Ahogy az Odaadó hívetek, Surik
kapcsán már írtam, Ulickaja engem a kisregényeivel fogott meg.
Szerettem azt a szikár, összefogott, mégis nagyon oroszos elbeszélőt,
akit a Szonyecskában és a Vidám temetésben megismerhettem. Na, ehhez
képest a Surik egészen más világ volt, és utána még nagyobb
kíváncsisággal álltam neki egy újabb Ulickaja regény olvasásának.
Ráadásul a Kukockij esetei az orosz írónő talán leghíresebb műve, ez
hozta meg neki az igazi világhírt és népszerűséget, a kortárs orosz
irodalom megkerülhetetlen regényének tartják – legalábbis a kritika,
ahogy a netes böngészések után látom, az olvasók a Médeát szeretik
legjobban. Mindezek fényében hatalmas várakozással és sajnos nagy
elvárásokkal kezdtem neki a Kukockij eseteinek, és azt kell mondjam,
félig-meddig csalódás volt.
A
regény a klasszikus orosz regény hagyományait követi, nagyívű
családregény, számtalan szereplővel, közben társadalomrajz, egy korszak
lenyomata, rengeteg politikai- tudományos- és vallási kitérővel,
filozofálással. Mindez nyakon öntve egy jó nagy adag transzcendenciával,
amitől – bocs, de – kirázott a hideg. Kicsit olyan érzésem volt, hogy
Ulickaja itt túl sokat akart elmondani egy „nagy” regényben, de talán
jobb lett volna, ha ezt-azt kihagy belőle. Vagy ha jobban összefogja a
cselekményt. Mert miközben ezeket írom, folyamatosan motoszkál bennem az
érzés, hogy igazából ez egy nagyon jó könyv volt, nagyon sok érdekes és
fontos szállal, de olvasás közben néha nagyon untam. Talán ha nincs
annyi kitérő, makulátlan lett volna az élmény.
A
történet váza az a bizonyos igazi oroszos családregény, középpontjában
Pavel Alekszejevics Kukockij doktorral, és a köré sereglő nőalakokkal.
Kukockij doktor a Szovjetúnió leghíresebb nőgyógyásza, belső látásával
hihetetlenül pontosan érzékeli a női test minden rezdülését, s miközben
gyógyít és új módszereivel adja vissza a reményt a meddő pároknak,
elkötelezetten harcol a hatalommal az abortusz legalizálásáért egy olyan
korban és országban, ahol évente több ezer nő hal bele a kontár módon
végzett magzatelhajtásokba. Évtizedeken át húzódó küzdelme folyamatos
kudarcokat hoz, és megmérgezi viszonyát feleségével is, aminek
köszönhetően Kukockij az alkoholhoz menekül.
A
feleség, Jelena tolsztojánus családból származik, és hitével
összeegyeztethetetlen férje küzdelme, ezért elfordul Kukockijtól és
saját belső világába menekül. Jelena furcsa kettősséget hordoz magában.
Míg műszaki rajzolóként a precíz tények és számok, a szögletek embere,
időnként teljesen elveszti a kapcsolatot a valósággal, és valamiféle
furcsa „roham” következtében egy álomvilágba kerül, látomások gyötrik. A
könyv leginkább emberpróbáló része az a majd százoldalas látomás,
amiben Jelena látja a másvilágot, a lelkek megérkezését és eltávozását.
Biztos akar valamit jelenteni ez a látomáshalmaz, és biztos utal
valamire a cselekményben, amit én balga olvasóként nem fedeztem fel, de
azt kell mondanom, hogy mint előttem jó páran, én is majdnem becsuktam a
könyvet ennél a résznél. (Ha
erre jár valaki, akinek sikerült értelmezni ezt a látomást és a
szerepét, az ossza meg velem, mert tényleg kíváncsi lennék rá…)
Jelena
lánya, Tánya, aki később a regény igazi főszereplőjévé válik,
nevelőapjához hasonlóan a tudomány felé veszi az irányt. Csakhogy
történik valami, elhangzik egy kérdés, aminek hatására megkérdőjeleződik
benne egész addigi életfelfogása, és egyik pillanatról a másikra
eldobja a tudományt, hogy aztán a művészi szabadságban,
gyökértelenségben találjon önmagára. Míg Kukockij és Jelena
tudományos-vallásos dilemmái távol maradtak tőlem, Vaszilisza és Toma
pedig abszolút hidegen hagyott, addig Tánya karaktere és az az etikai
dilemma, amit ő megtestesített, igazán közel került hozzám, számomra ő
volt a regény legélettelibb alakja. A tudománnyal kapcsolatos
dilemmáknak pedig egy külön dimenziót ad Ulickaja genetikus múltja.
Az
írónő szokásához híven számtalan mellékalakkal veszi körül
főszereplőit, akik mind megkapják a saját kis történetüket, most is
ahányszor behoz egy új szereplőt, elkalandozik a múltján, így ismerjük
meg Kukockij jóbarátját, a genetikus Goldberget, az ő ikerfiait, akik
Tánya „férjei” lesznek, Tánya barátnőit, szerelmét. Sok-sok szereplő,
sok-sok kis történet, és mindannyian részei a „nagy” orosz történetnek,
amelyben, miképp az elmúlt század orosz történelmében egyszerre van
jelen a kommunizmus, az üldöztetések, az osztálykonfliktusok, a babonás
vallásosság, a tudományos fejlődés és az attól való elzárkózás.
Nagyon
nagyívű történetet mesél Ulickaja, a tőle megszokott hatalmas
mesélőkedvvel, csak úgy áradnak a lapok, mint egy hatalmas folyó, csak
úgy érzem, kicsit sok hordalékanyagot visz magával ez a folyó. A
Kukockij esetei nagyon jó könyv, fontos könyv, nagyon sok
gondolkodnivalót hagy maga után, de az az érzésem, hogy túl sok, túl
sokat akar mondani, túl sok minden akar lenni, családregény, politikai
regény, vallási regény, tudományos regény, és mindez kicsit túlnő az
írónőn. Viszont minden kritikám ellenére cseppet sem bánom, hogy végül
átvergődtem rajta, és továbbra is olvasni fogok Ulickaját. De most már
tényleg a Médea és gyermekei lesz a következő!
Kiadó: Magvető
Fordította: Goretity József
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése