Semmi világrengetés. Csak ismerős
problémák másféle köntösben. Ugyanazok a félreértett mondatok, amelyek pont a
beléjük csempészett éltől lesznek félreérthetővé, hiszen azzal vágod meg a
másikat és (ennyi év után) nyilván ott, ahol a legjobban fáj. Ahogy az éleződés
kinövi magát, egyszer csak a legfontosabb lesz, mindennél fontosabb; ami
kinőheti magát szakítássá, önpusztítássá akár (akkor is magad, ha benned a
másikat…), ami elvághat múlttól jövőt akár – ha nem erősebb nála a közösen
megélt és mesélt (legtöbbször elmesélhetetlen, banális apróságokból egymáshoz
fércelt) közös mese.
Jesse és Celine épp Görögországban
nyaralnak ikerlányaikkal és Jesse fiával – akit a férfi a nyitó jelenetben tesz
fel a repülőre, hogy hazarepüljön az államokba, a volt feleségéhez. Példaszerű,
hogyan ad jelentőséget ennek az elköszönésnek az a rengeteg fájdalom Jesse
szemében, ahogy néz a fia után… pedig a felesége szerint jó apa, és Hanknek
(saját bevallása szerint) ez volt élete eddigi legszebb nyara. Példaszerű, hogy
mennyire fáj Jesse-nek, hogy a fiának nem ő a bizalmasa, hanem Celine, mennyire
nem veszi észre ezt a nő: amikor a fiú felhívja a repülőről, eszében sincs
Jesse-nek átadni a telefont… Persze akár már ezt is játszmából nem veszi észre
Celine; a „látod, nincs szüksége rád…” általa később érvként is elénk tárt
olvasatát hangsúlyozva. Belekezdtem és a legfontosabb elhangzott: ezek
játszmák. A játszmáink. Erről szól a harmadik film a megismerkedés, és az újból
egymásra találás után ismét 9 évvel – erről mesél Linklater, Delpy és Hawke,
akik nagy bátorsággal és közösen meglepően mélyre nyúltak az első két film
feltárta lehetőségek: a filmes „múlt” kútjába.
A rendezésről csak annyit: nincs
annál szebb, mint mikor egy (másik filmben bármikor szokásos,
közönségmanipuláló, hamis) szeretetmonológ megkapja, amit érdemel – a zavart
hümmögést és terelést. A jelenet, az asztali beszélgetés a vendéglátóval és
barátaival – ez az egy asztali beszélgetés messze túlmutat bármilyen
iparos-munkán! Iróniával többszörösen itatott rétegei vannak – s nem mellesleg
ez az első alkalom, amikor mások társaságában, mintegy kívülről, a többi szereplő
szemén át nézhetünk az eddig kizárólag egymással interakcióban követett
párosra. Pont akkor, amikor kell, hiszen a vitájuknak ez a „mit gondolok arról,
aminek látszom” lesz az egyik legfontosabb rétege…
A társaság ugyanis (maguk is
szülők, ugye) megajándékozza a párt egy teljesen szabad estével, a közeli
kisváros szállodájában foglalt szobával, gyerekek nélkül, kettesben. A barátok
gesztusa jó szándékú, de nem vall mély emberismeretre – az egymásra fordítható
idő nagyon könnyen felborul, ha két ember ennyi idő után lehetőséget (főként
teret és időt) kap a szemrehányásokra. Szinte mindegy, milyen apróság lesz elég,
hogy feltörjenek a másik által untig ismert sérelmek, hogy előkerüljenek az
egymásra fent élek. A nőnek például nem fekszik a múzsa-szerep, irritálja – a
férfinak nem tetszik az érzelmi vezetettség a döntésekben, amely az ellenzéki
aktivistából aktuálisan kormányzati tisztviselőt csinálna. A nő látszólag
kiborul a gondolattól, hogy Amerikába költözzön - hogy Jesse ott helyben
lehessen vasárnapi apuka -; valójában maga a tény borítja ki, hogy a szerelme
egyáltalán életben tartja magában ezt a dilemmát. Az a sértettség munkál benne
még mindig, amit az előző film alapozott és mutatott be - a másik élet puszta
ténye az életükben, amelyben volt feleség és fiú van - az ellentmondással
együtt, hogy Jesse fiát, Hanket valójában tényleg nagyon szereti. A férfi látszólag
kikészül a felesége sértettségeitől, hogy a sikere csak otthon nem siker, sőt szinte
valamiféle szégyellni való ballépés a felesége szemében… hiszen Celine valójában
sose bocsátotta meg a tényt, hogy a férfi „kiadta magukat” (két kötetben is); a
belső életüket valamiféle szereppé téve ezzel, aminek meg kellene felelni nemcsak
az ismerősök, barátok, de akárki idegen szemében. Holott ennek a helyzetnek tényleg
minden „föle” Jesse-nek jut – a nőnek tényleg nem marad más, mint a gyomrot
égető savó: a hamari anyaság elvágta, megkeserült álmok…
Milyen érdekes: a legtöbb párkapcsolat
tényleg ilyen áldozathozatalok üzlete, ahol ráadásul egyik fél sem látja
tisztán a másik áldozathozatalát (gyönyörű a pillanat, amikor a filmben a
szemünk láttára nem hajlandók látni) – sőt, adott esetben normális, elvárható
viselkedésnek látja a másiktól kapott ajándékot. Milyen érdekes: a legtöbb
normálisan működő párkapcsolatban hasonló vonalrajzok mentén zsizsegnek a
kapcsolat húsát adó, soha meg nem oldott, görgetett konfliktusok – s amióta
ilyen könnyen szakadhat az egybekötött (nem követelmény, hogy ember szét ne
válassza), a legtöbb kapcsolatot ezek cincálják szét. Tényleg nincs mit tenni
velük… Hallatlanul vicces momentuma volt a filmre szánt estének, hogy nézése
előtt mi is összekaptunk valami apróságon – s a látottak szinte tankönyvien
mutatták meg, hogyan. Ez a film egy komplett párterápia, ha van bátorságod a
kellő öniróniával nézni.
Ezek a valódi konfliktusaink. A
legtöbb látványos és szörnyű „következmény” mélyén is ilyen kibeszélhetetlen
banalitások, pötty dilemmák, mikronnyi mérgek magva lakik. És tudod, mit?
Tényleg csak remélhető, hogy, amikor ezek nőni kezdenek az egymást szikráztató
pengék élei mentén, erősebb marad náluk a bármelyikünk közösében a közösen egymásnak
mesélt mese. Hogy tényleg addig tartson, míg a halál el nem választ…
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése