Cornwall – az elveszett Éden nyomában

Következzék egy súlytalan, csacsogós körbeposzt, mert meleg van, mert dolgoznom kéne, de nincs kedvem, és mert a Knausgard-család önéletírásai okozta poszttraumás sokkot pillanatnyilag Atwood-újraolvasásokkal gyógyítom, úgyhogy új könyvélményről most egy darabig nem tudok írni. Bevallom, amikor Zenka először felvetette, hogy az áprilisi újraélesztési kísérlet után mi lenne, ha megint rendszeresen írnánk közös témázásokról, húztam a szám, mondván, pont az ilyesfajta „kötelezők” vették el a kedvem anno a blogolástól. Viszont pont mert a már említett áprilisi poszt hozta meg újra a kedvem az íráshoz - mondhatjuk, hogy a blogunkra is újraélesztő hatással bírt - miért ne adnék neki még egy esélyt? Szóval csacsogjunk a blogger kollégákkal – a téma ezúttal: utazás és a könyvek, szabadon értelmezve. Van olyan táj, ahova a könyvek vittek el? Vagy ahova egy könyv miatt vágysz? Netán ami egy olvasmány miatt emblematikus jelentéssel bír számodra?
 

Érdekes téma, főleg nekem, aki finoman szólva nem vagyok egy utazgatós alkat… Ami persze nem jelenti azt, hogy ne vágynék ezer helyre, ne szeretnék megcsodálni ezer látványt saját szemmel, de valahogy eddig mindig másképp alakult az élet. De hogy könyvek vigyenek el bárhová – no, ez fogas kérdés. Szerintem én sosem szerettem a kifejezetten utazós könyveket. Emlékszem, a huszas éveim elején, amikor könyvesboltban dolgoztam egyetem mellett, mindent elborítottak a Napsütötte Toszkána, Egy év Provance-ban, Ízek, imák, szerelmek és hasonló románcok, melyeknek mindnek ugyanaz volt a lényege: főhősünk életválságban van, amelyből kizárólag valami (jellemzően mediterrán) távoli táj tudja kihúzni. Akkortájt évekig mindenki az aktuális romantikus utazós könyv helyszínére vágyott. Engem ez már akkor sem kapott el. Valahogy a tájleírások alapból nem tudnak elkapni – nekem a természet, egy hely hangulata sokkal inkább kép, mint szöveg. Egy kép ez esetben tényleg többet mond ezer szónál. Egy kivételt tudok felidézni, azt is nagyon régről: én még abba a generációba tartozom, amelynek a kiskamaszkorában nem hogy google streetview és insta nem volt, de utazós műsorokat se nagyon láttunk a királyi tévén – nyilván ennek is köszönhető hogy Jókai Vaskapu-leírása nekem is kamaszkori alapélmény. De azért valljuk be, kevés utazós könyv üti meg Jókai színvonalát.
 

St. Mawes vára és fehér házai - a város, melynek unalma elől Leda Strike elmenekült,
és ahova aztán időrőlidőre lepasszolta gyerekeit

Szóval nem annyira hatnak rám a soksok karakterrel lefestett tájak, és nem is nagyon tudok felidézni olyat, ami annyira megragadott volna, hogy azonnal csomagolnék, és mennék. Egy kivétellel – ami nem más, mint Cornwall. Érdekes, mert legkevésbé a táj, vagy a tájleírások, sokkal inkább az ott élő, onnan elmenekülő és oda folyvást visszavágyó valós és fiktív karakterek miatt. Aki követ, annak nem meglepetés, hogy az elmúlt éveim a Cormoran Strike sorozat bűvkörében teltek: számos nehéz helyzetben szolgáltak kabátkönyvként a sorozat kötetei. Meg se merném számolni, hányszor olvastam újra a kedvenceim. Az ötödik kötet egyik újraolvasásakor kaptam azon magam (ez tán még a covidos bezárkózás idején volt) hogy a google streetview-n követem Strike nyomát St. Mawes utcáin és képes vagyok órákig barangolni a tengerparti városka házai közt. Aztán felfedeztem, hogy…
 

Talland House, St. Ives - Virginia Woolf gyerekkori nyarainak helyszíne, az elveszett Éden. 
Az ablaktáblák közül szinte hallom a később esszébe foglalt éjjeli lepke vergődését.

…egy Strike-nál sokkal fontosabb élmény is odaköt, hisz életem elsőszámú irodalmi tudatformálójának is erős kötődése van Cronwallhoz. Mit kötődése… A világirodalom egyik legcsodálatosabb könyve, A világítótorony nem más, mint szerelmeslevél az elveszett gyerekkori idillhez, a St. Ives-ben töltött nyarakhoz. „Visszagondolva semmi sem volt olyan meghatározó, olyan fontos számunkra gyerekkorunkban, mint a cornwalli nyarunk” – írja Virginia Woolf 1940-ben, én meg csak fogom a fejem, hogy ez a kapcsolódás hogyan nem tűnt fel előbb? Woolf születésétől egészen anyja haláláig (ekkor Virginia tizenkét éves volt) minden nyarat a Talland House-ban töltött a család, a gyereksereglet és számos, a kulturális és tudományos életből érkező vendég. Ahogy az apa, Sir Leslie Stephen írta, a Talland House egy falatnyi paradicsom, minden sarkában homokkal és elhagyott gyerekjátékokkal. Virginia sehol nem volt olyan boldog, mint Cronwallban, nem véletlen, hogy a gyerekkori nyarak és a ház számos művébe beszűrődött. Miért vagyok ennyire hihetetlenül és gyógyíthatatlanul romantikus Cornwall iránt? – teszi fel a kérdést 1921-ben, s a válasz maga A világítótorony. A regény, melyben nem csak anyjának állított csodálatos emléket, hanem a legközelebb jutott ahhoz, hogy megragadja életműve esszenciáját, a pillanatot, mikor visszamennének a világítótoronyhoz, sok év múltán, de rá kell jönniük: ami elmúlt, nem hozható vissza soha. Az a pillanat megragadhatatlan – amikor az egyik percben még valóra lehetett volna váltani az álmokat, a másikban pedig már örökre elvesztek. Amikor a gyermekből, aki azt hitte, övé lehet a mindenség, felnőtt lesz, aki élethosszig vonszolja maga után elveszett illúziói árnyékát.
 

A világítótorony, a vágyakozás, a gyerekkori remények, a tökéletesség szimbóluma - 
 melyet ha elérünk, tán visszafordíthatjuk az időt, és visszakaphatjuk azt, mi elveszett. 
A cél, mely után jobb vágyakozni, mint elérni s szembesülni a keserű igazsággal: 
ami elveszett, soha nem hozható vissza.
  

A maga módján rettentő komikus, hogy két ennyire különböző olvasmányélmény vitt közel Cornwallhoz – de mivel mindkettő a maga módján kedves a szívemnek, szeretem a gondolatot, hogy e tájon mégis összeérnek. Ha egyszer rám mosolyog a szerencse, nekiindulok, hogy bejárjam Strike nyomában St. Mawes utcáit és legurítsak egy pintet a Victory-ban; majd áthajózzak Falmouthba, beköszönjek a penzance-i kalózoknak, és útba ejtsem a „világ végét”, mielőtt megpihenek St. Ives tengerpartján. Ahol aztán csak bámulnám a világítótornyot, odaképzelve egy csónakban a kis James Ramsay-t (és a kis Virginia Stephent), azokban a boldog időkben, amikor még azt hitték, ha eljutnak a világítótoronyhoz, minden álmuk valóra válik.

Nézzük, a többiek hova utaznának (netán már utaztak is?) a könyvek lapjain:

PuPilla

Dóri

Mike Carey: Lucifer (második kötet)

Az egymásba csavarodó mesék élvezete. Ahol a kimenetel a legtöbbször nem kétséges, a címszereplő velünk lesz még köteteken át, az izgalmi faktor mégis tapinthatóan jelen van. A legtöbb egymásba csavarodó mesében őrá vadásznak, még ott is, ahol nem is szerepel. Másokért is izgulhatunk bennük, a kimenetelt tekintve a legtöbbször hiába, a kimenetelt tekintve legtöbbször a gyászig. Nem egészséges, ha a barátodra ennyien fenik a foguk, nem életbiztosítás, ha az őr-dög a barátod. Direkt írom hosszú ő-vel. Valamit tényleg őrizne, ami mindannyiunk számára bitang fontos (még akkor is, ha a nézeteink bő fele szemszögéből nézve illúzió): a szabad akaratot.

Mike Carey ezt az átvett figurát kíméletlenül a magáévá tette, de abban a világban, amit szintén átvett – ettől varázslatos a kontinuitása ennek a folyamnak, hogy a világ is önazonos a Sandmanban megismert mozgató létkeretével. A hozzáadott tartalomban van így is néhány hatalmas bukfenc – talán a legnagyobb, hogy az egyre jobban kibomló konfliktus jellege (az ősi istenekre, a mitológia isten-világára hajazó) apa-fiú viszonyból fakad. Azzal, hogy Hajnalcsillag az Úr fia, hogy nem az elsőnek teremtett, legtisztább szándékokat úgymond „edénybe foglaló” eszköz, az elsőnek megtestesült fény, hanem leszármazott, jelentősen megnő a mozgástere. Innentől számunkra otthonosan értelmes a lázadása, és érthetőbb az önállósuló ereje. Hogy ez mennyire sajátságos teológiai katyvaszokat szül amúgy, abba bele se megyek, gondoljatok arra, hogy így Jézus, az egyszülött valójában másodszülött, az írás szerint így az Antikrisztus maga… Vagy mit is mondok… Sokad-szülött, ha a többi angyal is Istenfi, ha a testvér titulus, ami annyiszor elhangzik köztük, valid. Így a megváltót csak az ember-mivolt tünteti ki e relációban, valamiféle sanda glóriával. Meg hogy őt legalább anya szülte...

Ez amúgy sokkal lényegesebb, mint tűnik, és egyenesen fakad az Ezüst város koncepciójából. Ahogy az angyalok égi városa erőközponttá lesz, mesélhetővé válik ezekkel az amúgy teológiailag is oly bizonytalan státuszú szereplőkkel a szokott: lehet bosszútörténetet, jellemfejlődést, szerelmet, halált mesélni bele, égi és pokoli szereplőket lehet a saját mesemódjaink kreatúráivá alakítani. Csak most nem szuperhős, mutáns, multiverzum-szökevény a kreatúra, hanem isten, kisisten, végtelen emanációja, démon, ősi zárvány, vagy éppen angyal. Esetünkben legelöl, címszerepben a bukott, ugye. Teológiailag bizonytalan státuszúak, hiszen az egyház pogány sokerő-kultuszokhoz való finomillesztésének eszköze volt a hitvilágban köréjük szőtt mese - a modern feléledésük Miltonnal indul. Gaiman is az ö nyomain járt, csak meglépte a nyomtaposás közben a lehető leszélsőségesebb lépést: a Sátán felmond, cseréptörést kiabálva kiáll a szerepéből. Mike Carey ennek a kiszakadtságnak a teljesen logikus mitológiáját építi tovább – a kényszerből teremtővé válásig, a teremtő szokott, vagy szokatlan csalódásaiig a teremtményeiben.

Persze ez a teremtett Újvilág nem áll külön, egyedül való módon megkerülhetetlenül és végtelenül, mint az a Teremtés, ahonnan kiszakadt. És amikor a benépesülése bevándorlássá lesz, a potenciális „gyarmatosítók” figyelmét is teljes értelemben kelti fel. Tüneményes, ahogy a mítoszt folytató író megérti és kifejti a Lilituk, Lilith gyermekeinek dilemmáit és választásait – a mítoszt összemarkoló író homályban hagyott utalásait mintegy a fénybe vonva. És méltó és üdvös, ahogy mítoszt teremt a Tarot önlétét megélni akaró kártyapaklija, a Basanos számára. Az első gyűjteményes kötetben elmesélt pakli-genezis és hatalomforrás parazita-szint után ez az igazán méltó ellenfél (a Teremtésen kívül, Lucifer teremtésében kiteljesülve) tényleg megfingatja kicsit a Hajnalcsillagot. Nagyon ügyes, ahogy odarakja ebbe a mókába megint Susano-O-No Mikoto által a másik megalapozást – a rejtett aknák gyönyörűen robbannak, további várakozásokat keltően. 

Bár néha a világalap Sandman-hoz képest kicsit vastagabban látszik, hogy még mi lehet. Az Effrulban megélt mese, a Kacérkodás a kárhozottakkal füzetei a pokoli karriert építő kárhozottal, Christopher Rudd mesterrel eléggé határozott irányba mutatnak, bár ha végül tényleg az teljesül, amire gondolok, sem leszek elégedetlen. Mert kifinomultan gyönyörű lesz az a látvány. Ha teljesülnek a várakozásaim, akkor is érdekel, hogyan mesélik el – ezt ebben a világban nem először élem, amúgy átélheti bárki, aki elég mitológiát fogyasztott, és ismeri ennek a világképnek az építkezését. Ha tévednék, és mégis meglepnek, annál jobb! Tényleg szeretem ezt a világképet és mesemódot, szerintem a jelen életeinkre is sokkal nagyobb hatással van a tételes tényeknél – csak nézz körül, és látni fogod a mesék erejét. És van olyan szál, ahol a meglepetés borítékolt – például nagyon kíváncsi vagyok, hova fut ki Gaudium, a vádalkura hajtó pokoli „testőr”, szívecske-szemű tesója, Spera és a mennyből űzött Mihály arkangyal sajátságos cimborasága.

Ami a rajzvilágot illeti, például Effrul pokol-tartományának meséiben, ahol egy füzeten belül is egymás keze alá dolgoztak a saját jegyeik el nem eresztő rajzolók, Peter Gross és Dean Ormston, a sokszínűség kifejezetten jót tett az olvasás ritmusának. A finoman eltolódó optikák. Egyébként is, kezdem nagyon megszeretni Dean szálkás, egyedi figuráit. A betétmeséi irtózatos erővel hatnak a kevés tónusú, szinte szoborszerű figurák által is. A második kötetnek mégis a vendég: Jon J Muth által pszichedelikusra festett Nirvána az igazi ékköve. Egy füzet, amit odarakok magamban a széria totális kedvencei, például Bill Sienkiewitz Behatolása mellé. 

Hála és dicsőség a FUMAX-nak, amiért továbbra sem enged a színvonalból. Legszívesebben most rögtön olvasnám tovább…

Rokonszenvedés - film

Féltem ettől a filmtől, hogy nagyon megérint, hogy felkavar, bevon, megrág, kiköp – sok volt mostanában a minden, féltem, hogy erre a sokmindenre rápakolja az elviselhetetlent. Timi vonszolt bele végül, hogy a sokszor újranézett léleksimogatásaink helyett nézzünk valami újat. És most ne agyrágógumit, hanem valamit, ami megmozgat. Ami átmos. Féltem ettől a filmtől, de a páromnak teljes mértékig igaza lett. Miközben nagyon megérintett, bevont, összeharapdált és kiköpött, megéreztette velem, hogy mire van szükségünk. Hogy időről időre erre van szükség.
 
Vannak ezek a szelíd dolgok, ezek a Sundance-filmek, anno jó régen A régi környék nyesett ilyen finoman a napjainkba, ahogy ez a mozi. The Real Pain, egy igazi fájdalom – valóban az, nem több, nem kevesebb (megint gazdagabbak lettünk egy szerencsétlen magyar címadással). New York-i zsidó srácok, unokatestvérek, a nagyanyjuk halála után holokauszt-emléktúrára indulnak egy kis, válogatott csoporttal Lengyelországba – megnézni, honnan gyökeres a család, hol volt gyerek és túlélő a nagyi. Annyi csapda van egy ilyen történetben, annyi pátosszal tölthető lehetőség! Gyászrétegek lelkiismeret-furdalás rétegek keretében, kötelező gesztusok csábítása a szent nézői várakozás (korábbi filmek építette) aknamezején. Na, ezek nincsenek ebben a filmben.
 

Van helyette Benji, az érzékeny és öntörvényű tesó, és David, a felelősségteljes, fegyelmezett uncsitesó. A gesztusaik vannak, ahogy egymásra, a bennük hurcoltra, a körülöttük sokszor értetlenül tébláboló társaságra, a külvilágra rezonálnak – mikor melyik hatás az erősebb. Benji folytonos társasági szabályszegései, a beléjük göngyölt varázslatos önazonosság, amivel a legsótlanabb útitársat is leveszi végül a lábáról. És David, aki irigyli és megveti, szereti és gyűlöli – hiszen nem érti, ez a szemmel látható bátorság, életöröm, magával következmények lesése nélküli azonosság hogyan fordulhatott maga ellen. Hogy a túlélők unokája, aki csodával határos módon létezik, hogy ennyi csoda terméke hogyan csavarodhatott rá egy üveg altatóra?
 

Benji, aki belevonja az egész emléktúra-csoportot egy önfeledt „játsszuk el” pózolásba a Varsói Felkelés Emlékműnél - nagyon kortárs, nagyon amerikai, nagyon gyerekes mókába, amiben csak David nem vesz részt. A kezébe nyomott mobilokkal fotózza a pózokat, miközben pontosan érzi, az egész mennyire bizarr, és nem egy rétegében mennyire kegyeletsértő. Ami a keze által képekre kerül. Ugyanaz a Benji, aki megdorgálja a túlságosan tárgyilagos Jamest, az idegenvezetőt, amikor a legrégebbi zsidó sírt mutatja be az Ó-zsidó temetőben, hogy ez a bemutatás egy rétegében mennyire kegyeletsértő... A sava és borsa a filmnek, aki ujja köré csavarja Marciát, a kaliforniai elvált asszonyt és folyamatosan irritálja az Ohio-i szakembert, Markot (akinek a leginkább nem fér a világába), és aki egyedül zokog a döbbent, tehetetlen részvét csendjében, miután a csoport látta a megsemmisítő tábort. Kieran Culkin ezért az alakításért minden díjat sokszorosan kiérdemelt.
 

Tudom, hogy annyira vicces és elbűvölő. És mindannyian ezzel a képpel fogtok távozni erről a csodálatos férfiról, ami sok szempontból igaz is. De amikor elképzelem, egy rozoga pincekanapén fekszik, miközben New Yorkban vagyok a gyönyörű feleségemmel és az imádnivaló gyerekemmel, és ez egyszerűen kibaszottul megöl. Bocsánat. Túlzásba vittem a dolgokat... Bocsássatok meg, hogy idéztem. Túlzásba vittem a dolgokat. De másképp nehéz, szinte lehetetlen volna elmondani, mennyire fontos ellenpont a szelíd csoda létrejöttéhez David és az ő józan visszafogottsága. Ahogy például a végén az ajtó előtt, kint hagyja az emlékezet kavicsát, nem viszi bele az életébe, a feleségéhez, a pici fiához. Jesse Eisenberg is pontosan felmutat a szerepben, és nem egy didaktikus indokrendszert, de egy élet kompromisszumokkal teli mindenségét, ugyanúgy, ahogy Benji. Minden mesterkéltség nélkül.
 

Az már csak hab volt ezen a tortán, amikor utána olvasva kiderült, ez minden tekintetben az ő filmje. Írta, rendezte; sőt, az alaphelyzet a nagynénjével megtörtént – a ház, amit az unokatestvérek meglátogatnak a végén, valóban a családjáé volt, a família valóban onnan származik. Hogy ez a csodálatosan természetesre hangolt mozi, ami talán az utóbbi idők legkevésbé mozija (a legjobb értelemben értsétek) tényleg személyes ügy, megvalósult szembenézés és gyászfeldolgozás, hogy tényleg tükör. Amibe belenézhettem én is. Holott nem vagyok zsidó, a gyökereim egy részét saját kezűleg téptem ki, ezer vonatkozásban élek mást és máshogyan. És nem azért nézhettem bele, mert vannak gyászaim, van dolgom velük, vagy mert az önpusztítás kísértete ült már a vállamon. Hanem mert a két (vagy mit nem mondok, az összes) szemünk láttára lobogó láng lélek dilemmáiban vagyok én is otthon. Belenézhettem Jesse, és a filmkészítők tükrébe. Az ilyesmit illik megköszönni.

Karl Ove Knausgård: Harcok

„Aztán vonatra szállunk, visszajövünk ide Malmőbe, majd kocsiba ülünk, hazamegyünk a házunkba, és egész úton élvezem a gondolatot, igazán élvezem, hogy nem vagyok író többé.”
 
2011. szeptember 2-án a fenti utolsó mondattal Karl Ove Knausgård pontot tett monumentális önboncolás-sorozata végére. Az utolsó kötet (pontosabban annak harmadik, záró felvonása) olvasta után értjük és érezzük, miért az írói szándék: eddig és ne tovább. Épp eleget ártottam már az írásaimmal. Ha ennél is messzebb mennék, az már elviselhetetlen lenne nekem és a szeretteimnek is. Persze az azóta eltelt tizennégy év idézőjelbe teszi e befejezést, hisz tudjuk: Knausgård nem számolt le az írással. Sőt, a kritika szerint az autofikció elengedésével és a fikciós irodalom felé fordulással jobb író is lett (saját tapasztalatom erről még nincs, de ami késik, nem múlik).  Vagyis csak megvalósította az ötödik kötet egyetemista Karl Ovéjának álmát: meghódította az irodalmi világot. De vajon meg tudta tenni anélkül, hogy tovább gyalulja a kapcsolatait? Ha egyszer elment a falig, ahogy interjúkban fogalmaz, ha elérte a határt, ameddig a kitárulkozás egyáltalán fizikailag lehetséges, anélkül, hogy valami visszafordíthatatlanba vezessen, onnan van-e még visszaút?  Át lehet fordítani ezt a romboló nyelvet, ezt a minden szavával újabb és újabb sebeket ejtő kitárulkozást teremtő irodalomba? Lehet ezek után úgy írni, hogy akit szeretsz, ne érezze azt, pusztán az írás gesztusával is újra meg újra elárulod?
 
A Harcok kötetet kézbe fogva ez még a jövő zenéje – a mából visszanézve Linda Börnstrom Knausgård sorozatos idegösszeomlásai és a házasság felbomlása megadja a választ. És el is érkezünk a hatodik kötet legnagyobb dilemmájáig, ami persze olvasói szemmel az egész sorozaton végigfut, de a szerző most szembesül vele, amikor az élet az arcába csapja: hogy meddig mehet el a szerettei, a családja, a barátai legbensőbb élményeinek, érzéseinek, titkainak világ elé tárásában. Meddig mentség az irodalom? Meddig mentség hogy az írás terápia? Meddig mentség, hogy valójában saját magánál nagyobb fájdalmat senkinek nem okoz(hat)? Meddig terjed az író felelőssége azok iránt, akiknek a bőrét vásárra viszi?
 
A hatodik kötet az első megjelenése előtt indul, amikor Knausgård kiadója szétküldi a könyvben szereplő rokonoknak a kéziratot. És robban a bomba. Az apa testvére, a könyvben Gunnarként szereplő nagybácsi valóságos hadjáratot indít az író és kiadója ellen, perrel fenyeget, még megjelenés előtt lejáratja a könyvet a sajtóban, Karl Ove bátyját és anyját is támadja, meg akarja tiltani, hogy a szerző a Knausgård nevet használja, még a könyv betiltatását is fejébe veszi. És míg a jogászok jogászkodnak, a legjobb barát, Geir pedig azzal vigasztalja írónkat, hogy a sajtóérdeklődés legalább megdobja a számokat és kőgazdag lesz, Karl Ove elbizonytalanodik. Megkérdőjelezi emlékeit, apjához fűződő viszonyát, érzéseit, írói tehetségét, jogát arra, hogy írjon bármit bárkiről. Ez a bizonytalanság, az azt követő önmarcangolás, majd a dac vezérelte csakazértis megcsinálom vezet el a hatodik kötet legmélyebb felismeréseiig – és nem mellesleg egy négyszáz oldalas esszéig, ami azzal együtt, hogy óriási irodalmi trollkodásnak is felfogható, Knausgård egyik legnagyobb vállalása. De erről később.
 
„Az ezt követő években szívesen meséltem Apáról és Apa lezülléséről mindenkinek, akit érdekelt, különlegessé és talán érdekessé is tett, olyan emberré, aki már sok mindent megélt, egyfajta őrült és mély aurát kölcsönzött nekem, amire törekedtem is, mindig is égtem a vágytól, hogy legyek valaki, és a felemelkedés lehetősége az írásban is motivált. Miután ilyen módon közszemlére tettem az apámat és a végzetét, mindig keserű íz maradt a számban, mivel ezzel a saját javamra fordítottam és hasznot húztam a tragédiájából. De csak egy kicsit. A regény mindezt felfújta, és egészen felnagyította. Kihasználtam őt, a holttestén kapaszkodtam felfelé. Már azzal is, hogy írtam róla. Ugyanakkor ez volt életem legfontosabb története. Ha nem lett volna igaz, akkor azért túloztam volna, hogy Apa sorsa a lehető legnagyobb hatást keltse, és ez némi vadságot és pusztító erőt kölcsönözzön nekem, hogy igazi íróvá váljak, ne csak olyanná, aki megjátssza magát. Akkor nemcsak őt, hanem saját magamat is becsaptam volna. Gunnar levele erre irányult, keményen, mint az ökölcsapás: hazudtam. Nem voltak üvegek a nappaliba vezető lépcsőn. Apa nem lakott ott két évig. Nem dobták ki a bejárónőt.
Ha elfogadnám ezt a perspektívát, akkor viszont magamat radíroznám ki. Egyetlenegyszer sem gondoltam, hogy a házban történtek leírásakor túloztam volna, és egyetlenegyszer sem gondoltam úgy, hogy kihasználnám apát és Nagyit, ahhoz a leírt események túlságosan döbbenetesek voltak, és túl fontos volt nekem, ami felé haladtam.”
 
Valójában persze dehogynem gondolta, hogy túlzott, dehogynem bizonytalanodott el, dehogynem kérdőjeleződött meg benne is az egész vállalkozás létjogosultsága… Olykor még hajlik is arra, hogy engedjen Gunnarnak (akinek a nevét ugyebár megváltoztatta). Olykor a saját bátyja, Yngve emlékeit hívja elő, hogy megerősítsék, valóban ott voltak azok az üvegek a lépcsőn. Olykor az őrület határáig feszegeti annak jelentőségét, ki mikor mennyit ivott valójában. Mintha számítana. Mintha az évtizedes traumatizáltság, erőszak, rettegés, elcseszett gyerekkor fényében az üvegek száma a lépcsőn számítana. Gunnar, a bátyja és anyja jóhírét óvni akaró tisztes kisember utolsó menedéke ez: a tényekhez való mindenáron való ragaszkodás. Mintha ezzel el lehetne törölni mindent. Mintha azzal, hogy ragaszkodik bátyja nevének „tisztaságához”, megmásíthatná a történetet. Knausgård erre az egyre nem hajlandó: nem másítja meg az apja nevét. Akkor már nem lenne ugyanaz. Az ő apja, az ő életének legfontosabb pontja, az ő traumáinak elsődleges forrása. Nem egy irodalmi alak. Hogy kifogja a szelet Gunnar vitorlájából, nem írja le egyszer sem az apja teljes nevét – egészen a hatodik kötet végéig. És ezzel jutunk el a név, a névhez való jog jelentőségéhez, a nyelv kultúrateremtő erejéhez és az identitásképzéshez. Az esszéhez. A név és a szám.
 

A legtöbbször csak „Hitler-esszéként” emlegetett több mint négyszáz oldal valójában egy csapongó, de ezer szinten összefüggő, folyvást egymásba hurkolódó elmélkedés-folyam a Mein Kampfról, ami „az irodalomban létező egyetlen abszolút tabu”; Hitler fiatalkoráról és bécsi éveiről; a nácizmus felemelkedéséről és a náci nyelv hatásáról a kultúrára és a szociális kapcsolatokra; az első világháború hatásáról az identitásra; arról, hogyan vezethet a névtől való megfosztás az „emberi”-től való megfosztásig – és mindemellett Paul Celan verseiről; Leonardo da Vinci anatómiai vizsgálódásairól; az Ulyssesről; no és számos bibliai történet értelmezéséről, melyekben (mint irodalmi szövegben) Knausgård alaposan elmélyült, tekintve, hogy nem sokkal előtte a legújabb norvég Biblia-kiadás egyik szerkesztője volt.
 
Nyilván nem atomfizika összerakni, hogy kapcsolódik A név és a szám az apához, akit épp meg akar fosztatni a nevétől a bátyja – csak színezi a képet, hogy az apa halála utáni romeltakarítás során Karl Ove egy Mein Kampf példányt és egy náci kitűzőt is talál a holmija közt. Amúgy semmi nem utal arra, hogy az apának bármi köze lett volna a nácikhoz, de az évtizedes titkok és kibeszéletlenségek sorába tökéletesen illik a huszadik századi Európa egyik oldalról leginkább túlbeszélt (túlírt, túlfilmezett), másfelől leginkább feldolgozatlanul maradt (mert feldolgozhatatlan) témája. Sokan írták, hogy rettenetes megpróbáltatás volt átvergődni magukat ezen az esszén – nekem semennyire nem okozott gondot. Egyfelől, Knausgård itt is roppant élvezetesen ír, csapongó, gondolatfolyam-jellegű írásmódja emlékeztet szeretett angol esszéistáim stílusára; másfelől meg azt kell mondjam, bármit ír Hitlerről és a Mein Kampfról, nem tud vele annyira sokkolni, mint az apjával való szembenézéssel. Előbbitől tudok távolságot tartani, mert megtanultuk, mert a kultúránk, a történelemóráink, a sok hollywoodi giccsbe csomagolt sokkolás megtanított rá – és mert ha napra nap közel engednénk magunkhoz a történtek valódi mélységét, hogy hatmillió embertársunkat hideg fejjel a vágóhídra hajtották, miközben az egész civilizált világ asszisztált hozzá, abba belehalnánk. Utóbbitól viszont nincs távolság.

Az apa tragédiája a bőröm alá mászik – ott van két éve, amióta az első kötetet olvastam, ott van valójában tizenéve, amikor a saját apámat elgyászoltam, ott van amióta csak az eszemet tudom. Ezért tud ennyire közel kerülni Knausgård, ezért a világsiker és a díjeső: mert mindannyiunk mindennapi traumáiról ír. Egy átlagos kisember kis harcai az ő harcai, ahogy írja egy helyütt. Leginkább ez különbözteti meg attól a másik harcostól, akinek harcai világokat döntöttek romba.
 
Knausgård nem dönti romba a világot, de romba dönthet életeket. Ahogy az övét is romba dönthette az apja – valójában csak ő tudja, mennyire sikerült felépítenie magát újra e terápiás írás hatására. A sorozat legfájóbb felismerése, amikor a hatodik rész írása közben (melyet végigkövetünk e metaregényben), Linda idegösszeomlása közepette Karl Ove rájön, hogy épp úgy képes ő is ártani a hozzá közel állóknak, ahogy az apja ártott neki. Ez egy kurva fontos felismerés, a legfontosabb tán, amit az életben tehetünk, hogy nem mi vagyunk a világon az egyetlen áldozat, hogy másoknak is vannak traumáik, és bizony, nem egyet mi okozunk. Hogy miközben ő gigászi harcát vívja apával, Hitlerrel, szöveggel, kiadóval, nagybácsival, közben Linda is vívja a saját harcát a saját démonaival. És ő nincs ott, hogy segítsen, sőt, a második kötet kéziratával csak még mélyebbre taszítja. A te kibaszott harcod – írta a báty, Yngve az első kézirat kapcsán, utólag kibeszélt iróniával. Ide csatolunk vissza – nem csak te vívsz harcot. Linda is harcot vív, Yngve is megvívta a sajátját az apátokkal, sőt, az apádnak is megvoltak a maga harcai. Ahogy a gyerekeidnek is meglesznek, veled.
 
Ezek a ráébredések, az ezeket követő önmarcangolás, a hozzá legközelebb állóknak okozott mérhetetlen kár felismerése vezeti el oda, hogy az utolsó pont után felhagy(na) az írással. De ezt a sorozatot akkor már nem lehet elengedni. Ez a túléléshez kell. Feltettem korábban a kérdést, vajon ez egy blöff vagy terápia – Knausgård maga adja meg a választ. Terápia. Háromezerötszáz oldalon keresztül mást se csinál, csak próbálja feldolgozni az apja halálát és megbocsátani az általa okozott károkat. Hogy sikerült-e? Nem mernék fogadni rá. De abban biztos vagyok, hogy a kortárs világirodalom szegényebb lenne, ha nem próbálja meg. És bár nem volt egyszerű menet, jó párszor halálra idegelt, nem egyszer akartam sarokba dobni, és nem keveset bőgtem rajta, egy percet sem bánok, amit rászántam. Találkozunk még.
 
Búcsúzóul átadom a szót Karl Ovénak, mondja el ő, miért kudarc a regényfolyam, és miért mégsem az…
 

„…mennyit ér a közöny? A szocialitás az, amilyennek a világnak lennie kellene. Mindazt, ami nem olyan, amilyennek lennie kellene, elrejtjük. Apám halálra itta magát, ennek nem így kellene lennie, ezért el kell rejteni. A szívem másra vágyott, mint akire kellett volna, ennek sem így kellett volna lennie, el kell rejteni. Pedig az én apám volt, és az én szívem. Erről nem kellene írnom, mivel a következményei nemcsak rám, hanem másokra is kihathatnak. De ettől még igaz. Ahhoz, hogy megírjuk, szabadnak kell lennünk, ahhoz pedig, hogy szabadok legyünk, közönyösöknek kell lennünk. Ez egy megoldhatalan egyenlet. Az igazság = szabadság = közöny áll az egyén oldalán, az odafigyelés és a titok pedig a szocialitás oldalán, de csak absztrakcióként, csak az „én” belső dimenziójaként, mivel a valóságban nem létezik olyan, hogy szocialitás, csak különálló emberek. Tonje nem „szereplő”. Ő Tonje. Linda nem szereplő. Ő Linda. Geir Angell nem szereplő. Ő Geir Angell. Vanja, Heidi és John is létezik, ebben a percben tőlem néhány tízkilométerre alszanak. Valóságosak. Ha pedig olyannak akarjuk leírni a valóságot, amilyen, akkor ezt a valóságot kell leírnunk. És ez csak a társadalmi normák megsértésével lehetséges. Ha olyannak akarjuk megragadni a valóságot, amilyen az az egyén számára – márpedig másfajta valóság nem létezik -, ha valóban el akarunk jutni hozzá, akkor nem lehetünk tekintettel senkire. Ez pedig fáj. Fáj, ha nincsenek tekintettel az emberre, és fáj, ha nem vagyunk tekintettel másokra. Ez a regény minden hozzám közel állónak fájdalmat okozott, ahogy nekem is, és néhány év múlva, amikor már elég nagyok lesznek, hogy elolvassák, a gyerekeimnek is fájdalmat fog okozni. Ha még fájdalmasabbra írtam volna, még igazabb lenne.
Kísérlet volt, és kudarcot vallott, mivel soha még csak a közelében sem jártam annak, hogy elmondjam, amit valóban gondolok, és leírjam, amit valóban láttam, de nem volt értéktelen, legalábbis nem teljesen, mert ha egy egyén valóságának lehető legőszintébb ábrázolását erkölcstelennek nevezik, és botrányt okoz, akkor a szocialitás ereje mutatkozik meg, és az, hogy ez miként szabályozza és ellenőrzi az egyént. Ez irtózatos erő, mivel kizárólag hétköznapi történésekről írtam, semmi rendkívüli nem volt benne, mindennap, folyamatosan történik ilyesmi, és mindenki tud róla: alkoholizmus, hűtlenség, pszichés betegség és maszturbálás, hogy csak néhányat említsek, ami eljutott a regényből az újságok címlapjaira. Egyedül az volt a szokatlan, hogy a hétköznapiságot egy regényben valós nevekhez társítottam, és konkrétumként, meghatározott emberekhez kapcsolva jelenítettem meg.”

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence

Ajánlott olvasmányként ideteszem a fordító kétrészes műhelynaplóját a Harcok kötet fordításáról, hatalmas munka lehetett, köszönet érte:

Küzdelmeim 1.

Küzdelmeim 2. 

A sorozat előző köteteiről: 

Halál

Szerelem

Játék

Élet

Álmok 

Nemes Nagy Ágnes: Egy pályaudvar átalakítása - vers

Amikor először olvastam egyben az életművet (lassú, de ütemes figyelemben, mint egy regényt), kétszer is kénytelen voltam hosszabb lélegzetet venni, megtörve a ritmust. Az első ilyen lélegzetvételt a Paradicsomkert követelte ki, a Szárazvillám kötet amúgy is erős anyagából kifénylő ráismerés, ami akkor megszülte a magamét: ez a költemény szinte dedikált párverse Pilinszky János Apokrifjának. Pilinszky ítélet-verséhez Nemes Nagy Ágnes megírta a bűnbeesés-verset. Armageddonhoz a Genezist. Pontos távolítással, ugyanabba az időtlen, múltjövőt is jelentő pillanatba. A két vers jelenideje pontosan ugyanaz.
 
Viszont a finoman egymásra rezonáló tartalmak kerete, a (nem is biztosan tudatosan) párverset író költő hangja itt még nagyon sokat (érzem olykor úgy, túl sokat) köszönhet Jónás imájának. Babits utolsó, irodalmi fátylaktól legmentesebb intonációja is ott visszhangzik benne, figyeljétek benne az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat... Figyeljétek a rímelésben, a dallamban: ahogy a nyárfasor a fény csücskét még egyszer földbe szúrja. A saját költői tapasztalat a mesterség jegyében itt kiteljesedik – de hangban nem képzi ugyanúgy azt a csúcspontot, mint a pályatárs költeménye.
 

Az egykori Déli madártávlatból (az indulási oldal a Krisztina krt. felől)

Nos, pont ezért voltam kénytelen szünetet tartani a Napforduló kötetének versei után is. Írtam már, hogy szerintem ebben a kötetben lép túl a mester gyönyörű terhet is jelentő kötelmein, engedi el a megszületett saját ízű szigora okán Babits maradvány-hatásait. Itt születik meg, és egyből teljes fegyverzetben, Pallas Athéné-módra „kiugorva” a költőfejből az addigi szándék teljese. Az objektív korrelatív líra valójában (Nemes Nagy Ágnes saját szavaival) egyszerre megélt konkrétumokhoz tapadás és elvontsághoz húzó hajlam. A nagyon konkrét tárgyakhoz kötött, azokat mozdító képszegény, de voltaképp elidegenítés-mentes gesztus megszüli a „tárgy-élmény” sűrített fokát – és vele (vagy belőle) az egyetemes élmény ízét. A személyes, a gyónás, (a költő szavával) az exhibició nagyon könnyen hamisuló gesztusai helyett a torzíthatatlant. A gondolat legszebb illusztrációja, ha elolvassátok a Látkép gesztenyefával (Kabdebó Lóránt interjúja) első néhány bekezdését, és „hallgatjátok” a költőt. Vagy engeditek, hogy egyszerűen hasson a kép: Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak. / Az én szívemben boldogok a tárgyak. Vagy bármelyik kép. A vállon ülő madár. A szárítókötélről szökve lobogó vászon katona-teste. Vagy Ekhnáton. A vitte önmagát.
 

Túlfutásos baleset a mozdonyforgató dobnál.

Meg kellett állnom utána, és valahol a tovább-olvasás lehetetlenségének érzése környékezett – akár Pilinszky Apokrifja után, anno, mikor először olvastam. Nem gyakran éreztem ezt a torokszorító nekem-szólást, a magamra vétel ennyire elemi kényszerét – és ilyenkor mindig elfog az érzés, mennyire pokol lehet ez a pálya adott pontján (mondjuk ki: korán) érkező kiteljesedés a költőnek. Mennyire ijesztő lehet, hogy a vágyott, az elképzelt teljesség-érzetet, amiért munkálkodott magán s a szavain, megvalósította. Pilinszky tovább-lépéséről, a kései életműről hosszan gondolkodtam, mire érteni véltem, hogyan-miért született. Nemes Nagy Ágnes esetében mindez valójában nem tartott ennyi ideig. A költői műhely padlójáról felszedett szálkáktól a gyerektekintetig hátrálás megértése a megbocsátás jegyében állt – a költőtárs esetében viszont csak hagynom kellett, hogy a faragványokat végsőkig csiszoló fegyelem helyett a lovak közé dobott gyeplő jegyében, az elengedés jegyében megszülető új hang engem is elragadjon.
 
Ideje elolvasnunk a verset:

 
 
Egy pályaudvar átalakítása
 
   Valószínűtlen,
hogy mégis föld van itt alul, holott ős-zárvány képződésű volt itt az útburkoló kiskockakő. De úgy látszik, a kő alatt, a kábel alatt, a kényes nyirokérrendszerek alatt (e pulzáló berendezések) mégiscsak föld van itt alul, mindenek ellenére föld.
 
   Most éppen kráter. Vagy nagyműtét. Egy állatkerti, ritka nagyvadé, kábítással, nagyműszerekkel. Állatbelsők tornyai. Mert lebenyenként szedik szét ezt a testet. Különrakják a májat és vesét. Durván-pontos mozdulatok a mészárlás s a gyógyítás között.
 
   A seb környéke érzékeny. Elkínzott házak, hámlásuk, mint egy másodlagos kórtünet, bágyadt villamosok bukdosása az elkötött erekben, az összefércelt csatlakozások, a süppedékes kőhiány, azok a duzzadt vágány-varratok. És a növények, a végképp védtelenek, akiknek szárát szemétvödörbe-dobáskor eltörik, mint Jézus lábát (szinte) keresztről-levétel után, a növények poros rémületükben.
 
   Középen pedig a működés. Az exkavátorok, a fixplatósok. A gépkezelő odafent, mint egy függőben maradt pilóta. Citromsárga gumiruhában gödrökbe mászó űrhajósok. A lárma tűrhetetlen torlaszai közt katasztrófák nyugalma, fejvesztett közöny. Egy drótcsomón plasztikszatyor. (Az ételcsomagok a világon. Papír, műanyag, egy-egy kendervászon-darab. A textúrák, a bogok és kötések. Bizony, feleim, emitt, amott.) És milyen különös sapkák! Talán bálnavadászok fejfedői, egy szertartás álarcai. S az óriási munkakesztyűk, e kézutánzó, absztrahált kezek.
 
   Itt lesz a központi létesítmény. Itt lesz a csarnok. Itt aszparágusz, információk. Itt lesz a… látod? Fent, ahol még üresek most a légköbméterek, fent, fent a nem-levő. Még átlátszó, még elvitatható. Túlságosan sok szél fúj rajta át. De egy jó lencse már rögzítené. A kellő fényerőnél. Hiszen oly keskeny réteg zárja el, oly keskeny réteg attól, hogy legyen. Így már-már látni éleit fent, a biztos és a kétes közti térben, így már-már elbeszélhető, amint beúszik a képbe e visszájára fordult csökkenés (homályos, nagy hajótest), lételőtti, beláthatatlan emeleteivel.
 
   Te emlékszel még, ugye, a mozdonyforgató dobra? Terméskő-ellipszisben végződött akkor a pályaudvar, az ellipszis fejében ott volt az acéldob. A mozdony ráállt és megfordult vele, mint egy táncoló elefánt. Még ott a régi, sárga állomásépület, avult, de működő nosztalgiákkal. A gőzbodor mögötti lámpák, esőben a hajnal. És a sínek meg a talpfák éjszaka (ezt fentről nézd, a hídról), ezek a derengő, mennyei lajtorják a vízszintes végtelenbe.
 
   De fordulj vissza. Nézd meg mégegyszer az építési területet. (Úgy értem: a történés táblái közt próbálj meg visszatalálni arra, amely jelenlétnek nevezhető.) Aztán tekintsd meg a Vérmezőt. És fölötte a Várat. A gyakorlott sebesültek nyugalmát. Figyeld meg őket (visszamenőleges viszonylataikban is), azután – még világosabban – vedd szemügyre azt a hajlatot, ahogyan a földtani teknő a domb tövében elhelyezkedik. Így. Most éles a kép.
 
   Ugye, emlékszel, amikor befejezték? Te ott voltál, amikor véget ért? Te ott voltál a megnyitáson is még? Tágas lett. Versenyképes. A mozgólépcső-torkolatok ugyan nem egészen… de mindegy. Vágányvezérlés. Épületegyüttes. Csomópont.
 
   Ugye, emlékszel a citromsárga gumiruhára? Az ételcsomagokra a világon? A kétes és a biztos közti térre? Ugye, emlékszel a Vérmezőre? A földtani teknőre a domb alatt? A visszamenőleges viszonylatokra? Az átalakításra? Az épületegyüttesre? És az átalakításra? A légikikötőre? Emlékszel-e arra a városra?
 
   Te ott voltál a megnyitáson?
 
 

Az átadás után.

Aztán később beérett bennem... az avantgarde-kezdemény fogalmaz a költő egy interjúban. ...az élményeink, amiken átmentünk, már-már nem is antropomorf nagyságrendű élmények voltak. Elmeséli, hogyan segítette József Attila, az ő nagyon fájó végletei ennek megragadását – de ezt (a megragadás sikerülését) láttuk a Napfordulóban. Az itt olvasott „átalakítás” többlete tényleg a szavaknak adott szabadság. A fegyelem másba vetkezése. Nemes Nagy Ágnes pontosan látta, hogy a Szárazvillám-kötettől úgymond nem bigát, hanem kvadrigát, nem kettős fogatot, hanem négyes fogatot hajt, többféle szólamot, versalkotó erőt kell összefognia, mint annak előtte (ez bizonyos tekintetben erősen emlékeztet T. S. Eliot érett költészetének versképző módszertanára); s hogy az újabb két pár Pegazusának a kihagyásokkal, egyfajta elliptikus írásmóddal hagy helyet. Hogy a vers akarata szerint tényleg kilógjon a megfogalmazás kereteiből. Épp a fegyelem szigorodása kezdte tördösni a formát. A kiterjesztett értelmű szimbolizmus helyett, ami szerinte a Nyugat harmadik nemzedékét általánosan jellemezte, 1948-tól így formálta ki a maga formailag töredezett fegyelmű, avantgard ihletésű, de az egykori előörs áramlatához képest plasztikus, kőszikla-kemény faragvány-költeményeit.
 

A bővítés után.

S itt, a sziklaszálakon túl, az Egy pályaudvar átalakítása kötetben hagyja ezt a kegyetlen korok formálta „négyes fogatot” a maga tetszése szerint repülni. Az elengedés jegyében megszülető új hang csak a formai követelményeket engedi el, a tartalmi szelek, a versbe lobbanó tárgyak feszítő követeléseit mindvégig érvényesülni engedi. Írtam már: „az önmagát beszélni hagyó költő, a lovak közé dobott gyeplő ez esetben a lovaiba helyezett bizalom”. Ez a legszebb kíváncsiság, a fegyelem szoborfaragó évei után, amikor a költő maga is kíváncsi, merre kószál majd a megragadható téma tájain a „négyes fogat”.
 
A pályaudvar apropó. Állatkerti, ritka nagyvad, nagyműtét alatt. Hiszen a háború elsodorta az épületegyüttes bő felét. Az indulási oldal épületei megkopva, úgy-amennyire helyrehozva álltak; viszont az egykori fogadóoldal, az Alkotás út felőli helyén ideiglenesség jegyében odakent épület csúfolkodott; az egykori (a Nyugati-pályaudvaréhoz hasonló, csak nem üvegezett) vasszerkezetes sátortető sehol. A technika fejlődése a valahai csarnokon túl, a kereszteződés felett helyet foglaló mozdonyfordító dobot feleslegessé tette. Itt lesz a központi létesítmény. Bár még túlságosan sok szél fúj rajta át. Apropó egy korban, amely az átalakítás jegyében létezett, a „holnapra megforgatjuk az egész világot” jegyében. A „fejéről a talpára állítjuk” jegyében. A költő a háború rombolásai után megélhette a romeltakarítást és az újjáépítés későbbi „helycsináló” korszakait is. Ez egy permanensen rombolás-kori költemény, épülésnek álcázva.
 

A Déli fénykora.

Azt a sajátságos ízt, amit a szocializmus „mindent átértékelése” jelentett, nehéz, szinte lehetetlen felidézni azoknak, aki nem ízlelték. A működő nosztalgiákból például a házmester-kor besúgó-légköre, a visszamenőleges viszonylatokból a nem gyógyuló sebesülések megmaradtak – tovább is, sajnos, mint amíg éltek a tanúk. Azóta új sebek takarják az egykorit, de itt ezt a folytonosságot kellene észrevegyétek; értsétek-érezzétek: az „átalakítás” ezen a tájon evidens és folyamatos. Például a gyakorlott sebesült Budai Várat épp most álmodja vissza betonból csilli-villinek, „épnek” (valójában delírium-ország újjá-sebzettjének) a kortárs hagymáz. Ez is a „pályaudvar átalakítása”. Ebben az értelemben, ebben a versben, és a kötetbe foglalt testvéreiben (csak Az utca arányait keressétek meg) benne fáj az egész gyógyíthatatlanság, a folytonos elszakadás a valóságtól, ahol a tágas, versenyképes jövők mozgólépcső-torkolatai soha nem egészen... Nem egészen olyanok, mint az angyal emlékezetében.
 

Közelmúlt, pótlóbuszok sorával.

Fejtegettem már. A nagy, az „egyetlen vers” megírása után Pilinszky a Pupilla feltáró tekintetét egy cél nélkül világra csodálkozó gyermekarcba helyezi. A maga hívő hitetlenségének feltárulása után visszahátrál egyfajta gyermeki hitbe. Nemes Nagy Ágnes viszont az objektív korrelatív líra útján a maga hitetlen hitét szavakba csomagolva, a figyelem fókuszát máshová helyezve (s immár azzal is, hogy hajtott „versképző ménjei” közé ejti a gyeplőt) az egyetemes személytelen látáspontját keresi és találja meg. Ez a bukott angyal tekintet-pontja. Ami Pilinszkynél a ki beszél, az Nemes Nagynál a kihez beszélsz kérdése. A megszólított: az angyal. Ki más volt ott a még meg sem tartott megnyitáson? Az egyetlennel, az egyetlenhez beszél, aki ugyan iszonyú, de nincs benne korok generálta hamisság, kényszer, kompromisszum; akinek érdekek nélküli, őszinte a hallgatása. Aki olyan, mint a táj részvéte: csendje nem süket, kitapinthatóan jelen van. És megszólítható. Akár a Paradicsomkertben, akár a következő „átalakításkor”. Hiszen most épp eltüntetni készülünk az egykor átadott, többször átalakított pályaudvart. Az átalakítás körülöttünk ugyanúgy szüntelen. A vers érvényes. Bár ne volna az.
 
Köszönöm, ha elkísértél idáig, olvasó.

A föníciai séma - film

Nem olvastam még kritikát róla (direkt nem), de szinte látom, hogyan lubickolnak az ítészek a stílusjegycsapda-boncolásban, a manírtapaszok lehántásában. Elmesélve ügyesen vitriolba áztatott szavakkal, hogy mennyire csak egy onániát látunk A föníciai séma címmel, egy magába szerelmes rendező következő sztárparádéját – komolyan, nem is érthetni, miért tolonganak, miért vannak benne, miért hajlandók a bohócságra ezek a jobb sorsra, szerepre, hírre és díjra érdemes félistenek.

Mert amúgy tényleg. Mi értelme a szimmetriának, főleg amikor nemhogy megtörik, de valójában ki se alakul? A stilizált madártávlatoknak, a folyton valószínűtlen, „én díszlet vagyok” szinten magukat mutogató díszleteknek? Mi értelme a makett-mivoltukat zászlóként lobogtató maketteknek, a filmtrükk-mivoltukat vigyorogva arcunkba toló trükköknek? Mi értelme ebbe a keretbe csomagolni a gesztusszegény, de azt a párat állandóan karikatúráig feszítő játékot, az emblematikus figurákat, akik ráadásul visszhangjai is a korábbi, legalább ekkora valószínűtlenségi fokkal elénk pakolt, e szerzőtől korábbi szerzői filmekben felhalmozott manírhalmoknak?  Mi értelme a történetnek, ha olyan mértékig valószínűtlen, hogy szinte sérti a magára aggatott történet fogalmat (hogy szinte elbujdokol szégyenében, a jelentéktelenségbe)?

Mert megint egy ilyen filmet látunk, a rendezői jobb- és balkezesek közül újfent egy balost: amilyen az Édes vízi élet, A fantasztikus Róka úr, A Grand Budapest Hotel, A kutyák szigete volt – semmi narrációba (és színpadra) csomagolt távolító keret, csak a malícia, nyersen, sokak szerint fogyaszthatatlanul. Sokak szerint megint egy semmiről nem szóló agymenet született csak, egy elment agy-menet megint, amiben elmentek otthonról. A rajongóknak biztos tetszik majd, ahogy a többi, bekajálják, mintha jelentene valamit. Figyelni se érdemes rá, semmit nem hordoz, sőt, lehet, direkt nem jelent.

Szerintem ehelyett egy filmet látunk az etikus üzletről. Ami ma egyfelől hagymáz botránybolondsága. Elképzelhető, de teljesen irreális (Robin Hood elégtétel-Sherwoodjából szabadult, de amúgy hangsúlyosan New York-i zsidó) csibész üzletemberrel. Másfelől az egyetlen reményünk: bűncselekmény, csalás, hazugság, velejéig és minden gesztusában a célnak alárendelt etikátlanság által. Hiszen ennek van ma szezonja. Másfelől a túlnan szélén imbolygó lelkiismeret szelében születő vezeklés – az öt százalék garantált haszonnal, amin minden mai cápa hasát fogva röhögne, nercegektől techmilliárdosokig.

Megint egy elképzelt múltba helyezve, egy olyan néhány elemű laboratóriumi alternatívába, ahol tényleg elég a felvirágoztatáshoz egy vízerőmű, egy vasúti kapcsolat, egy kikötő, és egy őrült nemzetközi összefogás, sejkkel, gentlemanekkel és maffiózókkal. Ez a mű harmincas-ötvenes-hatvanas évek ahol a föníciai séma hívei nem a válságövezet szélesítésébe és a fegyverbizniszbe fektetnek. Ez egy alternatív akkorkellettvolna. Közel- és távol keleten, a Nílus torkolatánál és a gyémántbányák körül, őserdő-mentén és emírségparton. Ami amúgy azt is jelenti, Wes Anderson szerint nekünk már meszeltek. Már nem volna szívünk ekkora botránybotorságokra. Azzal vagyunk elfoglalva, hogy ki jön: hogy legközelebb ki kapja be. Nem azzal, hogyan kell elveszítenünk mindent (érted? Mindent!) a köz érdekében, hogy lehessen. Továbbra is köz legyen, és lehessen közünk hozzá.

A színészek köszönik, hogy közük lehet hozzá, a megcsináláshoz legalább. Benicio Del Toro egy fikarccal teszi csak odébb figurát A Francia Kiadás festőjéhez képest – festő, vagy üzletember, az elhivatottság rajza (karikatúrája) ez; úgy is, hogy Zsa Zsa Korda a halálba hívottságból nyeri az ihletét, és nem a szerelemből. Mia Threapleton apácája a dörzsölt naivitás maga, a két pólus közt hagyja függőben a döntést. Jókat mulattam Michael Cera figuráján, főleg, mikor átvedlik, meghommázsolva Csalamádét – ja, ha már Timót nem ért rá, és a helyén lehetőséget kapott a beugrásra, legalább parádésan élt vele. Imádom, hogy Scarlett Johansson mer csúnya és szögletes lenni, és imádom, hogy a WA Univerzumba bekerült Benedict Cumberbatch. És hogy megint Bill Murray az Isten. S hogy a neve a film adatlapján a „futottak még” között vigyorog. Közelebb jött tőle.

Wes Andersonnak ezt a közlékenységet köszönöm megint, ahogy amolyan puncspancs rózsaszín öltönybe göngyölt módon, felemelt ujjal közbeszól, hogy apropó. Ahogy továbbra se hajlandó akcionista álrealizmusokra, még annyit se a világába engedve, mint pl. Tarantino. Ehelyett mesél, a mese kilógó lólábait ízléses manír-ragtapaszokkal patkolva. Echte század(vagy egyéb)fordulós ponyvaregényeket mesél, szinte Rejtő-i módon, körülbelül annyi valóságízzel, de legalább akkora jelentőséggel. Ez sem kevés. A bal csapott helyett persze jobban esne tőle egy jobbegyenes legközelebb, The Royal Tenenbaums, újabb Utazás Dardzsilingbe, egy nagyvárosba hangolt Holdfény Királyság, vagy A Francia Kiadás – valami háziátok, amiből azért (ha temetünk is benne) nyílik jövendő. Meglátjuk (levegőbe lógatott, levegőből formált boksz-zsákon) legközelebb milyen ritmust püföl ki. Mi biztosan meglátjuk, ha lehet. Rajongók vagyunk. Ez van. Nem tilos.

A Szolgálólány meséje – 6. évad

„Szépen evezünk a Testamentumok felé. Még nyitva a lehetőség, hogy sikerüljön az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez. Ez bőven több, mint amit a harmadik-negyedik évad legnagyobb részében elmondhattunk.”
 
Bő két éve ezekkel a szavakkal zártam A Szolgálólány meséje ötödik évadáról írt posztom, és annyira jólesne most azt írni, hogy a készítők tudtak élni a lehetőséggel, és sikerült Atwood szellemiségéhez, csodálatosan eleven meséihez méltón lezárni a közelmúlt egyik legfontosabb sorozatát – de nem. Túl azon, hogy a hatodik évad végére ugyan borzasztó kényszeredetten, de megoldották, hogy mindenki ráleljen a Testamentumok felé vezető útra, ez a tíz rész van annyira erőltetett és semmitmondó, mint a sorozat mélypontját jelentő harmadik évad (és a negyedik első fele). Gondolkodtam is rajta, érdemes-e posztot vesztegetni rá, de ha már ilyen szépen végigkövettem a sorozat útját, zárjuk le, meg aztán, így legalább kipuffogom magamból a dühömet. Ami leginkább arra irányul, hogy ennyire nem voltak képesek felérni napjaink egyik legfontosabb kortárs szerzőjének munkásságához, aki pedig még nyolcvan felett is csodálatos dolgokat tud kiengedni a kezei közül – ahogy azt az egyébként teljesen véletlenül az évad nézésével párhuzamosan olvasott legújabb novelláskötete is bizonyítja. Komolyan, egész Hollywood elbújhat egy bohém, madárbolond idős hölgy mellett.
 
Ott hagytuk abba két éve, hogy June és Serena valószerűtlen párosa vállvetve száguld egy ki tudja hova tartó vonaton két pelenkás kisdeddel – előbbi a gileádi menekülteket üldöző kanadaiak és a gileádi merénylők elől fut, utóbbi a múltja elől. Nyilván utálják egymást és nyilván okkal, de véd- és dacszövetségük együtt tartja őket. Aztán persze jön a dráma, Serenát felismerik, a menekült nők meg akarják lincselni, ennek se lesz jó vége… Újrajátsszuk a negyedik évadban June által játszottakat, csak épp Serenával: sehol se tud elbújni, mindenhol rátalálnak, mindenhol meg akarják bosszulni rajta a múltját. A sorozat leggyűlöletesebb karaktere, de amikor pár hónapos kisbabájával menekül az ismeretlenbe, akkor nem nehéz megsajnálni és drukkolni neki.
 

Ügyesen manipulálnak a készítők – tulajdonképpen az évad legjobb részei közé tartozik, hogy végig lebegtetik, vajon Serena megváltozott-e, valóban megbánta-e bűneit vagy sem. Mert nyilván - ha már hat évada a két nő dinamikája élteti a sorozatot - nem hagyják őt parlagon heverni egy menekülttáborban. Gileád megtalálja, Lawrence parancsnok visszacsábítja, hogy legyen a „nyitás” arca, legyen ő, aki az „új Gileád” hírét viszi a nagyvilágba. Ő pedig visszamegy, nyilván visszamegy – hatalomért, pénzért, kényelemért. Aztán hogy-hogynem, beleszeret egy még nagyobb hatalmú parancsnok, aki mellett újra ő lehetne egész Gileád királynője, a legfontosabb és legcsodáltabb feleség. Részről részre alakul, hogy elhisszük-e, Serena már nem ugyanaz, mint hat évaddal ezelőtt – én megmondom őszintén, egészen az utolsó előtti részig nem hittem. Amikor June az esküvőre tervezett terrorakció kapcsán azt mondta: Serena hiúsága egy nemzetet már romba döntött, most romba dönt még egyet, csak helyeselni tudtam. Mert ez a nő maga az ördög. Aztán megtette, amit nem hittünk volna – nem volt hajlandó még egyszer szolgálólányt fogadni a házába, inkább hátat fordított újdonsült férjnek, társadalmi státusznak, vagyonnak, minthogy újra részt vegyen egy másik nő módszeres megerőszakolásában. Ez volt a fordulópont, a végső tette Gileád ellen csak hab a tortán – az egyetlen szépen végigvitt jellemfejlődés a sorozatban, aminek végén, ha megbocsátani nem is tudunk neki, legalább szorítunk, hogy találjon valahol békét a kisfiával.
 

A legnagyobb színészi teljesítményt amúgy kétségkívül a Lydia nénit
játszó Anne Dowd nyújtja 

Kár, hogy annak, akinek valójában sokkal fontosabb lett volna jól felépíteni a pálfordulását, nem sikerült. Hisz itt minden a Testamentumok felé vezet, annak a könyvnek az abszolút főszereplője, a bábjátékos, aki Gileád belső ellenállását irányítja a színfalak mögött, pedig nem más, mint Lydia néni. A kegyetlen kiképző, Gileád női társadalmának abszolút irányítója, akitől még a parancsnokok is rettegtek, aki nem csak nőtársait szolgálta fel tálcán az arra éheseknek, de bármikor bitóra juttathatta a legfontosabbakat is. Hogy belőle hogyan lesz a rendszer legveszélyesebb ellensége – ha valamit, ezt kihívás lett volna jól megírni. Megérdemelte volna. Atwood a Testamentumokban bőven hagyott is hozzá kapaszkodót… Ehhez képest a legostobább és legelkapkodottabb szál lett. Lydia az egyik pillanatban még kivégzéssel fenyegeti a lázadó szolgálólány-növendékeket, másik pillanatban meg elengedi őket, mert June a lelkére beszélt – és hopp, hirtelen felismeri, hogy ezek a mocskos férfiak végig csak kihasználták az ő nagy becsben tartott lányait (hát, jó reggelt…) és önként megy a bitóra a szolgálólányokkal. WTF?
 
És akkor persze June… Aki ismét csak visszaszédeleg Gileádba, noha egy óriási neonfelirat villoghatna folyamatosan a képernyőn, hogy BÁRMIT CSINÁLHATSZ, CSAK NE MENJ VISSZA GILEÁDBA. Mindig visszamegy. Ott persze jönnek a szokásosak: lázadást szít, gyilkol, lelkesítő beszédet tart, lebukik, megmentik, elárulják, megint bemegy, megint lebukik, felkötik, sós kútba vetik, élve eltemetik… Már három évaddal ezelőtt is azt írtam, hogy uncsi is, hihetetlen is és a gileádi törvények logikájából kiindulva hiteltelen is, hogy ez a nő ennyi minden túléljen – hát ez azóta csak rosszabb lett. Felküldhették volna arra a repülőre a bombával őt – tuti még a robbanást is túlélné.
 

Na de túl azon, hogy van három erős nőalakunk, akiknek a sztoriját vagy le kellett zárni, vagy irányba állítani a Testamentumok felé, miről is szólt ez az évad? Hátööö…
 
Jó, ennyire ne legyünk gonoszak. A lázadók lázadnak, vannak egész komoly terveik, June eddig elég bénának ábrázolt férje végre megtalálja a helyét és a szerepét a lázadók közt és rájön, hogy a legnagyobb szabadságharcos támogató férje helyett menőbb dolog a lázadás egyik vezéralakjának lenni; előkerül June anyja, ami jó, mert valakire rá lehet hagyni a kis Nichole-t, amíg a szülők szabadságharcolnak; Nick pedig újabb sok résznyi szenvedés után végre dönt hogy June-hoz vagy a feleségéhez és Gileádhoz legyen hű – hát, nyilván rosszul. Az utolsó két részben kapunk egy jóféle forradalmat, Bostont visszahódítja az USA, Gileádra elég komoly csapást mérnek, de a háborút még nem nyerik meg – ahhoz még nagyon-nagyon sok munka kell. Ha még nem írtam volna le elégszer: nyitva kell hagyni az utat a Testamentumok sorozatváltozatának…
 

Ami a legfájdalmasabb, hogy ebben a sztoriban még most is annyi minden van, amit el lehetett volna mesélni, de nem tették. És annyi emberi dilemma van, amit fel lehetett volna tárni, de nem tették. Atwood hősei rendre ugyanazzal a dilemmával szembesülnek: ki vagyok én? Mi a dolgom az életben? Mi az én történetem? Hol vagyok én a nagy egészben és hogy kötődöm a többiekhez? Az identitáskeresés, a saját hang keresése és a felvett szerepek és ránk kényszerített formaruhák alatti személyiség léte (vagy nemléte) az eredeti regény (és a folytatás) központi kérdése is. Itt, a forrásponton, amikor June-nak döntenie kell, hogy megelégszik-e a visszanyert szabadsággal vagy tovább harcol a rezsim ellen, annyi lehetőség lett volna ezt megmutatni. De pont ebből nem kapunk semmit. June az ideje nagy részében csak bambán bámul a kamerába vagy lassított felvételen vonul, miközben körülötte minden lángra kap. Pedig Elisabeth Moss jó színész, de vagy már ő is belefáradt a szerepbe, vagy ennyire szar forgatókönyvet kényszerítettek rá; de az évad fele táján már úgy voltam vele, ha még többet kell néznem L…A…S…S…Í…T…O…T…T… felvételen June könnyes arcát, sikítani fogok. Sajnos a kérdésemre, hogy sikerül-e az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez a válasz egyértelmű nem. Sikerült megtalálni azokat a hullámokat, amelyek a lehető legtávolabb visznek Atwood szellemiségétől. Végülis, ez is egyfajta teljesítmény.