Rég
írtam filmekről, pedig elég sok mozis élményben volt részem az utóbbi
hónapokban. Csak hát az időhiány, a lustaság, meg a rengeteg megíratlan
könyves bejegyzés elterelték róluk a figyelmem. Viszont jó szokásához
híven motoszkál bennem a közléskényszer, úgyhogy folytatom a csajos
filmekkel már megkezdett sorozatot, és legalább röviden írogatok az
elmúlt időszak filmterméséről. Elsőnek jöjjön három nagyon különböző
animációs film.
Fel!
Meg
kell mondjam, a Toy Story meg az Egy bogár élete idején még nem igazán
győzött meg a Pixar, aztán jött a Szörny Rt., ami elvarázsolt, és mire
eljutottunk a Verdák-L’ecsó-WALL-E hármasig, teljesen a rajongójukká
váltam. Legutóbbi filmjük, a Fel! története azért enyhe kétségeket
ébresztett bennem, mert hát valljuk be, egy morcos (már a plakátokon is
undok kinézetű) öregember meg egy idegesítő dagi kissrác kalandja egy
lufikra kötözött repülő házzal azért elég furán hangzik. Persze csak
annyira, mint egy főzőcskéző patkány, vagy egy szerelmes szemétválogató
robot. Aztán megnéztük, és csak ámultunk és bámultunk.
Túl
azon, hogy gyönyörű a látvány, elképesztően szépen van megrajzolva,
mind a tájak, mind a többezer színes lufi hihetetlen teljesítmény, a
film egy nagyon emberi, nagyon szép és valahol nagyon szomorú történetet
mesél el. Egy megkeseredett öregember történetét, aki egész életében
egyetlen embert szeretett, feleségét, Ellie-t, de őt aztán nagyon.
Kisgyerekkoruktól volt egy közös álmuk, eljutni a mesebeli Paradise
Falls-ba, ám a hétköznapok nehézségei ezt mindig megakadályozták. Ellie
és Carl történetét egy kisfilmnek is beillő montázs meséli el a film
elején, amit látva őszintén szólva majd’ sírva fakadtam, olyan szép és
szomorú. Miután Carl egyedül marad, házát le akarják dózerolni, őt pedig
nyugdíjasotthonba vinni, dacolva az egész világgal, fogja magát, ráköti
házára a hátsó udvarban felhalmozott lufikat, és elrepül megkeresni
Paradise Falls-t. Csakhogy a tornácon ragad az idegesítő cserkészfiú,
találkoznak egy még idegesítőbb beszélő kutyával, belebotlanak a világ
legritkább madarába, és egy fanatikus, gonosz tudósba, így hát Carl
bácsi a jól megérdemelt öregkori megbékélés helyett igazi kalandokba
csöppen. Persze minden jó ha jó a vége, de amíg addig eljutunk,
hihetetlenül vicces, látványos és kedves kalandokon megyünk keresztül,
és mesésen szórakozunk! Azt hiszem, eztán ez lesz a kedvencem a Pixar
filmjei közül.
A hercegnő és a béka
Manapság,
a hipermodern CGI rajzfilmek korában üdítő változatosságnak számít egy
klasszikus, kétdimenziós, kézzel rajzolt animációs alkotás. A Disney
legújabb hercegnős meséje visszatérés a gyökerekhez, legalábbis
technikai szempontból, a történetét illetően azonban a klasszikusok
igazi kifacsarása. Hősnője a Disney rajzfilmek első afroamerikai
főszereplője, nem is igazi hercegnő, csak egy szegény pincérnő, ahogy a
herceg sem a megszokott tökéletes szőke bájgúnár, hanem egy táncos lábú
macsó, aki mellesleg szegény, mint a templom egere, és gazdag örökösnőt
elvenni érkezik New Orleans-be. Ahol persze beleszeret a jazz-be, és egy
gonosz woodoo-pap, Dr. Facilier békává változtatja. Szerencsétlen a nem
is annyira hercegnő Tiara csókjától várja hogy visszaváltozzon,
ehelyett a lányból is béka lesz, és kénytelenek együtt nyakukba venni a
mocsárvidéket hogy találjanak egy papnőt, aki megtöri az átkot.
Hogy
ez milyen szórakoztató volt! Engem abszolút az Aladdinra emlékeztetett,
amit régen nagyon szerettem, nem véletlenül, hiszen az alkotók
ugyanazok. Nyálas szerelmes történetek, szenvedő karakterek helyett
poénok sora, zene, zene, zene, de nem romantikus nyöszörgés a
naplementében, hanem igazi jazz-dallamok, fantasztikus dalszövegek,
pörgős táncbetétek. A két főszereplő az egész film alatt marja egymást,
csatlakozik hozzájuk egy rakás nagyon vicces figura, mint Louis, a
szaxofonos aligátor, Dr. Facilier és „alvilági spanjai”, és egy
szentjánosbogár, aki egy csillagba szerelmes. Ők így együtt nagyjából
annyira forgatják fel New Orleans-t, mint Aladdin és Dzsinn a sivatagot.
Nagyon kellemes meglepetés volt ez a film, újabb bizonyíték arra, hogy
nem csak a technika számít, a jó történet és az alkotók fantáziája még
mindig fontosabb!
Így neveld a sárkányodat
Bármilyen
kellemetlen ezt bevallani, így közelebb a harminchoz, mint a húszhoz,
de én egyszerűen imádom a sárkányokat! Nem, nem vagyok hajlandó felnőni,
a sárkányok aranyosak, és kész. Jöhetnek könyvben, filmen,
plüssfiguraként, összerakós papírfiguraként, akárhogy. És nem, ez nem a
sárkánytermészetemmel van összefüggésben… A Dreamworks legújabb
animációs marhaságát is csak a cuki sárkányok miatt néztem meg. És még
tetszett is a világ végi szigeten lévő viking falu vezetőjének mamlasz
fia, Hablaty és a sebesült éjfúria, Fogatlan barátságának története.
A
vikingek, akik itt nagyjából annyira hülyék, mint az Asterixben, azaz
nagyon, előszeretettel irtják a sárkányokat. Csak az mondhatja magát
valamirevaló vikingnek, aki már ölt sárkányt. A nyúlszívű Hablaty eleve
vert helyzetből indul, amikor aztán véletlenül megsebez egy éjfúriát,
akkor sem viszi rá a lélek, hogy megölje, inkább meggyógyítja és
összebarátkozik vele, olyannyira hogy rövidesen már keresztbe-kasul
repked az égbolton, sárkányháton. Persze kell némi bonyodalom is, mire
meggyőzi népét, hogy a sárkányok nem is olyan gonoszak, sőt, szegény
elnyomott faj, és inkább barátkozni kéne velük, nem megölni őket.
Habkönnyű kis rajzfilmecske, aranyos szereplőkkel, nagyon jól fordított
vicces párbeszédekkel, látványos sárkányháton repüléssel. Egynek elmegy.
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése