Anatolij Bukrejev - G. Weston DeWalt: Hegyi őrület

Jon Krakauer 1996 szeptemberében jelentette meg az Outside magazinban az 1996-os Everest-i mászó-tragédiáról írt beszámolóját (a magazin történetében szokatlanul terjedelmes cikket), s novemberben már a boltokba került a jóval részletesebb, több helyen a tanúk visszaemlékezései által jelentősen módosított, pontosított beszámolója könyv alakjában is. Ezzel kezdődött mindaz, amit DeWalt a maga könyvében „hegyi médiaőrületnek” nevez… A sajtó keselyűi már közvetlenül az események után a túlélők körül keringtek – Krakauer beszámolójának megjelenése után immár céltudatos, éles kérdésekkel. A beszámoló által felzaklatott Bukrejevet keresték a legtöbben; az egyre jobban felfokozott légkörben még Scott Fischer búcsúztatóján is kérdésekkel zaklatták – idő kérdése volt, mikor harap rá valamelyik orgánum teljes fogsorral erre a teljesen nyilvánvaló (és jól kihasználható) médiacsalira…

Rengeteg többletet nyerhetsz, kedves olvasó, ha elolvasod a (Scott Fischer cége, a Mountain Madness után elnevezett) Hegyi őrületet – de sajnos legalább annyira a modern média működésével kapcsolatban, mint a hegyen történt tragikus események kapcsán. Bukrejev meglehetősen gyenge angoltudásával remek alanya volt egy teljesen kiszámított módon levezényelt bulvár-médiakampánynak, mondhatnám így is: az áldozata. Mert ha Krakauer szemére vetettem, hogy az általam becsült attitűd, a kvázi tényregényírói hozzáállás helyett egyfajta újságírói bűnbakképzésbe fog, nem tudom, hogy minősítsem azt a színvonaltalan, mindent tudatosan adott célokhoz ferdítő magatartást, amit G. Weston DeWalt művel Bukrejev szövegének szerkesztése kapcsán.

Szerintem mindent elárul a hozzáállásáról, hogy a harmincadik oldalig háromszor kellett a lektornak lábjegyzetben pontosítani a kijelentéseit. Az összkép megalapozásának pillanatától ferdít, csúsztat és csal a minél nagyobb drámai hatás érdekében – ez a bulvárírás egyik fő szabálya. Scott Fischer például sokra hivatott lelkes (és kezdő) szegénylegényként épül fel a szemünk láttára; akinek az álmai megvalósításához nincs se elég pénze, se elég támogatója, mégis, bárkivel nagyvonalú, és viszi előre a hatalmas szíve. DeWalt lenyesegeti az összetett, ellentmondásos képről, ami nem illik bele; minimálisan, vagy egyáltalán nem árnyal. Nála az ügyfelek és a vezetőik egyaránt „mászók”, sőt, például Sandy Pittman (a legtöbb gondot okozó celeb fizetővendég) tapasztalt, rutinos mászó… Alapjában nem állítja fel – illetve rendre áthágja - azokat a kategóriákat, amelyek az ügyfeles mászásban úgy különben evidensek.

A dőlt betűs részekért érdemes elolvasni (írnám), Bukrejev személyes beszámolója okán. De a mentésről, a Déli-nyergen viharban eltévedt mászók hazavezetéséről átfogalmazás nélkül közölt részek e tekintetben is gondolkodóba ejtenek. Már a tény, hogy DeWalt ezt így kötetbe szerkeszti, felzaklat. Ezt sugallja: „látjátok, mekkora meló volt ebből a kérdésekre adott zagyva és félreérthető, kusza és nyelvhelyességet nélkülöző válaszhalmazból bármit szerkesztenem?” Egyszerre önfényező, önmentő és hitelfosztó ez a részlet. Önmentő, hiszen bármilyen támadható, kétséget támasztó kijelentését Bukrejev gyönge angoltudására foghatja innentől. És hiteltelenít, hiszen a legtöbbször maradéktalanul Bukrejev kijelentéseire alapozva érvel a Krakauer sugallta összkép ellen. Csakhogy ezek után, hogy ezzel a részlettel (messze nem a történtek legfontosabb momentumával egyébként) mintegy bemutatja az alapanyagát, mennyire marad komolyan vehető az alap, amire az érvelése úgy különben támaszkodik?

Sajtóösszevisszaság - Groom és Krakauer rossz oszlopban 

Érdemes elolvasni, mégis. És nemcsak a dőlt betűs részekért. Mert ahogy a bulvár általában (ez a második főszabály), ez a szöveg is előszeretettel sért tabukat, s ez által akaratlanul is elszólja magát. Elszólja magát az egyik legfontosabb momentumot illetően: a visszafordulás kitűzött időpontja, mint az induláskor meghatározott időhatár (amikor a mászó, tartson akárhol, vissza kell forduljon, hogy biztonságosan, tartalék oxigén birtokában, sötétedés előtt táborba érjen) hogyan maradt ez alkalommal kijelölés és kihirdetés nélkül. Fischer a nyomás alatt, amit a sajtó és a versenytárs jelenléte jelentett, e könyv tanúsága szerint úgy döntött: söpröget; utolsónak mászva és megfelelő tempót tartva egyszerűen visszaküldi a lemaradókat, akiknek a sebességébe úgyse férne bele a csúcs. Viszont sem az akklimatizációja, sem az általános fizikai állapota nem tette a tanúk beszámolója szerint e feladatra alkalmassá – az előkészületek időszakában egyszerűen túlvállalta magát. Elszólás - DeWalt nem érzi ennek sem a valóságos súlyát; nem is érezheti. Hiszen folyamatosan másra van kihegyezve.

Hallgassuk: Néhány ügyfél már nagyon türelmetlen és ideges volt a késedelmek miatt, és mert úgy látták, hogy a vezetőik képtelenek összehangoltan működni és rangsorolni a teendőket… Az volt a véleményünk Nealről, Scottról és Anatolijról, hogy nem törődnek kellőképp a részletekkel… a „bérelt segédcsapat” ahogyan az egyik ügyfél nevezte a kalauzokat, a jelek szerint nem tett jó benyomást a munkaadókra. Ó igen. Ez itt a pénz önfeledt gőgje. Olyan embereké, akik úgy amúgy a maguk erejéből az alaptáborig se jutnának el egy nyolcezresen, a Khumbu-jégletörésen át vezető útról már nem is beszélve… (tényleg, mikor, melyik fordításban lett először a jégletörésből jégesés? ez nekem kimaradt…). Olyan emberek hozzáállásába láthatunk, akik megvásárolták maguknak a csúcsot…

A Mountain Madness - napjainkban  

Érdemes úgy olvasni, mint média-tükröt. Voltaképp lényegtelen elemekről vitatkozik egy szintén nem túl élesre foncsorozott másik tükörrel, Krakauerével, miközben szándékosan homályba rejti mindazt, amiről valóban érdemes volna vitatkozni. Olykor elmerészkedik odáig, hogy utaljon rá: az egykori komolytalan, extrém sportszenvedély immár üzlet lett, tehát komoly dolog, amit ugyanaz a bárgyú és ájult tisztelet illet meg, mint a bizniszt általában – fogjuk fel, hogy úgysem értjük, ne is akarjuk érteni. Érdemes úgy olvasni, hogy ezt a könyvet voltaképp az ügyfelek rendelték meg, akiknek Tolja Bukrejev sértettsége kapóra jött; akik szintén mélyen sértve érezték magukat Krakauer, (és általában a sajtó) nem egy kijelentése okán. Ez a Könyv Sandy Hill Pittman,  és a többi „mászó” megrendelésére készült, akik nem egy esetben (ugye) magukat mentették a tehetetlen hegyivezetők ostoba döntéseinek következményeiből. (Hogy miért érzem magam Rejtő Jenő szigetén, a Bradley Tamás visszaüt sztorijának végén, ahol „a tisztes polgárok irányításával néhány szökött légionárius is egész jól megállta a helyét…” nem is értem.)

Ez a könyv az ügyfeleknek jött kapóra. Mint ahogy (sajnos) kapóra jött e kötetnek Bukrejev halála. A kazah mászó halálát lelte az Annapurnán – elsodorta egy lavina. Semmi nem hitelesít úgy, mint az ilyen halál. Máshogy ad súlyt a kimondott, leírt szavaknak – s ezt a másféle súlyt a sajtó ugyanúgy kiaknázta, mint bármi egyebet, ebben a meglehetősen szomorú, és (hatásaiban) sajnos mai napig tartó történetben. Hiszen láttunk már Everesten forgatott doku-realityt is… az utóbbi hetekben pedig moziba került a film (amiről bővebben a következő bejegyzésben szólnék). S hogy egyebet ne mondjak: a Mountain Madness Seattle-i illetőségű vállalkozása a mai napig működik, és szervez utakat a Mount Everestre - áll az ügyfelek szíves rendelkezésére…

Kiadó: Park

Fordította ifj. Vitray Tamás

Szaklektor: Rácz Zsolt

John Krakauer: Ég és jég

Először is a tények a témát nem ismerők számára. Az 1996-os évad a „világ tetején”, az Everesten látványosan tragikusra alakult. Május 10-én, mikor a csúcsot egyszerre több kalauzos és nemzeti expedíció kísérelte meg elérni (túravezetők és fizető vendégmászóik illetve nemzetek elsőnek csúcsra felérni vágyó fiai), a csúcskupola környékén feltorlódó mászókra durva vihar csapott le. Nem akarnám részletesebben ismertetni az eseményeket – de a továbbiakban valószínűleg úgyis túl sok részlet kiderül… aki kíváncsi Jon Krakauer könyvére, avagy Bukrejev és DeWalt Hegyi őrületére, netalán megnézné az Everest című filmet – amelynek cselekménye csaknem teljesen e tragikus év eseményein alapul – és szeret izgulni a hősökért, az ne olvassa tovább… mert ha a könyvek és a film tükrözte képet össze akarom hasonlítani, kénytelen vagyok valamilyen szinten felidézni azokat a napokat.

Nagyra becsültem Jon Krakauert a Viharzóna után – hiszen az Andrea Gail halászhajó legénységének lehetséges utolsó napjait ihletetten, empátiával és nagy tisztelettel képzelte el. Nem csökkent a szememben, amikor elolvastam az Út a vadonba, című könyvét – pedig az empátiát ott nem egyszer váltotta fel némi részrehajló szimpátia; mégis, továbbra is egyfajta tényregényként épült előttünk a világba csavargó álmodozó tragikus története (még ha szódával és jéggel elegyült is olykor a regénybe a tény). Az Ég és jég természeténél fogva nem lehetett ilyen. Személyes beszámoló, sokszor önmarcangoló, fájdalmas szöveg – ahol a riporteri tisztesség megőrzéséért Krakauer a legtöbbet láthatóan saját magával hadakozott.

 

Valójában ez a kötelezvény – hogy nem tarthat a riporter a leírhatóhoz távolságot – Krakauert a saját szakmai útján hátrálni kényszeríti. Amit az első lapoktól látunk, nem tényregényírói, hanem tipikusan újságírói építkezés. A tényregényíró az összes ellentmondással együtt látja az embert mint tényt és így láttat, regényesít, képzel bele, személyesít meg. Az újságíró viszont áldozatot lát és elkövetőt – és a szereplőit is így építi fel. Az újságíróé egyszerűbb világkép – a hír árnyalása az esetek túlnyomó többségében nem lép túl a kimért, elérendő hatás keretein (amely ráadásul jobbára csak ennyi: a cikket lehetőleg minél többen olvassák). Áldozat van, elkövető, szemtanúk és számonkérés. Három konkrét példával illusztrálnám, mire is gondolok.

A legkézenfekvőbb: Anatolij Bukrejev megítélése. Érdemes lassan átlapozva a könyvet, felfedezni, hogyan „vezeti be” a személyét Krakauer – pontosan úgy, ahogy az újságíró a „rosszfiút” építi fel. A felelősség hangsúlyozása mellett enyhítő körülményként kezelve és bemutatva bármi egyebet. Ennek fényében Bukrejev sértettsége teljesen jogos: azzal együtt, hogy valójában tényleg nem viselkedett felelős hegyivezető módjára, amikor engedve a csúcs csábításának (és a saját fennhangon hirdetett mászó-etika, a „tiszta eszközökkel való mászás” kényszerítő követelményének) – oxigénpalack és az ügyfelek segítségét lehetővé tevő, tartalékkal, kötéllel, tartalék levegővel megtömött hátizsák nélkül indult a csúcsnak. Oxigén nélkül az ember hét-nyolcezer méteren nem várakozik, nem vár senkire; ezt Reinhold Messner példája is ékesen bizonyítja, amikor a világon első, „tiszta”, oxigénpalack nélküli Everest-mászása alkalmával gondolkodás nélkül hátrahagyta a lassabban ereszkedő mászótársat, Peter Habelert… Bukrejev nem a dolgát tette, amiért odament – mondanám, holott valójában a „dolgát” tette, a maga dolgát: tiszta eszközökkel szerette volna megmászni a világ 14 nyolcezresét…

Az Adventure Consultants csapata az alaptáborban

Teljesen jogos annak az embernek a sértettsége, aki egyetlenként kísérelte meg a viharban táboron kívül rekedt mászók megkeresését. Ez tényleg ne legyen a felróható bűnök enyhítő körülménye! Bukrejev nélkül a Déli nyereg rossz oldalán kuporgó mászók, Sandy Pittman, Charlotte Fox és Tim Madsen még órákig nem kaptak volna semmiféle segítséget. Így is volt, akinek későn érkezett… Az orosz mászó másnap megkísérelte elérni a Déli nyereg fölött négyszáz méterrel fekvő Scott Fischert – de ez meghaladta az erejét. Lehet, hogy gyenge angoltudásával, magának való természetével, az egykori Szovjetunió expedíciós szemléletével (amely nem válogatott a csapatba gyengéket) bíró mászó tényleg nem volt hegyivezetőnek való. Súlyos hibát vétett, amikor a pozíciójában az ügyfelek érdekei elé helyezte a maga céljait. De mindezt együtt látva nehéz tudomásul venni azt a – nem is túl finom – építkezést, ahogy Krakauer minden említéssel Bukrejev egyfajta felelősségre vonhatóságát építi, a könyv legelejétől a legvégéig.

Miközben a maga felelősségével korántsem néz szembe ilyen mélységig. Ez a második példám. Nem elsősorban az Andy Harrist illető tévedésére gondolok – sőt nem is a tényre, hogy Beck Weathersről (a többi mászóval egyetemben) két alkalommal is lemond. (Nézőpont kérdése a felelőssége – bár Krakauer Rob Hall csapatának erősebb képességű mászói közé tartozott, valójában fel sem merült, hogy mentésben vegyen részt. Elsősorban ügyfél volt, örültek, hogy a vihar alatt ott van, ahol: a sátrában. S örültek, hogy másnap képes volt a maga lábán leereszkedni a hegyről…) De a kötet folyamán számtalan módon enyhítené a tényt, hogy újságíróként a jelenléte legalábbis katalizálta az eseményeket. Túlhangsúlyozza Jane Bromet szerepét (nem egyszer nevezve Fischer „propagandistájának”), komolyan kezeli Sandy Pittmann internetes sajtójelenlétét, holott 1996-ban az internetes média még csak egy igen szűk kisebbséghez jutott el – a kilencvenes évek még bőven a nyomtatott sajtó időszaka volt, ahol az Outside magazin (Krakauer munkaadója) megengedhette magának, hogy ne foglalkozzon a tőle független Outside Online névhasználatával például. Ma már nehéz elképzelni ezt: mennyire hallatlanul súlytalan (és mennyire amatőr) volt a korabeli internetes média egy országos terjesztésű magazinhoz képest…

Ráadásul a pénz döntötte el, hogy végül Krakauer az Adventure Consultants és nem a Scott Fischer vezette Mountain Madness ügyfele lett. Robb Hall ajánlotta a nagyobb kedvezményt, a cége számára óriási jelentőségű reklámért cserébe. E tény jelentősen befolyásolta a csúcs közelében meghozott döntéseiket aznap – mindkét expedíciós vezető durván felrúgta az egyik legfontosabb mászó-szabály, a visszafordulásra kitűzött idő szigorú betartását. Egyik vezető sem akart a másik éles csúcstámadása alatt visszafordítani ügyfelet Krakauer szeme láttára. S ez (sajnos, többek közt) mindkettejük életébe került. Nehéz felfogni, de ilyen magasságban egy másik, adott esetben szinte mozgásképtelen emberen csak jól szervezett, több személyes party segíthet (ha egyáltalán…). Viharban pedig az sem. Fischer túl sokat mászott fel-le az ügyfelei miatt, túlságosan kimerülten ért a csúcsra; Hall és Harris túl hosszan és sajnos hiába próbálta lejuttatni a hegyről a hullafáradt Doug Hansent. A hegyen rekedtek, s ilyen magasságban a sátor és kiegészítő oxigén nélkül szabadban eltöltött éjszaka a legtöbb esetben végzetes. Elfagyott végtagokkal nem lehet biztosítókötélen ereszkedni…

Krakauer fotója a Déli Nyereg tetejéről

Szerintem (s ez egyben a harmadik példa…) a valódi felelős valójában nem a rosszul döntő hegyivezető, sem a csúcs alól visszafordulni képtelen ügyfél. Még csak nem is a vihar. A halálzóna valóban olyan, mint a neve – több mint hatvan áldozatot szedett komoly, tapasztalt mászókból 1996-ig. A valódi felelősség az expedíciós díjakból egyre vaskosabb bevételt követelő államoké, amelyek mára mindenféle értelemben szennyező iparággá tették a Himalája nyolcezreseinek, de főleg a „világ tetejének” megmászását. A valódi felelősség a tényé, hogy viszonylag kevés mászótapasztalattal és vastag pénztárcával ma gyakorlatilag bárki jelentkezhet ilyen vezetett expedícióba – hogy feljusson oda, ahol adott esetben a legjobb szándék, felkészültség, a legügyesebb vezető se segíthet. Az 1996-os tragédia a máig tartó időszak hajnalán esett meg. Krakauer ezzel nem foglalkozhat a könyvében a maga súlya szerint – lévén ő is ügyfél, aki ilyen vezetett túra alkalmával, a munkaadója pénzén érte el a világ tetejét. Az évben, amely számomra az Everest-mászások „Titanicja” – messze nem a legtöbb életet követelő, de a számos mászó- és egyéb celeb jelenléte által a legnagyobb publicitást kapó tragédia. (Hiszen a Titanic elsüllyedése sem a legtöbb áldozattal járó tengeri baleset volt – hanem amely a legnagyobb publicitást kapta…)

Nem tudok haragudni Krakauerre. Ezzel együtt. Minden kritikám ellenére. Talán mert érzem benne a lelkiismeret-furdalást. Olyasmit érzek benne, ami G. Weston DeWalt és Anatolij Bukrejev közös könyvéből több helyütt hiányzik. De erről legközelebb szólnék bővebben… s majd csak utána a filmről.


Kiadó: Park
Fordító: Komáromy Rudolf
Szaklektor: Rácz Zsolt

Tóth Krisztina: Pillanatragasztó

„Akármiről, de beszélnünk kell, mert muszáj hallanom a hangját ahhoz, hogy megtaláljam a saját hangomat.”

Ha a Holtversenyről azt írtam, hogy a hatalmas, ordító hiányok könyve, akkor Tóth Krisztina Pillanatragasztója a kis hiányoké. A mindennapi elhallgatásoké, a telefonban elkummantott válaszoké, a „semmi különösöké”. Kis mulasztások, oda nem figyelések, rohanások el egymás mellett, fel nem vett telefonok, meg nem válaszolt üzenetek, fel nem szerelt muskátlitartók, el nem sírt könnyek, észre nem vett segélykiáltások… Soha nem hisszük, hogy épp az az aprócska momentum lesz a végzetes, azt mondjuk magunknak: ennyi még belefér, majd holnap megkérdezem, felhívom, odafigyelek, felszerelem, megfőzöm… Aztán a sok kis semmikülönös mulasztást odáig görgetjük, míg óriási, jóvátehetetlen „Ahogy eddig” lesz belőlük.

Fájnak ezek a novellák. Belénk marnak. Huszonöt fájdalmas seb. Huszonöt kihagyott lehetőség a szereplőknek, huszonöt apró remekmű a szerzőtől. Nem olvastam még Tóth Krisztinát – lehet, jobb is lett volna, ha így marad. Némelyik írása után azt éreztem, rozsdás kiskanállal kaparnám ki a saját szívem, csak ne kelljen ezt éreznem. Hogy belém lát, belénk lát, ismer minket. Huszonöt év – ennyi telt el az első kötet megjelenése óta, ennyi telik el az első és az utolsó novella között. Kortükör? Lenyomat a rendszerváltás óta eltelt huszonöt évünkről? Nem is tudom… Kár talán túldimenzionálni ezt a számot. Mennyi hallgatás fér bele huszonöt évbe? És mennyi fér harmincháromba? Mennyi fér egy egész életbe? Ezek az ordító csendek kortól és korszaktól függetlenül képesek kicsinálni minket. A foglalt telefonfülkétől az „Egyszer már nyertem” dacos fatalizmusát követő zavart csendig.

Tükörcserepek – írja a fülszöveg és valóban könnyen úgy érezhetjük magunkat mintha egy széttöredezett tükröt próbálnánk összeragasztani, hogy megláthassuk benne saját magunkat, ám ehelyett csak az össze-vissza karistoló darabokat ragasztja ránk levakarhatatlanul ez a Pillanatragasztó. Kiragadott történetek, pillanatfelvételek életekből, helyzetekből, sorsokból. Mintha biztos kézzel elénk vetett gondolatmagvacskák lennének, melyeket nekünk kell „kinevelni” magunkban. Kevesen tudják ezt így, ennyire magabiztosan, ily kevés szóval ennyi dimenziót mesélve. Direkt nem írom, hogy kerek egész történeteket, mert nem azok. De ott van mindben egy duzzadó történet lehetősége.

„Itt ülök a saját lakásom fürdőszobájában, mint valami csapdába esett szerető, és nem tudok kimenni. Ötvennégy éves vagyok, beszartam, kopaszodom, és nem tudom, hol a mosópor. Ráférne erre a fürdőszobára egy csempézés.”

Ami igazán meglepő, az a szikár, szenvtelen, már-már hideg-rideg stílus mögül rendre ránk kacsintó humor. Tán nem is lehet másképp nézni tökéletes emberi gyarlóságunkat, mint egy nagy adag iróniával. Mert hát valljuk be, egy szaros gatyánál semmi nem mutatja meg jobban, ki az, akire igazán rábízhatjuk magunkat; és úgy tudunk a legjobban fricskát mutatni seggfej szeretőnk emlékének, ha a közös szállodaszoba kulcsából lehúzót csinálunk a WC-láncra. Sajnos ez a humor csak ritkán csillan. Nem oldja humor az első „felnőtt” munka után hazatérő erdélyi kamaszfiú gyerekes álmainak darabokra hullását; sem a hőn áhított muskátlisláda felkerülésének árát… Olykor egyébként úgy éreztem, a „könnyebbik utat” fogta meg a szerző – az a muskátlisláda például felkerülhetett volna kevésbé hatásvadász módon is (pláne például a szerintem úgy-ahogy-van zseniális „Soha, egy szót se” fényében). Aztán rájöttem: az élet maga is igen hatásvadász módon tolja az arcunkba saját hülyeségeink.

Fájt ez az olvasás. Sebeket kapargatott, melyekbe aztán kénytelen voltam belenézni, jó mélyre. Szembesít az elhallgatásokkal, a kihagyott lehetőségekkel, a jóvátehetetlen hibákkal – azzal, hogy nem, soha nem fogom megtalálni a saját hangom, ha mindig arra várok, hogy meghalljam a hangját annak, akinek már nem lehet. Beleragadhatunk a pillanatba, csak nem biztos, hogy érdemes. Űzhetjük egész életünkben a rég elveszett lehetőséget, de ha meg is találjuk, szembe kell néznünk azzal, hogy megváltoztunk – ő is, mi is. Ragasztgathatjuk örökkön-örökké a cserepeket, de csak magunkat sebezzük vele, újra meg újra. Vagy meg is törhetjük a csendet, és kimondhatjuk, hogy sose leszünk már egész… Ki tudja, lehet hogy önmagában a kimondástól is könnyebb lesz.

„Lehetnék ember, nő, anya: de csak egy sebhelyektől lyuggatott tok vagyok. A sebek ajtókat nyitnak a testen, mindig kiszökik rajtuk egy kis lélek, alig maradt belül valami.” 

Kiadó: Magvető

Peter Buwalda: Bonita Avenue

„Joni apjának igaza volt: szép munka, minden szempontból fantasztikus kép lett. Lendület volt benne; a képet kitöltő férfit elrugaszkodásra készen, levegőben úszó karokkal ábrázolta, s bár a felsőtest egyértelműen a csillogó víztükör felé lendült, a vad tekintet és a kiáltásra nyílt száj a fényképezőgép lencséjét célozta. A délutáni nap szúrófénnyel vonta be a meztelen testet, a kompozíció megtervezettnek tűnt: Sigerius bal karja a csatorna vizén távolodó evezősök felé mutatott, mintha stilizált sportképen szerepelne. Ókori görög olimpikonokat idézett a kép…”

Siem Sigerius az élet császára. Egykori dzsúdóbajnok, majdnem-olimpikon, aki egy brutális sérülés után ágyhoz kötve meglelte magában a matematikai zsenit és meg sem állt a Fields-éremig, hogy aztán a Berkley katedráját egy kis hollandiai egyetem rektori székére cserélje. Az egyetem sztárja ő, diákok és oktatók rajongásának tárgya, akit otthon szerető feleség és két okos, szép, nagy jövő előtt álló lánygyermek vár, hamarosan pedig egy miniszteri bársonyszék a fővárosban. Idilli kép, nemde? Szinte követeli magának, hogy szétzúzzák, jó apró darabokra, ahogy az üvegfal törik szét, ha teljes lendülettel átgyalogol rajta egy űzött vadként viselkedő apa, akit lánya épp a saját pornóképei nézegetése közben kapott…

Peter Buwalda nem kíméli a szereplőit – az olvasóit sem. Elég ritkán fordul elő, hogy rémálmaim legyenek egy könyvtől, márpedig a Bonita Avenue nem hagyott jóízűen aludni. Nyugtalanító, zavarba ejtő, ezer szinten töredezett trip ez, aminek munka kibogozni a végét – pláne ha rendre azon kapjuk magunkat, hogy minden törekvésünk dacára csak tovább csomózzuk a szálakat. Kíméletlensége valóban rokon Jonathan Franzenével – egyenesen beletolja az orrunkat elszúrt életeink megannyi szőnyeg alá söpört kínos részletébe, bárminemű finomkodás és könyörület nélkül. Ismer minket – le is törölném a borítón látható képéről azt a mindentudó, megvető ajakbiggyesztést. Ugyanakkor pont ez a „durrbele” jelleg lesz egy idő után hajszálnyit sok. Mintha direkt sokkolni akarna, van itt minden, ami egy család szerencsétlenségébe már nem kéne hogy beleférjen: eltitkolt bűnöző gyermek, pornósnak álló lány, öngyilkosság, gyilkosság, őrület; cserepek, üvegcserepek mindenütt… Az elején behúz, fájdalmasan, sebeket tépdesően – a végére eltávolít a túlzásaival. Ami persze nem baj, így legalább újra tudunk nyugodtan aludni – de jobban örültem volna, ha megtalálja azt a vékony határt a finomkodás és a kifinomultan gyilkolás között.

Mert ebben a regényben túlzások nélkül is minden benne lenne, amibe a család szétesését, a modern ember kommunikációképtelenségét, az egymás felé mutatott álarcok lehullását boncolgató dekonstruktivista regényekben bele szoktunk halni. Érdekes módon olvasás közben nem Franzen jutott elsőként eszembe, hanem Linn Ullmann – a kaleidoszkópszerűen széttöredező, újra meg újra összeálló, de mindig más képet mutató történet, a különböző valóságok egymásra csúsztatása őt idézi. Ahogy a széttöredezett regényforma is. Három elbeszélő, három fő idősík (számos kitérővel), visszaemlékezések, szerteágazó kapcsolatok, elhallgatások, melyekre a szereplők és az olvasó számára is a legváratlanabb pillanatokban derül fény.

Érdekes kevercs ez a regény, mert ugyan formáját és témáját tekintve is ízig-vérig posztmodern, sok tekintetben idézi a klasszikus családregények hömpölygő elbeszélésmódját – szinte ringat a szöveg, belefeledkezünk ennek a tökéletes idillnek a szemlélésébe, noha már rég tudjuk: egyetlen őszinte momentuma sincs. Mégis, visz magával – hogy aztán egy jól irányzott rúgással felborítsa a csónakunkat és belevessen a jeges vízbe. Mint amikor egy őrült orgiába fulladó álarcosbál után lekerülnek az álarcok és kénytelenek szembenézni egymással a résztvevők: nincs álarc, ami elrejthetne minket önmagunk elől.

Az egyéni valóságérzékelés és a „másik” valóságának tudomásul vételére való képtelenség az egyik kulcs Siem tragédiájához. Az „élet császára” valóban tökéletesre csiszolt álarcot húzott, és aztán maga is elhitte, hogy az az igazi arca. Belevetette magát a szerepbe, ahogy azon a képen a csillogó vízbe veti magát, és meg sem állt a csúcsig. Ahol fájdalmasan vágta pofán eltagadott valóságának saját maga által kreált, elvadított szelleme. A fiú, akit apja kivetett az életéből, mert nem illett bele a Siem-képbe, aki visszatér, hogy ezt a tökéletes idillt szétzúzza, pedig már nincs is szükség rá, szétzúzta rég a lány, aki pedig beleillett a Siem-képbe. Csak épp nem volt hajlandó magáévá tenni annak „valóságát”. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, másról sem szól Buwalda könyve, mint a másik iránti felelősség tudomásul nem vételéről és a kommunikáció ellehetetlenüléséről – de bűn ennyire leegyszerűsíteni. Döntések, következmények, szőnyeg alá söpört életek, elhibázott kapcsolatok haláltánca ez, ahol a szereplők képtelenek feldolgozni a múltat, ugyanakkor nem tudják helyén kezelni a jelent sem, épp mert folyamatosan múltbeli döntéseik foglyai. Itt válik igazán briliánssá az időkezelés: a szakadozott narratíva és a látszólag összefüggéstelen ugrálás tökéletesen illusztrálja a szereplők múltban ragadását vagy épp jövőbe ácsingózását. Bármit, csak a jelent ne. Ott tükörbe kéne nézni…

Siem tragédiája magával rántja a többieket is – hogy ki bűnös és ki áldozat, az fordulatról fordulatra változik, ahogy a kaleidoszkóp pörög tovább. Az összes szereplő egy szerep, egy elvárás, egy tökéletesre konstruált családmodell áldozata – és mind menekülnek tovább. Újabb szerepekbe. Ki a frivolságba, ki a klinikai őrületbe, ki a középszerűségbe, ki egy új társ konstruált valóságába. Persze ki tudja. Lehet, hogy ennek a fele sem igaz, és mind megrekedtek egy pillanatban, amikor az enschedéi tűzijátékraktár felrobbant és mindent beterítettek az üvegcserepek. Vagy csak pörögnek tovább a kaleidoszkóppal, megállás nélkül…

Kiadó: Scolar

Fordító: Zákányi Viktor

Andy Weir: A marsi

„Erre rábasztam.”

Pöppet elcsépelt ezzel kezdeni a posztot, de akárhogy is nézzük, ez azért egy elég ütős kezdőmondat – más kérdés, hogy ha a kezdőmondat tökéletesen lefedi viszonyulásunkat az őt követő regényhez, akkor mi a francnak egyáltalán továbbolvasni? Annyian és annyi helyen lelkesedtek már A marsiért, és nekem oly sok embertől volt szerencsém azt hallani hogy ez aztán az év (ha nem az ééévtized) sci-fije, hogy lehetetlen volt nem vaskos előítéletekkel olvasni. Ennek ellenére adtam neki esélyt, becsszó – pláne, mert a filmet tuti megnézzük, és ugye film előtt könyv dukál, és Matt Damon annyira cuki az előzetesben hogy jajjj nekem, de sajnos az a vaskos igazság, hogy ez a Mark gyerek engem olyan szinten idegesített, hogy a könyv bő felében kizárólag az mentette meg, ha Mattet képzeltem a szerepbe, a másik felében meg már az sem.

Essünk túl a negatívumokon: ez a könyv engem egyszerre bosszantott és untatott halálra. Mark Watney  űrhajós egy baleset után ott ragad a Marson, ez szívás. Már majdnem elkezdeném sajnálni szegényt, amikor belekezd egy annyira amerikai, erőltetetten vicceskedő, tenyérbemászó monologizálásba hogy komolyan úgy éreztem 50 oldal után, hogy én akkor hagyom a fenébe ezt az egész olvasósdit és elmegyek inkább kézműves szappant gyártani vagy lószőrt fésülgetni vagy fahasábokat körömollóval bársonyosra vagdosni… Faékegyszerűségű. Tőmondatok. Egymásra halmozva. Még csak nem is szórakoztató. Nem hogy irodalom… Bahhh…

Na de legyünk egy kicsit megengedőbbek. Voltak vicces részei. Nagyjából azok, ahol nem szerepelt Mark Watney. A NASA és a Hermes „legénysége” is köröket vert szegény marsira életszerűségben, karakterben és „jófejségben” is. Ami elég nagy baj egy olyan könyv esetében ami valljuk be, konkrétan arra alapoz, hogy van egy kurvajófej és vicces botanikusunk, aki a Marson ragad, de sebaj, mert jól elszórakoztat minket. Ahhh, nem ragozom tovább: utáltam Watney-t. Abszolút hiteltelen a viselkedése, ostoba és erőltetett a stílusa, nem éreztem benne semmi (semmi!) emberit – könyörgöm, ha legalább egyszer kétségbeesett volna, vagy mutat valami aprócska érzelmet, vagy igenis lett volna kurvadühös a társaira, akik otthagyták (mert tökmindegy, hogy hány év NASA kiképzés áll az ember mögött és hogy józan ésszel tudja, hogy nem volt más választás, akkor is a hiteles emberi reakció minimum egy „basszátok meg” lett volna). Akkor talán kevésbé éreztem volna képregényfigurának. Komolyan, ő Mark Watney, a TÖKÉLETES MARSI TÚLÉLŐ sztereotípiája. Sokat mond, hogy miközben szenved mint a kutya, hogy a társai Agatha Christie regényeit és idióta hetvenes évekbeli sorozatait illetve diszkózenéit kell fogyasztania, valahogy kimarad, hogy ő mit vitt magával a küldetésre. Mintha neki nem lenne saját ízlése, egyénisége, szórakozása, ő csak arra van, hogy TÚLÉLJEN A MARSON.

Szinte látom magam előtt, ahogy megfordul a rajongó fejekben, hogy biztos azért untam, mert nem értettem a sok tudományos blablát… Hát, valóban nem értettem mindent, de azért elég sokat igen, és most már tuti más szemmel nézek a krumplira, de bocsásson meg a világ, egy Aurora után én ezt a fajta „tudományoskodást” nem tudom komolyan venni. Annyira. Lebutított. Még azt is elmagyarázza, hogy a napelemeknek nap kell ahhoz, hogy áramot termeljenek. Hát, köszi Mark, ezzel ki vagyok segítve. Komolyan, isten látja lelkem, nem tudom eldönteni, hogy ennyire nem vagyunk kompatibilisek Mark amúgy nyilván zseniális humorával vagy az amerikai célközönség tényleg ennyire hülye, de egynémely tudományos fejtegetésén én jobban hortyogtam, mint a középiskolai fizikaórákon…

Nézzük akkor a pozitívumokat, ne mondhassátok, hogy nem tettem erőfeszítéseket annak érdekében, hogy megleljem őket: a NASA valóban vicces terep. Egy rakat jól megírt karakter, kevés játékidővel, de biztos kézzel felskiccelve. Pörgő párbeszédek, hatásos riposztok, okos médiakritika (már ha annak szánta, amiről vannak kétségeim, mindenesetre ez legalább ült). Valljuk be, „a nagy Mark Watney Túlélőshow” bármely valóvilágnál ütősebb médiaszenzáció… A merchandisingból meg élete végéig boldogan eléldegélhet bátor marsturistánk.

Az egyetlen baj ezzel (is) hogy nem tudom elhinni. NEM. TUDOM. ELHINNI. Bocs, lehet hogy végletesen bizalmatlan keserű negatív vagyok, de szerintem baromira nem hiteles, hogy a NASA dollármilliárdokat tapsoljon el egyetlen asztronauta megmentésére, hogy a kongresszus megkerülésével(!) nem éppen baráti nagyhatalmakkal működjön együtt és hogy ezt senki (senki!) ne kérdőjelezze meg sem a szervezetből, sem a közvéleményből. Persze az emberiség és az emberiesség diadala, de ha engem kérdeznek, szerintem sokkal valószínűbb forgatókönyv hogy fű alatt meghamisítanák a fotókat és hagynák szép lassan éhenhalni csóri Markot. Nem is beszélve a Hermes legénységéről, akik ugye gondolkodás nélkül hátat fordítanak a NASA utasításainak és kockáztatva a saját és a társaik életét, a seggük alatt lévő pármilliárd dollárnyi cuccot és a hadbíróságot, önkényesen visszafordulnak társuk megmentésére. Na, nem voltam soha sem katona, sem űrhajós, de nekem ez sántít. Persze ne legyen igazam, szimpatikusabb lenne Weir világában élni. Ahol a Marson ragadt botanikus/gépészmérnök (milyen menő kombó lesz a közeljövő kissrácai között!) a tökéletes, forgatókönyvlapra illő TÚLÉLŐ, a NASA illetékesei a tökéletes, forgatókönyvlapra illő JÓFEJ, ELHIVATOTT DÖNTÉSHOZÓK, a Hermes legénysége meg a tökéletes, forgatókönyvlapra illő MENTŐCSAPAT.

Apropó, forgatókönyv! Nem kérdés, hogy jó kis mozi lesz ebből. Igazi színes-szagos, sírós-nevetős Armageddon kettő. Annak íródott. (Ráadásul az előzetes alapján rendesen csúcsra is járatták a hatásvadászatot.) Tökéletes kísérő a popcorn meg a kis kóla mellé. Borítékolható kasszasiker. Kár, hogy könyvként, önmagában nekem ez értékelhetetlen. Persze ez ne tartson vissza senkit, kismillióan imádják. Én azt hiszem, ha sci-fi, maradok az eggyel elgondolkodtatóbb vonalnál.

Kiegészítés 1: Zoli szerint túl szigorú vagyok, szóval... ne legyünk álszentek. Olvastam én már ennél gagyibb könyvet is, mi több, lelkesedtem is ennél gagyibb könyvért, mert szórakoztatónak találtam. És valljuk be, ha az ember jól szórakozik olvasás közben, hajlamos megengedőbb lenni. Sajnos A marsi engem nem tudott szórakoztatni, ezért nem tudok megengedő lenni a gyengeségeivel. Ez van.

Kiegészítés 2: Azért messze nem arról van szó, hogy ez lenne a világ legrosszabb könyve és tűzre minden példányával. Arra például tökéletes lehet, hogy a fiatalabb generáció figyelmét ráirányítsa a szórakoztató sci-fi zsánerére. És ki tudja, talán egyszer eljutnak a nem elsősorban szórakoztató darabokhoz is... Szóval nyilván megvan ennek is a helye, legfeljebb nem az én polcomon.

Kiadó: Fumax

Fordító: Rusznyák Csaba

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

Szuperhősök márpedig minden hétévesnek járnak.

Elza nem ért a hétévességhez, de van egy nagymamája. Aki szuperhős. Életeket mentett, embereket gyógyított szerte a nagyvilágban. Azt mondják rá: eleven a korához képest – de ezt valójában úgy értik: rém idegesítő, sőt, dühítő. De nem ezért szuperhős Elza szemében: hanem mert mindig ott van a számára. Teljes testtel és a szabályok, törvények, szokás és tabuk teljes figyelmen kívül hagyásával. Egy ilyen nagymama felér egy hadsereggel. Amíg a „hadsereg” szíve, tüdeje, minden egyebe bírja. Mert Elza (aki mindjárt nyolc, de a nyolcévességhez se ért) egyszer egyedül marad. A nagymamája nélküle utazik a titkos nyelvvel rejtegetett hat mesebirodalomba. Elutazik Miamasba – Elza nélkül.

Holnaptól kezdve kiküldelek a legnagyobb kincsvadászatra, aminek valaha is a részese voltál, bátor kis lovagom. Készen állsz?

Lehet készen állni az ilyesmire? A veszteségre? Ahogy a hiánya helyére odasorakozik mindaz, amit a nagymama jelenléte eltakart – mindaz, amiről nem mesélt Elzának senki. Sem rendszerető, intézményt vezető, „mindenben a nagymama ellentéte” anyja, sem zavarba ejtően (jól beilleszkedett autista módjára)  működő, saját új családját igazgató apja, sem a szomszédok: a mogorva taxisofőr, az alkoholista nő, a férfi, aki hangtalanul jár és úgy tűnik el, mintha ott se lett volna… Britt-Marie főleg nem, ez a kenetteljes vénkisasszony-szerű liba, folyton telefonba üvöltöző párjáról: Kenről nem is beszélve. Ez egy átlagos ház. Többé kevésbé. Ahol furcsa mód mindenkinek a láthatón túl mutató köze van a nagymamához.

Aki nem mesélte el az unokájának a titkos nyelvükön, amit valójában zsigeri mód szégyellt. Persze azt se, amire büszke lehetett. Mást mesélt a titkos nyelvvel, és a titokzatos nevekkel – egy egész mesebirodalommal. Ahol minden mese a kicsit másból táplálkozik. A kicsit másból, amiből a világ valójában áll, az apró különbségekből, amiket elfelejtünk, hogy kimondhassuk bármire, bárkire: tipikus. Miamas, ahonnan a mesék származnak, Mibatalos, a harcosok földje, amely elpusztult a háborúban – az összes mesebirodalom valódi, hiszen valódi sorsok mesélődnek bele. Elza különös kislány: koravén, ezért kiközösített és kergetett – a szülők, tanárok által szőnyeg alá söpört csoportos gyerekerőszak futni kényszerülő áldozata. Ő a hibás: nem illeszkedik be. Nem hagyta a nagymamája, aki értékrendet adott át, s a mesebirodalmakkal valóságokat mesélt – nem hagyta, hogy beilleszkedjen a világunk szokásos hazugságrendjeibe.

Meg kell védened a Kastélyt, Elsa

Még jó, hogy nem egyedül. A kislány megszólítja a nagymama (s az ő) életében élőket - át kell adja a címben is álló üzenetet. Valahol rákényszerülnél te is, olvasóm, hogy reagálj – ha eléd penderül egy fitos orrú hét (majdnem nyolc) éves, és komolyan, komolyat kérdez. Azonnal eldőlne, milyen ember vagy: elmismásolnád-e a választ, elkennéd hatodjára, hetedjére is - mert ez a hét (majdnem nyolc) éves nem adja fel. Választ szeretne – és komoly válaszokat kap. Ezért komoly írói teljesítmény, hogy elsősorban derű árad ebből a könyvből! Holott egy hétéves (na jó, majdnem nyolc) szemével és szavaival nagyon szigorú dolgokról (is) mesél. Valamiért folyton eszembe jut Brunella Gasperini és az ő nagyon olasz famíliája – nagyon más, nagyon másként más, de mégis: abban a mediterrán családbombában lüktetett ennyi egymás felé vállalt (durcás, nyűgös, kelletlen – de létező) figyelem.

És Elsa körülbelül itt hozza meg a döntést, amitől az egész reggel teljesen átmegy facebook-státuszba…

Mert ez egy átlagos ház, de csak annyira, amennyire bármelyik; ahova egy makacsul jótét lélek összegyűjti az élet által elé sodort traumásokat. Háborútól poszttraumás veteránt, veszteségét alkoholba göngyölő, segíteni képtelen segítőt, bántalmazott anyát a gyermekével – odarakja a segítségre szorulót az orrod elé. Őket jobbára nem akarjuk látni, holott jelen vannak a saját átlagos házinkban is, csak körül kell nézni; nehezen szólíthatók meg, és még nehezebben bírhatók szóra – sokszor nem köszönik meg a figyelmet, holott rászorulnak. Meg kell tanulnunk a hétévestől ezt a törhetetlen bizalmat. Amivel leküzdi a saját szorongásait, hogy odaállhasson a kerülendő elé – mert másképp nem lehet segíteni. Adott esetben magadon se. Bármelyikünk élete fordulhat úgy, hogy elkerüljük az életünkkel való szembenézést – bár jutna minden átlagos házba ilyen nagymama és ilyen Elsa…

Mert minden mese végén van egy sárkány.

Még szerencse, hogy valójában a nagymama mesebirodalma nem hat, hanem hét királyságból áll. Amikor olvastam, nem gondoltam erre (nem hagyta a könyv, hogy így gondoljak bármire is…) – de most, rálátva az egészre, látom: Fredrik Backman isten kegyelméből való nagymamája úgy meséli a kislánynak a meséket, ahogy korokon át az öregek az unokáiknak. Arra használja a mesét, amire való. Gondolj bele, olvasó: az egykor megszülető népmese mesélője ugyanígy építhette a mesébe a gyerek által is látott-tapasztalt borzalmat, hogy megvilágítsa annak értelmét – vagy hogy pusztán szoktassa a gyereket az életben való jelenlétéhez. A mese életre felkészítő, sötétségeinket megvilágító gyertyafény volt – és ugyanígy megvolt a maga aktuális rétege, a gyereknek közvetlenül szóló azonnali esemény- és világmagyarázat. Ez elveszik - ahogy a mesélő személye, s hogy kinek mesélte - sőt, akár a mese maga is; hiszen csak azokat a meséket mesélték mások is tovább (a hallomás torzító továbbadásával), amelyeknek volt az ilyen aktualitáson túl mutató érvénye is. Ma a fogyasztásra szánt mesével jobbára álomba ringatunk. Ez is fontos, gondolj az esti mesére; az álmok szőnyegét is szőni kell – de az ébrenlétét is szőni kéne, a gyerek nyelvén. Backman megmutatja, ezt hogyan kell. Úgyhogy miközben ezt a könyvet mindenkinek ajánlom, különösképpen a kezébe nyomnám minden nagymamának (minden mesélő felnőttnek) – hogy adaptálja a maga életébe Fredrik Backman nagymamájának mesélés-módját. A világmagyarázó mesekitalálást. Mert minden mesében ugyan valójában nincs sárkány – de amit a sárkány jelent, az körülöttünk él ma is. És a mesélő felnőtt dolga, hogy a gyereket ne érje készületlenül a létezése.

Köszönöm, hogy az olvasóm vagy! A te furcsa ízlésed nélkül minden valószínűség szerint kénytelen lennék rendes munka után nézni. Itt, egyedül itt nincs igazad, kedves Fredrik. Ez megint egy igen rendes munka.   

Kiadó: Animus

Fordította: Bándi Eszter

Hát, hazaértem…

Rövid nyári szünet után újfent bekapcsolódom a TÉMÁZÁS vérkeringésébe – remélem, nem csak PuPilla örömére :) Az e havi téma mintha rám ránk a blogunkra lenne szabva, hisz most őszintén, ha valaki ránéz erre az ihletadó képre, és véletlenül van valami köze a Könyvvizsgálókhoz, hát nem jut azonnal eszébe, hogy hohó, „rajongásunk tárgya”… Na ugye. Ugyanakkor… Épp mert mindkettőnk elsődleges rajongásának tárgya Tolkien és az ő mitológiája, amikor körvonalazódott a téma, átsuhant rajtam a gondolat, hogy OK, de erről már annyit írtunk, jóformán mindent leírt Zoli, amit én pl le tudnék (igazából sokkal többet, de mindjárt jön és azt mondja, hogy még annyi minden maradt megíratlan…), szóval majdnem nem írtam. De ahogy látjátok, mégis. Mert időközben rájöttem, hogy nekem Középfölde a Megye a csupa nagybetűs ideális OTTHON és ezt egyszer igenis le kell írnom. Személyes és csapongó bejegyzés következik, aki esetleg nagyon okos eszmefuttatásokra lenne kíváncsi az eszképizmus természetéről, arról, hogy miért szeretünk fantáziavilágokban kalandozni és hogy ez vajon menekülés-e a valóság elől, ez esetben ne nálam keresse. Remélem, lesz a többiek közül, aki erről ír ;)

MELYIK AJTÓN MENJEK BE? - fantáziavilágok kapujában

Időről időre vannak ezek a „melyik a kedvenc első, utolsó, sorsfordító, fejezetzáró, akármilyen mondatod?” kérdések, amiket fel szoktak tenni olvasóknak. Mind fel tudunk sorolni egy halom emlékezetes mondatot, és biztos kívülről tudjuk a számunkra legkedvesebb/legmaradandóbb/legizgalmasabb/legnagyobb csalódást keltő kezdő- illetve zárómondatot. Hogy hogy jön ez ide? Nézzetek csak rá a címre. „Hát, hazaértem” – mondja Samu A Gyűrűk Ura végén, pontot téve ezzel felfoghatatlan kalandja végére, melynek kezdetei nagyon-nagyon messzi nyúlnak. Nekem Középfölde ez a hazaérkezés.

Mindegy, hány alkalommal olvastam (nem is tudom már, korábban olvastam először, mint hogy nyilvántartást kezdtem volna vezetni az olvasásaimról), mindegy, hányszor nézzük meg a filmeket (vagy, mint mostanában, nézzük újra a DVD kiadások soktíz órát kitevő extráit), újra meg újra ugyanazzal az otthonos érzéssel kuckózom bele, mint az első alkalmakkor. Olyan, mint hazaérni egy fárasztó munkanap után, lerúgni a cipőt, megsimogatni a macskát, bekucorodni a kanapémra és kizárni a világot. Ha Középföldére csöppenek, semmi baj nem érhet. Nincsenek kifizetetlen számlák, bosszantó munkahelyi gondok, nem fáj a hátam, nem húz az élet, nem vagyok éhes, nem vagyok szomjas, még a mardosó gyász is csillapul. Csak egy hobbit vagyok a Megyéből.

Pusztán menekülés lenne, amit bármely fantáziavilág kiválthatott volna, ha épp az kerül jókor jó helyen a kezembe? Nem hinném… Szeretem én a Roxfortot is, imádok Westeros intrikusairól olvasni, fiatalon elvesztem Narniában, de egyik sem volt képes megérinteni azt, ott legbelül. A hobbitságomat. Igazából nem is A Gyűrűk Ura a „kulcs” hozzám, hanem A Hobbit. Zsákos Bilbó, még a kaland előtt. Még mielőtt azok a nyomorult törpök rátörték az ajtót…

A lelkem mélyén igazi, hamisítatlan hobbit vagyok. Nem vágyom másra, csak egy kényelmes, komfortos, minden földi jóval ellátott hobbitüregre, teli kamrával, jó sok pipadohánnyal, veteményeskerttel és nyugalommal. Na jó, azért kölcsönkérnék időnként némi olvasnivalót a tündéktől. Persze amikor olvasom a nagy kalandot, pláne amikor nézem, nagyon szeretnék tünde is lenni. Első olvasásra beleszerettem Lórien álmába, és nagyon szívesen kirándulnék bármikor Völgyzugolyba, de az ámulaton túl épp az hiányozna, ami az otthont otthonná teszi: a csendes, meghitt béke. A nyugalom. Ha úgy tetszik, a boldog kisszerűség. Hogy nem tartozik rám a világ minden gondja-baja, hogy csak azzal kell törődnöm, ami az enyém (de azzal törődnöm kell), hogy világosak a határok és világosak a felelősségek. Hogy létezhetek boldog tudatlanságban a világ dolgairól, ha már a világ úgysem tud rólam semmit (jó eséllyel azt sem, hogy a világon vagyok)… Talán ez hiányzik legjobban jelen világunkból: ez a boldog tudatlanság. Hajlamosak vagyunk abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy jó nekünk, hogy feldolgozhatatlan mennyiségű információhoz jutunk hozzá napra nap, miközben nem állunk meg és gondolkodunk el azon: valóban kell ezt tudnom? Szükségem van rá? Van közöm hozzá? Tudok valójában bármit róla? Hozzá tudok járulni bármivel a dolgok alakulásához? Vagy ez az információdömping csak arra jó, hogy indulatokat, fájdalmakat, kielégületlenségeket generáljon bennem, és amíg azzal foglalkozom, ami ott zajlik, tőlem jó messzire, addig se foglalkozzak a saját életemmel? Néha olyan jó lenne lekapcsolni magam az információs szupersztrádáról és nem gondolni semmivel. Csak lenni és élvezni a lét szépségét. Átadni magam a pillanatnak, a saját magam kedvére végzett munka örömének, a világ legapróbb ajándékaira való őszinte rácsodálkozásnak.

Ahányszor nézem-olvasom A Hobbitot vagy A Gyűrűk Urát, titkon elmorzsolok egy könnycseppet amikor Bilbó illetve Frodóék maguk mögött hagyják a Megyét. Mert ott van vége az idillnek. Amikor először kiteszed a lábad, hogy náladnál jóval nagyobb kalandok elébe fuss. Nekem sokat jelent, hogy az a mondat csak a legvégén hangzik el, nem akkor, amikor hazatérnek a kalandjukról, hanem amikor már mindenki, aki nálánál nagyobb kalandokba rángatná Samut, eltávozott. Amikor végre újra az lehet, ami: egy egyszerű hobbit a Megyéből.

Többiek a témában:

PuPilla

Zenka

Nima

Reea

Bill
Andi

Utóvéd:
Theodora
Loki
Bubu 

Margaret Atwood: Az özönvíz éve

„…nem prófécia, de riasztóan közeli lehetőség.”

Közel három évet kellett várnia a magyar olvasónak, hogy a Guvat és Gazella után kézbe vehesse a kanadai írónő VadÁdám-trilógiájának második részét, de megérte – Margaret Atwood posztapokaliptikus rémálma évről évre egyre aktuálisabb lesz (sajnos), mi pedig nagyon úgy tűnik, nem olvashatunk elég „riasztó lehetőséget” ahhoz, hogy megálljunk és elgondolkodjunk. (Azt csak halkan jegyzem meg, hogy remélem, a befejező kötetre nem kell ennyit várni – azt meg még halkabban, hogy nem tudom, mit vétett Atwood, amiért így kiszúrtak vele a magyar borítótervezők, komolyan, egyik könyv randább mint a másik, a harmadikra megérne egy tisztességes egységes kiadást.)

Az özönvíz éve a szó szoros értelmében nem folytatása az előző kötetnek – ez itt ugyanaz a történet, más szereplőkkel, alaposan megcsavart nézőpontokkal, visszaemlékezésekkel tarkítva. A guvatkák csak érintőlegesen tűnnek fel, a középpontban sokkal inkább az ember áll. A magát mindenhatónak képzelő ember. A Guvat és Gazella alapvetése volt, hogy a világméretű apokalipszist csupán egy ember, a guvatkákat őrző Jimmy (alias Hóember) élte túl – hogy aztán az utolsó oldalakon fellélegezhessünk: akadnak itt más túlélők is. Az emberiség tán mégis túlélő faj… A második kötet során aztán belénk szorul a levegő, mert ha túlélő faj is vagyunk, arra aztán semmi garancia nincs, hogy csak a jók élnek túl. Az meg, hogy mit hoz ki az egyes emberből, hogy körülötte szó szerint vége a világnak, több, mint megjósolhatatlan.

Ám míg idáig eljutunk, megtudunk még ezt-azt az emberiséget kipusztító járványról és az azt megelőző évek-évtizedek történéseiről. Ezt-azt, de korántsem mindent. Atwood kirakósként dobálja egymás mellé a történet-darabkákat, az olvasó meg meg-megáll, hogy összeillessze azokat – jó eséllyel az olvasás után rögtön levéve a polcról az előző kötetet. (Itt jegyzem meg, sok szempontból Az özönvíz évének jót tett a várakozás – ha az ember gyors egymásutánban olvassa a két kötetet, bizony kiugrik, a Guvat és Gazella mennyivel összemarkoltabb szöveg.) Visszatérnek ismerős szereplők, más megvilágítást kap az első rész főhőse, új kulcsfigurák kezdenek kirajzolódni – legnagyobb fájdalmam, hogy a kötet legizgalmasabb alakja, VadÁdám nem kapott elég teret, rögtön árnyalódik, hisz megtudtam: a befejezés középpontjában ő áll. Szóval illesztgethetjük még egy darabig azt a kirakóst.

Addig is itt van nekünk Az özönvíz éve két főszereplője, két nagyon különböző nő, akiket összeköt a múlt: a fiatal, kissé naiv trapéztáncos Ren és a kőkemény Toby. Ren a beszédes nevű Pikkelyek és Farkak szexklub bunkernek is beillő „betegszobájába” bezárva figyelte ahogy körülötte mindenkit letarol a járvány; míg Toby a babarózsaszínre hangolt MegÚj Spa luxusfürdőjében építgette saját Ararátját már jóval a járvány kitörése előtt. Mindketten úgy hiszik ők az egyetlen túlélők – ahogy Jimmy, őket is napról napra egy cél vezeti: élni tovább. Hogy miért, kiért, hogy van-e ott kint még valaki, nem tudják. Talán nem is számít. Talán egyszerűen belénk van kódolva, hogy ragaszkodjunk ehhez a nyomorult kis életünkhöz, akkor is, ha körülöttünk mindennek vége.

Miközben Ren és Toby túlélésének és esetleges találkozásának szurkolunk, kettőjük visszaemlékezéseiből kirajzolódik az apokalipszis előestéjének másik oldala: Isten Kertészeinek szektája (melynek mindketten tagjai voltak egy ideig) és az ő özönvíz-várásuk. Jimmy emlékeiből megismerhettük a tudós oldalát, láthattuk, hogyan pusztítja el az emberiséget a mindenek felett álló tudomány – Isten Kertészein keresztül megismerhetjük azokat az olykor naiv, olykor elszánt, olykor nagyon is taktikus embereket, akik pusztába kiáltják a veszélyt, ami a saját végzetébe rohanó emberiségre leselkedik. Az elhagyatott tetőkön csináld magad édenkertjüket nevelgető Ádámok és Évák „zöld” szentekkel és az evolúcióhoz írt zsoltárokkal tarkított vallása csak részben megmosolyogtató – valójában ügyes szintézise egy halom környezetvédő ideológiának. Atwood érdekes ötlete eme törekvések vallásos előírásokba csomagolásáról több mint elgondolkodtató – jelesül, az ember „csupán” a saját és környezete jól felfogott érdekében sokkal kevésbé hajlandó bármin változtatni, mint ha vallási előírások képében kapja meg őket, egy kellően szuggesztív vezetőtől. Hogy ez a gondolatmenet önmagában nem éppoly riasztó-e mint a fogyasztás- és vállalatkritika, azt már ki-ki döntse el maga.

A lényeg persze, mint mindig, most is ez a kritika – a több idősíkon játszódó történet, Isten Kertészei, a túlélésért vívott harc, a gyomorforgató részletek mind eltörpülnek a gigantikus figyelmeztetés mellett: nézzünk már rá egyszer kívülről, hova tartunk. Annyian felhívták már a figyelmet rá, mégsem vesszük észre: itt vagyunk, „az utolsó órában”, módszeresen irtjuk ki magunk körül az élővilágot, genetikai mutációkkal kísértjük a sorsot, szemétbe fullasztjuk a bolygónk, miközben azt hisszük, saját halhatatlanságunk majd megment minket az apokalipszistől, amit magunkra vonunk. Nem fog. Az pedig, hogy a magukat istennek képzelőket (legyenek bár zseniális tudósok, avagy ökoterroristák – ha egyáltalán el lehet különíteni a kettőt) is jó eséllyel saját kicsinyes, nagyon is emberi játszmáik vezérlik, ahogy azt a szerző nem is oly burkoltan sugallja, nem mondhatnám, hogy sokkal megnyugtatóbbá teszi a helyzetet…

Kiadó: Európa

Fordító: Horváth Viktor, Varga Zsuzsanna

F. M. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

Még most, annyi év múltán is, valahogy túlságosan kínos visszaemlékeznem mindezekre. Most már sok mindenre kínos visszaemlékeznem, de... ne hagyjuk itt abba ezeket a „feljegyzéseket”? Azt hiszem, hibát követtem el, amikor elkezdtem írni őket. Legalábbis egész idő alatt szégyenkeztem, amíg írtam ezt az elbeszélést: de hát ez már nem irodalom, hanem vezeklés. Hiszen hosszú elbeszéléseket írni arról, hogyan ment tönkre az életem azáltal, hogy erkölcsileg ott rohadtam abban az odúban, nem volt társaságom, elszoktam az élő valóságtól, és csak hívságosan dühöngtem abban az egérlyukban - bizony isten nem érdekes; a regényben hősnek kell lennie, itt pedig szántszándékkal egy ellenhős vonásai vannak összegyűjtve; ami pedig a legfontosabb, mindez fölöttébb kellemetlen hatást kelt, mert mindnyájan elszoktunk az élettől, többé-kevésbé mindnyájan nyomorékok vagyunk. Annyira elszoktunk, hogy néha szinte undorodunk az igazi, az „eleven élettől”, és épp ezért nem bírjuk elviselni, ha eszünkbe juttatják. Hisz már odáig jutottunk, hogy az igazi, az „eleven életet” majdnem szolgálatnak, kis híján robotnak tekintjük, és magunkban mindnyájan azt valljuk, hogy jobb a könyvek szerint. És miért nyüzsgölődünk, miért bolondozunk néha, mire vágyódunk? Magunk se tudjuk. Hiszen csak nekünk lesz rosszabb, ha teljesítik szeszélyes kívánságainkat. Nos, próbálják meg: adjanak nekünk például több önállóságot, tegyék szabaddá bármelyikünk kezét, szélesítsék ki tevékenységünk körét, mi rögtön visszakéredzkedünk a gyámság alá.

Tudom, hogy önök most megharagusznak rám emiatt, és toporzékolva azt kiabálják: csak magáról beszéljen, a maga nyomorult életéről ott abban az egérlyukban, de ne merje azt mondani: „mi mindnyájan”. Már engedelmet, uraim, hisz én nem akarom igazolni magam ezzel a „mi mindnyájunk”-kal. Ami pedig engem illet, én csak a végső határig vittem az életemben azt, amit önök a feleútig se mernek vinni, és ráadásul még józanságnak tartják a gyávaságukat, és önmagukat becsapva ezzel vigasztalódnak.

Jó sokat halogattam, hogy a kezembe vegyem itt, nyilvánosan Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (számomra) legfelkavaróbb könyvét, a Bűn és bűnhődést. Mondjuk így: mint pofonosztó küszöbregényt – a küszöböt, amelyet nem átléptem, hanem elbotolva benne szinte átzuhantam rajta. Olyan szakadékokba egyből, amelyekre épp rányíltam magamtól; talán ez volt életem leghelyénvalóbb pillanatban történő olvasása – s talán épp ezért hónapokig tartott. Emlékezetem szerint nem volt könyv, amit többször olvastam volna újra, így, rögtön az első olvasás után, belenyitva megint, aztán előrelapozva, újra elölről… míg kezembe nem akadt a Feljegyzések az egérlyukból (hogy kiteljesüljék a megértés), A Karamazov testvérek, s végül A félkegyelmű – úgy látszik Dosztojevszkijt csak Dosztojevszkijjel lehet gyógyítani (hogy mi mással még, az külön mese, lehet, egyszer elmesélem). Evidens volt, hogy az egérlyukból idézzek itt, az elején – ez a két mű fontos fonódásban valójában ugyanarról a kudarcról mesél, s az egyik teljes átérzésében hatalmas segítség lehet a másik.

Raszkolnyikov, a szellem büszkeségének korgó gyomrú gyermeke, kikopva iskolából, baráti körökből, életből (amit egyre nagyobb megvetéssel néz le) egy hónap óta célszerűnek látszó tervet forgat a fejében, hogy levetve minden gátlást, erkölcsi, társadalmi parancsot, a  tanulmányaira a szívtelen uzsorás, Aljona Ivanovna ládikójából szerez pénzt – másvilágra küldve a károkozó, szívtelen szipirtyót. Hiszen nemsokára meglátogatja a családja: édesanyja és Dunya, a húga – a kérőjével, Luzsinnal, aki talán (bár ne tenné...) kirántja a családot a bajból… Raszkolnyikov a dilemma – mi tehető meg érett megfontolásból az értékválságba zuhant, megmentésre szoruló világban, a megkötözött, jobbító szándék érdekében mennyi a megengedhető? Durván szólva: belefér-e, ha a banya hajába baltával hasít választékot?

Igaza van Szerb Antalnak, ebben a regényben jobbára éjszaka van, vagy legalábbis kisablakos szegényszobák félhomálya, örökös füst; ebben a könyvben az emberek beszélgetnek ebben a füstben, szavak ködével súlyosbítva azt – mást se csinálnak szinte, csak beszélnek. A beszélő nevű emberek, éjjeli menedékhely-szökevények és saját vágyaik selymébe burkolt élősködőik; Raszkolnyikov ( a „hasadt”), Marmeladov (a „lekvár”), Luzsin (a „tócsa”), Lebezjatnyikov (a „csúszómászó”); még a kérdéseit makacsul fénybe tartó vizsgálóbíró, Razumihin is beszél a névvel: ő az ész, az értelem. Az isten kegyelméből való nyomozó, annyi irodalmi alak archetipikus őse. A főhős zavarodottságának egyik tükre. Szvidrigajlov a másik – aki valóban bírja azt a világba harapó gátlástalanságot, amely nem gondolkodik, nem kalkulál, csak elveszi, amit akar; amíg egyszer meg nem érinti mégis valaki, az érintésre immár képtelent. E két szépen foncsorozott tükör mentén elgondolkodhatnék itt Rogya Raszkolnyikov önmarcangolásán – de ezt annyian, annyiféleképpen helyén valóan megtették már. Inkább a nőről mesélek. Szonyáról. És Lizáról, meg az egérlyukról.

És az emberről, aki a teóriában ragad, ahelyett, hogy vállára venné a másik élet terhét. Az örökösen saját elképzelt elégétel-színpadán ágáló emberről, aki azért mond és cselekszik nem helyén való dolgokat, mert a többiek nem az ő színdarabjában játszanak. Az egérlyuk tapasztalata keserű és kegyetlen – a felismerés feloldása nélkül. Valaki elmeséli neked, hogy alázott meg legmélyebb emberségében valaki nyomorultat, hazug részvéttel, megmentőt tetszelgő hamisjátékkal, hogy ébreszti a másikat, hogy aztán még mélyebbre taszítsa – s hogyan nem ért ebből maga a mesélő egy kukkot se. Igazi irodalmi vezeklés ez, és nem kétlem, az író ifjúkorában megvolt a maga súlyos valóság-magva. Megvolt a maga egérlyuka, amiről feljegyzéseket készíthetett, s a maga továbbalázhatatlanul alázott Lizavétája.

Miért vélem így? Mert e tükörben a Bűn és bűnhődés gyönyörű elégtétel-adás is. Amit a Feljegyzések az egérlyukban „feljegyzője” megtagad Lizától (gesztusban és utólagos rádöbbenésben is), azt kapja meg végül Raszkolnyikovtól Szonyecska. Igaz: az elkövetett bűn tudomásulvételén át, mintegy mellékesen. A gesztusban, amikor a fiú a lánnyal való hosszas beszélgetés után feladja magát – és rádöbbenésben, amikor a fogságban miatta végre elhiszi, hogy valóban van miért bűnhődnie. A bűnhődés addig tart, amíg át nem érzed magát a bűnt. Ezért kevés a bűntudat – az is csak egy bonyolultan rajzolt, saját színpadon ágáló szerep. Ha a legtágabbra nyitom, Dosztojevszkij e könyvével egészen odáig merészkedik, hogy kijelentse: a bűnösségünkre való rádöbbenés nélkül nem születik valódi, megpróbálható hit.

És igen – ez volt a dilemmám, a teóriában ragadás. Éppen (akkor sem) voltam valami jó barát, valami jó szerető, valami jó ember, benne forogtam a teóriáimban, ha nem is jutottam annyira tankönyvi végletekig, mint az emberölés, van mit szégyelljek az akkori magamból. Ez a könyv belém mászott és nem engedte, hogy letegyem, amíg meg nem értettem, mit akar tőlem. Kézbe vetette a testvéreit, hogy megértsem. S hogy végül megértsem azt is, miért fontosabb számomra Dosztojevszkij, mint Tolsztoj – mert amíg az utóbbi a ráció választotta, az értelem követelte egyszerű, átlátható élet papja, az előbbi csak annyit szeretne: élj részvéttel.

És akkor a legnagyobb fájdalmam a végére: ez a könyv ma egyszerűen nem aktuális. Most látom, kellett hozzá a kor, amely ideológiákkal hülyített – egy mai tini ezek teljes hiányában él, a nyers praktikumban, a részvétlenségben, mert a jelen pillanat így muzsikálja. Ennek jön most a dagálya, amibe belefulladhatunk. Majd ha elég részvétlenség termelődik körénk, remélem (hatás-ellenhatás) megszületik megint egy időszak, mikor ez a könyv jelenthet egyáltalán valamit. Addig viszont elnézem, ahogy bárkit a célszerűség vezérel – hogy ne bukjon le addig kisebb-nagyobb (világra szóló) stiklijeivel, míg akkorára nem hízik, hogy mindegy lesz, lebukik-e, vagy se. Ma a nyugodtan alvó Szvidrigajlovok korát éljük – akik nem akarnak sehova „utazni” a pillanat paradicsomából, és nem hagyják megérintődni magukat.

Kiadó: Európa (1993)

Fordította: Görög Imre és G. Beke Margit

Kitekintő – itt van az ősz…

…itt van újra, és hozza magával a szokásos őszi-téli könyvdömpinget. A tavaszi-nyár eleji fesztiválos-könyvhetes időszak utáni röpke uborkaszezon épp csak elég volt arra, hogy az egyszeri könyvbolond kiheverje a túlköltekezés fájdalmait és utolérje magát a felhalmozott újdonságok elfogyasztásában (vagy nem…), a kiadók máris beizzították a rakétákat és elhalmoztak minket izgalmasnál izgalmasabb újdonságokkal. És még sehol sincs az igazi karácsonyi megjelenésözön, arról majd legközelebb… Addig is nézzük, mi várható az elkövetkező nagyjából két hónapban, szigorúan szubjektíven válogatva, a teljesség bárminemű igénye nélkül.

Sjón: A cethal gyomrában

„1635-öt írunk: a Nap még a Föld körül kering, a hínár időnként madarakat szül, az unikornisszarv keresett luxuscikk, egy jól összerakott versnek pedig ördögűző hatása lehet. Ebben a különös világban csetlik-botlik Tudós Jónas Pálmason, az autodidakta természettudós, költő és képfaragó a világtól távoli Izlandon, ahol rosszakarói perbe fogják vajákosság és fekete mágia vádjával, és egy lakatlan szigetre száműzik. Ezen a szigeten idézi fel az öreg Jónas fordulatos életét és hányattatásait, egy balul elsült kísértetvadászattól kezdve az erőszakos reformáció rémtettein és a baszk bálnavadászok legyilkolásán át a látogatásáig a kor egyik szellemi központjában, a koppenhágai egyetemen, egészen addig, amíg élete végén el nem jön érte a hatalmas cethal, hogy mint a bibliai névrokonát, őt is elnyelje és elvigye más, boldogabb partok felé.

A kortárs izlandi irodalom legnagyobb mesélője, Sjón ezúttal is káprázatos látomásokban és elképesztő történetekben vegyíti a valóság és a képzelet, a tudomány és a népi hiedelmek elemeit. Tudós Jónas élettörténete egyszerre érzéki látlelet a XVII. századi Izland veszélyes és kegyetlen világáról, és egyben költői himnusz az olthatatlan emberi tudásvágyhoz.”

A macskaróka után mindketten teljes meggyőződéssel állítottuk, hogy akármit ír Sjón, azt olvasni kell. Sajnos a magyar könyvkiadás eddig nem volt hozzánk kegyes, nagyon remélem, hogy A cethal gyomrában után nem kell újabb hosszú éveket várni a következőre…

Géczi János: Vadnarancsok

„A Vadnarancsok egy igazi könyvlegenda. A 80-as évek botránykönyve már megjelenése előtt óriási vihart kavart. Az akkor legszabadabb irodalmi folyóirat lapszámát az állampárt visszarendelte a piacról, és bezúzatta, a benne megjelent Vadnarancsok-részlet miatt. Irodalmi szociográfia Géczi János tollából. Négy élettörténet-rekonstrukció, négy fiatal sorsa, négy kudarcos élet. A társadalom mélyrétegeiben drogosok, prostituáltak, nimfomániások, melegek mozogtak, próbálták elkerülni a közösségi retorziókat, a megbélyegzést, a kirekesztést, az ellehetetlenülést. Géczi felkereste a kiszolgáltatottakat, beszélgetett velük, igyekezett megérteni, és megmutatni, mit látnak saját életükből ezek a kiúttalan figurák. Más volt még a társadalmi környezet, más a közösség tűréshatára, de a kirekesztés mintázatai pontosan ugyanazok, mint ma. Géczi János úttörő munkája élő, aktuális mű, amely a szereplők élettörténetén túl a nyugati típusú közösségek tűréshatárairól, deviancia-fogalmáról és könyörtelen gyűlölködéséről is nagyon pontos képet fest.”

A Bunkerrajzoló után adta magát, hogy az Athenaeum kiadja a mára valóban legendás Vadnarancsokat – aminek nem lehet eléggé örülni. Géczi János könyvéről anno szociológushallgatóként hallottam először, az ájult csodálattal elegy polcok közötti suttogás hangján – pedig az már sok-sok évvel az „átkos” után volt, mégis működtek a reflexek. Kíváncsi vagyok, mit tud adni a ma sokkoló információkkal telített gyermekének, annál inkább, hogy nem múló aktualitásához kétség sem fér.

Ian McEwan: Mézesmadzag

„A Man Booker-díjas Ian McEwan a kortárs brit irodalom méltán kultikus szerzője – talán nem túlzás azt mondani: a legnagyobbja. Művei nem pusztán regények, hanem szellemi kihívásoktól burjánzó műalkotások. McEwan nevét ismerik a magyar olvasók is: az Amszterdam, az Őrült szerelem, a Vágy és vezeklés, a Szombat csak néhány példa a brit mester hatalmas életművéből. Friss regénye, a „The sweet tooth” Mézesmadzag címmel ősszel jelenik meg a Scolarnál.

A szép Serena, zsebében friss cambridge-i matematika diplomával, szívében egy felfoghatatlanul kegyetlen szakítás fájdalmával, majdnem véletlenül kerül a brit titkosszolgálathoz. A hetvenes évek elején járunk, az ír zavargások, a hidegháború, az energiaválság idején. Serena imád olvasni, és ennek a szenvedélyének köszönheti, hogy különleges küldetéssel bízzák meg: ajánljon föl egy kulturális fedőszervezet nevében csinos ösztöndíjat egy tehetséges, a szó szabadsága mellett elkötelezettnek látszó, fiatal írónak. Kémtörténet? Korrajz? Valóság és fikció, szerelem és árulás összefonódása? Ez mind – mesterien, ahogy McEwantól megszokhattuk.”

Most végiggondolva, nagyjából a blog kezdeti lépéseikor voltam nagy McEwan-rajongó, aztán valamiért elsikkadt, jó pár éve nem olvastam tőle, pedig van itthon még pár feldolgozásra váró könyve. Jó eséllyel a Mézesmadzag is repül a többi mellé, hátha meghozza a kedvet újra a szerzőhöz.

Elif Shafak: Az építészinas

„A modern Seherezádé, a legnépszerűbb török írónő legújabb története – egy kisfiúról, aki tizenkét évesen elefánthajcsárnak kerül a híres és hírhedt Hürrem szultána udvarába.

„- Mondd meg nekem, mi lenne a megfelelő ajándék egy olyan embernek, akinek mindene megvan?

– Egy elefánt, nagyságos uram. A Föld legnagyobb állata.”

A helyszín Isztambul, az időpont a tizenhatodik század. Tizenéves potyautas érkezik hajón a városba, különleges ajándékot hoz Szulejmán szultánnak. A kisfiúnak nincs senkije és semmije, csak Csota, a ritka és értékes fehér elefánt, amelyet a szeráj, vagyis a palota állatkertjébe szántak. Így kezdődik a kis Dzsihán eposzi léptékű története, amelynek során egyszerű szolgából a szultáni udvar előkelőségei közé emelkedik. Megismerkedik ármánykodó udvaroncokkal és hamis barátokkal, vándorcigányokkal, állatszelídítőkkel és a gyönyörű, pajkos Mihrimah hercegnővel. Csota hátán eljut az Oszmán Birodalom legtávolabbi sarkaiba, és ott lesz Szigetvár ostrománál.

Egy napon felfigyel rá a szultán főépítésze, Szinán mester, és ez a véletlen találkozás nagyot fordít Dzsihán sorsán.

Az építészinas színpompás kaleidoszkóp, benne vannak az Oszmán Birodalom illatai, hangjai, csodái és mindenféle lakói abból az időből, amikor a nyüzsgő Isztambul volt a világ közepe. Elif Shafak lebilincselő, egzotikus meséje rabul ejti az Olvasót, és nem ereszti el a legutolsó oldalig.”

Elif Shafak A bolhapalota könnyű kézzel szőtt egzotikus meséjével elvarázsolt – lassan be kéne szerezni a többi könyvét is.

Hilde Østby: A vágyakozás enciklopédiája

„A vágyakozás enciklopédiája izgalmas, okos és sokrétű regény a szerelem természetéről és történetéről. A főhős, Liv Vestby elhatározza, hogy könyvet ír arról, hogy létezik szerelem első látásra, és az A-tól Z-ig terjedő szócikkeiben feldolgozza a világtörténelem leghíresebb szerelmeseinek történeteit. Szó esik többek között Dante és Beatrice viszonyáról, a morze-ábécéről, Rómeó és Júlia históriájáról, megtudjuk, Boleyn Anna hogyan szerezte meg, majd vesztette el VIII. Henriket. Találkozunk a bibliai Onanával, a milói Vénusszal, Napóleonnal, Diderot-val, Jeanne D’Arc-kal, Júdással, egy szerelmes könyvtárossal és egy boldogtalan kerékpárszerelővel. Mindeközben a háttérben kirajzolódik az enciklopédia mögött megbúvó szerkesztő, Liv Vestby története is.”

Jó ideje ígérgetik ezt a könyvet, és ahogy egyre többet nézem, úgy vágyakozom utána egyre jobban. Nomen est omen? Igazi kis kardigános bölcsészálomnak tűnik a lexikon-szócikkekből kibontakozó történet ötlete, talán nem véletlenül jut eszembe róla Az eltört teáspohár.

J. J. Abrams: S

„Egy könyv. Két olvasó. Egy titkokkal, veszélyekkel, vágyakkal teli világ.

A fiatal lány kezébe kerül egy könyv, amelyet egy fiú kezdett el olvasni, lapszéli megjegyzéseket fűzve hozzá. A kommentárok arról tanúskodnak, hogy szerzőjüket lenyűgözi a történet és a rejtélyes író személye. A lány sem tudja kivonni magát a különös könyv hatása alól, és a margóra írva válaszol az ismeretlennek. Szokatlanul izgalmas, nem mindennapi levelezés kezdődik a két fiatal között, akik egyre mélyebbre ásnak egy rejtelmes eseményekkel és megfejtésre váró utalásokkal teli világban. A könyv: Thészeusz hajója a címe egy termékeny író, V. M. Straka utolsó művének. Hőse S., a múlt nélküli ember, aki egyszer csak egy idegen hajó fedélzetén találja magát, és az elborzasztó legénység foglyaként hánykolódik ismeretlen vizek és partok, veszedelmek és megmenekülés, pusztulás és újjászületés, múlt és jelen, valóság és képzelet között. Az író: Straka maga a 20. század egyik legnagyobb rejtélye. Rejtőzködő anarchista, azonosíthatatlan forradalmár, akiről mendemondák keringenek, és csak műveiből ismerheti meg a világ? Az olvasók: Jennifer végzős egyetemista, Erąic már végzett, de tovább tanulna, ha nem zárják ki. Mindkettejüknek szembe kell nézniük önmagukkal, kik is valójában és kivé válhatnak. És tudniuk kell, mennyire bízhatnak meg abban, akivel megosztják legbelsőbb érzelmeiket és félelmeiket.

S. a filmes J.J. Abrams hőse, akinek történetét a díjnyertes Doug Dorst írta meg. A könyv lapjainak margóján kibontakozó másik történet egy lány és egy fiú regénye. Két fiatalé, akik belekeverednek a náluk hatalmasabb, ismeretlen erők végzetes küzdelmébe. És nem utolsósorban Abrams és Dorst vallomása az írott szó iránti szenvedélyes szeretetről.”

Namármost tankönyvbe illően béna fülszöveget sikerült kanyarítani ennek a regénynek, ráadásul vannak kétségeim az akciófilmes J. J. Abrams írói képességeit illetően, viszont ha valaki megnézi EZT a videót, rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy ez a kiadvány egy könyvészeti csoda, abszolút kötelező darabja minden komolyabb gyűjteménynek, könyvmolyoknak a legideálisabb karácsonyi ajándék, és egyébként is: végre-végre egy kiadó be mert vállalni valami igazán exkluzívat a magyar könyvpiacon! (Kár, hogy jó eséllyel uszkve három hónap múlva féláron fogják akciózni, ismerve ugyanezen könyvpiac működését…) Amúgy maga a történet az értékelések alapján szintén Az eltört teáspohárra emlékeztet – lehet újra kéne olvasnom, ha mindenről ő jut eszembe :)

Dan Simmons: Ílion

„Javában dúl a trójai háború a Marson, az Olympus hegy lábánál. A csúcsról Zeusz és halhatatlan családja figyeli és alakítja az eseményeket. Thomas Hockenberry, a 21. századi professzor, előbb krónikásként, majd egy fontos küldetés végrehajtójaként bosszúszomjas istenek és istennők ármányos magánháborújában találja magát.

A Földön az utolsó túlélő emberek kis csoportja az elveszett múlt és egy pusztító igazság után kutat, míg négy érző robotszerű lény elhagyja a Jupiter vidékét, hogy megtalálja és felszámolja egy katasztrofális sugárzás forrását valahol egy hegy csúcsán, kilométerekkel a terraformált vörös bolygó felszíne felett.

Hat évvel a Hyperion Cantos lezárása után Dan Simmons visszatért a sci-fihez, és az Ílion-duológiával ismét bemutatta, hogy képzelete és stílusa felülmúlhatatlan. Az Ílionban minden megtalálható, ami a Hyperion-sorozatban, sőt még annál is több. A regényt 2003-as megjelenése után Locus-díjjal tüntették ki.”

Túlzás nélkül az ősz legjobban várt megjelenése! Simmons Hyperion-sorozata úgy nagyjából négy éve várólistás nálam, de valamiért mindig csak tologatom, pedig lassan megszámolni sem tudom, hányan dörgölték az orrom alá (Zolival az élen) hogy az lenne aztán a nekem való sci-fi… Idén megint várólistás az első rész, szóval most töprenghetek, hogy mit szuszakoljak bele az éves tervbe, az Íliont vagy a Hyperiont, de hogy előbb-utóbb mindkettő sorra kerül, az biztos.

Christopher Moore: Bolond

„BOLOND SEGGLYUKBÓL BOLOND SZÉL FÚJ

Tarsoly jó néhány éve Lear király bolondja, feladata elsősorban a királylányok szórakoztatása alpári és, ha úgy adódik, altáji humorral. Amikor azonban az öregség miatt búskomor Lear szétosztja a királyságát, és lányai ravasz terveket szőnek egymás és az apjuk ellen, Tarsoly hirtelen azt sem tudja, kinek az oldalára álljon. Éles eszével, a keserű igazsággal és csilingelő cipővel felfegyverkezve, egy kanos behemót és egy lezüllött lovag segítségével nekilát a királyság megmentésének.

Christopher Moore a Lear király-átiratával sem okoz csalódást a rajongóinak, szokása szerint meghökkentő oldalról fogja meg a közismert történetet, és jól telepakolja fekete humorral, fennkölt monológokkal, zamatos káromkodásokkal és buja fehércselédekkel, miközben Shakespeare szelleme kopasz kobakját karmolva könyörög kegyelemért.”

Khmmm… Könyv még sehol, de már meg van alapozva az élmény :) Egy új Moore mindig kötelező, de azért forrón remélem, hogy a Bolond a Biff – Te szent kék! nyomvonalon halad és nem a vámpíros ökörködésekén.

Ernest Cline: Armada

„Zack Lightman egész életében arról álmodozott, hogy egyszer vele is megtörténik az, ami a legkedvesebb sci-fi könyveiben, filmjeiben és számítógépes játékaiban: hogy kamaszkora unalmas, kertvárosi monotóniájából egy nap felrázza egy fantasztikus, világrengető űrbéli kaland.

Ugyan mi rossz lehet egy kis ábrándozásban? Zack eddig elég jól elboldogult azzal, hogy tudja, mi a különbség a valóság és a képzelet között. Tisztában van vele, hogy a való világban nem a dühkezelési problémákkal küzdő, céltalan kamaszok szokták megmenteni az univerzumot.

Egészen addig, amíg egy nap meg nem pillant egy repülő csészealjat. Ami ráadásul megszólalásig hasonlít az Armada nevű videojátékban szereplő ellenséges földönkívüli űrhajóra. Kizárt, hogy tévedjen, mivel Zack történetesen a világ egyik legjobb Armada-játékosa, minden szabad percét ezzel a játékkal tölti…

Első, világsikerű regényéhez, a Ready Player One-hoz hasonlóan Ernest Cline ezúttal is a nyolcvanas évek popkultúrája előtt tiszteleg, és egy lebilincselő történetet kínál a sci-fi rajongóinak. Az Armada egyszerre lehengerlően izgalmas kalandregény, tisztelgés George Lucas és Steven Spielberg munkássága előtt, és a felnőtté válás klasszikus története.”

Egyelőre picit szkeptikus vagyok, lehet, hogy túlságosan kamaszfiús ez az Armada nekem – ugyanakkor a félelmetesen cool borító vonz, mint a mágnes, ráadásul a Ready Player One nálunk sikert aratott, és hát úgyis sci-fi nyitás van, szóval ide nekem az oroszlánt is…

Erika Johansen: Tear királynője

„A tizenkilenc éves Kelsea Glynn pontosan olyan, mint a többi hasonló korú lány: engedetlen, meg van győződve a saját igazáról és mindig mindent jobban tud az idősebbeknél. De tőlük eltérően ő éppen egy királyságot készül megörökölni: egy királyságot, ami korrupt, romlott és veszélyes. Vagy a legrettegettebb uralkodójává válik, vagy már az első héten orgyilkosok áldozata lesz – minden rajta múlik, és azon, hogy milyen döntéseket képes meghozni.

Erika Johansen regénye klasszikus fantasy elemekből építkezik, de nem szégyell sokszor kegyetlen és erőszakos lenni: a Tear királynője egy fiatal lány történetét meséli el, aki sokáig volt kénytelen száműzetésben élni, hogy végül hűséges testőreivel visszatérjen, és elvegye, ami jogosan jár neki. Fekete mágiával, rejtélyekkel és akciódús jelenetekkel teli történet, amire már Hollywood is lecsapott: várhatóan Emma Watson lesz a készülő film főszereplője és egyben producere is.”

Számtalanszor megfogadtam már, hogy én aztán YA-t soha többé, aztán néha mégis elcsábulok és vagy megbánom, vagy nem. Ezzel a lányos fantasy-vel is úgy vagyok, hogy jó-jó, de nem túl tinis? Viszont a szépséges borító itt sem elhanyagolható tényező, ráadásul épp szanaszéjjel cincálós szépirodalmat olvasok és ilyenkor megengedőbb vagyok a könnyed kicsapongásokkal szemben :) Meglátjuk…

Lev Grossman: A varázslókirály

„Quentin és barátai elfoglalták Filloryt, királyokként és királynőkként uralkodnak a mesés világ felett, ahol semmi dolguk nincs, mint élvezni a hőstörténetek végén jutalmul járó boldogságot és vagyont. Egy nap azonban a felhőtlen uralkodásnak vége szakad: előbb a mágikus órafákkal történik valami borzalmas, majd kisvártatva egy nyúl halált és pusztulást jósol a világra. Quentin hajóra száll Juliával, hogy a rejtély végére járjon, azonban Filloryt elhagyva még ő sem sejti, hogy a varázslás és ezzel együtt minden varázslatos dolog mekkora veszélybe került, az idejük pedig már jócskán fogytán van.

Lev Grossman a legnagyobbakat megszégyenítő módon kerüli el a folytatások gyakori hibáit, és építi tovább lenyűgözően azt a világot, aminek A varázslókban lefektette az alapköveit. A varázslókirály nem csak elképzeli, hogy milyen lett volna a Mátrix fantasyként, de a hagyományokat felrúgva, váratlan és forradalmi ötletek folyamatos felsorakoztatásával jelzi, hogy a szerzője nem szégyelli a műfajt fenekestül felforgatni.”

Imádtam A varázslókat, nem kérdés hát, hogy a folytatás is kötelező – Grossman ráadásul van annyira biztos kezű szerző, hogy kivételesen cseppet sem tartok attól, tudja-e tartani a színvonalat. Ha igazán jó lesz hozzánk, a saját maga által lefektetett szabályokat is éppolyan játszi könnyedséggel rúgja fel, ahogy felforgatta a műfajéit… Alig várom!

És a végére egy kis kakukktojás… Szakadatlanul kitart a színező-mánia, elárulom, nálam is – szépen haladok a Titkos kert kipingálásával (ami azt jelenti, hogy nagyjából egytizedét varázsoltam eddig színesre :) és érik egy újabb beszerzés, mert hát kell a változatosság. A kiadók is harapnak az újabb bombabiztos üzletre, lassan boldog-boldogtalan színezőt ad ki, (érdekes vadhajtásokkal, mint a lelki békénket minden oldalon egy coelhoista bölcsességgel támadó A boldogság színei vagy a Fejős Éva novellákkal „megtámogatott” Utazz velem… hát blöeee…) – ezek közül mostanában leginkább a Titkos kertet is jegyző Johanna Basford Bűvös erdő-je és a Libri két Millie Marotta rajzolta színezője érdekel.

És ti mit szemeltetek ki az őszi kínálatból?