Mindig
érdekes úgy elolvasni egy könyvet, ha az ember már látta a
filmadaptációt. Ha szerette, akkor duplán az. Én nagyon szerettem Szabó
István Csodálatos Júliáját, benne Anette Bening feledhetetlen
alakításával, és nem kis részben ezért halogattam sokáig a regény kézbe
vételét. No meg azért, mert Maugham valahogy mindig picit ellentmondásos
figurának tűnt számomra. Regénye mára már a klasszikusok közé
sorolható, mégis sokan komolytalannak tartják és bírálják egyszerűségét.
Mivel a film éppen hogy nem tűnt egyszerűnek, nem igazán tudtam, mit
várjak a könyvtől, de kíváncsi voltam rá.
Abban
igazuk van a bírálóknak, hogy Maugham egyenes vonalú, egyszerű
nyelvezetű, cseppet sem kísérletező prózát írt. Mondhatni, hagyományos
regényt. Kétségtelen, hogy voltak időszakok, amikor ez szitokszónak
számított. Nekem üdítő volt a sok modern kísérletezés, újabb és újabb
stílusok, felgyorsult tempójú mai regények közt ez a békebeli,
romantikus, egyszerűbb stílus, nyelv, történet. Ami azonban cseppet sem
felszínes és érzelmekben igencsak gazdag.
Főhőse,
Julia Lambert negyvenes éveiben járó színésznő, a londoni színpadok
ünnepelt sztárja. Julia tökéletes látszatházasságban él férjével,
fiatalkori színészpartnerével, későbbi menedzserével. Van egy fiuk,
megértik egymást, boldogok. Igazi szövetségesek jóban-rosszban az idők
kezdete óta. Julia élete a színpad, Michaelé szintén, közös életük is a
színház körül forog. Aztán egy nap Julia életébe belép egy huszonéves
amerikai fiatalember, és összekuszálja a jól bejáratott viszonyokat,
felborítja a díszleteket, és kizökkenti szerepükből a szereplőket.
Julia szerelmes lesz a fiatal Tomba, és hirtelen saját elfojtott
érzelmei közt találja magát. Miközben megéli ezt az új szerelmet,
visszaemlékezik a férjével való közös életükre, fiatalságukra, egymásra
találásukra, és szépen lassan ráébred a saját kis hazugságaira,
játszmáira, színjátékaira is. A színésznő, akinek játékai önmaga előtt
lepleződnek le, maga a megtestesült tragikum. Julia egész életében
játszott, nem csak a színpadon, azon kívül is. Minden kapcsolatában
szerepet játszott, és amikor először szabadul meg a szerepektől, és adja
önmagát, akkor lepleződik le egész addigi élete. A sors fintora, hogy
épp abban az egy kapcsolatban kéne csak igazán játszania.
Az
egyszerű történeten túl egy megrendítő portrét láthatunk egy rendkívüli
nőről, aki, miután rájön, hogy egész életében játszott, végre mer
önmaga lenni, és a saját életét élni, szerepek nélkül, és épp ettől
válik a könyv végére épp kifulladni látszó színészi játéka is élőbbé,
őszintébbé. Női hiúságról, önbecsapásról, kisebb-nagyobb játszmákról
mesél Maugham, és a művészekről, őszintén, kendőzetlenül, cseppet sem
idealizáltan. Az látszik, hogy ebben a közegben otthonosan mozgott,
zseniális a kor-és hangulatfestés, a színház világa szinte megelevenedik
a lapokon, miként a századeleji Anglia is, amit annyira szeretek. Nekem
nagyon tetszett.
Kiadó: Holnap
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése