Így, hogy láttam néhány filmjét,
bátran kijelentem, hogy Linklater a filmzáró félmondatok, párbeszédek,
elsuttogott ellenpontozó szavak elvetemült és pofátlan bajnoka! Pokolira tudja,
hogy nyomatékosítson az utolsó pillanatban, rakja a kép alá a szót úgy, hogy
amikor felállsz, az egész filmje ott bimbózzon benned a zárómondatoktól, és
másnap, harmadnap is nyíljon belőle újra a film, mint valami agyba telepített
virág… de azt hiszem, inkább kezdjük az elején – egy figyelmeztetéssel: lehet,
hogy megint túl sokat árulok el. Úgyhogy vedd ki tékából, töltsd le, nézd meg –
nem fogod megbánni, főleg, ha láttad az elsőt! Csak akkor olvasd tovább, ha nem
zavar a feltáró fecsegés; jelzem ez pont az a film, ahol szerintem nem számít.
Lehet úgy élvezni, mint egy operaelőadást: ott is tudod a mesét, mégis élvezed…
Persze a mese is megér egy misét
– mert nemcsak következetesen, de igen frappánsan válaszol az előző filmvég
nyitott kérdésére. A „találkoznak, vagy sem” játékát a legügyesebben, a
szereplőkből bontja ki – azzal, hogy az igazi kérdés a „mikor”. Mert persze
hogy nem jön össze fél év múlva a randevú Bécsben – egyfelől sorsszerű akadály
súlyosbítja a lány enyhe neurózisát, másfelől a peronon hiába várakozás az első
film lezárásában megismert helykereső fiút pályára löki. Akinek nem volt elég
az élmény, az megkapta hozzá a mélységet… szegény Celine! Akinek pedig az
élmény önmagában elég volt, az táplálkozott belőle, felkajálta (és persze el is
emésztette közben): Jesse regényt írt abból a bécsi éjszakából; eladja,
karrierre váltja (ha innen nézzük: kurvának löki) az emlékeit. Immár kilenc év
telt el, s a fiú épp a párizsi sajtó célirányos faggatózását tereli (valódi
személy-e Celine…) a francia kiadója könyvbemutatóján, amikor oldalt, félig a
színfalak mögül feltűnik a lány teljes valójában. Az igazi kérdés a „mikor” –
mert ettől a sajátos ízű helyzettől (hisz a lány olvasta a könyvet) az első
pillanattól egyszerre kínos és érzelemmel telített a találkozásuk; ráadásul
fokozottan távlatba helyeződik visszamenőleg az előző film nem egy gesztusa.
Egyrészt rögtön kiderül: az írók, a rendező látták maguk előtt ezt a folytatást
és annak fényében forgatták le a Mielőtt
felkel a napot – másrészt rögtön kiderül: a két reményteli, tehetséges
fiatal valóban isten kegyelméből való színész.
Tényleg nagyszerű a történet íve
– gyönyörű, ahogy elsőre üresbe fut a lány mentegetőzése. Jesse nem tesz
szemrehányást. Igen, tényleg feldolgozta az emlékeit – nyilván nem utolsó
sorban terápiás céllal. Nem lehetett jó érzés azon a peronon egyedül… de lett
egy története, egy nem mindennapi, amit elmesélhetett. Lett egy története, amit
elmesélve palackba zárt üzenetet dobhatott az emberiség óceánjába – a
reménnyel, hogy rátaláljon a lány. De közben lett egy élete is; a feldolgozott
múlt teret engedett a jövőnek: felesége lett, fia, kötelességei – és várja a
repülőgépe. Egy órája van a lányra, azt is a kötelező reptéri ügyintézés
idejéből lopná. Annyira gyönyörűen hozza Ethan Hawke ezt a kettősséget: ahogy
folyamatosan játszik az arcával a beteljesült remények öröme és kínja; a tény,
hogy mennyire felkészületlenül érte, valójában mennyire készületlenül Celine
megjelenése…
Tényleg nagyszerű a történet íve
– mert a két ember a zavarból ott és akkor (egy autó aurát préselő, zárt
terében) jut el a valódi érzéseiig: amikor és ahogyan kell. Szemrehányás és
harag – gyönyörű, ahogyan a szavakkal végre tényleg egymáshoz érnek! Nem szabad
Celine szemrehányásait a neurózisára fogni! Valóban van mit felhánytorgasson:
nagy mértékben a fiún múlt, hogy nem cseréltek címet, telefonszámot – a
puhaságán, hogy nem mondott ellent, nem állt ki magáért (hisz Celine-nek a
könyvből nyilvánvalóvá vált: pontosan érezte a fiút, és a fiú is pontosan őt…);
persze az más kérdés, hogy valójában Jesse könnyed természetéből fakadóan boldog
lehetett így is azzal az egy
éjszakával – hisz táplálkozott belőle. Ezzel együtt nagy lecke ez uraim:
jelezni kell, ha a nő húzta játéktér túl szűk a vágyaitoknak! Főleg mivel
jobbára a nő maga is ezt szeretné… mert valójában Celine nincs mit felhánytorgasson:
hölgyeim, a provokatív cáfolandókkal való játék csúful visszaüthet, sors szülte
kalicka lehet belőle, amihez mérve minden valóban elétek toppanó pasas szürke
és hideg lesz, nem lesz versenyképes: a „lehetett volna” gyönyörű
hiábavalóságához nem lesz mérhető. Annyira gyönyörűen hozza Julie Delpy ezt a
kettősséget, ahogy a rajongás és szemrehányás közt cibálják az érzelmei –
mintha színészileg is lekerült volna róla minden babaháj…
És a vége… ezért a záró
párbeszédért megéri megnézni a filmet, úgyhogy ezt tényleg nem árulom el. S ha
akadt olyan elvetemült, aki nem látta, de ezt a bejegyzést mégis elolvasta
idáig, hadd nyugtassam meg: ez a film (akár az opera) minden fordulata pontos
ismeretével együtt is maradéktalan élvezet. Most már nagyon furdal a kíváncsiság,
hova „érezték tovább” az alkotók Jesse és Celine szemünk láttára kibomló
személyiségéből a harmadik filmet...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése