„Van városi történelem és van vidéki történelem.
A városi történelem cinikus és pontos. Elmés szerzők műve, elrendezi és
behatárolja azt, amiről ír. Adatokra és számokra támaszkodik. A tudás
pozíciójából beszél. Száraz, kételkedő és okos. A fej irányítása alatt áll. A
bíróságok árnyékában születik, s legvégül mindig az egyetemek irányába tart:
tudományossá válik. A városi történelem hihető és megbízható. Bizonyítékokat
kínál, és soha nem teszi próbára a hiszékenységünket. Néha azonban nem látja a
fáktól az ardeni erdőt. És amikor Mr. Shakespeare életével kellene
megbirkóznia, aligha pályázhat sikerre.
A vidéki történelem egészen más: mindig hűséges, és nyitva hagyja a
befejezést. Félkegyelműek meséje, akik megállítanak a falu közepén, és egyik
önellentmondásból a másikba keverednek – mindezt a hétköznapi és mindenki által
birtokolható igazság nevében. A vidéki történelem túlzásokba esik, és lángra
lobbantja azt, amiről beszél. Kedvét leli a tódításban és a pletykákban. Oktalan.
Vad, misztikus és szenvedélyes, hiszen a szív irányítása alatt áll. Éjszakai
történelem ez, az otthoni tűzhely fényében születik, s legvégül mindig a
balladaköltészet és a legendák irányába tart: költőivé válik. A vidéki
történelem csupa képzelgés és szeszélyes kanyar. Mi sem könnyebb, mint gúnyt
űzni a vidéki történelemből, amely mindig próbára teszi hiszékenységünket. Néha
azonban sikerül elkapnia olyasfajta kísérteties jelenések frakkszárnyát is,
amelyek máskülönben láthatatlanok maradnának. Ha a feladat Mr. Shakespeare
élettörténetének megírása, nincs más lehetőség.”
Megismerhető-e egy ember holmi
jelentéktelen tények összességéből, melyet az utókor szeret fellengzősen
„életrajznak” nevezni? Lássuk csak… Amit William Shakespeare életéről tényszerűen
tudunk, ráfér egy oldalra. Született, házasodott, gyermekei születtek, meghalt.
Dátumok, helyszínek, anyakönyvek, végrendeletek. Ügyvédi pecsétek, papok
bejegyzései. Ez lenne egy ember? Robert Tiresias Pickleherring Reynolds uraság
szerint semmiképpen. Hogy ki ő? Talán Shakespeare kedvenc színésze, kinek
szinte minden drámája legkiemelkedőbb női szerepét írta – talán nem. Talán egy
piszkos fantáziájú vénember egy koszhadt londoni bordélyház feletti szobában,
aki a padlóba vájt lukon keresztül szemléli kedvenc kis kurvája ténykedését –
talán nem. Talán az örökkön kétkedő irodalomrajongó, aki nem tűr tényeket, nem
tűr kánonokat, nem tűr bifláztatott adathalmokat, helyette fáradhatatlanul
keresi az embert a művek mögött – talán nem.
Talán a posztmodern határait a végsőkig tolni igyekvő szerző, aki mintha
direkt fricskát akarna mutatni irodalomtörténetnek, elvakult rajongásnak,
modernkori puhításnak, kanonizálásnak. Aki az orrunk alá dörgöli a maga pajzán,
iróniától csöpögő, botrányosan szórakoztató és szórakoztatóan megbotránkoztató
módján: semmit nem tudunk arról, ki volt William Shakespeare. De kit érdekel?
Úgyis a szövegei kell beszéljenek róla nem az életrajzi tények. (Mely
szövegeket ugyebár vagy ő írta vagy nem.)
Nézzük csak, mit tud Shakespeare
életéről Pickleherring uraság, aki állítása szerint mindenkinél jobban ismerte
a kor legnagyobb szómágusát? Atyja a hentes (esetleg kesztyűkészítő) John
Shakespeare – vagy nem. Az is lehet hogy Bretchgirdle tiszteletes (kinek volt
egy macskája, de ez most lényegtelen). Anyja Mary Arden (ha nem a királynő
maga). Esetleg mindkettő. Vagy egyik sem. Végülis egy ekkora egyéniségnek, mint
a nagy WS nem sok két pár szülő. Gyerekkorát a festői Stratfordban töltötte,
ahol vagy abúzus áldozata lett, vagy nem, vagy kimaradt az iskolából, vagy nem,
vagy beállt hentessegédnek, vagy nem. Lehet, hogy tengerre szállt Francis Drake
oldalán, lehet hogy nem. Lehet hogy elment Londonba, de az is lehet, hogy
mélyenszántó beszédeket mondott midőn leölt egy borjút. Tanított, boszorkánykodott,
várakat foglalt, szerelmeskedett - fiúkkal, lányokkal, mindkettővel vagy
egyikkel sem - és olykor teniszezett. Na meg igen gyakran káromkodott. Érdemes
tanulmányozni ízes jókívánságai listáját – legalább olyan sokszínű, mint a
Shakespeare név írásmódja. Mert hát jószerivel még azt se tudjuk, hogy hívták
valójában hősünket.
De legalább megtudjuk, ki(k) volt(ak)
a Szonettek Sötét Hölgye(i) illetve hogy hogyan lehet egy kupac lószar
segítségével férjet fogni. Hogy ha női ruhába bújva áll a dákó színpadra lépés
előtt, jó ha valaki kisegít. Júliának mégse ágaskodhat, na… Hogy a legtartósabb
nadrág az, amit a templomban varrnak az éj leple alatt, még ha a szabónak biza
futva is kell menekülnie a kísértetek elől. Hogy a színjáték sosem ér véget –
mindaz, amit tudunk, vagy tudni vélünk, csak játék. Pickleherring száz
fejezetben tárja elénk szellemi atyja, Shakespeare életét – pontosabban azt,
amit egyesek tudnak vagy tudni vélnek, esetleg pletykálnak, vagy valahol már
hallottak, vagy megcáfoltak, vagy az újságban olvasták Shakespeare életéről. És
a pletykák, spekulációk, groteszk szerelmi vallomások, száraz adatok halmából
egyvalami bizonyosan kikristályosodik: hogy ki nem volt William Shakepeare.
Ellenben botrányosan szellemes és
szerethetően botrányos képet kapunk az Erzsébet- és Jakab-kori angol
társadalomról, művészetről, irodalomról, színjátszásról. Megidéződik
Shakespeare korának és darabjainak minden vulgaritása, ostobasága,
megbotránkoztató humora – mindaz, amit a fordítások-ferdítések-aktualizálások kilúgoztak.
Tobzódhatunk a posztmodern játékokban és a vendégszövegekben – hát persze hogy
nagy részük többszáz évvel Shakespeare utánról származik. De miért is ne
idézhetné Pickleherring a nagy londoni tűzvész előestéjén egy bordélyház
padlásszobájában Borges, Henry James, Edgar Allen Poe szavait? Hisz a művészet örök
körforgás – örök vágy a megismerésre és örök vágy a gyönyörre. Ki mondhatná,
hogy nem Borges vagy Poe kölcsönözte szavait Pickleherringtől, az örök
olvasótól, az örök rajongótól, az örök színjátszótól, magától az irodalom
szellemétől?
Terjengőssége, zseniális
posztmodern játékai, (meg)idézései, (ön)iróniája és burjánzóan pajzán prózája
ellenére Nye regénye iszonyú okosan és feszesen kézben tartott mű – a szöveg
barokkos széthúzása olykor ordító ellentétben van a forma konstruáltságával. Ez
persze nem hogy kisebbítené érdemeit, inkább csak növeli a csodálatunkat. Rég
nem olvastam ennyire szórakoztató és ilyen okos posztmodern gyönyörűséget.
Amelynek minden illetlen sorából süt az olthatatlan rajongás a botrányosan
megismerhetetlen William Shakespeare és művei iránt.
Kiadó: Gondolat
Fordító: Bényei Tamás
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése