Patricia Lockwood: Lesz még másik belőled?

Vannak könyvek, amiket egyáltalán nem esik jól olvasni, amik annyira zaklatottak és annyira zaklatnak, hogy az ember szeretne minél hamarabb túllenni rajtuk, mert szó szerint fáj, belénk mar, sebeket kapar és eltemetett bizonytalanságokat tár fel. Általában ezek a legnagyobb hatású olvasmányaim. Patricia Lockwood egyszer már felrázott – Erről nem beszélünk című 2021-es regénye anno egy több mint féléves blogszünetnek vetett véget, mondhatni kiprovokálta, hogy beszéljünk róla. Máig érzem a bőröm alatt annak a műnek a hatását – semmi nem írta le azóta sem hatásosabban azt, hogy mennyire eluralta életünket a közösséginek csúfolt média a maga mindent átszövő csápjaival, hogy ahelyett, hogy élnénk, csak hírfolyamokban és chatcsoportokban létezünk; és hogy mekkora pofán csapó erővel bír, amikor az élet szembesít valamivel, amit nem lehet elmesélni egy twitter-posztban. Amikor bekopog egy tragédia, ami kiköveteli a teljes figyelmet. Így, öt évvel később adja magát a kérdés: tudunk-e még figyelni akár a tragédiáinkra? Vagy már tényleg minden csak egy poszt vagy egy reels videó?
 
Most, öt évvel később Lockwood a személyesek mellett egy kollektív trauma fogságában próbálja ábrázolni az ábrázolhatatlant – a totális bizonytalanságot, a valóság kibillenését, minden addigi norma megkérdőjeleződését és az őrülettől való félelmet, amibe a Covid lökött mindannyiunkat. Az író a saját hosszú Covidnak nevezett, teljesen azóta sem feltárt szindrómájának tükrén keresztül tárja elénk, hogy milyen az, amikor az ember elkezd kételkedni a saját józan eszében. A kötet nagy része összefüggéstelen gondolatfolyam, csapongó, őrületbe hajló, ön- és olvasókínzó fantáziálások és rémálomszerű látomások elegye. Nyilván tele túlzásokkal, tele olyasfajta írói kísérletekkel, amiket csak egy „őrületkönyvben” engedhet meg magának valaki – de visszagondolva az elmúlt öt évünk kollektív kizökkentségére, maximum túlzónak lehet nevezni, hazugnak semmiképp.
 
Mert hát mind ebben voltunk. Mindannyian ismerünk valakit, aki elvesztette ilyen-olyan érzékelését; aki pánikbeteg lett, aki elidegenedett a saját testétől; aki úgy érezte, cserben hagyta a saját agya. Hogy valaki rettegni kezd a vörös színtől, vagy, hogy úgy érzi, a lába immáron nem a sajátja – szimbólumok, melyekkel könnyű azonosulni. Voltak pontok, valahol a 2021-es mélyponton, amikor mind azt éreztük, ez az élet nem a sajátunk. Túl azon, hogy betegséggel, halállal, rettegéssel küzdöttünk, szembe kellett néznünk azzal, hogy az élet, amit addig „normálisnak” hittünk, újratervezésre szorul. De hogy tervezel újra, ha abban sem vagy biztos, hogy az élet, amit addig éltél, a sajátod? Ha valójában már rég kibillentél, csak nem vallottad be saját magadnak se? Ha mindeközben épp a saját - sajátnak nem érzett - életed történetét kéne képernyőre adaptálnod?
 
Több rétegű elidegenítő gesztusokkal próbálja Lockwood meggyőzni az olvasót arról, hogy nem tudja, mit csinál – közben nagyon is jól tudja. Az író, aki küzd a Covid utóhatásaival és lassan belecsúszik az őrületbe, miközben első, Priestdaddy című könyve adaptálásán dolgozik, próbálja átsegíteni húgát az Erről nem beszélünk-ben megismert gyermek elvesztésén, váratlanul újabb személyes krízissel néz szembe: férje súlyos betegségével és több műtétjével. És összerántja magát. Megint. Itt világlik ki az igazi erő és nyer formát az igazi történet: mert beszélgethetünk mi magunkban Shakespeare Oscar-díjas feleségével és próbálhatjuk a Covid szemüvegén át értelmezni Anna Karenina választásait – ha bekopogtat az életünkbe egy újabb valós tragédia, összeszedjük magunkat és csináljuk. Szemlesütve megyünk tovább, mert muszáj. Utána megint széteshetünk.
 
Van egy erő ebben a szövegben. Lockwood nem fél mélyre menni és nem fél megmutatni a depresszió és a szétesés mélységeit – ez nem egy udvarias könyv. Nem kér bocsánatot a szétesésért, nem szépeleg és nem tesz úgy, mintha meg lehetne zabolázni a démonokat. Olvasás közben Linda Boström Knausgard és Joan Didion írásait juttatta eszembe. Náluk éreztem azt, hogy az író folyvást a saját szavába vág, mert képtelen megzabolázni összefüggéstelenül ömlő gondolatait. Lockwood gyorsabb, zabolátlanabb minden eddig olvasottnál, mintha az általam oly nagyon kedvelt tudatfolyam-technika huszonegyedik századi, bespeedezett, insta-feed sebességre optimalizált változata lenne. Tökéletes illusztrációja annak, miben élünk és hogy miért őrjít meg minket ez a világ. Ahogy tökéletes a koincidencia is az előző posztommal – a Saját szoba színpadi adaptációjának őrült tempóban kivetítőn pörgő összefüggéstelen szavai nem egyszer jutottak eszembe olvasáskor. Igen, ilyen az, amikor a szerző összelapátolja a lapokra azt a sok töredéket, ami egy nap átfut a fején.
 
Hogy mégis mesterien konstruált ez a regény (is) azt a könyvek közti összefüggések mutatják meg. Többször utal az előző kötetben szereplő gyermek tragédiájára is, de még nagyobb szerepet kap a magyarul sajnos nem olvasható Priestdaddy, a tengeralattjáró-tisztből pappá avanzsált apa életéről, aki „…azt állította, hogy sosem kapta el, bár sosem hagyta tesztelni magát – a kamu orvosa, aki szintén nem hitt a dologban, nemrég azt mondta neki, foltok vannak a tüdején, ám apám ahelyett, hogy ezeket az új betegségnek vagy a sok egykori tengeralattjáróst sújtó szarkoidózisnak tulajdonította volna, azt mondta az orvosnak, hogy alighanem csak allergiás arra a ritka, feketepiacon vásárolt afrikai fafajtára, amit a gitárkészítéshez használ. Csodálatos mondat, gondoltam, ahogy ilyen volt minden más, apámról szóló mondat is.” Valóban csodálatos. Olvasnám tovább.
 
Patricia Lockwood saját bevallása szerint mesterművet kívánt írni a zavarodottságról – minden zavarba ejtő, obszcén, széteső vonása, a formai és nyelvi dekonstrukció és a mentális összeomlás szövegbe ömlése ellenére (vagy épp ezért?) jó eséllyel sikerült is. Majd az idő eldönti. A kérdést viszont, melyet a cím előrevetít, és amit a szöveg kikerekít, jelesül, hogy a betegség új esély-e arra, hogy mások legyünk, hogy lehet-e bármi haszna egy betegség-tapasztalatnak (egyáltalán, feltehető-e értelmesen egy ilyen kérdés?), azt magunknak kell megválaszolni. „Néha odaült a betegség lábához és kérdéseket tett fel neki. Ellopta a régi elméjét és újra cserélte? Most tiszta lappal indulhat, ami csak keveseknek adatik meg? Talán ez az egész optimalizálta őt?”
 
Ahogy arra is meg kéne találnunk a választ, hogy miért nem tudtunk élni a kollektív kizökkentség által adott lehetőséggel, hogy valami élhetőbb világot teremtsünk magunknak, ahelyett, hogy visszacsúszunk ugyanabba a minden emberi józanságot kikezdő, őrületbe hajszoló pörgésbe, elidegenedettségbe, algoritmusok vezérelte túlstimuláltságba, amiben voltunk… És amiben irdatlan tempóban száguldunk a szakadék felé. Vajon újabb öt év múlva meddig jutunk?

Kiadó: Magvető

Fordító: Morcsányi Júlia

Beatriz Serrano: Elégedetlenség

„Nyolc éve ugyanezt csinálom, és tudom, hogy az égvilágon semmi haszna. Tudom, hogy jobb hely lenne a világ, ha nem léteznének olyan munkák, mint az enyém. Tudom, hogy kihasználom, hogy az emberek bizonytalanok, hogy szeretnék vinni valamire az életben egy olyan társadalomban, ahol lehetetlenség jobbá válni. És mindezt saját tapasztalatból tudom, mert egy munkanap nyolc órája és a liftezés közben végighallgatott beszélgetések hatására még nekem is enyhe öngyilkos gondolataim támadnak (legszívesebben tűzőgéppel összetűzném a kezemet, hogy távozhassak egy értekezletről, ami feltárja előttem a végtelenség szó valódi értelmét és mélységét, vagy magamra önteném az irodai vízforraló frissen forralt vizét, csak hogy öttől tíz napig terjedően igazoltan lógathassam a lábam), és gyakran gondolok arra, hogy a minden gondomra tökéletes megoldás egy Bangladesben gyártott, virágmintás Zara ruhában keresendő, ami a mai nap folyamán nem tágított mellőlem, hanem megjelent minden általam felkeresett oldalon, s ami minden bizonnyal sok milliószor fog szembejönni velem az utcán a következő szezonban. Ez az a ruha, amitől másik nő lenne belőlem, a mostani önmagam tavaszi kiadása, aki vidám, és fütyül rá, hogy mit gondolnak róla. Tudom, hogy amikor vásárolunk, mindig egy jobb élet ígéretét fizettetik meg velünk. Tudom, hogy kihasználom azoknak a tőkeerős vásárlóknak a középszerűségét, akiknek az jelenti minden kreativitás netovábbját, ha sikerül hozzátoldaniuk egy cellát az Excel-táblázathoz.”
 
Ki merem jelenteni, hogy Beatriz Serrano az új legjobb barátnőm. Annyira üdítő élmény volt olvasni a könyvét a tavaszi wellnesszelés közben a medenceparton, majd utána azonnal újrázni itthon, amilyet már rég tapasztaltam. Végre valaki, aki kimondja, leírja, a maga nyers, legkevésbé sem píszí és minden szépelgéstől mentes stílusában azt, amit én is naponta érzek amikor fel kell kelnem és dolgoznom kell: hogy ez az egész rendszer, amelyben az aktív felnőtt korunkat arra kell szánnunk, hogy dolgozzunk, hogy aztán egyszer a messzi távolban amikor már öregek vagyunk bármi értelmeshez, „pihenhessünk”, úgy ahogy van, el van cseszve. Lehet itt persze divatosan kiégésről beszélni, meg a multik elidegenítő munkakultúrájáról, meg a nemistudommárhányadik ipari forradalomnak köszönhetően létrejött új munkakörök értelméről / értelmetlenségéről (lásd: melyik óvodás mondja azt, hogy az álommelója egész nap Jira ticketeket nyomogatni?). Ezek nyilván mind önmagukban is súlyos témák, és lehetne a végtelenségig boncolgatni őket, de az egész jelenség mélyén az a nagyon is egyszerű kérdés áll, hogy mégis mi a lófaszért kell egyáltalán dolgozni?
 
Nyilván azért, hogy fizessük a számlákat, ahogy Marisa is csak ezért viseli el totál értelmetlen munkáját, idióta kollégáit és hisztis megrendelőit. Miközben munkába menet arról álmodozik, hogy elüti egy busz, mert akkor legalább hosszan élvezheti a száz százalékos táppénzt, egész nap szorongáscsökkentővel tartja karban magát, munka után pedig a Pradoban lazít a Gyönyörök kertje előtt. Nem hiszem, hogy pszichológus diploma kell ahhoz, hogy megállapítsuk, ha valakire már csak Bosch hat nyugtatóan, akkor segítségre van szüksége. Marisa valóban orvosi eset, de a története ijesztő és ijesztően átélhető: ő is csak egy nagy reményekkel a fővárosba érkező lány volt, aki művészettörténetet tanult és leginkább múzeumi kurátorként képzelte le magát. Az egyetem alatt egy reklámügynökséghez került gyakornokként, majd ott ragadt, mert jött a válság és a biztos melót nem hagyjuk ott, amikor válság van, majd lépegetett előre a ranglétrán, aztán ott találta magát, hogy középvezetőként annyi a fizetése amennyit sose keresne meg egy múzeumban, de ő már hozzászokott egy életszínvonalhoz, szóval marad. És szenved.
 
„Azt azonban nem értette meg se a háziorvos, se később a pszichológus, hogy nálam a stressz kiváltó oka nem a munkám volt, hanem maga az a tény, hogy munkába kell járnom, pont úgy, ahogy fogalmaztam. Hogy hétfőtől péntekig napi nyolc órát kell szentelnem egy elidegenítő feladatnak, ami nem okoz örömet, miközben olyan emberekkel vagyok körülvéve, akikkel kénytelen vagyok terméketlen, unalmas és közhelyes beszélgetéseket folytatni, melyek minden létező, abszurd klisét tartalmaznak a jelzáloghiteltől a garázsbérletig, a gyerekeik által rosszul mondott szavaktól a legutóbb látott Netflix-sorozatig. Hogy ezt a sok időt másoknak ajándékozom ahelyett, hogy otthon lennék, olvasnék, rajzolnék, vagy egyszerűen csak félmeztelenül hevernék, és bámulnám a repedéseket a plafonon. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy míg világ a világ, kénytelen vagyok ezt az iroda-pantomimot játszani, hogy fizetni tudjam a számláimat…”
 
Ha szétnézek csak a szűk környezetemben, nem tudnám megszámolni, hányan élünk Marisához hasonló életet. Hányan indultunk úgy, hogy valami értelmes / kreatív / világjobbító munkát fogunk végezni, ami még ad absurdum érdekel is minket, aztán ott találtuk magunkat, hogy beleragadtunk egy pályába amit utálunk, de elég jól csináljuk ahhoz, hogy lépegessünk előre és már túl jól fizet ahhoz, hogy mindent borítsunk és menjünk az ideáink után… És itt jön általában a szépelgős rész (még én is belecsúszok, látjátok), hogy ha tehetném, könyvesbolttal egybekötött kávézót nyitnék vagy elmennék virágkötőnek vagy jótékonysági szervezetet alapítanék vagy kecskéket tenyésztenék valahol vidéken…
 
De Marisának nincsenek már ideái sem. Ő már nem vágyik arra sem, hogy múzeumi kurátor legyen. Ő egész egyszerűen nem akar mindennap felkelni és munkába menni, csak mert ez így szokás és ez kell az életben maradáshoz. És ezt tényleg nem merjük általában kimondani. Mert akkor jön a kioktatás, hogy régen minden mennyivel rosszabb volt, hogy a szüleink, nagyszüleink mennyit szenvedtek, hogy nekünk jobb legyen, hogy értékelnünk kéne a kivételes helyzetünket, hogy ilyen kényelmes munkákat végezhetünk. „Milyen jó neked hogy home office-ban lehetsz.” „Egész nap a gép előtt lógatod a lábad.” „Jó neked, hogy nap közben el tudsz menni ide-oda.” Ismerősek? Ezek azok a közhelyek, amiket a hozzám hasonló részben távolról, rugalmas munkaidőben dolgozó „irodai rabszolgák” rendszeresen megkapnak. Hogy mi nem is csinálunk semmit, ugyebár, akkor meg mit nyafogunk. Ó igen, pontosan tudom én, hogy mennyivel jobb dolgom van, mint nagyon sokaknak. A közvetlen családomban akad biciklis futár, kórházi ápoló és általános iskolai tanító is. Higgyétek el, tudom, hogy nekik sokkal nehezebb, mint nekem. De ettől semmivel sem lesz elviselhetőbb a századik sehovasemvezető meeting, nem nyer értelmet a sokadik értelmetlen projekt és nem lesznek kevésbé idegesítőek a kollégák. És pláne nem lesz jobb a kedvünk attól, hogy még az orrunk alá is dörgölik, hogy semmi haszna a munkánknak – igen, pontosan tudjuk, hogy semmi haszna.
 

Épp ez benne a legrosszabb. Hogy egy olyan dolog kedvéért áldozzuk fel a fiatalságunkat, a kreativitásunkat, az időnket, az emberi kapcsolatainkat, a józan eszünket, aminek még értelme sincs. Hogy egy látszatvilágban élünk, ahol látszatteljesítmények uralnak mindent és a hasznosság fokmérője az, hogy le tudsz-e időre szállítani egy x oldalas dokumentumot amit garantáltan senki nem fog elolvasni, vagy hogy hány ticketet tudsz egységnyi idő alatt lezárni olyan hibákról, amelyek megoldása valójában senkit nem érdekel, vagy hány meetingen tudod eljátszani, hogy mindenre tudod a választ, miközben jó eséllyel azt se tudod, melyik bolygón vagy éppen.
 
„Az iroda majdnem üres, de az én délelőttöm teli van. Gyűlölöm ezeknek a megbeszéléseknek a forgatókönyvét. Szerintem néhányan kifejezetten élvezik, mert tisztában vannak vele, hogy végső soron egy ilyen megbeszélés arra való, hogy ne kelljen a számítógép előtt ülni és dolgozni. És szerintem vannak olyanok is, akik számára egy megbeszélés egyenlő az önfényezéssel, ott érzik csak igazán fontosnak magukat. Én nem bírom elviselni ezt a svédasztalon kínált közhely-gyűjteményt, a szokásos viccelődéseket, az angol kifejezéseket, amiknek a használatával végtelenül egyszerű műveleteket próbálunk fontosnak feltüntetni, meg hogy jelentéktelen projektjeinkbe mindenáron be akarjuk vonni még a pápát is, vagy ezeket a teniszmeccseket, amikor valaki rá akar lőcsölni egy feladatot a másikra, az meg visszapasszolja neki.”
 
Hogy arra vagyunk kondicionálva, kollektíven, hogy játsszuk meg, hogy tudjuk, hogy érdekel, hogy dolgozunk rajta, miközben mindannyian pontosan tudjuk, hogy a másik sem tudja, nem érdekli, nem dolgozik rajta. És ő is tudja, hogy mi tudjuk. És így tovább. Hogy miközben időnként beledöglünk a hajtásba, mert valaki valahol épp bevonta a pápát a projektjébe és hirtelen az top prio lett, aközben máskor meg csak játsszuk az irodásdit, mint Marisa, aki tökélyre fejlesztette a munkaidőben történő szakadatlan youtube-videó nézés technikáját.
 
Órákig tudnék írni arról, mennyire pontosan ábrázolja Serrano az irodai mindennapok groteszk poklát, a teakonyhában lezajló magasröptű beszélgetésektől az egymás kávékapszulájának eltulajdonítása felletti drámán át a „nem igaz, hogy pont a legnagyobb hajtásban kell teherbe esnie” reakciókig. Hogy mennyire fel se tűnik senkinek, hogy egy kollégájuk meghalt, egészen addig, amíg nem érkezik meg időben a beígért anyag. Hogy mennyire nem emberi lények vagyunk, kizárólag projektrésztvevők. Vicces adalék: pár nappal azelőtt, hogy olvastam a könyvet, épp arról beszéltünk a kolléganőmmel, hogy vajon az irodában kinek tűnne fel egyáltalán, ha holnap elütne minket egy kamion és nem mennénk be többé. Spoiler: a projektmenedzsernek, mert nem adnánk le időben az anyagot.
 
Marisa története a kötet végére több groteszk fordulatot vesz, amiről elsőre nehéz eldönteni, hogy már megint bedrogozva ült le a Pradoban és csak haluzta a Gyönyörök kertjét bámulva, vagy tényleg megtörtént. Egy elfajuló csapatépítő (óóó, egy külön bugyra az irodai lét poklának amikor egymást alig ismerő és leginkább csendesen utáló emberek kiszabadulnak hogy majd együtt csináljanak valami kikapcsolódásfélét), egy barát megjelenése, aki az irodista lét vegetatív poklát úgy úszta meg, hogy művészi performance-ot csinált a testéből (értsd: mindenét átszabatta és luxusprostinak állt), és egy hétköznapiságában megdöbbentő baleset vezetnek el oda, hogy Marisa kiszabadulhat az olyannyira utált mókuskerékből. Vagy nem. A kérdés az, hogy ha megkapja, amit akar, akkor vajon tud-e kezdeni vele valamit. Ezt mindannyian feltehetjük magunknak: vajon ha holnap kapnánk egy szabadkártyát, hogy abbahagyhatjuk és élhetünk olyan életet, amire igazán vágyunk, tudnánk vele mit kezdeni? Tudnánk boldogok lenni? Vagy ez a hosszú évek alatt belénk ivódott kollektív elégedetlenség örökre bennünk maradna? Hát, ebben nem segít Serrano. Mindenkinek magának kell megtalálnia a választ.

Kiadó: Magvető

Fordító: Nemes Krisztina

Kicsoda Linda Boström Knausgård?

„Rajtam kívül senki nem tudta, mi hangzott el apám és köztem néhány nappal azelőtt, hogy szilveszter éjjelén meghalt egyedül az új lakásban:
Talán az én szavaim végeztek vele?”
 
Linda Boström Knausgård a nő, aki hozzáment a világ legindiszkrétebb emberéhez. Karl Ove Knausgård Harcának kísérője, az irodalmi valóságshow akaratlan szereplője, a depressziós, kényszergyógykezelt feleség, aki alkalmatlan az anyaszerepre, aki gátolta volna a halhatatlan irodalmi tehetség kibontakozását, aki miatt a világirodalom aktuálisan legnagyobb szupersztárja azt írta a Harcom utolsó kötetének végére: nem vagyok író többé (persze nem tartotta be). Másrészről, Linda az, aki megjelent és felkelt a nap, aztán végül ott állt életem egének közepén, és ragyogott, ragyogott, ragyogott. De Linda elsősorban egy nő, egy író, egy élő, lélegző ember, akinek megvan a saját története, és megvan a hangja, hogy elmesélje. Nem a világhíres férj ellenében – az lenne a könnyebbik út. Instant világsiker. De Linda ennél okosabb és traumatizáltabb. Úgy küzd a saját hangért, azért, hogy ne csak valaki más életének mellékszereplője legyen, hogy egy percig sem tagadja: mindaz, ami ott elhangzott, igaz. Sőt, volt még rosszabb is. Felfejti a traumát, mesébe csomagolja az elmondhatatlant, felmenti a férjet minden képzelt vád alól, és közben küzd az életéért – a szó szoros értelmében is, a pszichiátrián, az elektrosokk-terápia közepette. Szikrázó tehetség, aki folyvást a démonai ellenében ír, és aki a legkevésbé sincs rászorulva a világhíres névre – ezzel együtt abban, hogy a volt férje nevén publikál, van egyfajta basszátok meg jelleg: úgyis tudom, hogy mind az irodalmi valóságshow folytatását várjátok, hát nesztek. De vajon tudunk-e mit kezdeni azzal, amit kapunk?
 
„Talán mindvégig bennem lakozott a csend.”
 
Magyarul először az Isten hozott Amerikában című kisregénye jelent meg, a kiskamasz Ellen története, aki apja halála után némaságba burkolózik, mert retteg, ha megszólal, kitudódik, hogy imáival ő ölte meg apját. A nyomokban önéletrajzi elemeket tartalmazó történet csapongó és hektikus, egy szorongó gyermek lázálma, aki képtelen szembenézni az őt ért traumák valódi mélységeivel, ezért álmokba menekül. Álmában istenhez imádkozik, hogy vigye el az apját – annak halála után pedig a saját halálát kérné, mert nem bír a bűntudatával. Hogy miért akart annyira szabadulni az apától, nem kerül kimondásra – de az apa nélkül maradt család diszfunkcionalitása szétfeszíti a lapokat. A ragyogó színésznő anya, aki nem győzi szajkózni hogy „mi a fény családja vagyunk” és képtelen szembenézni gyerekei problémáival; a szobájába zárkózó, erőszakos, húgát terror alatt tartó báty; a némaságba fordult kislány. Izzik a lapokon a feszültség, mégis: a felszínen ez egy tökéletes család. Nincs feloldás, nincs cél, ami felé haladunk, nincs hagyományos értelemben vett cselekmény – csak egy dermedt, sokkos állapot, aminek láttán torkunkon akad a szó.
 

„A hiánya olyan volt, mint egy hullám, amely hirtelen átcsap a fejem fölött, én meg a felszín alatt hánykolódtam az örvényeiben.”
 
Torkunkon akad, hogy aztán összefüggéstelen áradatban törjön ki, mint Anna száján, a teljes összeomlás szélén a pályaindító A Helios katasztrófában. Ami egy kiskamasz lány „születésével” indul, aki apja fejéből pattan ki, arany vértben, mint a mítoszbeli Athéné – a jeges Svédországban. Aki meztelenül, aranysisakban kóborolva a hóban előbb a szociális szolgálat, majd egy vallási fanatikus befogadó család meleg ölelésében találja magát. Aki már épp beleszokna valami furcsa normalitásba, ha nem csinálnának belőle vásári mutatványt a templomban, mikor kiderül, „nyelveken szól” – persze amit a gyülekezet a teremtő ajándékának lát, az valójában a mániás depresszió jele, Anna pedig egyre csak csúszik az összeomlás felé. A mítoszi erősségű kép az apa fejéből kipattanó lánnyal nem más, mint az apa bipoláris depressziójának átörökítése – a kapocs, amelynél erősebb az egész életműben nincs, ami végigkíséri Ellent, Annát és Lindát is: úgy lehetek egy az apámmal, ha újrajátszom a sorsát. Anna elmegyógyintézetbe juttatja saját magát, hogy ott találkozzon a teremtő-apával, akitől megfosztották. A vágy, hogy ha egymásra találnak, tán begyógyítják a másik hiánya által ütött sebet, szinte csorog le a lapokról, és hiába tudjuk, katasztrófa lesz a vége, mégis próbáljuk Annával betűzni a remény szót a kórterem hervasztó falai közt.
 
„Akkoriban író voltam. Vacak egy mesterség. Semmi megkönnyebbülés. Semmi enyhülés. Semmi pihenés. Semmi öröm. Csak élénk emlékek a helyről, amiről írtam, képzelgések és olykor célba találó szavak.”
 

A remény hiánya vezet át minket a legutóbbi, immáron vállaltan önéletrajzi kötethez, a Napfénykórhoz. Itt már nincs mese, ami beburkolna, nincs mítoszi kipattanás az isteni apa fejéből, nincs fény és nincs remény, csak a módszeres önfeladás. Itt már magát Lindát látjuk, aki már huszonévesen több idegösszeroppanáson esett át; akit a Harcom sorozat utolsó kötetének írásakor, 2011-ben úgy engedtünk el, hogy épp egy sokadik pszichiátriai kezelés után lépett a gyógyulás útjára; akit 2013 és 2017 között ismét pszichiátrián kezeltek és többször vetettek alá elektrosokk-terápiának. Azt a Lindát, aki sosem tudott megküzdeni a démonjaival, és aki, miután mindent felszámolt maga körül, családot, férjet, gyerekeket, a terápia közben szembe kell nézzen azzal: az elektrosokk károsíthatja a memóriáját és jó eséllyel megfosztja emlékei nagy részétől. És mire megy egy író az emlékei nélkül? Mire megy egy anya a gyermekeiről szóló emlékei nélkül? Mire megy a folyvást az apja után vágyódó traumatizált kislány az apáról szóló emlékei nélkül?
 
Linda írni kezd. Szép emlékeket és kevésbé szépeket, szerelmi vallomásokat férjhez és gyerekekhez, és a beismerést: alkalmatlan volt anyának. Lefesti az idillt és az összeomlást, olyan mélyen feltépi a sebeit, ahogy még a világ legindiszkrétebb férje sem merte megtenni, elénk dobja a legrosszabbat, amit tett, hogy ítéljük el, mintha azt várná, hogy mondjuk a szemébe: megérdemli, hogy megfosszák az emlékeitől. Rászolgált az elektrosokkra. Nem érdemli meg a gyerekeit. Csíkokban hántja le a saját bőrét, hogy ha meg akarnánk ölelni, még az is csak jobban fájjon. Közben meg esedezne a megbocsátásért, de akinek a megbocsátására igazán vágyik, nincs többé. És csak görgeti tovább a traumákat, melyek szülőről gyermekre szállnak – komolyan sajnálom Linda és Karl Ove gyerekeit, két ilyen sérült és a saját sérüléseibe szerelmes ember mellett felnőni nem lehetett egyszerű menet. Persze melyikünknek az?
 

Fájt olvasni Linda Boström Knausgård műveit, de korántsem annyira, mint a volt férjéét. Mindketten a nagybetűs APATRAUMA feldolgozására tették fel életművüket – de míg az egyik élveboncolta a kedvünkért saját magát és mellesleg minket is, hogy aztán eljusson a legfontosabb felismerésre: az apám is traumatizált volt, és jó eséllyel én is traumatizálom majd a saját gyerekeimet, és ez így megy, amióta világ a világ, és nem tehetünk mást, ennek ellenére megyünk tovább; addig a másik beledermedt a betegségbe. A betegségbe, amiből nagyon sok esetben nincs kiút, és ami valóban lehetetlenné teszi a továbblépést. Ahol az apával való azonosulás egész mást jelent…
 
„Mégis csak jól sakkoznék? Ez egy vadonatúj gondolat volt, de még a végére sem értem, a győzelem máris vereséggé változott. Sakkozom a zárt osztályon, ahogy annak idején az apám.”
 
Vérzik a szívem Lindáért. És közben groteszk módon örülök annak, hogy a saját traumáim feldolgozásával eljutottam oda, hogy közelebb érzem magamhoz azt az egomán, indiszkrét pozőrt, aki 3500 oldalon át sajnáltatta magát a világgal, és ezzel beharcolta magát a világirodalomba, mint ezt a borzasztóan tehetséges, elveszett nőt, aki beleőrült abba, hogy egész életében annak az embernek a szeretetére és elismerésére vágyott a legjobban, aki tönkretette a gyerekkorát.

A könyveket kiadja: Jaffa

Fordító: Papolczy Péter