Fénykör - a sport meg én...

Ez az írás a Napút 2016/7. "A gombfocitól az Everestig" (a sport témája köré tematizált) számában jelent meg, a szerkesztők szíves hozzájárulásával kerül most ki ide a blogra. Csak hogy az olvasás, színház, film és egyéb szenvedélyeink mellé odasorakozzon a nekem legfontosabbak egyike: a kerékpározás is. Ilweran e szenvedélyben nem osztozik velem, csak mély aggodalommal követi ahogy utazom és megkönnyebbüléssel lesi, ahogy megérkezem. Fogadjátok szeretettel.

Kerékpárral, terepen

Ott állok úgy kétszázadmagammal az I. Balaton Mountainbike Maraton rajtszalagja mögött, tömeges rajt lesz, ahogy a hegyikerékpáros versenyeken általában. A magammal hozott müzliszeletek jó részét befaltam a rajtra várva, a hátizsák ismerősöknél, biztonságban, a kulacs tele van (vízzel, nem szeretem a langyos izotóniás italt), a lábam a pedálon; mit tagadjam, izgulok. Életem első éles versenyhelyzete: rajtszám van a kerékpáromon, chipes időmérővel; előttem a pályabiztosítókkal felügyelt, kijelölt pálya, 90 százalékban terep; 25 kilométer, rövidtáv – az 50 kilométeres középtávhoz nem éreztem eléggé felkészültnek magam. A második harmadba soroltam be – az elejével esélyem sincs tartani a tempót, és nincs annál deprimálóbb, mint a melletted nagy tömegben elhúzó mezőny. 

Eldördül a startpisztoly. Komótosan az útra kígyózik a kerékpáros tömeg – Balatonfüred szelíden meredek utcáin indulunk meg fölfelé. Az eleje mindig egy hosszú fölfelé. A terepre.

Sokan vélik úgy, zabolátlan gesztus kivinni a kerékpárt az aszfaltról. Tépni görgeteges ösvényen, mászni kitett, lehetetlen szögű, csúszós lejtőket, a két keréken megélhető szenvedélyt (főleg a versenyzés szenvedélyét) összeházasítani az erdőben, terepen túrázás élményével. Gary Fisher, Charlie Kelly, Tom Richey és még néhányan a hetvenes évek elején nem így gondolkodtak. Tapasztalhatták, hogy az országútra álmodott gépek a terepen túlságosan hamar megadják magukat. Újragondolták hát a szerkezetet, a méreteket, kisebb átmérőjű, de ütéstűrőbb kerekek fölé álmodtak egy alakjával más kihívásokat segítő vázformát; ők alkalmaztak először bowdeneket a fékerőátvitelhez, felrakták a váltást a vázról a kormányra – a gépezet, amivel a többiek közt fújtatva kapaszkodom az egyre kíméletlenebb emelkedőn, az általuk megálmodott, legyártott egykori bicajok unokája – a kilencvenes évek végéről. Azóta nagyot lépett e szakágban is a világ, a körülöttem guruló gépekhez képest az enyém, a maga merev első villás, csillapítás nélküli szerkezetével, a nyolc áttétellel hátul szó szerint retrónak számít – de nem panaszkodom: bár ez az első alkalom, hogy versenyzek, igazából magam is amolyan retró fazonnak számítok, illik hozzám ez a gép.

Az első alkalom, amikor terepre épült gépet láthattam, Sanyi barátom nevéhez fűződik. Még a nyolcvanas években, a szocializmus zárt kisvilágában ő egyfajta elvetélt Gary Fisherként abból gazdálkodott, amije volt – egy Csepel Túrát erősített meg őrült módon, hogy csapathassa terepen. Egymással szembe fordított első villával, dupla felsőcsővel, erősített hátsó papuccsal – soha nem felejtem el, ahogy a műhelye falához csapkodta a kész vázat. „Ennek ezt bírnia kell, inkább itt törjön el, mint az erdőn”… és bírta is. Cserébe dögnehéz volt, hosszabb a kelleténél, és valahogy olyan esetlen. Sanyi imádta… de nem csodáltam, hogy kereste és meg is találta a lehetőséget, hogy vegyen magának egy Scottot. Az első mountainbike, amit meghajthattam, egy korai Scott volt. Az első pillanattól szerelem. Most épp szét akar szakadni a tüdőm, ezen a véget nem érni akaró emelkedőn, a versenyen, ahová önként jöttem, én, vén barom. Tudom, nem ez lesz a mai napon az utolsó alkalom, hogy ez így az eszembe jut (ezt akartam… én, vén barom…). Miközben tizenegy-két éves srácok húznak épp el mellettem, és nem tudom tartani velük a lépést. Barátom, versenytársam (simán lenyom) és szervizmesterem: Pisti (aki épp a feleségét, gyermekei anyját kíséri valahol leghátul) figyelmeztetett erre – ezekkel a srácokkal ne akarjak majd versenyezni. Ők a jövő bajnokai… bármilyen bosszantó, nem vagyok velük pariban.

Végre felérünk a nyitó kapaszkodó végére. A mezőny alaposan szétszakadt, kialakul az a csoport körülöttem, biciklistákból, akikkel valójában én versenyezni fogok. Kemény talajú erdészeti úton nyomjuk, enyhe, hosszú lejtőn… ahol az ösvények elágaznak, példaszerűen ki van jelölve, fel van szalagozva a pálya, az első sokelágazásos, bonyolult helyen biztosítók terelnek a helyes irányba. Ma művészet lesz letévednie bárkinek a kijelölt útvonalról – nincs ez mindig így, pedig egy nem tervezett kitérőn simán elúszhat bárki versenye… Szerencsére nem volt mostanában túl sok eső – a földút kijártságán látszik: nagyon durvát dagonyázhatnánk itt egy nedvesebb időszakban.

Érdekes, hogy az első felnőtt kerékpárom mégse monti volt, hanem egy camping. Nagyon beleszerettem; a városba, a lámpától lámpáig tartó őrületre tervezték az áttételét, rövid kifutású, keresztutcák szaggatta helyeken, mint például az Izabella utca, tudtam tartani vele a forgalom ritmusát. Mentem vele, mint a golyó… Balatonbogláron törtem el, ahogy a nyeregből kiállva tekertem fel rajta a boglári Kilátóhoz – az egykori összecsukhatóságot kiváltó hegesztés adta meg magát a vázon. Gyalog vittem a nyaralóig egyik kezemben az eleje, a másikban a hátulja – meg akartam volna menteni, de csúful tört, nem lehetett újrahegeszteni. A párom gyűjtött nekem némi pénzt – és megvette, névnapi ajándékul életem első saját hegyikerékpárját.

Nem azon a kerékpáron gurulok, most és itt, a versenyen, hosszú lejtők és beillesztett, rövid kapaszkodók változatosságában, egy fehér Meridás, sárga mezes, gerincvédős srác, és az egyik 12 éves ifjú titán nyomában közvetlenül… Baleset áldozata lett az a gépezet is. Bőven több, mint húsz éve gurulok a fővárosban két keréken, szerencsére egy kezemen meg tudom számolni, hány baleset ért – de mindegyik sokba került a maga módján. Hozzám idomult, szeretett gépekbe kerültek. Kicsit a ló és lovasa viszonya ez is – miközben a kerékpár magához csiszol: megtanulod, mikor melyik áttételből milyen körülményvilágban lépj a másikba, hogyan, mennyire dönthető, milyen kanyaríveket szeret; közben alkatrészenként építed újjá, más mintázatú gumikkal, más rendszerű fékekkel, nyereggel, stucnival (a kormányt tartó elem) próbálod teljesen magadévá tenni, hogy egyfajta időleges egységet képezzetek az utakon. Mondhatnám úgy is: a kerékpáros ember valójában kentauralkat – akkor érzi jól magát, ha az úton a kerékpárjával szinte egységet képez. Ha elfogadsz egy tanácsot: mielőtt erdőbe mennél kerékpározni, először érezd meg ezt az egységet.

Mögöttem egy kegyetlenül drága, márkás, pár éves paripa nyergében egy fickó fújtat. A lejtőkön rám előz, a kapaszkodókon visszaszedem. Mondani szokás: a versenyt az emelkedőn nyered meg, s a lejtőn veszíted el. Mind a kettő a határaidról szól, de mind a kettő teljesen másként. Minden emelkedő tovább szaggatja a mezőnyt - így hagytuk el azt a szép, formás vádlijú lányt az imént -, itt az erő, a tüdőkapacitás, a kitartás válogat. A bölcs fizikum – amelyik képes a határán beosztani önmagát. A lejtő is a határokról szól, de a bátorság tükrében. Mennyire engeded neki a gépet: hogyan találod meg az ideális nyomvonalat lefelé, ahol a kerék szeret menni; mekkora lendületet veszel: hagyod-e futni és közben pihensz, avagy rátekersz szakadásig. A lejtőn könnyű túlvállalni magad, esés lehet a vége, adott esetben csúf esés – nem véletlenül dekkol a pálya mellett mentő, ügyeletes orvos: ha túl merész, vagy túl fiatal vagy, a lejtő akár meg is ölhet. Idővel teljesen külön szakág lett a lejtőn lefelé száguldásból, teljesem más karakterű gépekkel: ez a downhill, a DH. Szerintem sok tekintetben inkább a síversenyek lesiklás-szakágaival rokon sport – gyilkos sport, legalább annyira a bátorságról szól, mint a testbe kódolható technikákról és reflexekről.

Szűkület jön, avaros, csúszós, szűk ösvény, meredeken lefelé. Inkább leugrok és tolom (engedem lefelé inkább) a kerékpárt – ezen a rövid, de annál technikásabb szakaszon. Ennyire nem tudok biciklizni, ez itt az elemelkedő és jó helyre érkező kerekek játéka. Mondhatnám: nincs még szemem hozzá, hogy a megfelelő helyen emeljem a kerekem - hiszen ez dönti el, hova és mikor érkezik -, de tudom, ezt a képességet már nem valószínű, hogy megszerzem. Korábban kellett volna – és nem szégyen leszállni, ha nem tudod megoldani az előtted kibontakozó kihívást. Megint elhúznak mellettem hárman – vagy visszanyerem őket a következő meredélyen, vagy nem… Valójában versenyen kívül számomra ezek a legizgalmasabb helyek, ezek a szűk, egynyomú vadösvények, főleg ha köves, görgeteges, vagy saras, avartakarta, csúszós… ha a neheze tovább nehezedik.  Nem tartom kizártnak, hogy egyedül, túrán nekiszaladtam volna – de itt és most csak feltartottam volna vele a többieket. „Pálya!” kiabálja mögötted a gyorsabb, és neked ilyenkor illik utat adni. És itt bizony gurulva nemigen van hol.

Újabb könnyebb szakasz szélén egyszer csak látom: az egyik, a verseny elején látott gyermekkorú titán áll a gépe mellett, egy idősebb, versenyző csajjal. „Nincs javítókészleted?” süvölti felém a csaj – nemet intek. Tényleg nincs nálam defektjavító készlet, leszedő a gumihoz… mindent benne felejtettem a hátizsákban, eszem ágában sem volt elrakni… Komoly hiba, többé nem követem el – fogadkozom magamban, és tényleg, a szűkület tüskés talaja szedte áldozatok mellett suhanok el, a további szakaszon hárman is vadul javítanak, belsőt cserélnek, ragasztanak az út mentén. Az egyik akár én is lehetnék… úgy látszik, van, amit nem old meg a verseny előtt kerékbe fújt gumitartalmú tömítőfolyadék…

Ez az első versenyem, de túrákon már igen komoly kilométerszámot tekertem össze – sőt, egy időben az életpályám is úgy képzeltem el, könyvekkel megrakott egykerekű kerékpáros utánfutót vontatva. Naponta nem ritkán száz kilométert összetekerve a városban, verőfényben, esőben, sárban, hóban. Soha nem felejtem el, amikor egyszer sűrű hóesésben gyűrtem hazafelé a közvilágítás utat foltozó fényei között, a Mogyoródi úton. Az utánfutó tetején, a kabátomon a kesztyűmön vastagon megült a hó – és egyszer csak látom, amint egy komplett turistacsoport fényképez, ahogy az autók keréknyomában küzdök az egyensúlyomért. Mindannyian szeretjük a figyelem efféle fókuszát – az aznapit szívesen kihagytam volna… Persze változott ez is, manapság a városban egyre több teherbiciklit látni, vázba épített rakfelülettel, vagy zárható dobozzal… az én nyomvonalat remekül követő, dönthető utánfutóm nem vonzza már úgy a tekintetet, mint amikor az egészet elkezdtem. Van Budapesten egy fiatal, fejlődő vállalkozás, a Kantaa, akik nagyon komoly terheket mozgatnak a városon át, teherbiciklivel, utánfutóval – s a legnagyobb kerékpáros futárszolgálatok is tartanak teherbiciklit. A súlyok mozgatásával megszerzett izomzat, tüdő most jól jön, újabb enyhe, de hosszú kapaszkodóba fogunk…

Most már jöhetne a frissítőpont, mert elfogyott a vizem. A vízzel gazdálkodás ennek az egész versenyzésnek a kulcsa lehet – aki nem veszi komolyan, besavasodó izmokkal, pálya szélén hevertető görcsökkel fizet. Konkrétan akár az egész lábat érintő görccsel, biciklivel együtt eldőlve, hiszen a leszálláshoz sincs ilyenkor alkalom. Vén vagyok, és e tekintetben tényleg amatőr – ha inni akarok, megállok, terepen nem merek menet közben a kulacsért nyúlni. Nem szeretem a mozdulatot, meg azt se, ahogy ilyenkor óhatatlanul lazul a kulacstartó… enyhe, de görgeteges lefelé jön a kanyar után, itt nagyon keményen rátekerhettek a srácok, az ösvény mentén kirázódott kulacsok hevernek. Felveszek egyet, víz van benne, remek! Ahogy elnézem, lesz mit takarítaniuk a rendezőknek a verseny után. Miközben iszom, a márkahuszár megint elvágtat mellettem, immár harmadszor, a lejtőn sokkal nagyobb laufokat vesz. Hiányzik a gépemről az az első teleszkóp… nem rázná úgy szét az ereszkedés a csuklóm, a csillapítás a kerék futására is jó hatással van – de szeretem azt a pontosságot, ahogy a merev villával a kerék oda fut, ahova rakom. Hiányzik a klipszes pedál… hogy nagy sebességnél ne rázódjak le róla, hogy emelni tudjam vele a madarat – de az összes hirtelen lelassuláskor az eldőlést kockáztatnám vele, mint ahogy aszfalton ezt szépen be is bizonyítottam már magamnak.

Rohadtul alattomosan jelölték ki ezt a pályát! A hosszú lejtő végén, a nyeregből kiállva megcsinált lendület-tripek végére beláthatatlan kanyarból bomló, hirtelen, gusztustalan meredekek kerültek. Lehet visszaváltani, a lehető legkönnyebb fokozatig… avagy leszállni. A srác, akivel immár harmadszor változtatjuk a helyezést, előttem túlságosan nagy sebességgel érkezett a kanyarba, megtorpanásig fékez, váltani nincs érkezése. „Csak ezek a kurva kapaszkodók ne volnának” szakad ki belőle – nekem sincs módom teljesen leváltani az elejét, középtányéron a lánc, lesz ami lesz, kiállva, izomból nyomom ki a minimálisan szükséges tempót. Megy ez… Érzem, hogy meglesz. Visszapillantok a tetejéről, a srác a biciklije mellett áll, el se kezdte tolni felfelé – pszichológiai hadviselés lett ez a javából, pedig nem annak szántam, a szükség vitt rá - de azt hiszem, végre tényleg sikerült a srácot leszakítani. A versenyt hegymenetben nyered meg, és völgymenetben veszíted el…

Végre! Az itatópont. Iszom. Aztán még egy kicsit iszom. De nem időzök többet, megyek tovább… ez a rövid pár korty most nem került helyezésbe.

Viszonylag könnyű helyen ér be a középtáv első néhány helyezettje. „Pálya!” Az bizony! Ezek a srácok kétszer annyit mentek; gyorsabban, mint ahogy én. A kijelölt útvonaluk eleje és vége megegyezik a miénkkel – értelemszerűen adok utat, az egyetlen részen, amelyik enyhén saras. Balról egy komoly dagonya húzódik a bozótosban – ez lehet a disznók kedvenc helye a környéken. A profik ijesztő tempókülönbséggel veretnek el mellettem, mintha se én, se a sár nem volna a világon – azt hiszem, az ő fogalmaik szerint ez nem is sár. Gyönyörűen viszik a gépet… próbálok a nyomukban maradni, legalább egy keveset. Így tanulhatsz a legtöbbet: ha egy profi nyomvonalát követed, ha hagyod a testednek, hogy ellesse a mozdulatokat, ahogy az összes kihívást egy számodra ki se rajzolódó határon megcsinálja előtted. Persze lemaradok… de ez a pár perc felejthetetlen élmény. 

Frissen irtott, aljnövényzetes szűkület, a kivágott bokrok töve pirosra festve. Előttem kiáltva jelzik, kézzel mutatják, hol fekszenek a kerékgyilkos tuskók. Átveszem én is a feladatot. Ezen a szakaszon nincs előzés – és figyelmeztetjük egymást a keréknyom-széles ösvény mentén elszórt veszélyforrásokra. Közel lehet a vége, meredeken szakít lefelé a sűrűben az út, észnél kell lenni, szinte a reflextávolságig sem látható be – s íme, itt is van Füred első pár háza, kifutunk az aszfaltra. Ismerős kanyarokkal irány a piactér, a befutó. Valaki nagyon törekszik mögöttem, kénytelen vagyok hajrázni, nekiengedem amennyire csak merem, sőt, a kanyarokból kihajló íven rá is tekerek. Ott a cél! Bemondják a nevem… közvetlenül mögöttem a szép vádlijú lány liheg, akivel az elején meccseltünk. Gratulálunk egymásnak. Hiszen versenyeztünk, a célig.

Hiszen versenyeztem. Korosztályomban 68-ból a 44. helyen beérve, abszolút helyezést tekintve a 142. helyen a rövidtáv 207 indulójából. Van hova fejlődni – akkor is, ha elsősorban nem a Meridás sráccal, az ifjoncokkal, vagy a vagyont érő naprakész gép nyergében ülő úrral versenyeztem, hanem saját magammal. A saját félelmeimmel, a saját merészségemmel. A pályán, ötven felé, balesetek ütött-kopottságaitól nehezült testtel. Boldogan állok a pálya szélén, várom Pisti barátom és a feleségét. Úgy állok ott, mintha megnyertem volna valamit. Elmondhatatlanul jó érzés…