Vajon létezik-e akkora trauma, ami egy életre kiszakítja az embert az őt
körülvevő társadalom hétköznapi „valóságából”? Netán nem is kellett hozzá a
trauma, mert Dina eredendően kívül rekedt ezen a „valóságon”? Ki ő, mi ő?
Valamiféle „eredendő gonosz” vagy a körülmények áldozata, akit a
legkegyetlenebb bosszúval sújtott öntudatlan vétkéért az, akinek a kezét
kellett volna fognia? Micsoda erők összejátszása vezetett odáig, hogy egy
kíváncsi gyereklányból Reinsnes vad, öntörvényű, szenvedélyes, kíméletet nem
ismerő úrnője legyen, aki elűzi maga mellől az élőket s éji magányában fáradhatatlan
csellójátékával csalogatja magához a holtakat?
Dina alig ötéves, amikor egy véletlen balesetben édesanyja halálát
okozza, s kénytelen végignézni a létező legborzalmasabb haláltusát. Dina
vagyok, aki felriad a sikolyokra. A fejemben ragadnak. Olykor a testemből
zabálnak. Hjertrud képe szétpattan, akár egy széthasított birkagyomor. Arca
maga a sikoly, amellyel mindent kiordít magából. Az anya halála után apja, a
köztiszteletben álló elöljáró száműzi maga mellől a kislányt – a sokktól
megvadult Dina egy zsellértanyán nevelkedik, parasztfiúkkal futkározik a mezőn,
tehénlepényben melengeti a lábát, koszosan, kócosan, szabadon nő fel, hordozva
bűne terhét. Mígnem egy új asszony s a kamaszkor vissza nem kényszeríti abba a világba,
amiből kitaszíttatott.
Dina nevelőt kap, aki zenélni tanítja, mostohaanyát, aki hiába próbál
előkelő nőt faragni belőle, egyre jobb barátságban áll a számokkal – ám a
könyvek világa távol áll tőle: egyetlen könyvet forgat, anyja Bibliáját, „Hjertrud
fekete könyvét”, mely egyszerre igazság és ítélet számára. Az elvadult Dina
anyja szellemével a sarkában, anyja Bibliájából tanult elveivel, ösztönös,
már-már állatias lényével kívül esik mindazon, amit a tizenkilencedik század
közepének Norvégiájában az előkelő társaság hölgyeitől elvárnak. Épp ezért akad
meg rajta atyja barátjának, az évtizedekkel idősebb Jacobnak szeme: Dina alig
tizenhat éves, amikor a gazdag és befolyásos kereskedő hitveseként egy birtok
és egy kereskedőház úrnője lesz. Ám a házasság sem tudja megtörni Dinát.
Ahogy férje korai, tragikus halála és gyermeke születése sem – mintha minden
csapás csak erősítené az erős, független, kemény és hajlíthatatlan Dinát. Aki
köp a társadalmi elvárásokra, aki a maga kezébe veszi a gazdaság és a
hajóflotta irányítását, aki ellenőrzi a sikkasztó mostohafiú könyvelését, aki
megesett lapp szolgáló kezébe adja egyetlen gyermekét, hogy tartsa a keresztvíz
alá. Azt a Dinát, aki kérlelhetetlenül szeret és kérlelhetetlenül gyűlöl – aki a
végletek embere, nem néz se istent, se embert, ha valamit elhatároz, aki
mindent a maga teljességében él meg. Aki, miután a gyász és a fájdalom teljes
valójában leteperte, soha többé nem éri be a társadalom által rákényszerített
félmegoldásokkal.
Gyönyörű és félelmetes könyv ez – olyan erő és vadság hatja át minden
sorát, amitől óhatatlanul hátrahőkölnénk olvasás közben. Dina szeretetre
képtelen, nyers, kegyetlen lénye egyszerre babonáz meg és taszít: nem tudjuk
nem csodálni azért, ahogy életben marad és újra meg újra felépíti magát,
tartásáért, eszéért és elveihez való ragaszkodásáért; ugyanakkor megvetjük,
hisz gátlástalanul manipulál, romlásba dönti a körülötte lévőket, megkísérti a
megkísérthetőt, öngyilkosságba hajszol, gyilkol. S persze sajnáljuk – hisz látjuk
magunk előtt a kislányt, aki másra sem vágyik, csak szeretetre, s akit senki
nem képes viszontszeretni. Aki ösztönös birtoklási vágyával megfojtja a köré
sereglőket, pedig csak egy őszinte szívre vágyna – és akit akkor ér a
legnagyobb pofon, amikor végre igazán megnyitná a szívét valaki előtt.
Vajon mi a nagyobb bűn: ha egy gyermek öntudatlanul szülője halálát
okozza, vagy ha egy szülő saját fájdalmától elvakulva eltaszítja magától a
gyermeket? Ha megszelídítünk egy vadat, hogy aztán magára hagyjuk a
nagyvilágban, vagy ha az a vad bosszúból kitépi a szívünk? Ha élünk,
gáttalanul, ösztönösen, a természet szavát követve, szeretve minden élőt és
gyűlölve minden képmutatást, vagy ha megadjuk magunkat a körülmények hatalmának
és hagyjuk magunkat betörni? Dina vagyok. Az emberek
szánalmasan tehetetlenek. A természet közönyös. Minden életet eltékozol. Soha
nem vállal felelősséget. Csak hagyja, hogy minden iszapként terüljön szét a
felszínen. Hogy tudna új élet keletkezni ebből a sárból? Az iszap iszapot szül
a végtelenségig, anélkül, hogy bármi értelme lenne. Ha csak egyetlen ember
volna, aki kiemelkedne az iszapból, és kezdene valamit az életével! Csak egy…
Herbjørg Wassmo fájdalmas
kérdéseket tesz fel, és nem kínál kész válaszokat – prózája éppoly vad és
öntörvényű, mint hősnője. Olykor kegyetlen és szikár, szinte vágnak a mondatok,
jégcsapokként zuhannak ránk a magasból, halált, iszonyatot, haragot hozva
magukkal. Máskor szépséges jégvirágokként nőnek előttünk a szavak, lírai leírások
áradnak a lapokon, az északi fény ragyogása teríti be a kietlen, zord
pusztaságot. A végletek közt dobál minket a szöveg, akár Dinát az élet. S mi
sem helyezkedhetünk bele valami kiszámíthatóan kényelmesbe. Mintha egy
medvebőrbe bújt latin-amerikai mágikus realista írt volna görög sorstragédiát –
olykor Dosztojevszkijt idéző filozófiával körítve. S ha a szövegben utat is
találunk, a bibliai idézeteket északi babonasággal és durván naturális természetközeliséggel
ötvöző hitvilág újabb kihívásokat tartogat. Nem egyszerű könyv ez, semmiképpen
sem kínál instant szórakozást, aki ilyesmire vágyik, jobb, ha elkerüli – ám aki
kíváncsi, milyen gyöngyszemeket rejteget a kortárs norvég szépirodalom, ne
keressen tovább! A Dina vagyok mestermű. Csak remélni tudom,
hogy Herbjørg Wassmo műveinek magyar kiadása nem áll meg ennél az egyetlen
regénynél.
Kiadó: Scolar
Fordító: Petrikovics Edit
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése