Roxane Gay: A rossz feminista

„Az esszenciális feminizmus szerint az ideális feminista dühös, humortalan, harcias, és elveiben megingathatatlan. Van egy előírt szabályrendszer, ami megmutatja, hogyan kell rendes feminista nőnek lenni, vagy legalábbis rendes fehér, heteroszexuális feminista nőnek – gyűlölni kell a pornográfiát, folyamatosan ki kell kérni magunknak a nők tárgyiasítását, nem szabad tetszeni a férfiaknak, gyűlölni kell a férfiakat, gyűlölni kell a szexet, a karrierre kell összpontosítani, tilos szőrteleníteni. Na jó, az utolsó csak vicc volt. Mindez nem ad pontos leírást a feminizmusról, de a mozgalmat olyan régóta értelmezik félre, hogy még azok is elhiszik ezt a leírást, akiknek tudniuk kéne, hogy nem igaz.”

Roxane Gay amerikai újságíró, esszéista, egyetemi tanár, akinek írásai az elmúlt években a legtöbb mérvadó amerikai folyóirat hasábjain helyet kaptak – nem véletlenül. Maró humorával, szókimondásával, egyszerre rendkívül öntudatos, ugyanakkor saját bizonytalanságát, traumáit, adott esetben gyengeségeit (vagy következetlenségeit) felvállaló stílusával valóban popkulturális véleményformálónak számít – az Instagram influencer-megmondóin túl, de az Oprah show-n még innen. Esszéiről azt írja, mélyen politikai indíttatásúak, de személyesek is – nem is lehetne másképp. Roxane nem tagadja el egy momentumát sem annak, milyen volt kövér fekete lányként felnőni napjaink Amerikájában, ahol, ha egy fegyvertelen fekete fiatalt lelő egy fehér polgárőr, csak mert gyanús volt, a véleménycikkek többsége a halott srácot hibáztatja, mondván, miért nézett ki gyanúsan. Hogy milyen nemi erőszak átélőjeként szembesülni azzal, hogy élvonalbeli politikusok teljesen nyíltan tagadják a nemi erőszak létét és azt vallják, a nőknek „megvannak az eszközeik” arra, hogy ne erőszakolják meg őket. Hogy milyen érzés feketeként olvasni-nézni olyan nagy sikerű könyveket-mozikat, mint A segítség, a 12 év rabszolgaság vagy a Django elszabadul – rávilágítva számos olyan aspektusra, amelyet mi a saját kulturális közegünkből jó eséllyel nem veszünk észre. Dühösek ezek az esszék és közben nagyon okosak és ami a legfontosabb: soha nem csupán kritizálnak, még kevésbé megmondanak, hanem leginkább együtt gondolkodásra hívnak. Kérdéseket tesz fel és minket is erre sarkall: kérdezzünk, gondolkodjunk, olvassunk a sorok között.

A cím ellenére a kötet egésze kevésbé szól a feminizmusról, mint a kortárs amerikai politikai és kulturális jelenségekről és azok kritikájáról, illetve jobbá tételének lehetőségeiről. Mint minden esszégyűjtemény, ez is hullámzó színvonalú, de mindvégig olvasmányos és a téma ellenére olykor roppant szórakoztató. Például amikor a kezdő blokkban [Én] „tipikus kezdő egyetemi tanárrá” válásáról és a Scrabble iránti szenvedélyéről ír – sosem gondoltam volna, hogy odaát ilyen komoly Scrabble-kultusz és ennyi keményvonalas Scrabble-játékos van. Azt már nem nehéz átérezni, hogy micsoda táptalaja lehet az imposztor-szindrómának, ha az emberről nem elég, hogy nem hiszik el, hogy valóban egyetemi tanár (pusztán a kinézete, bőrszíne, fellépése miatt) de még ráadásul irodalom szakos diploma ide vagy oda, szókeresésben is szarrá verik.

A szórakoztató felütés után következik a gyomros, a [Gender és szexualitás] fejezet, ahol sokszor, a jóízlésű, kifinomult európai olvasó számára nyilván túl sokszor olvashatunk nemi erőszakról, annak elkendőzéséről, az elkendőzés társadalmi támogatottságáról, a híradások képmutatásáról, a „tartalmi figyelmeztetések” elterelés-fokozó logikájáról, ugyanakkor ezek szükségességéről. Gay esszéit olvasva könnyű arra a következtetésre jutni, hogy minden amerikai kislánynak alapélménye az erőszak – és könnyű lenne túlzást kiáltva homokba dugni fejünket, de pont az elmúlt évek mutatták meg, hogy ez valóban rengeteg lány és nő számára alapélmény és nem csak ott, hanem itt, a közvetlen környezetünkben is. És baromira szerencsések lehetünk, ha nekünk nem, viszont nem, még így sem vonhatjuk ki magunkat a hatás alól – mert erőszak-kultúrában élünk, tetszik vagy sem. Ez határozza meg a kultúránkat, ez határozza meg a közbeszédet, lassan ez határozza meg a szókincsünket. Erőszak vagy épp annak tagadása ömlik a médiából – akár explicit akár elkendőzött formában. A híradó képei előtt a „csak erős idegzetűeknek” figyelmeztetés is paradox módon az erőszak-kultúrát táplálja, egyfelől mert azt mondja: mi szóltunk, ha mégis nézed, tiéd a felelősség, bűnrészes vagy abban, hogy minden erőszakos képnek egyre nagyobb és nagyobb a nézettsége, nem mi; másfelől mert eltávolítja az erőszakot a valóság mezejétől: úgy tesz, mintha az erőszak fikcionalizálható lenne és nem valóban az életünk része, mintha valódi opció lenne, hogy nem nézünk oda.

Gay hoz néhány döbbenetes példát, számomra a leggyomorforgatóbb az, ahogyan bemutatja, hogyan reagált a média egy tizenegy éves kislány csoportos megerőszakolására: a legtöbb cikk azzal a főcímmel jelent meg, hogy „kegyetlen támadás rázta meg a texasi kisvárost” – eltávolítva ezzel a tragédiát annak elszenvedőjétől és áthelyezve a fókuszt arra, hogy mit művel egy ilyen „esemény” a közösséggel és áttételesen azzal, hogyan teszi tönkre a tett az elkövetők életét (!) akiknek aztán ezzel a bélyeggel kell élnie. HOGY MI VAN??? Hogyan jutott odáig a világ, amelyben élünk, hogy ha egy csoport felnőtt férfi kis híján halálra erőszakol egy gyereket akkor nem csak és kizárólag azért a szerencsétlen megnyomorított kislányért aggódunk? Hogy lehet, hogy az erőszak áldozata ennyire nem számít? Hogy csak az számít, hogyan tudjuk elkendőzni, úgy beállítani, hogy a sértettet véletlenül se lássuk, úgy fotózni, hogy a bíróságon a megtört tettes legyen szánnivaló bolond? Persze a „tartalmi figyelmeztetések”, a személyi jogok jogos védelme és a direkt erőszakos képektől való ódzkodás (persze csak ha ez áll érdekében a tartalomszolgáltatónak) egyszerre gerjesztik a folyamatot. Csak hogy lássuk: nem mutathatják meg a kislány meggyalázott testét, nem kerül nyilvánosságra az arca, nyilvánvaló okokból; nincs kivel azonosulni, de a hírt leközlik, mert kell a néző, az olvasó, a kattintásszám; viszont ha nincs áldozat, akivel együtt lehetne érezni, akkor a fókusz terelődik, a kommentár a társadalmi hatásokat fejtegeti, a szenzációhajhász sajtó belekapaszkodik azokba az érintettekbe, akiket el tud érni, mert valami személyesség kell a „sztoriba”: így fikcionalizálódik a szemünk előtt, a közreműködésünkkel az erőszak, ami valójában továbbra sem szólhatna semmi másról, mint hogy egy csoportnyi embernek nem nevezhető vadállat tönkretette egy kislány életét.

De az erőszak-narratívák mellett beszél a nőgyűlölő zene térhódításáról (és bevallja, hogy ő is imád néhány nyíltan nőgyűlölő hip-hop számot), A szürke ötven árnyalata és társai keltette kultuszról, a Csajok című sorozat félrevezető nőképéről (ami még mindig óriási előrelépés a Szex és New Yorkhoz képest…) és azokról a lányokról, akiket még ma is arra nevelnek, hogy várják a szőke herceget, az se baj, ha szarba se veszi őket. Mindez a huszonegyedik századi Amerikában. Ez a baj, hogy olvasva ezeket az esszéket (de nem is kell, elég megnézni némely kultikus tinisorozat néhány epizódját, vagy elolvasni pár trendi YA-regényt) az lehet az ember érzése, hogy száz év feminista törekvései mit sem értek. Keserű valóságpirula ez a gyűjtemény, ugyanakkor a rengeteg métely mellett azt sem tagadja el, hogy van haladás is, vannak, akik sikerrel szállnak szembe a sztereotípiákkal, vannak támogató férfiak, intézmények, törekvések. De ezek is folyamatos ellenszélben kell mozogjanak. Elevenembe vágott, amit Sheryl Sandberg és az általa egyébként sok szempontból kritizált Lean In - Dobd be magad mozgalom és könyv kapcsán ír, legyen is ez a zárszó, hisz egy az egyben ráhúzható A rossz feminista kritikai fogadtatására is. Ne várjunk el mindent, egy gondolkodótól, véleményformálótól, megmondóembertől sem – a legtöbb, amit kaphatunk tőlük, és a legjobb, amit várhatunk, hogy minket magunkat serkentsenek gondolkodásra.

„A Lean Innel kapcsolatos kritikai észrevételeknek megvan a helyük, de a jelenség rávilágít a nők nyilvános szereplésének veszélyeire. A közszereplő nőktől, főleg a feministáktól elvárják, hogy mindenkinek megfeleljenek. Ha nem teszik, kárhoztatják őket a bukásukért. Ez valamelyest érthető. Hosszú utat tettünk meg, de még hosszabb út áll előttünk. Nagy elvárásaink vannak, és reménykedünk benne, hogy azok a nők, akik sokat figyelmére tartanak számot, megadhatnak nekünk mindent. Ez tarthatatlan. […]

A Lean In nem egy útmutató, ami univerzálisan minden nőt megszólít, és nem is szabad így olvasni. Sandberg tanácsai magabiztosak, rámenősek, de az olvasónak nem kötelező megfogadni őket. Tekinthetünk a könyvre másként is, talán okosabban: ez is csak egy emlékeztető, hogy a nőkre mindig más szabályok vonatkoznak, függetlenül attól, kicsodák, és mivel foglalkoznak.”

Kiadó: Athenaeum

Fordító: Goitein Veronika

Mononoke hime - A vadon hercegnője

Mindig elcsodálkozom, mennyire másképp szövik a mesét. Egyszerre bájos, olykor akár esetlen naivitással, és az ábrázolás másik végletében brutális, naturális őszinteséggel. A mérleg serpenyőiben egészen szélsőséges, látszólag illeszthetetlen elemek teremtenek egyensúlyt – ha horrort mesélnek, legendát is mesélnek vele, az életismeret illúzióvesztett keserűjét mézes-mesei varázslat oldja fel, a bűnök nyersen elénk tárt katalógusát az ártatlanság lapozgatja a szemünk láttára. És mindezt fésületlen, európai dramaturgiák kimódolt-kicentizett hatáskeltő mechanizmusát csak mogyorónyi nyomokban tartalmazó, annál egyébként sokkal ősibb szerkezetben meséli el a mesélő: a japán múlt megőrzött formanyelve, a monogatari mintájára csapongó, pillangó röptű cselekmény tárul elénk, csupa sallang, csupa cafrang mese, ahol ejtődnek szálak, hullanak főhősök akár írtam (immár hét éve) a Nauszika - A szél harcosai kapcsán - ezt most sem szeretném másképp fogalmazni. Végre láttuk, hatalmas késéssel, de bepótoltuk ezt a hiányt - végre láttuk a mesét, aminek előbb tanultam meg a dallamait, minthogy megismertem volna a történetét, amiről előre olvastatott velem a kíváncsiság, mikor úgy tűnt, valamiért mégis elkerüljük egymást (pedig ha tehetem, nem építek így várakozásokat). S lám - amint nézni kezdtük, mégis képes voltam üres lappá változni, amire odaéghetnek a képek; el tudta feledtetni ez a magába húzó mese mindazt, amit előre megtudhattam róla.

1997-ben mutatták be, az év legkomolyabb hazai gyártású mozi-sikere lett Japánban, és hamar kultusz alakult ki a VHS kiadása körül, szerte a világban. A hazai siker egyáltalán nem volt csoda, az otthoniak számos rétegét teljesen más mélységekig látták és látják. Értik például a történelmi tanmesét, amiben Asitaka, az emisi herceg (a három ősi japán nemzetség egyikének utolsó sarja) elindul, hogy a magára hívott átkot levetesse magáról a legendák erdejében. Aminek szomszédságában egy másik ősi nemzetség modern sarja, Ebosi úrnő épp a legemberibb gesztussal kísérletezik: a természet szívének partján hozná létre a technikai civilizációt - hogy a harmadik történelmi nemzetség földesurai a szamurájaikkal ne ültethessék a hatalmuk Vasvárosa életére. Értik, hogy ez mivel jár: hiszen a határváros úrnője így szembekerül az ősi természetistenekkel, az ő kilőtt golyójától vált emésztő démonná az Asitakára saját átkát ragasztó vadkanisten is. Itt mindenki mindenkivel háborúban áll; s a háború célkeresztjében a sintó hiedelem-világának Sisigami-ja, az Erdő Istene is ott sétál, akire Dzsigó, a vándorszerzetesnek álcázott hírszerző-vadász és fürkészei is vadásznak a Menny Fia, a császár megbízásából (aki kedvet kapott egy kis valóságos halhatatlanságra). Egy japán számára ez a sajátságos motivációs katyvasz (ahol azonos rangon rezeg hiedelem, mítosz, különböző idők történelmi paradigmái és az ökonómia) maga a mennyország - a mesélés kezdete óta így szeretnek mesélni és mesét hallgatni.

Hiszen tényleg annyiszor fullasztanak a legjobb szándékaink. Ebosi úrnő Vasgyára számára autonómiát szeretne - ha másképp nem megy, a fegyverek erejével. Rajongó hívek veszik körül, hiszen otthont, rangot, jelentőséget, életcélt adott a tradicionális japán társadalom páriáinak, utcalányoktól leprásokig. De közben a szennyezés, a természetpusztítás, a Gaia létét elfojtó technológia úrnője is - akire az ősi farkas-istennő fogadott lánya, Szan, más néven Mononoke, a Vadon Hercegnője nem minden jogalap nélkül feni a kését. Asitaka ebbe a konfliktusba is belelovagol hűséges szarvasa hátán, jobb kezén a vadkan-isten létet emésztő, démoni bélyegével, szívében a tisztasággal, a béke vágyával. Erőszakos békemese ez - hiszen hullanak benne a fejek. Mindenkinek megvan benne a maga igaza - s a maga hamisa. És szépséges természet-mese is: lassú, gyönyörű képeken a fák lélek-szelekre rezdülő lelkeivel, a kodamákkal, akik a szereplőket végzetük felé kísérik.

Annyira japán, ahogy Asitaka beleszeret a farkasok lányába; magára vett kötelességeik béklyójában szinte ellenségekként; ahogy újra és újra megmentik egymást - voltaképp saját maguktól. Annyira japán, ahogy a legfőbb istenség tűri-viseli az átalakuló világ akaratát saját magán is - s ahogy a kisebb istenek nem adják harc nélkül szeretett birodalmuk. De ha kikódolódik benned Mijazaki talán leginkább hazabeszélő története, egyetemessé lesz, minden szomorító feloldhatatlanságával. Hiszen nem köthető béke azzal, amit kizsigerelnél - s aki egyszerre látja mindkét fél "igazát", örökre a kettő között ragad. Ott kell lakjon az egyikben és csak látogathatja a másikat, törékeny béke szerelmes követeként, valójában egyikben sem otthon - és végképp elszakadva egykori (édeni) otthonától, ahol ugyanúgy szükség lett volna rá, s amelynek megmentéséért a sorsot ajándékozó átkot magára vette. Ez - ha rávetíted a magad életére, városlakó, betonról ritkán letévedő, előre csomagolt örömöket házhoz szállíttató, erőforrás-zabáló, óriások ökológiai lábnyomát világra taposó, eget, földet, óceánt gátlás nélkül birtokának tekintő kortársam, minden porcikájában a te dilemmád (is). Ál-történelmi köntösben, egy távoli szigetország mese-nyelvén előadva.

Az egykori istenek idejük múltán kiteljesültek a halálban - és örökül hagyták nekünk örökké változó, de állandóan gyönyörű birodalmukat. Tudom, hogy nagyon sok zseniális alkotó látja ezt - de engem valamiért mindenki másénál jobban mellkason markol az, ahogy Mijazaki Hajao megmutatja. Talán mert a legvéresebb történeteiben is gyermeki a csodálkozása, talán mert úgy tud bevinni az erdejébe, hogy én is csodálkozzak. Ahogy a hobbitokat álmodó rajongott professzorom legendáira csodálkozom - aki egy életen át rakta kontextusba, amit Mijazaki szelíden szertehagy. Talán mert az animék mosolygó manójának egyszerű történetvázakra fonódó meséi távlataikban bírnak akkora lélegzettel, mint kedves angol mítoszlovasom Álomurának, vagy Odinja zabigyerekének horrorba hajló kalandjai. Nem tudom - kell-e egyáltalán indokolni, miért szeretem ennyire a dolgait.

Az egykori istenek visszaköltöztek kőbe, vízbe, fába - s ez a rajzfilm a pillanatát rögzítené, amikor ez megtörténik. Örökül hagyták nekünk folyvást változó, gyönyörű birodalmuk - víziókat tárggyá alkotó, megastruktúrák új isteneit teremtő őrületünkben megbecsülhetnénk jobban is ezt az ajándékot.

Joe Hill - Gabriel Rodrigúez: Locke & Key - képregény

Amióta megjelent, szemeztem vele, mert számomra fontos felületeken rendre kult-státuszba rakták. Holott a horror általában igen kevéssé izgat - viszont a mitikus történetek nagyon. Hatalmas öröm volt, amikor Timi beállított a három gyűjteményes kötettel és ez az öröm nem csökkent az után sem, hogy elolvastam őket. Egyszerre kíméletlen és mesei, réteges és teli van meglepetéssel - annak ellenére, hogy az alaptörténete legalább annyira ódon, mint a ház, ahova a Locke család maradéka menekül az őket vegzáló világ elől. Menekülés a mese magvába - bújni oda, ahonnan a feléd áradó elöntene... Azért elgondolkodtam, milyen esti mesékkel ringatta álomba kiskorában a képregényt meg-rémálmodó fiát a hírneves papa, de a végeredményt tekintve nem ennek van jelentősége. Nem a (főleg kortárs tini-horror) regényes-filmes környezet által rég panellé koptatott alapoktól zseniális ez a képregény, hanem a megvalósítás kíméletlen mélységeitől - hogy tényleg minden kockájáról árad a koncentrált figyelem, a mesélés profizmusán túl valami elemi empátia minden, de tényleg minden szereplője felé; és ennek ellenpontjaként egyfajta logikusan embertelen, kíméletlen kegyetlenség. Joe Hill e tekintetben azt tanulta el Kingtől, ami a legjobb volt benne - nem úszod meg, hogy ne sajnáld, vagy legalább ne légy kénytelen megérteni a leg-hányingerkeltőbb pondróját is, és egyetlen (általad megkedvelhető) szereplő sincs benne biztonságban.

Hiszen valójában nem is fontos, pontosan minek a visszhangja lakik a Lovecraft szélén álló Kulcsház kútja mélyén. Zseniális ez a város-névadás, a Cthulhu (kontextusba) hívása, és zseniális, ahogy ez a miliő (a történetmesélő hagyományok mentén) ismerősen valószínűtlen. A három Locke gyerek, Tyler, Kinsey és Bode nem enyhén alkoholista anyjukkal együtt egy szörnyeteg trauma után kötnek ki itt. Az árvák és az özvegy - a Kulcsházban, amely a Locke família ősi fészke, ahol az ajtók mögött (ha a megfelelő kulccsal nyitod őket) meglepő képességek, nézőpontok, elképesztő lehetőségek laknak, és a megfelelő kulcs birtokában igen szokatlan helyen is lelhetők ilyen ajtók. "Kicsit tinis, kicsit Narniás, kicsit Jumanjis" írta a sorozat-verzióról egy barátom - sajnálom, ha így elveszhetett az adaptáció közben, ami ennek a képregénynek a legerősebb oldala: hogy mennyire torokszorítóan emberi.

Mert miközben felépül egy nem túl kegyes mese a gyerekszereplők köré, nagyon helyén van a kamaszságuk, a trauma, a gyász feldolgozásának rajza - nagyon helyén valóan kerül képbe, hogy olykor minden szeretetünk ellenére miket művelünk egymással. Egy rétegében tényleg csak egy rendkívül ötletesen felvezetett szabvány amcsi iskolai tini-tanmese; tényleg köszön a szekrénybe rejtett másik világnak (még ha csak úgy is, mint a bandatag unoka a nagyinak); van benne valami a magába rántó társasjáték-sztori logikájából - de még lehetne sorolni hosszan, milyen alternatív valóságlátomásokból (Shakespeare!), hány helyről merít. A képregényben nem ez a lényeges, sőt. Mint fentebb írtam, az alapja valójában tényleg igen sokszor és sokféleképpen elmesélt, nagyon sokféleképpen kihasznált (prostituált) gondolatmenet az emberen kívül lakó gonoszról, aki a világunkba hatolna. Az a szívbe markoló, ahogy elénk kerül: hogyan, milyen vágyak, félelmek, halogatások mentén engedjük be. Amit a szereplőkkel művel, a gyerekkel, a tinilánnyal, a majdnem felnőttel, a baráti körükkel - és az ősökkel és környezetükkel, a rendkívül ötletesen adagolt visszatekintésekben, a múltban. Csupa gyerek. A kicsik, akiket megszólítanak a kulcsok, s a nagyobbak, akiket igazán rabul ejt a bennük rejlő hatalom lehetősége. Ebben a mesében a kulcsok mágiáját a felnőtt nem érzékeli - nem képes elhinni, ha az orra alá dugják, akkor se. Olyan-amilyen valóságos felnőttként mégis nagyon tudtam szeretni, ahogy ábrázolódik, annak ellenére, hogy nem én vagyok a célcsoport.

Merthogy persze van célcsoport - és ez első pillantásra leginkább a képi megvalósuláson érhető tetten. Az elején tettem is egy elhamarkodott megjegyzést Timinek, hogy íme, itt látszik, hogy minden lehetősége mellett milyen korlátokat szab a számítógéppel rajzolás (főleg a Sandman elképesztően invenciózus grafikai gazdagságához mérve) - de kár volt ennyivel elintézni Gabriel Rodrigúez munkáját. Mert tény, ez a képregény is ugyanazokkal a világos, karakteres, de jól követhető képi elemekkel operál elsősorban, amivel például Millar és Romita a Kick-Ass lapjain, azzal a könnyen lapozhatósággal, aminek az amerikai tömeg-rajzfilm ágyaz a gyerekfejekben. Viszont erről a trambulinról aztán hatalmasakat ugrik, és nemcsak ott, ahol például (nemcsak képletesen) a szereplők fejébe látunk; nemcsak ott, ahol képben is megidéz (például Kázmér és Hubát - hogy csak a morbidan bájos Veréb füzetet említsem). És nemcsak az egész-oldalas, gazdag panelokban... Arról nem is beszélve, mennyire szépséges egészet alkot szöveg és kép, egy-egy helyszín- vagy nézőpontváltásban hányszor lakik eszetlenül jó képi geg, hogy a nézőpontok és kivágatok önidéző, visszatérő elemei hányszor adhatnak tényleg megdöbbentően sokat az éppen lapozotthoz. Néhány oldala a műfaj legjobb pillanataihoz tartozik - és sokadszori lapozásra is adhat felfedezni és rádöbbeni valót.

Szépen kerekül egésszé - és ugyan leltem benne néhány olyan logikai bakit, ami szembe megy a meglehetősen alaposan átgondolt, kitalált saját világ koherenciájával, de a fő csavarok és kidolgozásuk annyira mívesen vannak elénk pakolva, hogy ezek fényében azok szinte egyáltalán nem számítanak. Mert a mélységes, megnyitható, barlangi vagy felső világi ajtói mögött a trauma-feldolgozás és gyász, az előítéleteink és következményeik, s legfőképp emberségünk felelőssége lakik. Hogy mindenki volt (vagy lesz) tizenéves, és követ el életre szólóan bánható hibákat. Hogy csak a művészet tudja kiönteni, kikovácsolni a szívek kulcsát. Ez a három kötet az összes erőszakával együtt is hallatlanul költői. Segíthet élni. Bárhol is élj a világban - a világban, ahol ennyire mesterien direkt módon soha nem kapsz a másik emberhez kulcsokat.

A köteteket a Fumax jóvoltából olvashatjuk - nem tudok Vladiéknak nagyobb dicséretet mondani annál, mint hogy tartják, gyönyörűen tartják a maguk által felállított színvonalat. Szurkolok, hogy ezt az újabb hullámát a magyar nyelven kiadott képregénynek, ami ezeket a könyveket is a kezembe sodorta, ne mossák el az elfeketülő idők!

Spinning Out (A jeges élet) – sorozat

Két éve az Én, Tonya kapcsán már írtam itt a műkorcsolya iránti rajongásomról – az olvasás mellett talán a legrégebbi, gyerekkoromból eredeztethető szenvedélyem ez, ma is olthatatlan lelkesedéssel csüngök a versenyeken, még akkor is, ha a sportág jelenkori változásai inkább bosszantanak. Nyilvánvaló volt, hogy a Netflix saját gyártású műkorcsolyás sorozatát, a magyarul egészen elképesztően bugyuta A jeges élet névre keresztelt Spinning Out-ot nem hagyhatom ki. Amint élesítettem az előfizetésünk, nagyjából ez volt az első sorozat, amit végignéztem, és bár bőven van kritikám, egyáltalán nem bántam meg.

Nem egy világmegváltó széria, az biztos – inkább tisztes iparosmunka, szórakoztatóan, de cseppet sem eredeti módon megírva, közepes(nél kicsit jobb) alakításokkal, egy, a nagyközönség elől azért eléggé elzárt, így izgalmas sportolói közeggel, itt-ott kicsit túlságosan sztereotipra hangolt amerikai kisvárosi környezettel. A középpontban pedig egy iszonyú tehetséges műkorcsolyázóval, aki súlyos balesete után annyira retteg ugrani (nem csoda, amikor utoljára próbálta, betört a feje), hogy nagyon úgy fest, nem csupán olimpiai álmainak kell búcsút intenie, hanem a jégnek, úgy általában. Márpedig Kat Baker semmi máshoz nem ért, csak a korcsolyázáshoz – nem kicsit pszichotikus anyja egészen kicsit kora óta arra nevelte őt és nem kevésbé tehetséges húgát, hogy valóra kell váltaniuk az egykoron szintén tehetséges, de egy nem tervezett terhesség miatt mindent feladni kényszerülő anya dugába dőlt álmait. Ismerős? Nem véletlenül… Amúgy is ordas nagy közhely, de ha hozzáadjuk a főhős pánikrohamait és lassan körvonalazódó bipoláris zavarát, akkor egyértelműen hajaz A fekete hattyúra. Szerencsére annyira azért nem sötét, cserébe a főszereplő Kaya Scodelario sem egy Natalie Portman (jó, a rendező sem egy Aronofsky…).

Játék a kosztümökkel 1 - Kaya Scodelario a sorozatban és Tessa Virtue olimpiai bajnok
jégtáncos 💗💗💗a pjongcsangi olimpián viselt ikonikus kűrruhában 

A párhuzam a műkorcsolya és a balett között egyébként adott, és ha már említettem a hattyút, nem hagyhatom ki a Flesh and Bone (magyarul Kegyetlen tánc) sorozatot sem – ha már sportról / előadóművészetről és pszichés betegségekről szóló sorozatokról beszélünk, akkor az tényleg igazi ínyencfalat. A Spinning Out inkább tömegfogyasztásra készült: Kat és az anyja pszichés betegségének ábrázolásától eltekintve többnyire megmarad a felszínen. Kapunk egy kis társadalmi különbséget, nagyképű helyi gazdag csávót és szerencsétlen szegény kislányt, aki éjszakai műszakban keresi meg a pénzt a méregdrága kűrruhára; fekete srácot, akinek minden vágya, hogy bekerüljön a sícsapatba, miközben halálra szívatják a bárpult mögött állva; a családi teljesítménykényszer alatt megtörő kínai-amerikai korcsolyázónőt, aki inkább törött csípőcsonttal is tovább korcsolyázik, minthogy be kelljen vallania apjának, hogy kudarcot vallott. No és persze van egy rosszfiúnk, aki képtelen feldolgozni anyja korai halálát, ezért az összes sztereotípiát felvonultatja, ami egy kisváros agyonajnározott gazdag szépfiújának szériatartozéka: sebzett lélek, hamiskás mosoly, hidegszívű, elhanyagoló apa, melegszívű, de gyűlölt mostohaanya, ivászat, drogok, egyéjszakás kalandok, életveszélyes játékok. Az egyetlen, akihez Justin kötődni tud, az egykori olimpiai bajnok edzője, Dása. Akinek a fejéből egyszer csak kipattan, hogy a bajnoknak született Justin új párospartnere nem is lehetne más, mint az egyéniben már mindent feladó Kat.

Így aztán az ugrástól rettegő, bipoláris zavarral küzdő Kat és a párospárjait fájdalmasan sűrűn cserélgető, senkit magához közel nem engedő Justin összeállnak, hogy legyőzzék a világot. Jujjj, ez így de nyálas… Az a baj, hogy az ábrázolás is az itt-ott. S hogy mennyire hiteles az egész? Hát, legyen elég annyi, hogy korirajongóktól a legtöbb kritika úgy kezdődik, hogy azért legalább konzultálhattak volna valakivel, aki megmondja, hol tart ma a sportág… Alapból az érdekes, hogy ma, amikor a versenyzők élete ennyire nyitott könyv, el lehetne-e titkolni egy ilyen betegséget – szerintem nem, viszont ahogy a sorozatban is elhangzik: ha megtudnák, nem korcsolyázhatna. Ebben a világban még mindig a látszat diktál, a tökéletes kishercegnők közé pedig nem fér be egy mentális zavar. Nem véletlen, hogy aki beszélni mer ilyesmiről, azt vagy csodabogárnak tartják, vagy lejáratják. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a páros műkori baromira veszélyes is tud lenni – felmerül a kérdés, hogy ott, ahol a partnerek ennyire egymásra vannak utalva és ennyire veszélyes elemekben játszanak egymás életével, megengedhető-e egy instabil versenyző szerepeltetése.

Játék a kosztümökkel 2 - Kaya Scodelario a sorozatban és Alina Zagitova olimpiai bajnok

műkorcsolyázó a pjongcsangi olimpia rövidprogramján

Na de ez egy szórakoztató sorozat, nem is akar ő hiteles lenni, szóval tekintsünk el olyan apróságoktól, hogy ha valaki retteg az eséstől, miért épp páros korcsolyázónak állna be, ahol még ráadásul fej fölé emeléseket is be kell vállalnia; hogy lehet-e ennyire rövid idő alatt áttanulni egyéniből párosra és hogy verseny előtt egy nappal át lehet-e dolgozni és begyakorolni egy komplett programot. Persze, hogy lehet, hisz az írók elhitetik velünk. S közben gyönyörködhetünk a jégen a dublőrök kűrjeiben, az idahoi hegyekben, a csicsás kosztümökben és szipoghatunk kicsit Dása múltidézésén. Mert bizony van min – tejóég, mennyi dráma fért ebbe a sorozatba: van itt egykori szovjet olimpiai bajnok, akinek el kellett titkolnia leszbikus vonzalmát, mert akkor nem korizhatott volna, inkább hozzáment hát párospárjához és egész életét hazugságban élte, hogy aztán már edzőként, hatvan felett találkozzon újra egykori szerelmével; van meghurcolt edző, akiről mindenki azt hiszi, zaklatja tanítványait, pedig nem is, de a műkori már csak ilyen, lételeme néha egy kis zaklatási vagy sanyargatási botrány; van valódi zaklató is, akiről persze senki nem hinné, hogy az, de az ilyen ügyeknek persze ez sajátja és van igazi tinifilmbe illő szerelmi sokszög, csak győzzük követni. Sokat markol a sorozat, de keveset fog: jobban örültem volna, ha megmarad néhány drámai szálnál, de azokat mélyebben kifejti, ahelyett, hogy mindenbe bele-belekap.

Johnny Weir és filmbéli partnere

Persze van, hogy a mélység nem feltétlenül követelmény és ezt is el lehet fogadni – ez a sorozat vállaltan szórakoztatni akar és semmi mást. Kis műkori, kis dráma, kis pszichés zavar, kis szerelem, kis családi idill, nagy tanulságok. Minden kritikámmal együtt baromi jól szórakoztam, miközben néztem, és ha híve lennék a háttértévézésnek, ez tuti olyan lenne, amit sokszor újráznék a háttérben. Azért a néhány gumicukorért meg, amit a műkorcsolya-rajongóknak dob, kifejezetten hálás vagyok: a kosztümök olykor egész szépen idéznek, a kortárs amerikai műkorcsolyázás egyik legeredetibb és legextravagánsabb alakja, a háromszoros amerikai bajnok és világbajnoki bronzérmes Johnny Weir mellékszereplése pedig hab a tortán. Túl azon, hogy neki aztán biztos nem kellett dublőr a jégen, néha simán lejátssza a profi színészeket. Műkori rajongók szerintem már úgyis megnézték, mindenki másnak meg erősen ajánlott, ha épp nem akarsz a világ nagy problémáin gondolkodni, simán csak kikapcsolnál kicsit.

Almási Kitti: Bátran élni

Lássuk be, van abban némi pikantéria, hogy pont most írok erről a könyvről – amikor a fél világ (beleértve engem is) legszívesebben a lakás legtávolabbi sarkába bújna félelmében és sokan vagyunk, akik a szorongástól nem tudjuk, merre az előre. Ilyenkor bátorságra buzdítani és az önismeret, a traumafeldolgozás, a belénk ivódott rossz és még rosszabb minták feloldásának fontosságáról írni minimum öngól, ráadásul ez a vírushelyzet aztán tényleg nem olyan, amire bárki azt mondhatná, hogy „és akkor mi van?”…

Ezzel együtt tény, tán soha nincs akkora szükségünk bátorságra, önismeretre, a külső és belső démonainkkal való szembenézésre, indulataink, előítéleteink, dédelgetett sérelmeink legyőzésére, mint ilyen kihegyezett helyzetekben. Ilyenkor látjuk kristálytisztán, hogy nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki szembe mer nézni a félelmeivel. Soha még akkora szükségünk nem volt rá (legalábbis az én és a velem egykorúak életében biztos nem), hogy mindennapi szorongásainkat, rutinszerű reakcióinkat, kész válaszainkat félretéve beleálljunk az ismeretlenbe. Fogalmunk sincs, mi vár ránk az elkövetkező hónapokban, nem tudhatjuk, mennyire fordul fel az életünk hosszú távon ennek a járványnak a következtében; ha roppant szerencsések vagyunk, akkor csupán egzisztenciák roppannak meg, szokások alakulnak át, le kell mondanunk az utóbbi évtizedekben kivívott luxus egy részéről. Ha nincs szerencsénk… mind tudjuk, mi történik, ha nincs szerencsénk. Ma, amikor ezt írom, szembejött velem egy emlék a facebookon: három éve ezen a napon kaptam meg életem legszebb születésnapi ajándékát – amit egy sürgősségin átvirrasztott éjszaka során leplezett le előttem Zoli. Az a március maga volt a pokol – a megelőző három évben elvesztettem az apámat, az apósomat és a mostohaapámat, utána pedig a hozzám legközelebb álló került kórházba. Akkor ott szembe kellett néznem a saját kis privát világom lehetséges végével.

Hogy miért írom ezt most le és miért épp e könyv kapcsán? Mert a Bátran élni egyik legnagyobb tanulsága számomra pont az, hogy a megélt traumáink tesznek minket azzá, amik most vagyunk – hogy minden megküzdött válság hozzásegít, hogy a következőtől már ne féljünk. Annyira. Hogy szembe merjünk nézni a lehetőséggel: igen, minden elveszhet. Hogy elkezdjünk B-terveket gyártani, mert higgyétek el, eljön a pont amikor a dermedtségtől nem leszünk képesek rá. Hogy egy ilyen helyzetben, mint ami körülvesz minket, képesek legyünk minden nap felkelni, menni előre, dolgozni, mintha még lenne bármi értelme, főzni, olvasni, szeretni. Hinni abban, hogy lesz holnap. Akkor is, ha… Sőt, akkor is, ha én nem leszek.

Nade, amikor elkezdtem olvasni Almási Kitti könyvét, még nem tudtam, hogy mire befejezem, az életünk fenekestül felfordul. Hogy feltegyük magunknak a kérdést: „És akkor mi van?”, számos élethelyzetben fontos. Főleg ipari szorongóknak, mint én. Az önsorsrontás bajnokainak, akik a járvány okozta veszélyhelyzet miatt megtorpanó terveiket is képesek úgy interpretálni, hogy „már megint kudarcot vallottam”. Azoknak az imposztor-szindrómásoknak, akik hiába kapnak napról napra újabb és újabb megerősítéseket, képesek napról napra meggyőzni magukat arról, hogy alkalmatlanok a feladatra. Azoknak, akik képesek a legproduktívabb és pozitívabb beszélgetést is úgy átforgatni magukban, hogy aztán a nap végén zokogva átkozzák a partnert. Ismerős?

Aki fél, annak iszonyú nehéz. Mert az nem úgy megy, hogy azt mondjuk, ne félj és akkor én nem félek. A félelem, mint a legrosszabb méreg, beissza magát a bőr alá, és soha nem lehet kimutatni, nincs ellenszere, nincs klinikai teszt, ami azt mondaná: ennyi meg ennyi félelem, így meg így kezelhető. A legváratlanabb szituációkban tud ránk törni és elhitetni velünk, hogy a világ, úgy en bloc, ellenünk van. Ne is próbálkozz inkább semmivel, bújj el abba a sarokba és várd ki, amíg mindenki más, aki okosabb, szebb, talpraesettebb és főleg, NEM FÉL, majd megoldja. Ezzel egyetlen módon lehet felvenni a harcot: önismerettel, önismerettel és még egy kis önismerettel. Minden hasonszőrű könyvnek az az elsődleges célja, hogy példáiban magadra ismerj, hogy tanulságait képes legyél a saját életedre alkalmazni, hogy felismerd, hol alkalmazhatóak és hol van szükséged esetleg szakértő segítségre.

A Bátran élni igényes pop-pszichológia a javából: olvasmányos, közérthető, érdekes példákkal teli, nem nélkülözi a személyességet, ugyanakkor masszív tudományos alapokon áll. Nem szakkönyv, inkább esetgyűjtemény, némi magyarázattal – ilyesformán pont alkalmas arra, hogy ha valaki minden pszichológiai háttérismeret nélkül olvassa, akkor is értse és érezze. Ugyanakkor – és ez nagyon fontos, főleg a közösségi oldalak önsegítő megmondópápáinak korában! – soha nem csúszik át felszínes konyhapszichologizálásba. Nyilván mindenkinek mást ad, és jó eséllyel nem is ott ragad meg igazán, ahol számítasz rá: nekem például a legnagyobb ütést annak a nőnek a története vitte be, aki még halálos betegként is az elhanyagoló apja okozta sérüléseket vetítette rá minden kapcsolatára és embertelen gyűlöletreakciókat produkált, ahányszor egy számára fontos férfi más nő felé tanúsított bármilyen figyelmet (legyen az akár egy testvér). Néha ott üt, ahol már azt hiszed, nincs dolgod – érdekes felismerés volt, hogy mit és hogyan vetítek ki sokszor olyan személyekre, helyzetekre, akiknek semmi közük az alapproblémához.

Minden helyzetben nagyon nagy szükségét érzem a pszichoedukációnak és a Bátran élnihez hasonló okos, jól megalapozott és olvasóbarát könyveknek – most meg még inkább. Olvassátok, tanuljátok önmagatokat, dolgozzatok a traumafeldolgozáson és a félelmek kezelésén. Baromira fontos, hogy legalább a józan eszünket próbáljuk megőrizni, ha már minden más felfordul!

„Amikor képessé válunk arra, hogy a félelmeinket, gátlásainkat leküzdjük (vagy legalábbis csökkentsük, kezelhetővé tegyük őket), és merünk bátor döntéseket hozni, minden esetleges nehézséggel és kudarccal együtt is olyan életet élhetünk, amilyet élni érdemes. Ez a felszabadultság és erő nem csak nekünk segít, hanem a velünk kapcsolatban élőket is oldottabbá és bátrabbá teszi.”  

Kulcslyuk Kiadó

Tavaszi kuckózás

Március elején, ahogy beköszönt a tavasz, engem is el szokott kapni a lelkesedés, elkezdem nézegetni a könyvpiaci megjelenéseket, tervezni a könyvfesztiválos bevásárlólistát, szervezni az elkövetkező hónapok beszerzéseit, programjait. Nem volt ez másképp idén sem, már épp érleltem magamban egy „Nyakunkon a Könyvfesztivál” jellegű kitekintőt, mi várható, mi érdekel, minek a megjelenését nem bírom kivárni – aztán… Mindannyian tudjuk, mi történt. Most kuckózás van és csend és dermedtség. A Könyvfesztivál, nagyon helyesen, elmarad, a kiadók jó része leállította vagy elhalasztotta az új címek megjelentetését, a kulturális programok lefújva. Az életünk gyökeresen megváltozott az utóbbi egy hétben, és még nem tudjuk, hol lesz ennek a változásnak a vége.

Nyilván ebben a helyzetben nem a kultúra a prioritás, én mégis erről fogok írni a jövőben is, több okból. Először is, ez egy kultúrával foglalkozó blog, én pedig ehhez értek – sajnos sem virológus, sem gazdasági szakember nem vagyok, sem az egészségügyi vészhelyzetet, sem a borzalmasnak ígérkező gazdasági hatásokat nem tudom sem megoldani, sem megmagyarázni. Másodszor: rendületlenül hiszem, hogy a kultúra minden helyzetben segít túlélni, hogy a (most még önkéntes) karantén elviselhetőbb jó könyvek, filmek, zenék, színházi élmények társaságában. Ráadásul a kötelező és önkéntes korlátozások miatt számos kedvencünk – kiadók, színházak, rendezvényhelyszínek, előadóművészek – kerülhet nehéz helyzetbe a jövőben, amin, tekintve, hogy nem vagyunk mecénások, egyféleképpen tudunk segíteni: rendületlen kultúrafogyasztással.

Miközben szokjuk ezt az új helyzetet, ki a home office, ki a távoktatás gyermekbetegségeivel küszködve, azért be kell látnunk: rohadt szerencsések vagyunk. Hisz nem az első vonalban küzdünk, mint azok, akik az amúgy is haldokló magyar egészségügy égisze alatt próbálnak élni és életben tartani; nem is egy hipermarket polcai alatt szakadunk épp bele a vásárlók rohamába; és főleg: még nem minket kell életben tartani. Szóval, ha ezt olvasod és épp azon gondolkodsz, hogy mi lesz a várva várt könyvmegjelenéseiddel, mikor nyit ki a kedvenc színházad, túléli-e a válságot a kedvenc szórakozóhelyed, akkor velem együtt baromira szerencsés vagy.

Írhatnék tippeket a kényszerű home office túléléséhez – nem teszem, egyrészt mert minden közepesen írástudó blogger megtette már (ne higgyétek el a „home office 10 legfontosabb szabálya” jellegű posztok egy szavát sem – mindenkinek a saját bőrén kell megtapasztalnia, neki mi válik be), másrészt mert még én sem találtam rá a napi rutinomra. Írhatnám, hogy nézzük pozitívan a dolgokat és lelkesedjünk, mert végre van időnk tisztességesen kitakarítani a lakást, új hobbit tanulni, kipróbálni régóta nézegetett recepteket, átültetni a virágokat / kigazolni a kertet, elolvasni a várólistánkon porosodó klasszikusokat – de most komolyan, van, aki ezeket komolyan gondolja? Elmondhatatlanul feldúl amikor azt látom, hogy a közösségi médiában már most, alig egy héttel az iskolák bezárása és az élet fogható lassulása után kialakult egyfajta „ki használja ki jobban a karantént?” jellegű verseny. Emberek, ez most a túlélésről szól, arról, hogy maradjunk emberek, őrizzük meg a józan eszünket, segítsük embertársainkat (mindenki a saját eszközével, mert e téren sem kell belemenni semmiféle áljótékonysági versenyfutásba), törődjünk a szeretteinkkel – nem arról, ki tud több fancy fotót posztolni a csillogóra sikált lakásáról meg az elolvasott könyvhalmokról.

Szóval írok inkább arról, miket tervezek a közeljövőben elolvasni / megnézni és milyen tippeket tudok adni arra, hogy a bezártságban se maradjunk minőségi kulturális élmények nélkül.

Bár az egyelőre nem teljesen világos, hogy a Könyvfesztiválra bejelentett címek közül mi jelenik meg az elkövetkező hetekben és mi fog csúszni, én nagyon remélem, hogy például a számomra eddig egyértelműen az év megjelenésének számító Az ehető nő ki tud jönni. Atwood amúgy is minden helyzetben jolly joker, most épp a Testamentumok segít elmenekülni a hírek elől. Amúgy ha valaki épp egy, az emberiséget kipusztító járványról szeretne olvasni, feltétlenül tegyen egy próbát a MaddAddam-trilógiával – Atwood már mindent is megírt, ami várhat ránk. Friss megjelenések közül már itt figyel Carmen Maria Machado novelláskötete, A női test és más összetevők – ironikus módon ebben is helyet kapott egy írás, melynek egy világjárvány adja a keretet. Március elején jött haza a Locke & Key trilógia, amit mindketten el fogunk olvasni – és jó eséllyel nem maradhat ki a belőle készült sorozat sem. Annak nagyon örülök, hogy a Tokyo Ghost képregény még megjelent a FUMAX-nál, ez kötelező vétel lesz, annak kevésbé, hogy a Transmetropolitan halasztást szenved és hát ki tudja, meddig tart ez a veszélyhelyzet, ha eléri a Könyvhetet, akkor egészen biztosan az esetleges Sandman folytatások is csúsznak (nem mintha már bejelentették volna őket, csak sejtés, hogy Könyvhétre jöhetett volna a harmadik) ☹ Azt nagyon sajnálom, hogy az Agave nagyon várt Neil Gaiman díszdoboza is csúszik, de az eddigi kommunikáció szerint lesz, és végülis ezek a kötetek megvannak, olvasni lehet őket, a csini illusztrált kiadásokat meg kivárjuk.

Nem szoktam kifejezetten vásárlásra buzdítani senkit, nem vagyok én influencer, a pénztárcája meg úgy gondolom, mindenkinek a legszigorúbban vett magánügye, de ebben a helyzetben, amikor a gazdasági hatások tényleg beláthatatlanok, és nyilván a kis kiadók fogják jobban megszívni, még fontosabbnak tartom, hogy aki teheti, közvetlenül a kiadótól vásároljon – minden forinttal hozzájárulhatunk az életben maradásukhoz, ahelyett, hogy valami milliárdos céget tömnénk. Cserébe egyébként nagyon klassz gesztusokat kapunk: több kiadó ingyenesen letölthetővé tette a könyvei egy részét, köztük az Agave is – ne hagyjátok ki, vannak köztük igazi gyöngyszemek!

Aki nem csak olvasna vagy sorozatozna (azért ez sem elvetendő – itt is olvashattok a közeljövőben több sorozatos posztot, egyelőre csak ízelítőül, mik vannak feldolgozás alatt [persze nem biztos, hogy mindről lesz írás]: A korona, Az új pápa, A jeges élet, A viszony, Stranger Things, Briliáns barátnőm, Sexeducation [és igen, friss a Netflix előfizetésünk 😊]), annak is számos lehetőség áll rendelkezésére, melyek közül a legszimpatikusabb, hogy több színház, illetve játszóhely online elérhetővé tett előadásokat.

Ezek közül a legfontosabb a mi kis szívünknek a MÜPA, ami épp márciusban ünnepelte volna impozáns koncertsorozattal 15. születésnapját – ehelyett regisztráció nélkül elérhetővé tette digitális archívuma egy részét, benne nyolcvan világszínvonalú koncertfelvétellel és negyven irodalmi esttel. A Katona József Színház nagyot dobbantott azzal, hogy elérhetővé tette a tavalyi év egyik színpadi szenzációját, a Nóra – Karácsony Helmeréknélt, ez kötelező darab! De számos színház szervez „karanténszínházakat” is, ahol élőben követhetjük a játékot. Ingyen elérhető a Berlini Filharmonikusok archívuma, ami komolyzenerajongóknak nyilván igazi csemege, illetve nézhetünk operát is a MET on demand oldalán. A Budapesti Fesztiválzenekar minden este „karanténkoncertet” ad a facebook-oldalán, a Fővárosi Nagycirkusz hétvégenként szintén a facebookon közvetíti korábbi nagy sikerű produkcióit, a Budapest Bábszínház is elérhetővé tette két előadását a youtube-on (ideiglenesen), remélhetőleg itt is lesz folytatás.

Ez csak egy kis ízelítő, érdemes a kedvencek weboldalait / facebook csatornáit folyamatosan nézegetni, nagyon sokan streamelnek friss dolgokat, tesznek elérhetővé régi anyagokat, több író olvassa fel rendszeresen műveit, szerkesztőségek podcastolnak, nagy most a - jó értelemben vett - nyüzsgés kulturális téren. Furcsa nyüzsgés ez persze, csupán árnyéka valaminek, és mind csak reménykedünk benne, hogy elég lesz ahhoz, hogy víz felett tartsa a hazai kulturális életet. De sose hagyjon el minket a remény, hogy egy nagyon nem ideillő disztopikus parafrázissal éljek – amíg fogyasztjuk, követjük, lelkesedünk érte és még a legnagyobb vész közepette is érdeklődünk iránta, addig a kultúra túlél! Olvassatok, nézzetek, kövessétek kedvenceiteket – win-win szituáció, mert minden perc, amit aggódás és hírek helyett kultúrára fordítunk, segít nekünk is túlélni. Mi is igyekszünk szép lassan magunkhoz térni és friss posztokkal jelentkezni.

Irvin D. Yalom: Úton önmagamhoz

Irvin D. Yalom, a világ tán leghíresebb pszichoterapeuta szépírója 2017-ben, nyolcvanhat évesen jelentette meg önéletírását, szándéka szerint utolsó irodalmi művét, mely egyszerre példaértékű szembenézés, számvetés, önanalízis és mind a pszichológia, mind az irodalom iránt érdeklődőknek kincset érő műhelytitkok gyűjteménye. Akik ismerik Yalom írásait, tudják, hogy őszinte múltidézésre lehet számítani – mégis, az olykor a polgárpukkasztás határait súroló nyíltság és a minden gátlástól mentes önanalizálás még nekünk, rajongóknak is okozhat némi meglepetést. Ami persze nem baj. Yalom saját bevallása szerint is példát akar állítani elénk: a halál közelségében nincs és nem is lehet helye mismásolásnak, elkendőzésnek, álságos tetszeni vágyásnak. Az egyetlen út a teljes őszinteségé. Tegyük hozzá: egész életében ezt vallotta, mind terápiás munkája során, mind irodalmi műveiben – hitelvesztés nélkül nem is írhatna másképp önmagáról. Ráadásul elért már annyit saját terepén, hogy gyakorlatilag bármit megengedhet magának – nincs az az önfeltárás, ami csorbíthatná eredményeit és népszerűségét. Így azért könnyű – mondhatnánk némi cinizmussal, de épp Yalom és társai pszichológiai témájú művei segítettek rávilágítani: teljesen mindegy, van-e kockázat vagy sem, az önfeltárás, a magunkkal szembeni őszinteség, a múlttal való szembenézés soha nem egyszerű. Még egy látszólag tökéletes életet élő, világhírű, gazdag, rajongott pszichoterapeutának sem.

Irvin D. Yalom 1931-ben született, bevándorló zsidók gyermekekként, gyermekkorát Washington szegénynegyedében töltötte, a szülők vegyesboltja feletti nyomorúságos lakásban, erőskezű anyja által halálra féltve – egy könyvmoly zsidó fiút a bandaháborúk szabdalta fekete negyedben volt is mitől. A kis Irvin hamar a washingtoni közkönyvtár bűvöletében találja magát – amikor épp nem keleti parti nyári táborokba száműzik, itt tölti minden szabadidejét, hogy így óvják az utcától. Itt kóstol bele először az irodalomba – ám útja ekkor még az akkoriban a kiemelkedés legbiztosabb útjának számító orvosi egyetemre vezet. Nagyon korán, tizenöt évesen ismeri meg későbbi feleségét, Marilyn Yalomot, akivel annak 2019-es haláláig élnek együtt. A Marilyn iránti szerelem és a kiemelkedés vágya végig kíséri az első évtizedek krónikáját – tökéletes társak és egymás tökéletes motiválói ők, a nála is okosabb és többre hivatott nő iránti lelkesedés hajtja Yalomot egyre magasabbra és magasabbra, míg az egyre nagyobb sikerek csak erősítik már-már földöntúli összetartozásukat (Marilyn Yalom a Stanford egyetem professzora, világszerte elismert feminista genderelmélet-kutató, több nagysikerű szakkönyv szerzője [magyarul egy sem jelent meg] és a francia irodalom doktora volt); mely összetartozásba négy gyermekük sem igazán férhetett bele. Az első rés a pajzson, egyben lehetséges magyarázat arra, hogy az emberi kapcsolatok szinte teljes spektrumát módszeresen vizsgáló pszichiáter-író miért hanyagolta a szülő-gyermek kapcsolat analizálását: készséggel elismeri, hogy lányának igaza van, amikor szemükre veti, hogy a szülők számára mindig is fontosabb volt a másik, mint négy gyermekük. A Yalom házaspár fél életét utazással, kutatói ösztöndíjakkal és tudományos (majd irodalmi) munkák írásával töltötte, miközben gyermekeik nevelése dadákra és bentlakásos iskolákra maradt.

Eme adalék is jól mutatja, hogy Yalom nem kertel. Nem rejti véka alá azt sem, hogy többször szemére vetették, páciensek, kollégák, közvélemény egyaránt, hogy „burokból prédikál”. Ennek legeklatánsabb példája A magyar macska átka című novelláskötet egyik darabjában olvasható is, melyben az Irene névre keresztelt páciens a fejére olvassa, hogy a terapeuta élete mennyire meleg, otthonos, ártatlan, konfliktusoktól és drámáktól mentes. Hogy vajon hogyan is tudna valódi segítséget nyújtani krízishelyzetben lévő pácienseinek, ha ő maga soha nem tapasztalt krízist? Vajon van-e bármi fogalma egy, a Stanford védett közegében létező felső-középosztálybeli pszichiáternek a „való világról”?

„Egy olyan terapeuta számára, aki egzisztenciális keretek között gondolkodik, egy ilyen védett élet inkább teher. Sokszor vágytam rá, hogy kilépjek az egyetem elefántcsonttornyából, és belevessem magam a való világba! Évekig tervezgettem, hogy valamelyik hosszabb kutatói szabadságom alatt fizikai munkásként dolgozom, mondjuk, detroiti mentőkocsisofőrként, vagy egy manhattani gyorsétterem szakácsaként, esetleg eladóként egy szendvicsbárban. Erre azonban sohasem került sor, mindig elcsábított valami más, ellenállhatatlan ajánlat: egy írói elvonulás Balin, egy kolléga velencei meghívása vagy éppen egy bellagiói ösztöndíj a Comói-tónál. Sok tekintetben el voltam szigetelve a nehézségektől.”

Micsoda problémák… Félretéve az iróniát, a kérdés túlmutat Yalomon és az ő kihagyhatatlan világkörüli túráin: a kortárs pszichoterápia (és a belőle kinőtt segítő szakmák) egyik legérdekesebb kérdése épp az, hogy a terapeuta saját tapasztalata mennyiben segíti a terápiás folyamatot – erre a kérdésre azonban már nem Yalomtól fogjuk megkapni a választ. Iróniáért egyébként ő sem megy a szomszédba, az például, ahogy elénk tárja a hatvanas-hetvenes évek pszichiáter közösségének drogokkal való kísérletezését (tudományos kísérletezésre tessék gondolni, a Stanfordon egyetemi keretek közt végeztek hallgatók és oktatók részvételével LSD-kísérleteket), illetve, hogy hogyan húzta ki házassága egyik válságából a Rollo May-től kapott „különleges” ecstasy, több mint vicces. Nyilván ma már senkinek nem ajánlaná e terápiákat, de hát hiába is tagadná, hogy azokban az években a kísérletezést ők (is) magasfokon űzték. Nyilván szigorúan a tudomány érdekében.

No de házassági válság, drogok és kényszerű egzotikus utazások ide vagy oda, minket, irodalomrajongókat mégiscsak Yalom irodalmi munkássága érdekel elsősorban – elképesztően érdekes volt olvasni, nem csak a művek születési körülményeit, a regényekbe és novellákba beleszőtt valós terápiás tapasztalatokat (és igen, még annál is jóval több valós alapja van a legtöbb történetnek, mint hittük – de természetesen minden sztori a páciensek beleegyezésével és elváltoztatott adatokkal került kötetbe); de magát a folyamatot is, ahogy az akkor már egyetemi professzor és tankönyvszerző Yalom negyven felett elkezd filozófiai kurzusokat látogatni és Heideggerrel ismerkedni. „Rendkívül sajnáltam, hogy filozófiai és általában humán alapismereteim annyira hiányosak, ezért elhatároztam, hogy kitöltöm ezeket a réseket. […] Lassan kiválogattam magamnak azokat a gondolkodókat, akik leginkább relevánsnak tűntek a szakterületemen. Elmélyültem Nietzsche, Sartre, Camus, Schopenhauer, Epikurosz és Lucretius munkásságában; Kant, Liebniz, Husserl és Kierkegaard elképzeléseit kevésbé találtam átültethetőnek a klinikai gyakorlatba.” A regények után nem lehet nem széles vigyorral olvasni e sorokat (és hálát adni az égieknek amiért megkíméltek minket egy lehetséges „Kierkegaard-terápiától”...). Innen már egyenes út vezetett a szépirodalomhoz, és Dosztojevszkij, Tolsztoj, Beckett, Kundera, Hesse, Mutis, Hamsun műveihez, melyek „az emberi létezés alapvető paramétereit kutatják”. Innentől pedig nincs megállás. Bár az első éveket még fémjelzi némi aggodalom - „vajon nem látnak-e át az igazi filozófusok tudásom vékony burkán?” – azonban hamar megszületik az Egzisztenciális pszichoterápia, majd követi az Amikor Nietzsche sírt, a Terápiás hazugságok és társaik. A többi pedig, ahogy mondani szokás, már történelem.

Kiadó: Park

Fordító: Orosz Ildikó

Alice Munro: A kolduslány

Nyolc elolvasott kötet, azaz nagyjából hetven novella (hisz a nyolcból egy regény, a többi novelláskötet, átlag tíz írással) után nem hittem volna, hogy a Nobel-díjas Alice Munro még meg tud lepni – soha rosszabb meglepetést! Gyakran mondják Munrora, nem is teljesen alaptalanul, hogy mindig ugyanarról ír: a kanadai kisváros, a lefojtott miliőből elvágyódó tehetséges, többre vágyó fiatal hősnő, az emberi kapcsolatok kibogozhatatlansága, az őrülettől való lappangó félelem, a vágyaink beteljesítése nyomán óhatatlanul fellépő bizonytalanság, nosztalgia, a lehetőségek kihasználására való képtelenség mind-mind visszatérő témák – ám olyan témák, melyekről a szó szoros értelmében nem lehet eleget írni. Munro soha nem un rá az emberi lélek összetettségének és rejtett sötétségeinek boncolgatásra, mi pedig soha nem ununk rá Munro sallangmentes, emberi, kifinomult írásaira. Mégis: amikor váratlanul akkorát üt, mint a kötetcímadó „A kolduslány” novellával, akkor láthatjuk igazán, miért is a díjeső – akkor szólnak a fanfárok és érezzük: valami kivételesen nagyszerű alkotást olvashattunk. Bár Munro a novellairodalom kortárs királynője, eddig nem tudtam volna megnevezni egy „legjobb” novellát az életműből, melynek ott a helye a mindenkori „legjobbak” között – mostanáig.

A kolduslány kötet tíz írása tíz felvillantott életkép Rose, a kanadai kisvárosból menekülő újságírónő életéből. Tehetséges kislányként ismerjük meg, amint zsarnoki mostohaanyja, izgága féltestvére és beteg apja mellett próbál túlélni egy fojtogató, poros, alpári közegben, az isten háta mögötti kisváros mélyszegénységében, rothadó iskolapadok, erőszakos iskolatársak, zaklatások, verések, szeretetlenség közepette. A kislány, aki csodálattal vegyes félelemmel tekint a nagyváros felé, hamar megtapasztalja, hogy a csillogó felszín olykor nagyobb fertőt leplez, mint a tisztes szegénység, és hogy elviselhetetlen mostohájának bizony igaza volt a lányokra leselkedő számos veszélyt illetően. Ám megtapasztal mást is: kultúrát, kifinomultságot, jóindulatot – mindez oly éles ellentétben áll addigi közegével, hogy nem csoda, hogy az első felé nyújtott kézbe belecsimpaszkodik, ahogy az sem, hogy eme egyenlőtlen kapcsolat vége a legkeservesebb csalódás lesz.

„Megnézte a festményt a könyvtárban. Egy művészeti albumban találta meg. Hosszan tanulmányozta a kolduslány alázatos, mégis érzéki alakját, szemérmesen halovány lábfejét. Azt a tejfehér behódolást, tehetetlenséget, hálát. Ilyennek látja őt Patrick? Hát tud ő ilyen lenni? Tudna, ha lenne olyan királya, olyan megkapóan tiszta, barna bőrű, mint a képen, szenvedélyességében is okos, szép barbár. Ő kellene neki, hogy vad vágyával pocsolyává olvassza. Neki nem mentegetőzne, tőle nem rettenne vissza, benne nem inogna meg a hite, mint történik minduntalan Patrickkel.”

Edmund Leighton "The King and the Beggar-maid"
című festménye - a kolduslány és az őt a
mocsokból kiemelő király

Patrick egy személyben testesíti meg a világot, amihez a koszos kis Rose tartozni akar. Gazdag, finom, művelt, okos, világlátott. Olyan férfi, aki mellett a „kis kolduslány” nagyvilági nővé érhetne. Aki segíthetne neki kibontakoztatni a benne rejlő tehetséget. Aki megadhatná mindazt, amit olyannyira hiányolt gyerekkori közegéből. Ám Patricknek nem a nagyvilági nő kell, akivé Rose válhatna – neki a kolduslány kell, aki mellett királynak érezheti magát. Rose újabb szerepbe kényszerül, amiben fuldokol, amit újra csak maga mögött akar hagyni, épp úgy, ahogy az „engedetlen mostohalányt”, a kisvárost szűknek érző örökké elégedetlen, „hálátlan lányt”, az egyetemen elveszetten kóválygó „falusi lányt”. Szerepek, melyeket annyira vágyunk magunk mögött hagyni, hogy aztán ők lesznek legfontosabb meghatározóink: szerepeink, melyek ellenében próbáljuk kiteljesíteni önmagunkat. Hogy bebizonyítsuk, hogy már nem az a hálátlan, engedetlen, falusi, elégedetlen, ilyen-olyan lány vagyunk.

„Megértette, hogy Patrick igyekszik előkelőbb származással felruházni őt, olyan otthonnal, amely szegény barátai környezetét idézi: néhány könyv, egy teatálca, foltozott fehérnemű, viseltes jó ízlés; büszke, fáradt, tanult emberek. Milyen gyáva, gondolta Rose, mérgesen, de tudta, hogy ő maga a gyáva, hiszen képtelen jól érezni magát az övéivel, a konyhában vagy bárhol. Az elkövetkező években majd megtanulja, hogyan elevenítse fel vacsoraasztaloknál gyerekkori otthona egyik-másik részletét józan gondolkodású polgárok szórakoztatásra vagy elijesztésére. Egyelőre felkavarta, meggyötörte mindez.

Ám hűsége ekkor kezdett szárba szökkenni. Most, hogy biztosan tudta, máshol lesz a jövője, minden emléke köré - az üzlet, a város, a lapos, itt-ott bozótos, érdektelen táj köré - erős védőréteg épült hűségből. Titokban ezt vetette be Patrick hegyei, óceánja, a favázas kőpalota ellen. Ragaszkodása sokkal büszkébb és konokabb volt, mint Patrické.”

Igenám, de egyszer eljön a pont, ahol el kell engednünk a szerepeinkhez és a szerepeink ellenében való ragaszkodást is. A pont, ahol le kell zárnunk a múltat, és már nem az egykorvolt szegény falusi lányka ellenében meghatározni önmagunkat – akkor van esélyünk arra, hogy megtaláljuk azt, aki valójában lenni szeretnénk. És akkor, csak akkor van esélyünk arra, hogy visszanézve meglássuk a jót is, a szerethetőt, azt, amire építkezni lehet. Hogy vissza tudjunk menni gyerekkorunk színhelyére, hamis nosztalgia és sértett büszkeség nélkül; hogy képesek legyünk, ha szeretettel nem is, legalább elfogadással tekinteni a múltunkat megkeserítőkre, hogy önmagunk előtt is vállaljuk, honnan jöttünk és mivé lettünk. Hogy a múlt többé ne legyen szégyellnivaló titok és ne váljon hamis önérzet talapzatává sem – egyszerűen az legyen, ami: múlt.

Rose útja az önelfogadáshoz, a múltja elfogadásához, a tanulási folyamata megértéséhez rossz és még rosszabb kapcsolatokon, csalódásokon, szexuális kicsapongásokon, pályamódosításokon és meghiúsult menekülési kísérleteken keresztül vezet: hogy aztán visszakanyarodjon oda, ahonnan elindult. Munro mesterien ábrázolja e fejlődés ívét: a koszos kis kolduslány gyönyörű nővé érik, majd sebzett fúria lesz, hogy aztán ő maga sebezzen, tépjen, gyilkoljon a felszabadulás útján, végül megbékéljen és képes legyen szeretetet adni és elfogadni. Hogy képes legyen elfogadni önmagát – hibáival, kudarcaival, sérüléseivel együtt. S hogy képes legyen végre valóban megélni az életet, anélkül, hogy minden momentumára ráaggatná a súlyt, hogy mind távolabb kell vinnie a kolduslánytól. Akit valójában már oly régen maga mögött hagyott…

Kiadó: Park

Fordító: Lukács Laura

Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz

Mint az ide-oda guruló gesztenye a tálban, úgy zörögnek bennem a leírhatatlan mondatok - mert ti itt vagytok, én meg ott: ti itt, olvasáson innen, míg mi, akik már olvastuk, könnyeket nyelő Óperenciáján messze túl. Nem vehetek, nem vehetünk el tőletek egy érzést sem, ami ebben a mesében bolyongva elfoghat, azzal, hogy világba kiabálom, ami rabul ejtett benne. Immár harmadszor... Nincs szívem, elvenni tőled az élményt, kedves olvasó, hogy így kapd, ebben a Csilla által megálmodott, annyi elhallgatás, óvás, félrecsúszó szeretet vezérelte, fájóan ismerős rendben - így írtam először az Ólomerdő után. Nem mutatom be, csak morfondírozok körülötte, azt remélve, hogy ennyi elég. Hogyha látod, mennyi (mennyiféle) gondolat ébredt belőle, tán elég lesz, hogy te is gondolni vágyj általa. Hogyha látod az elragadtatásom, te is hagyod elragadni magad - mantráztam az Üveghegy meghasadt, éles törmelékén való átbotorkálás után. Nem mesélhetem el, egy porcikáját se, egy fikarcát, sörtéjét, sárkányfark-végi pikkelyét se - így mondom most. Ugye, háromszor kell kimondani? Hogy a tündevilág szíve, lelke, szabályai szerint teljesüljön?

Pedig idézni akartam. Mondatok sorsrejtő szövetét bogozni a szemetek láttára, de nem tehetem. Legszívesebben csak annyit írnék, hogy ezzel a három könyvvel lett a szememben a fantázia magyar irodalma végleg nagykorú. Nem lebecsülve az egykori magyar szerepjáték-birodalom környékén dolgozó imádott nagymestereket, nem kicsinyelve senki korábbi, vagy jelenlegi mesélőt - nem nyúzva ezzel a magasztalással irhát és bőrt, hogy mást ne mondjak -, de ez a történet, ez az írójából annyira nehezen, évtized alatt kiszakadó Mese tényleg másik liga. Peter S. Beagle, Le Guin, Robert Holstock mélysége s világot láttatása, fantasy varjútollaiba bújó hattyú szépirodalom. Nincs benne csalás, és miközben Tündérország mélységeit is belakja, odafújja a szelek, a felhők, a sötétülni hajlamos horizont távlatát így a végére, közben rezzenéstelen kézzel tartja az első kötet kamarai felvezetésének közel hozó optikáját a hősein. Morfondíroztam rajta, hogy ez nem filmesíthető meg. Mert a java belső történés.

Belső történés a kiválasztottságról. A bizonytalanság lelket satuba fogó érzését pengetve az elrendelt sors hajszálakból font húrjain. Hiszen melyikünk tudja valóban, teljes szívvel kijelenteni: erre születtem? S vajon tényleg jó volna-e, ha tudnánk? Ezt a Mesét az elbukó kiválasztottak szinte soha se mesélt, kegyetlen, halottra hűlt történeteinek szele fújja. Miközben élteti a mesélést, és megtiszteli a hagyományozott népmesét. Azt a kincset, amit talán még megszokásból olvas este a szülő az ovisának, amit a kisiskolás kezébe nyom: ez való neked. Így kell újramesélni, hogy látsszon: Szépország történetei mindenkinek valók - mert azok a könnyen átélhető mesei nehézségek ilyen mélységes szakadékok fölé vertek képzelet-hidat. Hogy attól volt népmese, mert egymásnak mesélték, mindig mást, mindig kicsit másképp, nyomot hagyott rajta a mesélője (kinek-kinek mástól keserű) szája íze. Csilla története felnőtt, s ahogy az eltüntetett erdők helyén partot mosó Óperenciás tenger hullámai csobogják, azt én se szánnám az aprónépnek. Pedig ez butaság. Hiszen a mese tükör, és akkor mutat sorsot, ha az élet látszik benne, apró-cseprő kis örömek és csalódások, és azok a nagy pillanatok, amiket mindannyian mesélni vágynánk - ha lenne bennünk elég varázserő hozzá. Mi az aprónépet az örömre készítenénk - a boldogan éltek, míg biztonsági játékára. Ez a Mese nem ér véget ott.

Ez a mese teljesebb cseperedés. Világfa-ültetés. Az egykor Ártány által felszaggatott rend hiány-tömése. Mert ott hagy el, veszteségek után, mégis, a reményben. Hogy gyökeréből új fája ered. A Halál gyökeréből sarjadzó élet új Világfája. Ennek a szónak minden aktuálisan használt, zászlón lobogó rém-ízét elfelejtetheti ez a megtisztelt mese. Bonyolult, szép irodalmi szerkezetben, kisregénnyel a nagyregény előtt, akárcsak az előző kötetében. A nézőpontváltás világot teljesítő gesztusával újfent. Borzongató volt, amikor megértettem, hogy Rabonbán elbeszélését igazából hol, milyen lépcsőn mélybe ereszkedés közben hallgatom. Mert bevillant a kötetet nyitó kisregény - de nem a részletek, nem is a lényeg, hanem mint egy gyönyörűen rajzolt iralás: az érzés, amit bennem keltett. Az összes rezonancia, amit az olvasásakor éreztem. És ettől tágult égbe nyitott barlangcsarnok-nagyra az a pár, jól megválasztott szavú mondat, ott, ahol eszembe jutott. Ahol az is hallotta, akinek ez a címlapon szégyenbe hajtott fejű hős elmeséli. Ahol hallotta a Mese a saját sorsának szívet tépő rezonanciáját. Hogy hőssé válni annyit tesz: lemondani róla.

Mindezt úgy, hogy egészében maradtak benne hibák, apró repedések simára csiszolt kavicsán, amibe belekapaszkodhatna a kritika. Ez a három könyv egyetlen történet, s akkor jársz a legjobban, ha egy lélegzettel olvasod. Hogy úgy fogyjon el a levegőd, ahogy a hőseinek nem egyszer - s hogy érezd, hányszor akart volna másképp lekerekülni. Hogy igazán értékelni tudd az írója magát is tépő kíméletlenségét. Nekem a hibáitól válik valódivá. Valahol azt remélem, Kleinheincz Csilla mesél még - nem ezt (jaj, nehogy ezt!), de ugyanilyen kérlelhetetlenséggel. Holott érzem, tudom, ami ennyire nehezen nyert formát, az megismételhetetlen, és nem is szorul ismétlésre. Hogy hálás lehetek akkor is, ha eztán ez a tündérlelkű lány megmarad a mások meséi hiteles tolmácsolójának, mások meséi kertészének - s hogy hálás lehetek, hogy ezt a könyvét legalább elolvashattam. Talán magammal viszem, ezt is, oda is, ahol majd rólam csiszol le minden sallangot a létünk elnyelő, mindenkire váró ezüst tó.  

Kiadó: Gabo