egyszerű és képmutató lények is vagyunk, hiszen „amikor a veszélyeztetett fajokra gondol az ember, akkor kevésbé törődik a maga személyes boldogtalanságával”. És ő az, aki felismeri - nem a mindentudó Salamon király - hogy a személyes boldogság lehet éppoly fontos és általánosan érvényes jócselekedet, mint a féktelen jótékonykodás. Mert ha nem mérgezem magam évtizedekig egykori sérelmek árnyával dacolva, ha nem kapargatom le készakarva a varasodó sebet újra meg újra, ha nem fektetem tagadásba az energiám, akkor már tettem valamit azért, hogy kevesebb keserűség legyen a világban.

Persze Romain Gary nem annyira naiv - és nem is nézi annyira hülyének az olvasóit - hogy el is higgye, képesek vagyunk így működni. „Chuck állítja, hogy a Sorbonne-on egyetlenegy szakdolgozat sincs az Emberi Faszságról, íme egy újabb magyarázat a Nyugat hanyatlására.” Nincs ezen mit szépíteni, ez a könyv egyfajta vitairat az Emberi Faszság ellen – amellyel módszeresen tesszük tönkre magunkat, a körülöttünk élőket és az egész világot. És ez esetben tök mindegy, hogy privát kis balfaszságokról van szó, hogy nem tanulunk tovább, hogy elszúrjuk a lehetőségeink, hogy nem állunk szóba a rokonainkkal, aztán amikor már késő, vinnyogunk a fájdalomtól, hogy sértődésből hagyjuk elmenni magunk mellett a szerelmet, vagy tankhajókat vezetünk zátonyoknak és bombákat robbantunk fel, vagy módszeresen hizlaljuk az ózonlyukat. Mindannyian elszúrjuk, mert emberek vagyunk, hülyék, gyarlók, gyengék, egyszerűen erre vagyunk kalibrálva. És ha néha - nagynéha - sikerül valamit jól csinálnunk, megragadni valamit a boldogságból, megajándékozni valamivel a körülöttünk élőket, akkor legyünk baromira hálásak és élvezzük ki amíg lehet, ahelyett hogy az elvesztésén nyavalygunk – előre.

Nem kicsit keserű könyv ez egy nagyon jó emberismerő tollából – érdemes lenne elgondolkodni rajta.

Kiadó: Park

Fordító: Bognár Róbert