Kis-Tóth Ágnes: Randevú a kozmosszal

Az igényes tudományos ismeretterjesztés egyik kétség nélküli fellegvára itthon az ELTE Atomcsill előadás-sorozata – rengeteg figyelemre méltó és meglepően érthető előadást néztem meg itt az utóbbi időben, főleg kozmológiai témákban. Hiszen ezen az ajtón jöttem be úgymond, amikor ráébredtem, hogy a távcsövemben látott értelmezéséhez sosem elég maga a látvány. Itt találkoztam először Kis-Tóth Ágnes előadásaival, ha jól emlékszem, legelőször a Minden, amit tudni szerettél volna a fekete lyukakról, de féltél megkérdezni előadással; rendkívül szórakoztatóan, remek analógiákkal mesélt ebben az előadásban a tudásunk egyik határát jelentő képződményekről. Számomra az élmény lakmuszpapírja aztán az egyik újranézéskor Timi lett, aki minden előképzettség nélkül is remekül szórakozott a hallottakon, és lényegében meg is értette őket. Habár nyilván megfertőztem némileg a csillagászat szeretetével, ennek ő tudatosan határt szab (ezer más, legalább ennyire értékes szenvedélyre fordítva inkább energiát), ezért volt fegyvertény, hogy Kis-Tóth Ágnes megközelítését nagy örömmel beengedte.

 

A kezünkbe fogható könyvnek is létezik egy bemutató előadása ezen a felületen – s bár a szokott módon jól követhető, érdekes, informatív, a könyv elolvasását nem váltja ki. Sokkal teljesebb, élőbb képet rajzol az olvasás – miközben ugyanabban a tisztán érthető, szeretni való hangban marad. Korosztálytól függetlenül bárkinek szívesen a kezébe nyomnám, akit szemernyit is érdekel, hogyan jutottunk el a tudomány mai világképéig. Sokkal könnyedebb John Gribbin korábban ismertetett, Kozmikus körforgás című munkájánál (ahol a szerző a csillagok életútjára koncentrálva mesélt a bennünket is alkotó anyag születéséről), és szemernyit sem érint abból az ellentmondásos folyamatból, ahogy a tudomány úgymond hősei (olykor kifejezetten a kedvük ellenére) szemléletet váltottak, s erre késztették az utánuk jövőket is – amely Athur Koestler Alvajárók-jának sava-borsa. Viszont pontos, és pontosan annyit mesél el a tudomás összegyűjtésének és a szemléletek váltásának történetéből, amit minden előképzettség nélkül is kiválóan követhet a kíváncsiság.

 

Az előadás, amiben először "randevúztunk" (csaknem egymillióan látták már).

Igazi első lépés lehet a korban, ahol amúgy épp rangját veszti a tudás, a médiavilág által preferált narratív megközelítések tengerében. Miközben minden eszközünk megvolna rá, hogy a szemléletek gazdagságát közvetítsük, az elmélyedés lehetőségét nyitva hagyva a feléledő érdeklődés számára, valójában pokoli egyszerű, egybites meséket nézünk. Bosszú- és elégtételmeséket, apokaliptikus világmentő-meséket, utolsó pillanatban fő-gonoszt irtó mesevégekkel (nekem is van ilyen kedvencem – bár abban nem ezen a narratív szaltón van a hangsúly); cukiságot és adrenalin-löketeket szakmányban; miközben a kezünkbe adták a világot, mi nagy százalékban delirált őrületeket, kreált valóságokat pörgetünk rajta. A tudomány terjesztésének is vannak olyan elkötelezett művelői, akik ennek a megközelítésnek az ismeretátadásba való adaptálásától remélik: a jelenleg deklaráltan uralkodó, de a széles tömegek szemléletére szinte alig ható szemlélet versenyképes marad ezen a piacon.

 

A kötet megjelenését beharangozó előadás.

Kis-Tóth Ágnes nem ezt az utat járja. A könyvében a mesei megközelítést kizárólag Csillik Dávid János szellemes illusztrációi képviselik, az irónia, a humor idézőjelébe helyezve a kort uraló narrációt. A szerző az ELTE Fizikai és Csillagászati Kutatóintézetének kutatója, a Kvazárok körüli ionizált anyagbuborékokat modellezi (amelyek a James Webb egyik korai univerzum-béli evidens célpontjai lehetnek), tehát miközben ismeretet terjeszt, a saját szakterületén is komoly szerepet vállal. Szerencsére remek tanár, pontosan átérezve a saját megértés-folyamatait, képes bennünk is felkelteni az érdeklődést. Bár tényleg korosztálytól független kötet ez (azaz egyáltalán nem fáj a téma bizonyos ismeretében olvasni) azért szerintem van célközönsége, mégpedig a gyerekek, a fiatalok.

 

Akikbe nem kövült bele még olyan készen kapott világnézet, amelyet már nemhogy érvelés, de az ellentétes tapasztalat se bont fel. Most ezekkel van sajnos tele a padlás – pénz és társadalmi akarat áll mögöttük, nehéz ellenük bármit is tenni. Viszont amikor a kezembe veszek egy ilyen könyvet, vagy megnézek egy-egy új előadást, úgy érzem, pontosan ezektől támad remény arra, hogy kialakulhasson egy olyan nemzedék, aki (megjárva a tartalomfogyasztás beteg tévútjait) úgy csodálkozik rá erre a kételyekkel és tudhatatlanságokkal bőven hintett, de életünk gazdagságát jelenleg alapjában jelentő ösvényre, hogy képes lesz befolyásolni is e jövő alakulását. Ránk férne – mert a sötét fellegek az egünkön nemcsak a meséinkben gyülekeznek. És a képzelőerő s a rácsodálkozás az egyetlen szupererőnk, ami (ősidők óta, az életünket immár sokadszorra, gyökeresen átformálva) továbbra is a rendelkezésünkre áll.

Egy remek podcast-interjú a szerzővel.

Arthur Koestler: Alvajárók

A magam részéről szeretem mondogatni, hogy a mitikus szemlélet továbbra is velünk él, olykor nagyon különös formákat öltve. Ennek kiemelkedő példája a tudomány-mítoszoké, amikor bizonyos (ellentmondásosságukban is gyönyörű) tudománytörténeti momentumok a köztudatban mítosszá, vagy legendává nemesülnek. A tudomány születése (azaz szembefordulása a tételes hiedelem-világokkal) főleg kiváló terepe ennek a gondolati bukfencnek - rétegesen egymásra rakódó egyszerűsítései nélkül nem tekinthetnénk neves alakjaira a gondolat héroszaiként. Nem tekinthetnénk őket világítótornyoknak a lélek sötét éjszakája korában, amit ők zártak le, az értelem reflektorfényével belevilágítva a sötétségbe.
 
Arthur Koestler ezt a korszakot, és korszakos alakjait tárja elénk az Alvajárókban, nem titkoltan a mítosz-irtó attitűdjével. A tudomány világképének tisztelő gyakorlójaként egyszerűen jobban érdekli a valóság. Jobban érdekli a fordulatok, a paradigmaváltások valódi természete; és a folyamat, ahogy egy-egy számunkra kiemelten fontosnak tűnő szereplő ebben a tudománytörténeti iskoladrámában megnyilvánul. Jobban foglalkoztatja, a gondolataik hogyan értek egymásra hatva nézetrendszerré, ez hogyan terjedt, és milyen közegben. A tudás átadásának természete érdekli, a legendák és mítoszok, a hősök és fároszok helyett. Nem véletlenül ekkora a kötet terjedelme – ezt ennél kevesebb szóval, ennyi rétegével nehéz volna elmesélni. Vissza kéne lassulnunk ebbe a tempóba, mert a néhány elkötelezett tudomány-népszerűsítőn túl (tudósok mind) a mai ismeretterjesztés borzasztóan felületes, figyelemvadász harsánysággal tálalt doku-reality, ami a tudásunkról mondhatót (akármilyen furán hangzik) leginkább mitologémákká formált tudásmorzsák dramatizálása által tálalja.
 

Tycho Brahe és Kopernikusz világmodellje

Koestler tudja, hogy csak úgy értetheti meg velünk a mélyreható szemléletváltás természetét, ha először feltárja a folyamatot, amiből kivirágzott. Így a kötetének csaknem negyede rövid és velős, de megejtően plasztikusan tálalt világkép-gyorstalpaló, a mindent megalapozó antik gondolkodóktól kezdve. Már a régi görögök is... ugye. Amúgy ezt tényleg érdemes komolyan venni. Egyrészt közülük néhányan elképesztő mélységig ismerték a világunk. Eratoszthenész például ötletesen, komoly eszközök nélkül s meglepően csekély hibával megmérte a Föld kerületét, teljesen természetesen vélve úgy, hogy gömb alakú (utóbb ez a gondolat például nem fért a vallás-alapú egyetemességbe). Másrészt a középkor majd 6 évszázadának dogmáit a legnagyobbnak érzett antik gondolkodók, Platón, majd Arisztotelész megkérdőjelezhetetlen tekintélye által szoborrá merevült elképzelésekre alapozták az egyházatyák. A középkori tudásvágynak Ptolemaiosz rajzolta meg a képet, amit az ember (pórtól professzorig) évszázadokon át „nagy világlátvány” gyanánt megélt. Athur Koestler nem megy ebben a bemutatásban mélyre, de már itt megérezteti velünk, hogy a töretlen fejlődés eszméje a tudás változásának történetében nem egyenes-vonalú, és korántsem veszteségek nélküli.
 

Kopernikusz könyvének címlapja

S hogy az újító szellem olykor nevetségesen konzervatív gúnyát visel. A nagy szemlélet-váltást Kopernikusz egy igen egyszerűen megfogalmazható mondata alapozza: „nem a Nap kering a Föld körül, hanem a Föld kering a Nap körül.” Innen számoljuk a heliocentrikus világkép születését – bár a magának való, mogorva Koppernigk kanonok a világának eléggé sajátságos zárványa volt valójában (erről Alvajárók a rációmezőn címmel elég hosszan, idézetekkel bőven megtámogatva írtam egy másik blogra). A könyve, a De Revolutionibus, amit húsz évnél hosszabb idő alatt imádkoztak ki belőle barátok, tisztelők, meg egy tanítványul szegődött fanatikus, a méltatlanul elfelejtett Rheticus, olvashatatlanul dagályos és lapos munka, Ptolemaiosz eszközkészletével; hibás, ellentmond nemcsak a tényeknek, de a megfogalmazott konklúziónak is – Koestler elolvasta, így kellemesen elgúnyolódik a felkent Kopernikusz-kutatókon, aki viszont nem. Kopernikusz nem volt felforgató-alkat, nem volt elhívatott, nem volt bátorsága kiállni a koncepciója mellett – de az alapgondolata ugródeszkává vált Kepler és Galilei számára (bár a munkásságukból kiderül, amúgy a művet ők sem olvasták).

Az új és az ómódi - kopernikuszi univerzum, csillagjegyekkel.

Kepler sem az a modern tudós-figura, ahogy ábrázolni szoktuk – ízig-vérig kora gyermekeként (lutheránus keresztényként) egyáltalán nem tekintette nettó babonaságnak az asztrológiát; de pont mert (az egyház által eretnek nézetként kezelt) püthagoreus szemlélet talaján állva tekintett erre a hagyományra, a direkt, eseményre fókuszáló (most úgy mondanánk: populáris, vulgáris) horoszkópkészítést, amit kora elvárt tőle, rühellte. A világképében a szintézist kereste; a három törvényt, ami a máig ható tekintélyét megalapozta, mintegy véletlenül (az ellipszispályákat kifejezetten kedve ellenére) leli meg a mindent összefogó, szimmetrikus világ álmodása közben. Erről két, idézetekkel szintén bőven szórt szövegben is megemlékeztem a másik blogon; az egyikben az éber, a másikban az alvajáró pillanataira fókuszálva. A Mysterium Cosmographicum, de főleg a Harmonices Mundi ujjongó óda a geometrikus szférák zenéjéhez – tényleg mindennek helyet keresett ebben a rendszerben a szent mértantól a harmonikus hangközökig.
 

Kepler: Harmonices Mundi

Ami viszont valóban modern benne, az a Tycho Brahe-val közös munkából (és hagyatékával) megörökölt makacs ragaszkodás a mérési eredményekhez. Az ellipszispályák ideáját azért találhatja meg, mert (nem úgy, ahogy elődei és kortársai) nem siklik el bagatell 8 szögmásodperces hibák felett, amikor a mérésekből modellt számol – és Brahe jóvoltából van egy a mai szinten is elfogadható hibahatárokkal mért adatsora (ami a nehéz természetű, de ihlettel észlelő dánt dícséri: mindezt a távcsövek megalkotása előtt mérte ki). Kepler első komoly eredménye a pontos Mars-pálya kiszámítása (ami előre jelezhetővé tette a bolygó feltűnését az égen). Persze ehhez már Kopernikusz ideáját is modellbe téve – a Nap van az ellipszis gyújtópontjában, nem a Föld. Mondható, hogy övé az úgymond matematikai fordulat – és tőle számolhatjuk a modern kozmológiát. De ami látomásként mindeközben sem eresztette: egy szabályos sokszögek szféráira szegezett, zenére táncoló Naprendszer.
 

Kepler és a geometria.

Talán ezért negligálta Galilei – vagy talán tényleg puszta irigységből és féltékenységből. A könnyen lobbanó, indulatos, éles fegyverzettel vitázni bármikor hajlandó olasz áll a legtávolabb a képtől, amit melengetünk róla. Koestler legnagyobb erénye a szememben, hogy vele kapcsolatban is megtartja a pontos távolságot, hogy itt is a tények érdeklik, és nem a legenda. Hiszen például a közeg, ahol Galilei él és alkot, teljesen másképp fest, mit az utókor képe róla. Az egyház progresszív fele, a Jezsuitákkal az élen kíváncsian és meglepő toleranciával fogadta Galilei felfedezéseit, nem egyszer konkrétan támogatva a tevékenységét. Pont a korabeli egyetemi közeg volt az, amely viszont egyfajta akadémista maradisággal védte az új szelek elől a tekintélyre, ekkor már főleg Arisztotelész eszméire alapozott geocentrikus tanokat.
 

A Makrokozmosz: az antik mesék az égen.

Galileinek nem kis munkájába került, amíg az összes támogatóját (rendfőnöktől pápáig) vérig sértette valamivel – végül az egyszerű és érthető kérést is negligálva a Dialogo-ban, hogy igazságként ne, csak megfontolandó elméletként támaszkodjon Kopernikusz világképére. A peréről bennünk élő összkép (ahogy a legendája elterjedt) a velejéig hamis. Az egyházatyák akkoriban fokozatosan, de enyhe fáziskéséssel beépítették az új felfedezéseket a tanaikba (akkor épp Tycho átmeneti világmodelljénél tartva), de Galilei földrengést, fundamentális változást akart. S mivel mélyen lenézte a kora tudásvágyóit, mintegy mellékesen (az érvelésében nem egy helyen csalva is), erőszakkal akarta lenyomni a világ torkán a látomását.
 

Galilei párbeszéd formában megírt könyve, ahol az egyház által szentesített mindig a sültbolond szájából hangzik fel.

Úgy, hogy az alapul szolgáló Kopernikuszi modellt csak igen felületesen ismerte, ragaszkodott a körpályákhoz és csillagászati számításokkal soha nem fárasztotta magát. Komoly érdeme a távcső, a teleszkóp megalkotása és használata - ő fedezte fel a Jupiter holdjait, amit villámgyorsan publikált is Sidereus Nuncius című könyvében; mint észlelő, és a látványt értelmező csillagász valóban korszakot nyitott. Bár a személyisége rányomta a bélyegét erre is. Az elsőség jogcímén például kora minden távcsővel esett felfedezését sajátjaként kezelte – pedig például a napfoltokat sem ő látta meg először. Az egyház hajlott rá, hogy elfogadja: nemcsak a Föld körül keringhetnek holdak, a Hold anyaga földszerű, a makulátlan Nap arca foltos – részben aztán szakítottak is a tökéletes és változhatatlan szférák arisztoteliánus tanításával; de a Nap-központúság fundamentális változást jelentett volna. Megrengethette volna az egyház hitelét. Ahogy történt is, óhatatlanul, a per mítosza következtében is – a lassú nézetrendi összeomlás nemcsak egy tapasztalatokkal ellenkező világképet temetett végül maga alá.
 

Galilei Hold-észlelései

A megrengetett hitbéli hitel... Amit tulajdonképpen még Newton sem akart bántani, lévén maga is (anglikán) hívő. Ő lesz, aki Kepler égi mechanikai és Galilei földi dinamikai vizsgálódásaiból (amelyeket az olasz a pere után teljes háborítatlanságban foglalhatott össze és még életében publikált is), a két egymásról nem is tudó hagyatékból szintetizálja a gravitáció eszméjét. S nem áll meg itt: kialakítja a matematikai formulákat az elmélethez, amik aztán évszázadokra pontosan leírják az embernek az óramű-világot. A világképe alkalmas volt egyfelől a világát uraló ember eszméje, másfelől az Univerzum egyre nagyobbra nyílásával a jelentéktelen parány státusz elterjedésére. Erről is hosszan merengtem már máshol – de a posztmodern minden is szétesik érzés első alapja is ez a felelőtlen, személytelen, statisztikai univerzum. A második a tény, hogy a relativitáselmélet és a kvantummechanika korában immár kénytelenek voltunk túllépni Newton világképén is, az önmagát és világát elpusztítani képes ember korszakába.

Galilei észlelései a Jupiter holdjainak helyzet-változásairól, és a Vénusz fázisváltozásáról, ami értelemszerűen annak következménye, hogy a Nap körül kering, és hozzánk képest belső pályán.

Arthur Koestler könyve etalon – így kell, eddig a mélységig, ezzel a kíméletlen, mégis szeretetteljes igazság-szenvedéllyel tudománytörténetet írni. És ennyire olvashatóan. A szemlélete pedig egy fontos, szerintem megfontolandó alaprétegen nyugszik, amely elveti a tudomány fejlődésének eszméjét, de az alapvető, nyersen organikus analógiát is, amely ilyen kifejezések használatakor csíphető nyakon: az emberiség ifjúkora. Ehelyett az evolúciós szemlélet alkalmazását propagálná a tudománytörténet módszertanául, a maga tévútjaival, túlspecializálódásaival és a mutációkkal, aminek alanyai véletlenül, a körülmények megváltozása okán lehetnek sikeresebb túlélők. És igen, az "alvajárással": a szándékoktól és akarattól független eredményekkel amelyek időnként meglepő helyekre vezetik el az arra fogékony elmét.

Kopernikuszi modell Galilei után - a Jupiter körül ott vannak a holdak.

A korunk most a rövid posztok és reels-videók pillanatnyiságában rohan – amit leírunk, jóformán már azelőtt elavul, hogy megjelenik. Ez nagyon csekély mértékig érinti ezt a könyvet. Holott maga Koestler is bemutatja az általa leginkább kárhoztatott Kopernikusz-i attrakciót, hitet téve a Newton-i világkép mellett. Mert 1958-ban Einstein relativitáselméletét és a kvantummechanikát is (atombomba ide-vagy oda) kiforratlannak, meghatározó világképként alkalmatlannak érezte. A Média-kor társas magányában egyfelől téved (ahogy könyve hősei), másfelől igaza lett: a véleményformáló kevesek világa alatt jelenleg tömegek élnek akár két-három paradigmával korábbi elemekből kutyult, pillanatlétét el sem tagadó szellemi „alapokra” rakott gondolati homokvárakkal a fejükben. Óriási média-zajban élünk a szellemóriások vállán, szegmentált törpe-életeket. Jó volna változtatni ezen.

John Gribbin: Kozmikus körforgás

A tudományos ismeretterjesztés a könyvek birodalmában különös, külön világ - és alulreprezentált a blogunkon, a szépirodalom és a műfaji irodalmak jelenlétéhez képest (ha mégis felkerült ide valami, általában Timi jóvoltából, jobbára lélekbúvárolás és életmód). John Gribbin könyve remek alkalom volt, hogy ezen módosítsak. Hiszen ahogy kinyílt számomra az észlelhető ég birodalma a távcsőbirtoklás által, az olvasásra szánt idő komoly hányadában immár ilyesmit olvasok. A szupernóvák és az élet, avagy hogyan keletkezünk a csillagporból a kötet alcíme – a legkedvesebb mondatom, amit minden jó bemutató csillagász elmond az érdeklődőknek. Hogy minden porcikánk, s körülöttünk minden anyagi, valahai, végállapotban anyagát az űr mélyeibe szóró csillagok pora. Amit valójában a hallgatók igen kis hányada hisz el, pedig jól okadatolt, megdöbbentően pontos mérések által igazolt tudományos tény - nem hit kérdése.
 
Ezért van rendkívül nehéz dolga az ismeretterjesztőnek, ha ezekről a tényekről beszélne; egy sokelemű, bonyolult összefüggéshálót kellene feltárni pár jól eltalált mondatban és lehetőleg matek nélkül (annak értését nagyon sokan ejtették el a tanulás folyamatában, bevallom, egy ponton én is), a bizonyító erejű képletek az értetlennek semmit sem bizonyítanak. John Gribbin az erre választható utak közül az egyik szeretni valót választja: az ismeretet a felfedezés-történet által meséli el. Így lehetősége van a főszereplők emberi kis- és nagyszerűségeivel fűszerezni a mesét, illetve a rácsodálkozás folyamatává teszi a megértést: feltárul a szemünk előtt az egymásra épülő tudás. A maga vargabetűivel, tévedéseivel, az elméletekkel, amik leírtak valamit a tapasztalatokból, de egészében mégse állták meg a helyüket. Amihez aztán tudósok meggyőzött köre makacsul ragaszkodott. A tudományos ismeretszerzés nagyon sok tekintetben az ilyen makacs ragaszkodások, beidegzett meggyőződések feladásáról szól.
 

Az Orion-köd és tágabb környezete Dr. Zseli József képén, a vörösen derengő Barnard-hurokkal. A halványan derengő (csak az optikáink számára látható) külső ív egy egykori szupernóva-robbanás hullámfrontját rajzolja ki - a  kidobódott anyagból táplálkoznak a régióban található csillagbölcsők. Csillagászati értelemben egész közel: a Barnard-hurok legközelebbi zónája nagyjából 1000 fényévre, az Orion "öve" alatt látható Orion-köd csillagkeletkezési régiója 1270 fényévre található.

Például a geocentrikus világkép feladása igen hosszú folyamat volt valójában, egészen az 1930-as évekig eltartott – és az átlagember fejében szerintem máig nem történt meg ez a paradigmaváltás. A Föld már Kopernikusz, Kepler és Galilei munkássága által kikerült az univerzum középpontjából, 1600 táján, de egészen az atom szerkezetének és az elemek keletkezésének feltárulásáig, a kvantummechanika születéséig megmaradt a szilárd meggyőződés, hogy a bolygónk anyagi szerkezete, anyageloszlása jellemző az egész univerzumban. Valahol totálisan érthető, miért ragaszkodtak ehhez a tévhithez – hiszen a fizika törvényszerűségei érvényesnek látszottak az egész univerzumra, így a benne foglalt, megszerzett ismeretek egészét kivetítette az egész világra a tudós egyetemesség-igénye. Mintegy utolsó bástyaként tartották evidensnek, hogy a Nap anyageloszlása nem különbözik a Földétől, és a megszerzett (és az atombomba által gyakorlatban is alkalmazott) új ismeretek elméleteit, a megismert reakciók megértés-foglalatát ezen evidencia korlátai közt szerették volna megfogalmazni. Nem történhetett meg – még egy kiválasztottság-érzettel kevesebb maradt az embernek. Bár szerintem gyönyörű a tudat, amit helyette szereztünk: elemi szinten része vagyunk a nagy egésznek. A világ azért ilyen, hogy létrejöhessünk benne, egyáltalán nem kivételes következményként – és azért lehetünk ilyenek, mert körülöttünk a világegyetem ilyen.
 

A Rozetta-köd csillagkeletkezési régiója Bartek Luca képén. Középen a rocksztáréletet élő (élj gyorsan, halj fiatalon) ifjú csillagokkal, amelyek heves csillagszele tisztára fújta a körülöttük terülő régiót - és a köd peremén további csillagok keletkezését indukálja. Ezek a fiatal csillagok rövid életük végén majd szupernóva-robbanásban szórják szét az anyagukat - így keletkeznek a nehezebb elemek. Ez a régió sokkal messzebb van, mintegy 5200 fényévre - de még mindig a Tejút azon spirálkarjában, amiben a Naprendszer is.

Csak néhány jellemző ismérvet rajzolok itt a szavakkal (főleg a beillesztett képek alatt) - nem hiszem, hogy a tartalmat sokkal kevesebb szóval össze tudnám foglalni, mint a kötet terjedelme. Ez amúgy John Gribbin érdeme: nagyjából a legkevesebb szóval meséli el a kozmikus körforgás életciklusait, a folyamat mentén, ahogy az emberiség ráismert. A kötet egy párhuzamos olvasás alanya valójában, ami megmutatja, hogy mennyire nehéz dolga van a befogadónak, ha belebonyolódik egy ilyen érdeklődésbe. Ha nagyon szűkre vonom: én csak Molnár József Népszerű Csillagászat című, 1865-ben megjelent (tehát magyar nyelven nagyon korai) csillagászati ismeretterjesztő művét szerettem volna érteni, hiszen megkaptam ajándékba Timitől – de mivel a könyv a magyar csillagászati szaknyelv születése előtt íródott, a terminológiáit csak úgy fejthettem meg, ha máshonnan tájékozódva először megértem, miről beszél a pécsi Lyceum egykori tanára. Nemcsak emiatt, de emiatt is bonyolódtam Marik Miklós Csillagászatába, s hogy értsem, amit olvasok Dálya Gergő Bevezetés a csillagászatba című alapművébe; ugrottam neki egy párhuzamos olvasásban Athur Koestler Alvajárókjának, olvasom egyre inkább a friss szakirodalmat csillagkeletkezésről, Napról, csillaghalálról – nemcsak emiatt, de többek közt emiatt is olvastam el Gribbin könyvét.
 

A Teremtés Oszlopai a Sas-ködben, a James Webb űrteleszkóp NIRcam és MIRI műszereinek fotóin. E képpár kapcsán a tőlünk 6500 fényévre található csillagbölcsőről egy remek cikk olvasható a csillagászati hírportálon.

Úgy érzem, megérte belebonyolódni ebbe a sokrétegű olvasásba. Hogy ilyen mondatokat olvashassak, a szerző tollából: A „mennyből hullott manna”, amely az élet előfutárait a Föld felszínére hozta, a szó szoros értelmében, nemcsak költői képként, csillagpor volt. És ebből a csillagporból állunk mi is.
 
Kiadó: Akkord
Fordította: Dr. Both Előd
Lektorálta: Dr. Szabados László