Harry Potter és az elátkozott gyermek

Nehéz előítéletek nélkül viszonyulni ehhez a kvázi-nyolcadik Harry Potter történethez. Amikor először híre kelt, hogy színpadon folytatódik a történet, középpontban Harry kisebbik fiával és az ő kalandjaival, a rajongók markánsan két táborra szakadtak: akadtak, akik örömünnepet ültek, míg mások szentségtörésnek érezték, hogy valaki „hozzá mer nyúlni” Rowling szent és sérthetetlen befejezéséhez. Miután kikristályosodott, hogy ez bizony egy Rowling által jóváhagyott (társszerzőként is fel van tüntetve, de őszintén meglepődnék, ha valóban írt volna bele) folytatás, már nem a szent és sérthetetlen befejezés feltépése volt a kérdés, sokkal inkább az, hogy rókabőr vagy nem rókabőr, kell-e kanonizálni vagy sem, nem kéne-e békén hagyni szegény Harry-t ennyi fájdalmas kaland után, illetve hogy felérhet-e a kis Albus Potter hős apja hírnevéhez…

A dráma színpadra került, a siker ahogy azt vártuk, óriási volt, a néhány fanyalgó kritikusra meg úgyse figyelt oda senki. A komolyan vehető kritikákat úgyis elhomályosította a mesterséges hiszti akörül, hogy Hermione Granger szerepét színesbőrű színésznő játszotta (ami az angol színházi hagyományokat tekintve egyáltalán nem meglepő, de a filmekhez szokott rajongók persze minden bolhából képesek elefántot csinálni). Igenám, de a színdarabot bajosan tekintheti meg többtízmillió rajongó, nosza rajta, adjuk ki könyvben. Úgymond ajándékként. Könyvesboltok előtt sorban álló tömegek, megjelenésnapi jelmezes partik sora, világméretű hisztéria – ahogy az már lenni szokott, ha Harry Potter a főszereplő. És persze a pofon: ez nem egy Rowling-regény. Persze hogy nem, ez egy dráma. Óvatosan szövegkönyv elnevezést kapott a keresztségben – így legalább nem lehet belekötni abba, hogy drámának kicsit terjengős, nem elég feszes a szövege, bajosan elkalandozik itt-ott és a szikár színpadi utasításoknál jóval többet ajándékoz a hangulatfestésnek. Persze még mindig nem annyit, mint a regények, szóval aki ugyanazt várja, keservesen fog csalódni (jópáran jártak így, olvasva az értékeléseket).

Bevallom, én sem tudtam prekoncepciók nélkül viszonyulni hozzá. Úgy is mondhatnám, igencsak távolságtartóan indult a kapcsolatunk. Amikor megtudtam, hogy lesz, hangosan fanyalogtam. Nem azért, mert dráma, vagy mert nem Rowling írta, vagy mert rókabőr, hanem mert én őszintén, nagyon szerettem volna, ha Harry-t végre békén hagyják. A világ, a szerző, a marketing, a stúdió, mindenki. Szép volt, jó volt, de épp elég volt az a hét rész. Engedjük el a kis túlélő kezét. Sokáig hezitáltam, hogy olvassam-e és rém felszínesen azt kell mondjam, a csodás külső győzött meg hogy egy próbát megér.

És működött. Beszippantott a varázslat, ahogy kell. Visszareppentem az időben kamaszéveim kellős közepébe, amikor először fogtam kézbe az első négy részt, hogy aztán remegve várjam a filmeket és már jó hónapokkal a bemutató előtt minden mozilátogatás alkalmával csuriba tett ujjakkal drukkoljak hogy tegyék be a Bölcsek köve reklámját és láthassam Hedviget meg hallhassam Vernon bácsi morcos „varázslat pedig nem létezik” kiabálását (hja kérem, ez még nem a huszonnégy órás youtube-elérések korszaka volt…). Adja magát, hogy időnyerőhöz hasonlítsam magát a könyvecskét is, de megtették már helyettem mások, szóval maradjunk annyiban: működik. Egy ráérős délután alatt befalható, nosztalgikus, bűbájos élmény, ami után az ember óhatatlanul elgondolkodik azon, hogy le kéne venni a kedvenc köteteket, meg kéne nézni a filmeket, vagy legalább betenni a lejátszóba John Williams csodásan csilingelő filmzenéjét. Nehéz nem a hatása alá kerülni.

Pedig messze nem hibátlan, sőt! A történet a cukiságfaktoron kívül nemigen ad mást. Az apjával minimum problémás viszonyt ápoló Albus Potter hihetetlennél hihetetlenebb kalandokba keveredik nagyon nem jó szemmel nézett legjobb barátja, Scorpius Malfoy oldalán, mely kalandok során többször megváltoztatják a múltat, megkeverik a jelent és halálos veszedelembe keverik magukat no meg másokat, mégis – valahogy tét nélkül marad az egész. Óh persze rendkívül hatásos (színpadon nyilván még sokkal hatásosabb) az alternatív múltak egyike, és lehet borzongani, meg lehet szörnyülködni, de egyszer sem sikerül elhitetni velünk, hogy itt most tényleg fennáll a legkisebb lehetősége is annak, hogy nem rendeződik megnyugtatóan a helyzet. Rowling könyveiről sok rosszat el lehet mondani (ha túllát az ember a rajongásán) de az elvitathatatlan, hogy nemegyszer valóban volt miért izgulni.

Kicsit az volt az érzésem, mintha fanfictiont olvasnék – de lehet csupán azért, mert a kétezres évek elején túl sok időt toltam el az akkori Merengő oldalon és túl sok rajongói történetet izgultam végig lélegzetvisszafojtva, mintha lenne bármi tétje a dolognak. (És elárulom, szigorúan a történetet tekintve olvastam jobb fanfictiont mint ez a könyv – persze ennek már jó tíz éve és bár most gyorsan megnéztem, az oldal még létezik, fogalmam sincs, mostanában milyen a színvonal.) A történet komolyan vehetetlenségéért jócskán kárpótol a hangulat, ami az első oldaltól az utolsóig hozza ugyanazt, amit megszoktunk (igen, leírások nélkül is); a már megkedvelt szereplők és az ő változásaik (hisz csak eltelt húsz év, felnőttek, gyermekeik születtek, karriert építenek, vívják a saját harcaikat); a köztük lévő dinamika (imádtam azt a néhány kiszólást, ahol felnőtt fejjel tekintettek vissza saját gyermekkori ostobaságukra); és persze az új gyerekszereplők. Akik, meg kell mondjam, sokkal gyorsabban belopták magukat a szívembe mint anno Harry és társai. Albus és Scorpius imádnivaló zsiványok, és még úgy is nagyon szórakoztató módon keverednek folyton bajba, hogy a motivációik finoman szólva nincsenek kidolgozva. Sebaj, ebben a korban, valljuk be, Harry és Ron is hajlamosak voltak totál indokolatlanul életveszélybe sodorni magukat.

Oldalakat írhatnék még az élményről, kellemes meglepetésekről és alapos mellényúlásokról is; leírhatnám, mennyire kilógott itt-ott a lóláb, hogy csak azért tekerték úgy az idő kerekét, hogy visszahozhassák a játékba az egyik legnagyobb kedvencet, de nem teszem, mert egy fél pillanatra még nekem is könnybe lábadt a szemem amikor megjelent; puffoghatnék azon, mekkora mellényúlás a végén a nagyjelenet és lamentálhatnék az időutazás igencsak szabad kezelésén. De nem teszem. Mert mindezzel együtt is iszonyú jólesett olvasni és visszacsöppenni általa a varázsvilágba. Picit azért sajnálom, hogy nem láthattuk a szerzők által megálmodott teljes művet, meggyőződésem, hogy ez színpadon az igazi, önmagában a szövegkönyv ad egyfajta részlegesség-érzetet, de reménykedjünk, hogy valamiképp eljut hozzánk is (ha nem is színpadon, legalább felvételről). Bár azon sem lennék meglepve, ha a most éppen ötrészesre tervezett Legendás állatok és megfigyelésük sorozat lecsengése után az elátkozott gyermek is a filmvásznon bontogatná tovább szárnyait…

A tovább után erősen spoileresen a történet legnagyobb rákfenéjéről, ide csak saját felelősségre kövessetek!

Ha már említettem azokat a bizonyos rajongói történeteket… Amikor odáig értem a sztoriban, hogy kiderült, tényleg Voldemort gyermeke áll a konfliktus középpontjában, majdnem elhajítottam a kötetet. Most komolyan, ennél lerágottabb csont fanfiction vonalon tán nincs is. (Na jó, a Hermione – Malfoy szerelmi történetek talán.) Egyszerűen komolyan vehetetlen számomra, bocs. Nem tudom elhinni, hogy John Tiffany és Jack Thorne nem tudta ennél fantáziadúsabb konfliktussal megajándékozni szereplőinket – persze elméletben lehetséges, hogy sem ők, sem senki Rowling stábjából nem olvasott soha fanfictiont, vagy az angol rajongóknak mások a központi témái mint a magyaroknak, de valljuk be, ennek azért kicsi a valószínűsége. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy csak ez az egy út volt… És ha már Voldemort gyermeke, most komolyan nem lehetett volna eggyel fantáziadúsabb módon megoldani hogy anyja is legyen szegény elátkozott gyermeknek? Nulla azaz nulla kreativitásra vall a leginkább magától értetődő jelöltet megtenni anyának. Ha nem lenne ilyen szép maga a kiadvány, itt aztán tényleg falhoz vágtam volna a könyvet. Ami pedig a templomi jelenetet illeti a végén: annyira karakteridegen a Rowling által felépített Voldemorttól az a viselkedés, hogy a hajam tépem ki tőle. Ez még egy ál-Voldemorttól is fáj. Ha egy tizenéves rajongó fanfic-jében olvasnám, kihúzatnám vele :)

Mindez egyébként azért is különösen bosszantó, mert a becsempészett Harry-Albus konfliktus a magát rossz apának tartó egykori hős túlélővel és az apja hírnevéhez felnőni sosem tudó, ráadásul Mardekáros kamaszfiúval számos lehetőséget rejtett magában, amit nem használtak ki. Szívem szerint azt mondanám, hagyták volna a csudába a kalandozást az időnyerőkkel és az egész Voldemort gyermeke szálat és koncentráltak volna kizárólag a szülő-gyerek drámára. Amivel azért nem egy színdarabot meg lehet tölteni... Nem beszélve az Albus-Scorpius barátság buktatóiról. Vagy Draco Malfoy változásairól. Vagy Ginny kiszólásáról, melyből azért könnyen kikövetkeztethető, hogy hiába a húsz év házasság és a három gyerek, a híres hármas mellett Mrs. Potter csak kívülálló lehet. De lehet hogy a célközönség és a HP brand nem viselte volna jól, ha nincs kaland, csak kapcsolati drámák sora... Ki tudja. Mindenesetre nekem fáj ez a kihagyott lehetőség.

Persze ettől még a varázslat működik. De baromi nehéz így komolyan venni ezt az egészet, na…

Kiadó: Animus

Fordító: Tóth Tamás Boldizsár