Szinte semmit nem tudtam Eduardo
Sacheriről és műveiről amikor elhatároztam, hogy nekem bizony ez a könyv kell, sőt, nem láttam a regény alapján készült
(2010-ben a legjobb idegen nyelvű alkotás Oscar-díjával kitüntetett) filmet
sem (pótolandó!). Túlzás lenne azt állítani, hogy a fülszöveg annyira magával ragadó lenne,
és még a borító sem tetszik (utálom a szemes borítókat). Hogy miért ragaszkodtam hozzá mégis?
Mert még soha nem olvastam argentin krimit (fogalmam sincs, hogy olvastam-e
egyáltalán argentin irodalmat...), és mivel épp telítődni készülök az
angolszász szórakoztató irodalommal, pont jól jön ez a változatosság. Megérne egy
cikket, hogy miért ez a felülreprezentáltság a mai könyvpiacon – a skandináv
krimik betörésével ugyan árnyalódott a kép, de még mindig fájóan nagy
százalékban uralják a terepet az amerikai és angol regények. Pedig minden
valószínűség szerint máshol is tudnak jó krimit (sci-fit, fantasy-t,
romantikust, akármit…) írni. Ahogy arra Eduardo Sacheri könyve remek példa.
A Szemekbe
zárt titkok sok tekintetben a skandináv krimik nyomvonalát követi –
jelesül: a krimi itt csupán egy a sok réteg közül, és nem is feltétlenül a
legfontosabb. Ezzel együtt markánsan különbözik is északi testvéreitől, jóval
érzelmesebb, merengőbb, nosztalgikusabb, mondhatni kevésbé „hideg”. Persze
azért elfojtásokért és némi pszichologizálásért Dél-Amerikában sem kell a
szomszédba menni. A krimi csak az egyik réteg – mellette legalább annyira
hangsúlyos a főhős évtizedeken átívelő romantikus vágyódása (na, ez most
rettentő szappanoperásan hangzott, és bizonyos pontokon az is, ezzel együtt
egész jól működik); az argentin igazságszolgáltatási rendszer fals működése egy
diktatúra kialakulása közepette; s mindenekelőtt (bár jelentőségére szinte csak
az utolsó utáni pillanatokban derül fény) egy feldolgozhatatlan trauma
lélekromboló, önmagunkból kiforgató hatása.
Mert ugyan nincs az arcunkba tolva veretes
tanulságként, és sokáig csak amolyan búvópatakként üti fel a fejét itt-ott a
szövegben, a lényeg mégis csak az: vajon mire képes az ember, ha az impotens
és/vagy hatalmat kiszolgáló úgynevezett igazságszolgáltatás cserben hagyja egy
felfoghatatlan bűntény következményeivel? Mennyire forgatja ki önmagából a
fájdalom, a kudarc, a magára hagyottság, az érzés, hogy senki sem segít rajta?
Meddig vezetheti el a jogosnak vélt bosszú? És vajon mi, ha rájövünk, meddig
jutott, mit gondolunk róla? Mit tennénk, ha ott állnánk abban a békés ligetben
és a saját szemünkkel látnánk, mivé fajul az ember, ha úgy érzi, nincs más út,
magának kell kézbe vennie a végzet irányítását?
Sacheri okosan vázol fel kérdéseket – anélkül, hogy bármit kimondana. Nincsenek
kérdések, nincsenek válaszok, nincsenek közönségbarát patronok. Régmúlt van,
félig az emlékezet homályába vesző gyilkosság és nyomozás, beletörődés,
elszalasztott lehetőségek, pillarebegtetős vágyódás évtizedeken át, lassú,
komótos múltidézés és egy pofán csapó befejezés, melynek mégis olyan szépen
ágyaztak meg az események, hogy bármily borzalmas, csak azt mondhatjuk: így
kellett lennie. A történteket felidéző Benjamin Chaparro is valahol ezt mondja.
Az idős, épp nyugdíjba vonuló bírósági titkár üres idejének elütése kedvéért
kezd bele az őt évtizedek óta nyomasztó zátonyra futott nyomozás históriájába –
mintha könyvével akarna igazságot szolgáltatni áldozatnak és (valahol)
bűnösnek. S közben annak rendje és módja szerint belemerül saját múltbéli
döntéseinek zavaros következményeibe is.
Komótos, írtam, pedig írhatnám azt is,
hogy lassú – de ez manapság, amikor olvasmányélménytől is akciófilmes
gyorsaságot várunk, bír némi negatív felhanggal. Sacheri (Chaparro) könyve
olyan öregesen csordogál. Mintha minden szót külön-külön megfontolna. Mint aki
már nem siet sehová, hisz tudja: nincs
már hova sietnie. Hitelesen öreges ez a hang – amely olykor kiszól az
olvasóhoz: ugyan már, ha unná, várjon még egy kicsit, lesz ez a sztori
fifikásabb is… És tényleg. Kell ez a komótos tempó, ez a ráérősen mesélő
nyugdíjas „szerző” ahhoz, hogy hitelt kapjon a csattanó nem-csattanó jellege:
amikor már mindent láttunk, amikor már mindent elfogadtunk, amikor már „túl
vagyunk mindenen”, akkor nincs csattanó, ami megrengesse világunk. Az a
fiatalság sajátja.
Néha rémesen idegesítő ám ez a Chaparro.
Úgy megráncigáltam volna, hogy ne álljon már ilyen mélán a történelem
viharaiban, ne hagyja, hogy csak úgy átnyúljanak a feje fölött, ne hagyja magát
fenyegetni, üldözni, kiiktatni. Küzdjön már egy csöppet – magáért, az
állásáért, az életéért, a nőért, akit szeret. Nem küzd. Nem akcióhős ő, nem is
tökös krimifőhős, csak egy hétköznapi kisember, aki szörnyű dolgokat látott.
Kisember, akit a diktatúra egy perc alatt bedarál, akit az erőszakszervezetek
úgy iktatnak ki, mint legyet a falon, aki morzsányi igazságérzetért cserébe
legtöbbször igenis otthagyja a fogát. Ez a kisember-szemszög teszi helyre tökéletesen,
miért nem kapunk igazából semmit a hetvenes évek argentin diktatúrájából, amit
a fülszöveg ígérget – frászt nem kapunk. Megkapunk mindent, amit a benne élő
egyszeri ember megkapott. Falakba ivódó rettegést, csontig hatoló félelmet, fel
nem tett kérdéseket, beletörődést.
Beletörődést, mely elképzelhetetlen
indulatokat szít – és emésztő titkokat vet el. Chaparro legbátrabb gesztusa,
hogy nem hagyja magát tovább emészteni e titkok által, hanem kiírja őket
magából. Sacheri remekül ábrázolja a küzdelmet, mellyel egy ilyen
kiírás-gesztus együtt jár: könyve így nem is a gyilkos utáni nyomozástól lesz
pszichothrillerré, hanem attól az úttól, melyet a főszereplő a saját múltja
titkai közt bejár. És ettől lesz valódi…
Kiadó: Agave
Fordító: Smid Bernadett
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése