Még most, annyi év múltán is, valahogy túlságosan kínos
visszaemlékeznem mindezekre. Most már sok mindenre kínos visszaemlékeznem,
de... ne hagyjuk itt abba ezeket a „feljegyzéseket”? Azt hiszem, hibát követtem
el, amikor elkezdtem írni őket. Legalábbis egész idő alatt szégyenkeztem, amíg
írtam ezt az elbeszélést: de hát ez már nem irodalom, hanem vezeklés. Hiszen
hosszú elbeszéléseket írni arról, hogyan ment tönkre az életem azáltal, hogy
erkölcsileg ott rohadtam abban az odúban, nem volt társaságom, elszoktam az élő
valóságtól, és csak hívságosan dühöngtem abban az egérlyukban - bizony isten
nem érdekes; a regényben hősnek kell lennie, itt pedig szántszándékkal egy
ellenhős vonásai vannak összegyűjtve; ami pedig a legfontosabb, mindez
fölöttébb kellemetlen hatást kelt, mert mindnyájan elszoktunk az élettől,
többé-kevésbé mindnyájan nyomorékok vagyunk. Annyira elszoktunk, hogy néha
szinte undorodunk az igazi, az „eleven élettől”, és épp ezért nem bírjuk
elviselni, ha eszünkbe juttatják. Hisz már odáig jutottunk, hogy az igazi, az
„eleven életet” majdnem szolgálatnak, kis híján robotnak tekintjük, és
magunkban mindnyájan azt valljuk, hogy jobb a könyvek szerint. És miért
nyüzsgölődünk, miért bolondozunk néha, mire vágyódunk? Magunk se tudjuk. Hiszen
csak nekünk lesz rosszabb, ha teljesítik szeszélyes kívánságainkat. Nos,
próbálják meg: adjanak nekünk például több önállóságot, tegyék szabaddá
bármelyikünk kezét, szélesítsék ki tevékenységünk körét, mi rögtön
visszakéredzkedünk a gyámság alá.
Tudom, hogy önök most megharagusznak rám emiatt, és toporzékolva azt
kiabálják: csak magáról beszéljen, a maga nyomorult életéről ott abban az
egérlyukban, de ne merje azt mondani: „mi mindnyájan”. Már engedelmet, uraim,
hisz én nem akarom igazolni magam ezzel a „mi mindnyájunk”-kal. Ami pedig engem
illet, én csak a végső határig vittem az életemben azt, amit önök a feleútig se
mernek vinni, és ráadásul még józanságnak tartják a gyávaságukat, és önmagukat
becsapva ezzel vigasztalódnak.
Jó sokat halogattam, hogy a
kezembe vegyem itt, nyilvánosan Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (számomra)
legfelkavaróbb könyvét, a Bűn és bűnhődést.
Mondjuk így: mint pofonosztó küszöbregényt – a küszöböt, amelyet nem átléptem,
hanem elbotolva benne szinte átzuhantam rajta. Olyan szakadékokba egyből,
amelyekre épp rányíltam magamtól; talán ez volt életem leghelyénvalóbb
pillanatban történő olvasása – s talán épp ezért hónapokig tartott. Emlékezetem
szerint nem volt könyv, amit többször olvastam volna újra, így, rögtön az első
olvasás után, belenyitva megint, aztán előrelapozva, újra elölről… míg kezembe
nem akadt a Feljegyzések az egérlyukból
(hogy kiteljesüljék a megértés), A
Karamazov testvérek, s végül A
félkegyelmű – úgy látszik Dosztojevszkijt csak Dosztojevszkijjel lehet
gyógyítani (hogy mi mással még, az külön mese, lehet, egyszer elmesélem). Evidens volt, hogy az egérlyukból idézzek itt, az elején – ez a két
mű fontos fonódásban valójában ugyanarról a kudarcról mesél, s az egyik teljes
átérzésében hatalmas segítség lehet a másik.
Raszkolnyikov, a szellem
büszkeségének korgó gyomrú gyermeke, kikopva iskolából, baráti körökből,
életből (amit egyre nagyobb megvetéssel néz le) egy hónap óta célszerűnek
látszó tervet forgat a fejében, hogy levetve minden gátlást, erkölcsi,
társadalmi parancsot, a tanulmányaira a
szívtelen uzsorás, Aljona Ivanovna ládikójából szerez pénzt – másvilágra küldve
a károkozó, szívtelen szipirtyót. Hiszen nemsokára meglátogatja a családja:
édesanyja és Dunya, a húga – a kérőjével, Luzsinnal, aki talán (bár ne tenné...) kirántja a
családot a bajból… Raszkolnyikov a dilemma – mi tehető meg érett megfontolásból
az értékválságba zuhant, megmentésre szoruló világban, a megkötözött, jobbító
szándék érdekében mennyi a megengedhető? Durván szólva: belefér-e, ha a banya hajába baltával hasít választékot?
Igaza van Szerb Antalnak, ebben a
regényben jobbára éjszaka van, vagy legalábbis kisablakos szegényszobák
félhomálya, örökös füst; ebben a könyvben az emberek beszélgetnek ebben a
füstben, szavak ködével súlyosbítva azt – mást se csinálnak szinte, csak
beszélnek. A beszélő nevű emberek, éjjeli menedékhely-szökevények és saját
vágyaik selymébe burkolt élősködőik; Raszkolnyikov ( a „hasadt”), Marmeladov (a
„lekvár”), Luzsin (a „tócsa”), Lebezjatnyikov (a „csúszómászó”); még a
kérdéseit makacsul fénybe tartó vizsgálóbíró, Razumihin is beszél a névvel: ő
az ész, az értelem. Az isten kegyelméből való nyomozó, annyi irodalmi alak
archetipikus őse. A főhős zavarodottságának egyik tükre. Szvidrigajlov a másik
– aki valóban bírja azt a világba harapó gátlástalanságot, amely nem
gondolkodik, nem kalkulál, csak elveszi, amit akar; amíg egyszer meg nem érinti
mégis valaki, az érintésre immár képtelent. E két szépen foncsorozott tükör
mentén elgondolkodhatnék itt Rogya Raszkolnyikov önmarcangolásán – de ezt
annyian, annyiféleképpen helyén valóan megtették már. Inkább a nőről mesélek. Szonyáról.
És Lizáról, meg az egérlyukról.
És az emberről, aki a teóriában
ragad, ahelyett, hogy vállára venné a másik élet terhét. Az örökösen saját
elképzelt elégétel-színpadán ágáló emberről, aki azért mond és cselekszik nem
helyén való dolgokat, mert a többiek nem az ő színdarabjában játszanak. Az
egérlyuk tapasztalata keserű és kegyetlen – a felismerés feloldása nélkül.
Valaki elmeséli neked, hogy alázott meg legmélyebb emberségében valaki
nyomorultat, hazug részvéttel, megmentőt tetszelgő hamisjátékkal, hogy ébreszti
a másikat, hogy aztán még mélyebbre taszítsa – s hogyan nem ért ebből maga a
mesélő egy kukkot se. Igazi irodalmi vezeklés ez, és nem kétlem, az író
ifjúkorában megvolt a maga súlyos valóság-magva. Megvolt a maga egérlyuka,
amiről feljegyzéseket készíthetett, s a maga továbbalázhatatlanul alázott
Lizavétája.
Miért vélem így? Mert e tükörben
a Bűn és bűnhődés gyönyörű
elégtétel-adás is. Amit a Feljegyzések az
egérlyukban „feljegyzője” megtagad Lizától (gesztusban és utólagos
rádöbbenésben is), azt kapja meg végül Raszkolnyikovtól Szonyecska. Igaz: az
elkövetett bűn tudomásulvételén át, mintegy mellékesen. A gesztusban, amikor a
fiú a lánnyal való hosszas beszélgetés után feladja magát – és rádöbbenésben,
amikor a fogságban miatta végre elhiszi, hogy valóban van miért bűnhődnie. A
bűnhődés addig tart, amíg át nem érzed
magát a bűnt. Ezért kevés a bűntudat
– az is csak egy bonyolultan rajzolt, saját színpadon ágáló szerep. Ha a
legtágabbra nyitom, Dosztojevszkij e könyvével egészen odáig merészkedik, hogy
kijelentse: a bűnösségünkre való rádöbbenés nélkül nem születik valódi,
megpróbálható hit.
És igen – ez volt a dilemmám, a
teóriában ragadás. Éppen (akkor sem) voltam valami jó barát, valami jó szerető,
valami jó ember, benne forogtam a teóriáimban, ha nem is jutottam annyira
tankönyvi végletekig, mint az emberölés, van mit szégyelljek az akkori
magamból. Ez a könyv belém mászott és nem engedte, hogy letegyem, amíg meg nem
értettem, mit akar tőlem. Kézbe vetette a testvéreit, hogy megértsem. S hogy
végül megértsem azt is, miért fontosabb számomra Dosztojevszkij, mint Tolsztoj
– mert amíg az utóbbi a ráció választotta, az értelem követelte egyszerű,
átlátható élet papja, az előbbi csak annyit szeretne: élj részvéttel.
És akkor a legnagyobb fájdalmam a
végére: ez a könyv ma egyszerűen nem aktuális. Most látom, kellett hozzá a kor,
amely ideológiákkal hülyített – egy mai tini ezek teljes hiányában él, a nyers
praktikumban, a részvétlenségben, mert a jelen pillanat így muzsikálja. Ennek
jön most a dagálya, amibe belefulladhatunk. Majd ha elég részvétlenség
termelődik körénk, remélem (hatás-ellenhatás) megszületik megint egy időszak,
mikor ez a könyv jelenthet egyáltalán valamit. Addig viszont elnézem, ahogy
bárkit a célszerűség vezérel – hogy ne bukjon le addig kisebb-nagyobb (világra
szóló) stiklijeivel, míg akkorára nem hízik, hogy mindegy lesz, lebukik-e, vagy
se. Ma a nyugodtan alvó Szvidrigajlovok korát éljük – akik nem akarnak sehova „utazni”
a pillanat paradicsomából, és nem hagyják megérintődni magukat.
Kiadó: Európa (1993)
Fordította: Görög Imre és G. Beke Margit
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése