„Bizonyos dolgokra azt mondjuk,
megbocsáthatatlanok, vagy hogy soha nem fogjuk megbocsátani magunknak. De
megbocsátjuk – mást se teszünk.”
Búcsúnovellák. A
nyolcvan felett járó Alice Munro saját bevallása szerint ezzel a kötettel
búcsúzik az irodalomtól – s bár a jellemző témák, a letisztult stílus, a sorok
közül sütő empátiával elegy éleslátás nem változott, az alaphangban érezhető
bizony ez a búcsúzás. Mintha megbocsátóbbá, szelídebbé, nyugodtabbá váltak
volna a mondatok. Mintha a mindig kereső, válaszok után kutató,
élettörténeteket apró darabokra cincáló, egykorvolt döntések épp bevarasodott
sebeit felpiszkáló írónő egyfajta csendes belenyugvással szemlélné az életet innen,
a végéről: elfogadva az elszalasztott lehetőségeket, helyén kezelve a kudarcokat,
megbánva a megbánnivalót és megbocsátva a megbocsátanivalót.
Mert tudja,
hogy van mit – mindig van mit. Megbánni és megbocsátani egyaránt. Munro
novelláinak szereplői ezúttal is elhibázott döntések és kihagyott lehetőségek
ösvényein haladnak a vélt vagy valós beteljesedés felé – ám hogy mi várja őket,
ha elérik céljukat, a legtöbb esetben erősen kétséges. Hisz a vonatút végén,
mely új városba, új munkához, tán új szerető karjaiba visz, éppúgy lehet
boldog, hosszú élet, mint megalázó kudarc. A kisvárosból való szökés a lelkész
botrányos életű fia oldalán éppúgy tartogathat romantikus tündérmesét, mint lesütött
szemű hazakullogást.
Persze akad,
amit nem lehet megbocsátani. Egy szerető évtizedes csalását, kisstílű
hazugságát, melyben nem is annyira a tett maga, mint annak sunyisága a
bosszantó. Egy tragikus következménnyel járó gyermekkori hanyagságot, mely
magyarázatra sosem lel. Egy gátlástalan faképnél hagyást, melynek okára sosem
derül fény. Túllépünk. Elfogadjuk. „Mindig van egy reggel, amikor rájövünk,
hogy a madarak mind elrepültek.” Megtanuljuk tovább élni az életünket, úgy
téve, mintha sosem lett volna apánk, testvérünk, szeretőnk, vőlegényünk, aki
meghalt, faképnél hagyott, becsapott. Megyünk tovább. De nem bocsátunk meg,
igazán nem. Magunknak nem.
Valahol
rémségesen keserűek ezek a belenyugvással teli novellák. A lázadó kamaszlány, a
fiatal, városa és nemzedéke elvárásaival szembemenő ifjú költőnő, a munkájának
élő anya megállapodott, lehiggadt, már nem kergeti a vágyait. Már rájött, hogy
a madarak elrepültek. Ugyanakkor megkapóan szépek is – hisz elfogadóak. Munro
legnagyobb erénye tán hogy sosem mond ítéletet hősei felett, nála a legnevetségesebb
életet élő képeslapra illő háziasszony is szent a maga módján, ahogy a tehetséges,
kora béklyóira fittyet hányó zenész is. A kisgyermekével felkerekedő anya, a világvégi
klinikán elhelyezkedő tanárnő, a hallgatag rendőr, aki rendületlenül ápolja
feleségét, majd veszi szárnyai alá a kisváros többszörösen megesett
botrányhősét, egyaránt esendő, folyton hibázó, naiv karakterek, épp olyanok,
mint mi magunk. És Munro szelíd elnézéssel figyeli őket: épp ahogy minket is
figyelne. Ha számukra akad megbocsátás, tán akad egy kicsi nekünk is…
Sokszor
elhangzott a szerzőről szólva, hogy novellái erős önéletrajzi ihletésről
tanúskodnak – nincs ez másképp e kötet darabjaiban sem, ám ide keveredett négy
vállaltan önéletrajzi jellegű írás is. „Azt hiszem, ennél többet (és
közelebbit) nem akarok az életemről elmondani” – írja Munro a Finálé
bevezetőjében. Nem is kell, hisz elmond jóformán mindent. Mindent, ami az
eddigi novellákban is ott volt, mindent, ami a zsarnoki anya és az
egzisztenciális kudarcai alatt megtörő apa árnyékában felnőtt kisvárosi lány
személyiségét formálta. Mindent, amitől ilyen érzékeny, éleslátó, aprólékos
krónikása lett a hétköznapoknak. Különösen megkapó az „Éjszaka” apa-lánya beszélgetésének
felidézése. A váratlanul súlyos műtét után lábadozó kamaszlány nem mer
elaludni, mert rémképzeteiben látja, amint megfojtja saját húgát – ezért folyvást
kóborol a ház körül, míg el nem jön a reggel. Egy hajnalon apját találja a
konyhában, akinek egyszerű, józan, elfogadó mondatai visszahelyezik a lányt a
rémálmokból a valóságba. Sok-sok évvel később, már a felnőtt teszi hozzá: „Arra
gondolok, talán azért vett jobb ruhát, mert egy reggeli időpontot kapott a
bankban, hogy megtudja, nem vehet fel több hitelt, ami nyilván nem lepte volna
meg. Olyan keményen dolgozott, ahogy csak tudott, de a piac nem lett jobb, és
neki új megoldás után kellett néznie, hogy minket eltartson, és az adósságunkat
is visszafizesse. Vagy talán megtudta, hogy anyám reszketésének neve is van, és
nem fog abbamaradni. Vagy hogy egy lehetetlen nőt szeret. Nem számít. Attól
fogva tudtam aludni.”
Néha csak ennyi
kell. Pár elsimító mondat, egy józan külső szem, egy kar, ami visszahúz „világunk
talajára”. Egy aprócska kegyelmi pillanat, ami kiránt az őrületből és erőt
ad a továbblépéshez. Ezek a drága pillanatok mentenek meg minket. Leginkább
saját magunktól. Néha tényleg csak ennyi kell…
Kiadó: Park
Fordító: Mesterházi Mónika
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése