2010. május 2., vasárnap

Ljudmila Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik

Ulickajának eddig csak a kisregényeit olvastam, és mind a három – a Vidám temetés, az Életművésznők és különösen a Szonyecska – nagyon tetszett. Alig vártam már, hogy rávethessem magam a regényeire, végül a Surik akadt a horgomra elsőként a hosszabb lélegzetű Ulickaja-művek közül. Eléggé vegyes érzéseket ébreszett így a kisregények után. A rövidebb történetekben nekem nagyon tetszett Ulickaja stílusa, imádtam azt az áradó mesélőkedvet, az ide-oda csapongó elbeszélőt, akit azonban ott összerántott a rövidke terjedelem. Itt nem. A Suriknál azt éreztem, hogy a mesélőkedv kissé túláradó, az elbeszélés ide-oda csapong és semmi nem szab gátat neki, ennek legjobb példája amikor a főhősünk körül sürgölődő számtalan nőalak múltjába teszünk hosszú-hosszú kiruccanásokat, magunk mögött hagyva a regény cselekményét. Persze Ulickaja egészen kivételesen jó író, hatalmas mesélőkedvvel, mindig visszatalál és egy percig sem törik meg a regény sodrása, de nekem sok szempontból kicsit túlzás volt ez a könyv. Túláradó, túl sok szereplős, túl érzelmes és túl nagyok azok az érzelmek, miként a vacsorák és a szeretkezések leírása is túl sok. Olyan igazi orosz nagyregénnyel van dolgunk, ahol mindenből egy kicsit sok van. Lelassít a tempója, át kell venni a ritmusát ahhoz, hogy élvezni lehessen, és nagy figyelmet igényel, különben elveszhetünk a rengeteg szereplő, cselekményszál, érzelem útvesztőjében. Viszont megéri belefektetni az energiát, mert nagyon jó könyv.

Surik Korn, egy reményvesztett színésznő és egy zseniként induló, ám csak a zongorakíséretig jutó művész kései szerelemgyereke apa nélkül, gyenge, széltől is óvott édesanyja és erőskezű egyetemi professzor nagyanyja mellett nő fel. A két nő bálványozza, kényezteti, Surik pedig imádattal csüng rajtuk. Tökéletes fiúcska ő, okos, tehetséges, jól tanul, igazi mama kedvence. Soha nem is nőne fel, ha a nagymama halála nem kényszerítené rá. Surik kénytelen gondoskodni gyámoltalan édesanyjáról, és ez, hogy hirtelen családfővé kell válnia, hogy neki kell gondoskodnia a nőkről, míg eddig ők gondoskodtak róla, elindítja egy úton. Nem tanulta meg, hogyan kell a nőkkel bánni, hogy is tanulta volna meg, épkézláb férfimintát hírből sem ismert, a két nővel, aki felnevelte, kölcsönös imádattal csüngtek egymáson, Surik lesz hát hamarosan a szimpatikus balfék, akire minden nő számíthat, aki mindenkinek segít, aki mindig ott van, ha szükség van rá. Szükség pedig akad.

Segít az idősödő festőnőnek ellátni a macskáit, és közben a szeretője lesz, lefekszik a főiskola csúnya lányával, mert másnak nem kell, elveszi megesett évfolyamtársát, hogy a lány gyerekének névleg legyen apja, mindenben kiszolgálja nyomorék főnöknője igényeit és így tovább, és így tovább. A nők csak jönnek, jönnek, Surik pedig mindenkinek rendelkezésére áll. Mindenben. A szex is csak egy baráti szívesség az ő viszonyrendszerében, azt hiszi, minden nőnek ez kell, mert mindenkit meg lehet nyugtatni vele, Surik pedig megy, és teljesíti kötelességét. Soha fel sem merül, hogy ő kihasználja ezeket a nőket, mind szinte ráveti magát, és látszólag mind azt akarja, Surik pedig nem tudja, honnan is tudná, hogy a nők elsősorban kötődésre vágynak és a szexet épp a férfivágy eszközének látják. A tizenkét nő közös vonása épp az, hogy mind azt hiszi, ha lefekszik Surikkal, magához láncolja, kizárólagosságot kap, míg Surik szemében a szex csak egy eszköz amivel megnyugvást nyer az újabb követelésektől, ő épp azt az egy nőt szereti akit soha nem kapott meg.

Sokáig hisszük, hogy majd történik valami, hogy Surik végül valaki mellett boldogságra lel, hogy ki tud mászni ebből az ördögi hálóból, amibe belegabalyodott. De Surik nem tudja a kezébe venni saját életét, nem hőse ő a saját történetének, csak statiszta. Igazi felesleges ember, akivel csak úgy történnek a dolgok, ő meg csak sodródik. Amikor több mint tíz év után újra találkozik a lánnyal, akit szeretett és akire igazán mindig vágyott, az nem lát semmit abból a Surikból, aki olyan vonzó annak a sok nőnek, aki ennek a történetnek a hőse lett volna. Ő csak egy öregedő, poros, unalmas mama kedvencét lát, egy igazi balféket, ahogy írja. Valószínűleg ő az egyetlen, aki látja az igazi Surikot.


Kiadó: Magvető
Fordította: Goretity József 

Korábbi kommentek:

 

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...