Andrej Tarkovszkij: Stalker

A kietlenségbe látunk legelőször. Egy kocsma mállott, salétromos falú kietlenségébe, ahova megérkezik a Professzor. Aztán egy otthon elszegényedett kietlenségébe, ahol a Stalker ébredezik; a nemrég szabadult bűnöző, akinek egyetlen bűne, hogy nem tud meglenni a Zóna nélkül. Málló vakolatú, hajnali utcai fények közé érkezik az Író is, a tiltott terület „partján” tengődő halott ipari negyed, vasútállomás és pályaudvar kietlenségébe – a Zóna, a csodák csodája kerítése mellé. Ők hárman keresik az utat a lezárt világ szívébe, ahova azonnal csapatokat küldtünk, de nem tértek vissza. Elhanyagolt elhagyatottságból indul a három behatoló, az ismeretlen elhagyatottságba.

Az én szememben Andrej Tarkovszkij legszeretettebb filmje. Ahol a zarándoklat minden momentuma sokértelmű, és mindvégig rólunk mesél – olykor meglepő bátorsággal bontva le akár a dialógusokban kiépülő didaktikus rendszerek „mesenyelvi korlátait” is. Mit akar az „én”? Mit akarunk a világtól? Pontosan kitől akarjuk ezt a mit? Lehetne játszani ezzel, de úgy járnánk, ahogy az Író: kiásom az igazságot, de helyette egy darab nem is mondom mit találok. El lehetne mesélni, Sztrugackijékat, meg a Piknik az árokpartont, de ezt érintőleg már megtettem; s a dolgot az alig több mint kiindulópontként használt alapanyag valójában alig is érinti. Inkább mesélem – nem is a történetet, hanem az értelmezésem; higgyétek el, ahány néző, annyi értelmezés: a film felkínálta végletek közti árnyalatok annyi kapaszkodót kínálnak a saját véleményed kialakításához (voltaképp a saját véleményed megismeréséhez), ahány nézet mentén csak értelmezhető a világ. Ha valakit mégis zavarna – az nézze meg! Nézze meg, és jöjjön vissza, akár vitatkozni.

A film gondolati ereje maga a Zóna. Megérkezünk a Zónába, s a filmbe az addigi piszkos szürkésbarna tónus helyett beköltöznek a színek. A színek – és az első roncsok. A szolid diszkrécióval fotózott fegyveres hullák. Ez a hely gyönyörű és veszélyes. Mint az élet. Valaki idióta módon kitervelte – reklamálja az író. Hihetjük, hogy veszélyes, de olyan, amilyenné mi tesszük – válaszolja a film egy másik pontján a Stalker. A Zóna változik. Ahol ösvény volt, ott most csapdák vannak, minden madárrikoltás, feltámadó szél, minden apró változás jelentőségteljes és közöl. A legrövidebb út halálos. A hosszabb út is, csak azon ritkábban járnak. Ez a folyamatos változás birodalma, ahol az erő merevsége elpusztít, a gyengeség meghajló alázata élni enged. A Stalkernek többször meggyűlik a baja az útitársaival. Látszólag az író okozza a több bajt, romboló iróniája többször taszítja kényszerösvényekre a zarándokokat. Látszólag az Író az ügyetlen, a Professzor a gyakorlatias. De ahogyan haladnak előre ez is – mint minden – átértékelődik. Ahogy haladnak a cél, a Szoba felé, ahol teljesülnek a kívánságok.

Ez a film utazás befelé. Többféle értelemben is. A Professzor, az Író, a Stalker – alapvetően (a legfelső réteg látszólagos didaxisában) racionalitás, emóció és hit. De a szemünk előtt lassan kibomlik a dialógusok álcahálója alól: leginkább azzal küzdenek, amit egymásról és magukról gondolnak. Ez a párbeszédek „kalandfilmje” – csak hogy egy példát mondjak: az író a kételyt misztifikálja, a tudós a kételynélküliséget – a Stalker pedig konkrétan nem érti, a kétely mire jó. Az Író és a Professzor mint egy kettészakított agy két féltekéje: a maga terepén mind a kettőnek igaza van. De ha ez utazás befelé: akkor ez az igazság önmentő hazugság, s míg egymásét mind a ketten világosan észlelik, vakok eközben a magukéra – s vitájuk hallatán a Stalker arcán egyre többször olvasható: megint kiket hoztam én ide! Ha durván fogalmazok: e vita alapján minden világnézet valójában hiányokon alapul – valamit kényszeresen nem vesz figyelembe egyik sem, hogy kiegészülhessen. Így persze vitatkozni sem képesek egymással, hiszen mást értenek ugyanabból a szóból.

A Professzor, az Író és a Rendező

Ez a film utazás befelé, önmagunkba. Mert mindig azoknak kell elöl menni, aki nem ismerik az utat. A kis megvilágosodások vízfoltos rétjei után a kongó falú, halálos csatornába. A Stalker csak látszólag vezető. Az utazókat a kívánságok vezetik, nem ő. Az vezet bennünket, utazókat, hogy szembenézhetünk a kívánságainkkal. A Stalker egyetlen kívánsága: a Zónában levés. Óvhat, jelölhet ösvényt a többiek vágyainak, értelmezheti szeretett világát – de mivel nincs kívánsága, ő maga nem talál utat. Nem talál utat önmagába – mert nincs rá szüksége, hogy találjon. Ő az egyetlen, aki nem szemérmetlen, ő az egyetlen, aki a Zónában mindig maga körül hordozza a szobát. Elveszítheti, mint a Tanítónak nevezett stalker, aki behatolt a számára tiltott világba, többféleképpen is – megbüntették, s így lett Magányos Farkassá az önpusztításig.

Mert ez a film saját, erős szimbolikus nyelven mesél. A vonat zakatolása a Zónán kívül indulókkal elegy, fülsértő támadás; a hajtány csettegése a síneken abban a csodálatosan feszült jelenetben – ahol a három férfi az ismeretlenbe tart – meditációs objektum. Meg is érkezik ide, kibomlik a síncsattogásból aztán a zene, lassú élességgel szívdobogó, szinte földöntúli, minimál-ipari „zene”, ami mintha csak a feszültségtől kiélesedő fülek tréfája lenne. A lámpát mindenki a körte elpukkanásáig csavarja fel – a saját magunk gyújtotta fények vakító, elviselhetetlen világossága időleges. A víz e filmben (mint Tarkovszkijnál mindig) tisztító elem, vízbe merülni, ázni megtisztulást jelent – míg a hiánya: a sivatag, a kiszáradt, porforgós folyómeder maga a megsemmisülés. Ahogy a Stalker a vízben maga körül hordozza a szobát – a képi költészet legjava. Mindig feltűnnek mellette a vizekben a szoba kőpadlóján elszórtan heverő tárgyak.

Vágyaink tárgyai. János jelenéseiből hallunk, és közben a Stalker pihenő teste mellett a vízben a jellegzetes kőpadlón feltűnnek a tárgyak, a mi hívságaink. Fegyver és pénz, a kábítás injekciós tűje, szentkép és kondom, bilincs és rádió, mesterséges fényeink és hangjaink rekvizitumai, a mohóság tányérjai. Az Író mesél a zabálásról, a kultúrát és alkotókat, hovatovább jövőt zabáló korról - elképesztő, miket látott Andrej Tarkovszkij, világos elmével miket látott előre…-, a fogyasztásról, még a fogalom ismerete nélkül! A vágyaink, amelyek vezetnek, s eközben meg is fosztanak önmagunktól. A Stalker látja ezt, tehetetlenül, hitében mindig jobbat remélve – de az ő hite sem terjed odáig, hogy a családját el merje vezetni a Zónába. Nem mer szembesülni vele, hogy a felesége is elbukhat - az ő szemében el -, mert mi van, ha annyi hányattatás és próbatétel után a szeretettje sem mer belépni a Szobába…

Mert a Szoba a legtitkosabb vágyunk teljesíti. Nem a fennhangon kiabáltat. S a legőszintébb, legtitkosabb vágyaink teljesülésének mi magunk állunk az útjába! Mindegy, hogy az előítéleteink, korlátoltságaink; avagy erkölcseink, őszinte szégyelléseink akadályoznak benne – de ki mer valóban szembenézni vele, valójában mire is vágyik? Papolunk az önismeretről, de ki meri valójában ilyen mélységekig megismerni önmagát? Ennyire mélyen önmagunkba, befelé utazás ez a film!

Hinni nincs értelme? Hinni gyávaság? Hinni? Önmagában ez a három mondat semmit sem jelent. De van remény, amíg egy költemény ereje egy kislány szemébe költözik.