China Miéville: Patkánykirály

„Könnyedén furakodok be az épületek közé, olyan szűk réseken nyomakodok át, amelyeket szabad szemmel nem is látsz. Ha úgy tartja kedvem, annyira közel húzódok hozzád, hogy a leheletemtől libabőrös lesz a tarkód, pedig a lépteimből aztán semmit sem hallottál. Én viszont még azt is érzékelem, miként feszülnek meg az izmok a szemedben, amikor a rémülettől hirtelen kitágul a pupillád. Kihajigált maradékaidból rendezek magamnak lakomát, a házadban élek és az ágyad alatt szunyókálok, te pedig mindebből semmit sem veszel észre, legfeljebb akkor, ha úgy akarom.” 

A tavalyi év egyik legjobb „komfortzónából kirántó” élménye volt Miéville Krakenje, meg is fogadtam jól, hogy elolvasom a szerző többi művét is – persze úgy jártam ezzel is, mint a fogadalmakkal általában: ugyan az eltelt egy év során beszereztem a hiányzó darabokat, ám az újabb Miéville-körre a legújabb megjelenésig várni kellett. Ami nem is feltétlenül baj, a frissen a boltokba került Patkánykirály ugyanis a szerző első műve, ilyesformán jó „bemelegítés” az elborultabb(nak mondott) Armadához és Perdido pályaudvarhoz (hogy a Konzulvárost be merem-e vállalni valaha, az még kérdéses – a Mellékes igazság rávilágított, hogy azért vannak korlátaim sci-fi téren).

Szóval Patkánykirály…

Ami megint csak urban fantasy, ám a Krakenhez képest jóval mocskosabb, nyersebb, zsigeribb élmény – a szó konkrét és átvitt értelmében is. Szétfeszíti a szöveget az energia, a düh, a tombolás vágya, a lázadás, az utcai élet és a társadalommal szembeni kritika éppúgy, mint a nagyon is expliciten ábrázolt mocsok. Meglep, elsőre elriaszt, könnyedén felfordul tőle az ember gyomra – főleg ha kényeskedő bölcsészlány a szentem (mint én); mégis: egy idő után magával ragad ez a féktelen tobzódás, és a rothadó szemétdombokon lakomát ülő patkánykirály képe vagy az emberfeletti erővel szétszaggatott holttestek már nem béfilmes rémálomként jelennek meg előttünk, hanem Hieronymus Bosch lázálmainak huszadik század végi londoni megelevenedéseként. Igen, a Patkánykirály Londonja pokolba illő látomás – szennyes, vad, lüktető gyönyör és borzalom.

Ahol a lüktetést a drum and bass tört ritmusai adják – újabb kihívás elé állítva a zenéről (pláne az elektronikus zenéről) mit sem tudó könyvmolyokat. Bevallom, szerző iránti rajongás ide vagy oda, az első többoldalas fejtegetést a jungle ritmusokról (mi a fene az a jungle?) én halálra untam – aztán, ahogy a gyomorforgás, ez is elmúlt, és ha nem is szerettem meg pikk-pakk az elektronikus zenét (bocs), ellenállhatatlanul húzott befelé engem is a „sötétség szívébe”. Ahol már várt rám a Patkányfogó…

Mert persze a mocskos csatornákon és a lüktető zenén túl van történés is – középpontban az átlagosan jelentéktelen és átlagosan lázadó Saul Garamonddal, aki egy nap arra ébred, hogy ajtaját rendőrök készülnek szétrúgni, apja pedig az ablakon kizuhanva lelte halálát; hogy aztán a fogdában szembesüljön vele: itt bizony őt gyilkossággal gyanúsítják. Persze nem lenne ő (sem) urban fantasy-hős, ha nem jelenne meg rögvest a cellájában egy titokzatos alak, aki magát Patkánykirálynak nevezi, csatornaszagtól bűzlik és emberi szemnek láthatatlanul mozog az árnyékban. Saulról pedig hamarost kiderül, hogy nem is annyira átlagosan jelentéktelen fickó ő, mint elsőre gondoltuk, sokkal inkább átlagosan elcseszett fantasy-főhős – kár is lenne tagadni, hogy a könyv nyomokban bizony kliséket tartalmaz, amit első kötetes szerző esetében még hajlamosak vagyunk megbocsátani, ha meg az illető ilyen stílussal és lendülettel ír, mint Miéville, nyugodtan rámondhatjuk, hogy kit érdekel…

A Patkánykirály kétségkívül rendelkezik egyfajta jellegzetes elsőkönyves bájjal – nem is elsősorban a kevésbé kiforrott szereplőkre vagy az egyszerűbb vonalú cselekményre gondolok (ami, leszámítva a zenei szálat, annyira egyszerű, hogy a legkisebb utalás rá is spoileres lenne), hanem arra az „írjunk bele mindent, de mindent ami foglalkoztat minket, leginkább persze saját magunkat” attitűdre, ami az elsőkönyveseket általában jellemzi. Így kerülhet egy nagyonlondoni urban fantasy-be Lenin, így szónokolhat egy ifjú patkányherceg szabadságról, egyenlőségről és patkánytestvériségről, és így elevenedhet meg a lapokon a kilencvenes évek Londonjának zenei szubkultúrája és partiélete olyan szuggesztíven, hogy legszívesebben elkezdenék zenei szaklapok online kiadásai után túrni, hogy vajon tényleg ilyen lehetett-e egy gigaparti az Elephant and Castle környékén… Nem teszem, hiszek Miéville-nek.

Nem egy Kraken – ezzel együtt a legnagyobb kritikám mégiscsak az, hogy a könyv túl rövid. Komolyan úgy vélem, ez a pasi a telefonkönyvből is tudna olyan horrorsztorit rittyenteni, hogy benne akarjak maradni még jó ideig...

Kiadó: Agave

Fordító: Juhász Viktor