Mikor becsukom a könyvet, az első
gondolatom még mindig a csodálkozásé. Ritkán kapom meg ezt a fajta érintést
így, amikor egy számomra idegen életrend történéseibe bámulok – hogy megérint,
mintha a magamé volna, idegenségében is mélyen emberi voltán túl pont az
idegenségével. Hiszen más a meséje és
más a realitása. Hisham Matar számára
teljesen más a magától értetődő, a magyarázatra nem szoruló. És pontosan tudja
ezt – új hazájának nyelvén fogalmazva, örökös kétlakiként, emigránsként létezve
folytonos idegenségekben, pontosan tudja, mit és milyen mélységig adhat át azáltal,
ha vállalja ezt az idegenséget. Ha úgy kezel engem, az olvasót, mint aki érti
és érzi annak a másféle életnek a ritmusát, kódjait, kiszólásoktól hálaadó
szavak szólásán át szokásokig és életrendig. Tudja, mit kockáztat – hogy sokan
nem követik majd végig a mesét, amely a mi modern mesélői hagyományaink ízeivel
is eljátszik azért; valahogy úgy, ahogy a svájci internátusi éjszaka
szélviharának zaja játszik el a kamaszodó hős érzékeivel. Nem magyarázza el az
idegenséget – amit elmesélne, egyetemesebb annál, semhogy odaférjen hozzá
korba, hovatartozásba, kultúrák különbségeibe (ez is milyen, maga a szó: mintha
tényleg lehetne bármelyik különb);
szóval hogy odaférjen hozzá életünk rendjeibe kapaszkodó bármiféle magyarázat.
Semmilyen magyarázat nincs befolyással a tényre, hogy nem az eltűnése napján
tűnik el az, akit a legközelebb érzel magadhoz – hanem minden közelség-érzet
ellenére sosem volt maradéktalanul előtted, valójában a születésed napjától
„eltűnt”, és ritka ajándék, mikor valójában rálátsz - arra, aki volt, aki neked
lehetett volna -; ha utólag, ha
hiába, akkor is.
Egy eltűnés anatómiája. Ahol a
csont maga a kultúra, az emigráns-létbe kényszerült, Egyiptomban élő egykori
„királyi miniszter” otthonba kapaszkodása, a majdnem ugyanolyan emigrációjában,
amely (picit) mégis más. Látszólag innen nő ki minden ok, a politikából, a
forradalomból, hiszen nem lehet
történelmen kívül élni, mondja Kamál Pasa el-Alfí a feleségének, amikor az
megkérné: ne adja tovább a múlt terhét. Nincs
semmi szégyellni valónk, épp ellenkezőleg – mondja a férfi. Ki beszél itt szégyenről? A sóvárgástól
akarom megkímélni – feleli az asszony. Egy asszony árnyéka, a halott anya
árnyéka – ő az első, aki eltűnik, túl korán. A hiánya és a hiányt betöltő új
feleség: Mona adják a zsigereket az anatómiához. A rajongás a mostohaanya iránt
volna így a bőr, a legkülső réteg – de valójában minden fordítva van. Hisham
Matar leginkább önfeltáró könyve ez – hiszen ő maga is elveszítette az
édesapját, aki Kadhafi rendszerének üldözöttjeként tűnt el, rabolta „haza” a
rezsim az emigrációból. És Hisham Matar legszebben eltávolított könyve: az
eltűnést csontig vetkőztető feltárás nem magát az apát keresi (és nem
elsősorban a saját gyászt mutatja fel – bár felmutatja!), hanem a szépséges
felelősségvállalást egymás felé: a rejtegetni valók, a titkok keserű ízét a
szájakban, és kimondásuk, feltárulásuk sokféleségét. Hogy hogyan válik a
feltárulás (ha késve is) érintéssé –
és hogyan lehet minden további érintést kizáró, szavakba csomagolt pofonná, ha
leleplezés.
Eszembe jutott a szövegéről a mikrográfia,
a díszítő indákba, a betűket formáló vonalakba, az írásba rejtett miniatűr írás.
Az arab díszítőművészet egyik legbájosabb eszköze. Matar a szemünk láttára épít
a rejtettre, a sorsba rejtettre, a titokéletre a látszó mögött, a titokra, ami
aztán mégis látszik – a leleplezéshez olykor elég ránézni egy arcra a tükörben.
De a történet szálait rángató, azt kirajzoló betűkbe írt titokbetűk is
titokbetűknek adnak otthont. Mindig marad egy réteg, amit nem mesél el, csak
érzékelteti a jelenlétét. Hol egy résnyire nyitva hagyott ajtóval, ahová
úgymond begurulhat a labda… idősebbnek
gondoltalak – szabadkozik Mona… van miért szabadkoznia; ebben a történetben
minden felnőttnek van: mind beleírja a sorsába a másik megrablását
titokbetűkkel. A mikrográfia jutott
eszembe: eddig két regényt olvastam Hisham Matartól, mindkettőben ott indázik
ez a befelé építkező szövegi tartalom, az elhallgatások kimondása, a még
mélyebb elhallgatások; és igen, legmélyebben a csönd. Valódi tartalmaink
feltárhatatlanságai: mindaz, amit megosztanánk, de nem lehet – apa nem adhatja
át fiának, szeretőjének, feleségeinek, mert magának
se mondja el. S amit az író hallatlanul finoman érzékeltet – olykor csak az
értetlenség, máskor (a legszebb helyeken) a megbocsátás önkéntelen gesztusainak
elénk tárásával. A hiányt, amit nem lehet átölelni. Amit nem lehet nem átölelni.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése