SPOILER? Az meg mi?

Ismét eltelt egy hónap, ismét itt a TÉMÁZUNK rovat! E havi témánk a spoiler jelensége, amiről a rövid és tömör véleményem valahogy így nézne ki: 

KIT ÉRDEKEL??? 

Persze ebből még nem lesz poszt, úgyhogy szedjük össze magunkat és meséljünk egy kicsit a spoilerekhez és azok „lelövéséhez” való viszonyunkról, és - a témához kapcsolódóan - az újraolvasásokról. Mert bizony ez a két dolog az én megközelítésem alapján nagyon is összefügg…

Szóval spoiler. A wikipédia szokásosan remek (…) meghatározása alapján: a spoiler irodalmi művekre, filmekre, videojátékokra stb. vonatkozó információ: leggyakrabban a végkifejlet elárulását jelenti, de kulcsfontosságú pontok (főleg hosszabb alkotások esetén) nem csak a mű végén találhatók. Idő előtti közlése elronthatja, tönkreteheti a befogadás élményét… Öhm, na ne már… Kövezzetek meg bátran, de én azt vallom, hogy ha egy irodalmi mű vagy egy film befogadásának élményét el tudja rontani a végkifejlet ismerete vagy egy kulcsfontosságú információ, akkor az szarul van megírva. Pont. (Na jó, a wiki is hozzáteszi, hogy: újabb kutatások szerint viszont akár élvezetesebb is lehet a művek olvasása, ha előre tudjuk a végüket.)

S hogy fokozzam még egy kicsit a kedélyeket - vigyázat, gigantikus coming out következik! - én bizony elolvasom előre a könyvek végét. Egyrészt azért, mert U.T.Á.L.O.M a mesterséges feszültségkeltést, a patikamérlegen kimért középfordulatokat, amelyek általában csak arra jók, hogy még egy kicsit tovább emeljék a vérnyomásunkat, de legtöbb esetben teljesen irrelevánsak a cselekmény szempontjából; másrészt azért, mert azt vallom, hogy ha egy könyv jól van megírva, akkor annak a végkifejlet ismeretében is jó olvasmányélménynek kell lennie. Lehet erre azt mondani, hogy szemét vagyok, mert eleve vert helyzetből indítom szegény szerzőt (önjelölt krimifenoménok kíméljenek), lehet azt, hogy elrontom a saját élvezetem (amúgy nem, elég sok könyvet élvezek végig így is), lehet azt, hogy jó-jó, de azért vannak egy csattanóra kihegyezett művek, amelyek esetében úgy normális, ha egyszer ütnek, de akkor nagyot. Az utolsó ponttal még talán-talán egyet is tudnék érteni, de hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy inkább nem. Bocs, nem tehetek róla, én ilyen vagyok, ha valami csak és kizárólag egy haj’ de nagy csattanóra van kihegyezve és amúgy semmi de semmi tartalma nincs, akkor az nekem nem kell.

Ezen a ponton természetszerű reakció az olvasó részéről hogy na de hát akkor a krimik… Ja kérem, krimi és krimi közt is van különbség. Tény és való, Columbo felügyelő másfél órás toszakodása akkor is dögunalom, ha nem tudjuk, ki a gyilkos, hát még ha tudjuk, de azért ugye nem ez az elvárt szint? Isten látja lelkem, nem vagyok egy Agatha Christie-rajongó, de a kisujjeltartós teadélutánokon nyomozgató hölgyeményhez köthető a legviccesebb anti-spoilerpara élményem – jelesül az, hogy én bizony tudtam a Tíz kicsi néger végét, mert elmondták, pontosan tudtam, ki a hunyó, mégis úgy megvezetett az írónő, hogy menet közben meggyőztem magam, hogy nem is ő lesz, tuti félreértettem anno a barátnőmet, vagy ő olvasta rosszul a könyvet… Naná, hogy az volt a gyilkos, akiről tudtam hogy ő a gyilkos. Ezt várom minden olvasott könyvtől – hogy igenis, vezessen meg, vigyen be a zavarosba, kételkedjek a saját józan eszemben, miközben olvasom. Van ám, hogy sikerül… Rowlingnak például egész jól sikerült a Kakukkszóban – hiába sejtettem nagyjából a századik oldalon, mivégre az egész gyilkosságosdi, simán elhitette velem, hogy nem is úgy van. Úgy lett.

Aztán vannak az olyan krimik - még mindig krimik - amelyeket nem azért olvas az ember lánya, hogy megtudja ki a gyilkos. A skandináv krimik nagy részében például számomra édesmindegy, hogy depis svéd egy vagy depis svéd kettő állt neki kiirtani a fél szomszédságot – a lényeg a társadalomrajz, az atmoszféra, a hideg, ami nem a bűnténytől, hanem az ábrázolt világtól kúszik fel a torkunkon. De említhetném a Dávid Veron-történeteket is, melyek szintén ízig-vérig krimik, mégis, eddig minden kötettel úgy jártam, hogy a nyomozósdinál sokkal jobban érdekelt a főhősnő csetlés-botlása a saját kis életében és a nagyvilágban, no meg a bájos Ókanizsa mindennapjai.

Direkt írok ám ennyit a krimikről, csak mert a spoilerekkel kapcsolatos beszélgetések során rendre megkapom, hogy jó, persze, a szépirodalom (amit általában olvasok) az más – és tényleg más, bár a megkülönböztetést nem arra a vezérfonalra fűzném fel, hogy valami szépirodalom-e vagy műfaji irodalom, hanem hogy cselekményközpontú-e avagy sem. Nyilvánvaló, hogy nem-cselekményközpontú művek esetében a spoiler fogalma tökéletesen értelmetlen. Elmesélhetem, mi a Mrs. Dalloway végkifejlete, de egy árva kukkot nem mondok el vele a regényről magáról, ez egyértelmű. Ugyanakkor, azt kell mondjam, a nem-cselekményközpontú művek olvasása hozzásegíthet egy olyan nézőpont kialakulásához, amellyel aztán más szemmel olvassuk a cselekményközpontú műveket is: mert hát, ha tudom, hogy ad absurdum nincs is cselekmény, akkor nyilván a megírás módjára figyelek, és nem a nemlétező cselekményre – és ha erre kondicionálom magam (értsd: sok köldöknézős bölcsészkönyvet olvasok) egy idő után már a cselekményközpontú műveket is úgy olvasom, hogy nem a (már létező) cselekményre, hanem a megírás módjára figyelek. [Hát jaj, szabadalmaztatnom kéne a receptet, nem?]

Sorolhatnám még a példákat napestig, de inkább nyergeljünk át az újraolvasás témájára, ennél jobb alkalom úgysem adódik már – mert hát a válasz a „mitől függ, hogy újraolvasunk-e valamit vagy sem?” kérdésre roppant egyszerű: attól, hogy jól van-e megírva vagy sem. Tök mindegy, hogy nem hogy a végét tudom A Gyűrűk Urának, de a fél könyvet kívülről tudnám idézni, akkor is jólesik újraolvasni, mert imádok beleveszni a világába. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy a Harry Potter hetedik részének a tizedszeri olvasásra is ugyanaz lesz a vége - sajnos… - akkor is szívesen kalandozom Roxfortban még hét éven át. De mondjuk Neil Gaiman vagy Joanne Harris bármelyik könyvét is bármikor újraolvasnám a hangulatuk miatt, hiába tudom mindnek a „végét”…

…ami, ha belegondolunk, önmagában is mekkora hülyeség már? Tudom a végét? És akkor egy festménynek is „tudom a végét” ha egyszer megnéztem, és többet már nem nézem meg? Egy versnek is „tudom a végét” ha egyszer elolvastam és többé nem ízlelem a szavait? Egy zeneműnek is „tudom a végét” ha egyszer végighallgattam és többé nem hallgatom? Számomra egy regény e tekintetben semmiben nem különbözik egy verstől, egy képtől, egy daltól – nem a végkifejlet vagy egy akármilyen fordulat teszi ilyenné vagy olyanná, jóvá vagy rosszá, kedvenccé vagy élvezhetetlen fércművé, hanem az a sok-sok oldal, mondat, betű, érzés, benyomás, hangulat, szín, zene, illat és íz, ami a cím és a „vége” között van. A nagy egészet nem lehet „lelőni” azzal ha az ember lelő egy poént. Ha meg igen, akkor régen rossz – és akkor a könyv annyit sem ér, hogy a címét elolvassuk.

Többiek a témában:
Pupilla
tigi
Reea
Zenka
Bea

Csatlakozók:
Katacita