Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány

Egy biztos: Paolo Bacigalupi nem talál bennünk túl sok szeretnivalót, ha ilyennek ábrázol. Hogy szinte egyetlen szereplőnek jut csak akkora lélek és szív a történetben, amit nem ír felül egy ponton túl a puszta érdek; s pont ezt az egyet nem szülte anya. Egyéb bajom nincs is a könyvvel – sőt. Nehezen hiszem el, hogy első könyv (pedig az), nehezen hiszem el, hogy a nagy kiadók elengedték (pedig el); és értem miért halmozták el díjakkal, Hugotól Nebulán át Locusig. Merthogy a mesterség finom, stabil birtoklásának adja többszörösen is tanújelét e művében a szerző. Tanúságtételét annak: képes ijesztően pontos víziót álmodni a ma bizonyos tendenciáiból, a Monsanto nagyipari génmanipulációinak, az ug99 gabonaüszög megjelenésének, a steril magvak létrehozásának híréből – úgy továbbgondolva mindezt, hogy felfoghatóvá legyen a könyvét átható kalóriaéhség. S képes ezt a víziót eldugni az egzotikumba, olyan stabil kézzel, hogy elfelejtsem: ő maga is a farang, ő maga is megvetett fehér, aki legfeljebb turistaként tölthetett alig pár hetet Bangkok utcáin.

Nehezen hiszem el, hogy első könyv, mert Bacigalupi profin adagolja az információt, úgy a világáról, ahogy a benne játszódó történetről. Ez a világ túl van az energiaválságon, lendkerekes hajtású eszközeikhez hatalmas elefánt-klónokkal: megodontokkal húzzák fel a lendrugót, az irodákban tekerős számítógépek, az utcákon a bicikli az úr, léghajók és klipperek próbálják visszahozni az Összehúzódás bezárkózó kora után újfent az egykori Terjeszkedésre jellemző világkereskedelmet. Élelmiszerválság van, a számtalan génrippelés következtében kialakuló világjárványok, a cibiszkózis, a hólyagüszög kinyírták a biodiverzitást. Vigyáznom kell, mennyit fecsegek: minden további elcsöppentett infóval a könyv erejéből veszek el, mert valóban mesteri, ahogyan feltárul maga a vízió, ahogyan ez a sokszereplős, ügyes történet kibontakozik. Amit nem is érintenék bővebben. Olyan, mint valami bonyolult viktoriánus csoport-tánc – tucatnyi alaposan kitalált, előítéleteiben, motivációiban, esendőségeiben teljesen (olykor túlságosan is) emberire alkotott szereplő mozog a lapokon, több ügyesen egymásba gabalyított szál mentén.

Nehezen hiszem el, hogy a nagy kiadók elengedték, pedig nem kéne csodálkoznom rajta, hogy kockázatosnak véltek egy kevésbé ismert kultúra (egy nem elsődleges egzotikus amcsi turista-célpont) jövőjébe álmodott fantasztikus regényt, ahol a fehér ember szerepe minimum kétes – de semmiképp sem misszionáriusi, tanítói, vagy megmentői. Hogy ennek ellenére komoly siker lett, az egyrészt okot ad némi reményre a világ vezető hatalma lakosainak szellemi állapotával kapcsolatban, másrészt nyilvánvalóan a díjaknak köszönhető. Bacigalupi megteszi a magáét: múltat és álmodott jövőt rendkívül ügyesen vegyít, a tradíció és a vízió nála egyensúlyban van. Szinte érzem az algatartályok, a csatornák, a khlongok bódhi pontyok lakta bűzét, a vér és a félelem fémes szagát, a szentélyekben meggyújtott füstölők nehéz illatát, a piacok gyümölcsárusai körül legyeket felhőbe vonó érett illatokat, a kertek virágait. A korrupció mindent átható verejtékszagát. A tradícióra épülő vízió ügyesen varázsol álomország Bangkokjából jól olvasható jelent, amelynek „emberisége” megérett a végső járványra.

Ügyesen gondolja tovább a szerző az evolúciót – ha már annyi mindenbe nyúlkálunk a koszos kezünkkel, ózonlyuktól a globális felmelegedésig, miért ne lehetnénk hatással a természetes kiválasztódásra? Miért ne, ha már annyi természetiből csináltunk a magunk machinációival természetellenest? Miért ne lehetnénk istenévé önmagunknak? Sok apró történet – és néhány nagyobb: van Vogt Slanja például – eszembe jut, ahol már játszottak írók ezzel a tabuval, nem is szellemtelenül; ámde most először éreztem a vízión a lehetségesség keserű súlyát. S ez akkor is nagy dolog, ha felmérhető a különböző szálak mintaadó története szinte kivétel nélkül, a Taipantól a Szigorúan piszkos ügyekig. Egyáltalán nem baj, ha valaki mintát követ, amíg így teszi – amíg így rá tudja pakolni a valóságesélyt egy elképzelt jövőbe álmodott történetre. Amely történet továbbgondolásra csábít. A felhúzhatós lány nyitott befejezése nem követeli a folytatást; helyette olyan elegáns, nem tolakodó megoldással él a szerzője, amely nem is zárja ki. A történet mellesleg köszöni szépen, jól van, így, magában is. Íróiskolákban kötelezővé tenném: sorsokat fordító emberiség-fordulópontokról minimum ilyen színvonalon tessék álmodozni!

Kiadó: Ad Astra

Fordította: Horváth Norbert