Szögezzük le az elején: Ulickaja nekem szent. Elkötelezetten
(hovatovább: fanatikusan) rajongok a novelláiért, kicsit kevésbé
fanatikusan, de azért rajongok a regényeiért, és a tavalyi év egyik
legszebb emlékeként őrzöm, amikor majdnem testközelből hallgathattam őt a
Puskin moziban. A meséi eddig mégis kimaradtak. Amikor két évvel
ezelőtt megjelent az első mesekönyve magyarul, Történetek állatokról és emberekről címmel,
húzódoztam és fanyalogtam, ostoba előítéletből persze: valahogy azt
éreztem, nekem ne írjon „gyerekmesét” az, akit én napjaink egyik
legnagyobb szépírójának tartok.
Persze mindig is
divat volt és valószínűleg lesz is, hogy „komoly” írók meséket írjanak –
csak én nem tudok maradéktalanul megbarátkozni ezzel. Viszont épp a
tavalyi könyvbemutató (és tárgya, az Imágó)
erősítette meg bennem végképp, hogy Ulickaja eztán akármit ír, nekem az
kell, így amikor az idei Könyvfesztiválra a Magvető gondos életmű-kiadó
lévén, kihozta a második mesekötetet, úgy döntöttem, teszek egy próbát.
Nem bántam meg…
Ezek a rövid kis történetek (mert
nem igazán mesék, pláne nem gyerekmesék) hordozzák ugyanazt a
bölcsességet, emberismeretet, szeretetteliséget, amit a novellák,
kisregények, regények. Azzal együtt is, hogy – akárcsak a hosszabb művek
– a mesék is komor, kopár, nehézségekkel teli időben és helyen
játszódnak: bár nincs megnevezve, a helyszín felismerhetően a második
világháború utáni Szovjetúnió; a szereplők nehéz körülmények közt,
hovatovább nyomorogva számolják napjaikat, mégis: megtalálják azt a
cseppnyi napfényt, ami beragyog még a leglepusztultabb bérházakba és
legnyomorúságosabb tanyákra is.
Tán épp ezért
főszereplők a gyerekek. A gyerekek, akik képesek a végsőkig elkeseredni,
és magukat szegényházba vizionálni, miután elvesztik a nagy ritkán
kapható káposztára szánt pénzt – szinte kiprovokálva ezzel a sorstól a
„csakazértis” csodát. Vagy akik összetörik a bátyjuk által kincsként
őrzött karórát – életre keltve ezzel a már csupán vakon, ágyhoz kötve
vegetáló nagyapát, aki hogy mentse a kislányt, kénytelen megjavítani azt
az órát. De a gyerekek azok, akik ostobaságukkal, felelőtlenségükkel
képesek olykor közelebb hozni egymáshoz ellenségeskedő felnőtteket; mint
ahogy ők azok, akik még rá tudnak csodálkozni a zene és a művészet
hatalmára – és hagyják magukat megváltoztatni általa.
Nem
véletlen a cím: a gyerekek a központi szereplők, de a történetek
ugyanúgy szólnak az őket körülvevő felnőttekről. Akiknek néha egy gyerek
jelenléte kell, hogy feléledjenek, kibújjanak a csigaházból, más
szögből nézzenek a világra – vagy épp hogy méltón tudjanak búcsút venni
tőle. S Ulickaja nem hallgatja el azt sem, hogy a gyerekek olykor
kegyetlenek, rém találékonyan kínozzák egymást, és csínytevésekért nem
mennek a szomszédba (vagy épphogy oda mennek…) – de azt sem, hogy
élelmesek, és néha bizony a legbutuskább tetteiknek köszönhetően
fordulnak jóra a dolgok.
Egy baj van ezzel a
kötettel: nagyon rövid. Maguk a mesék is rövidkék, főleg, mert
mindegyikben ott rejtőzik egy hosszabb novella lehetősége; de a kötetbe
válogatott hat történet is kevés. Olvastam volna még, pláne ilyen remek
fordításban, ezekkel az Ulickaja karaktereihez és világához oly’ jól
illő illusztrációkkal tarkítva.
Mindig kérdés, ha
egy elsősorban felnőtteknek író szerző meseírásba fog, hogy mennyire
képes gyerekekhez (is) szólni – úgy vélem, ezek a történetek épp annyira
fogyaszthatóak és emészthetőek egy érettebb gyerek számára, mint
mondjuk a magyar népmesék. Nem idealizált Disney-mesék, itt bizony van
nyomor, komorság, halál, betegség – ahogy az életben is. Ám van szeretet
és emberség is – s én hiszem, hogy egy gyerek képes ezeket felismerni,
megkülönböztetni és feldolgozni. Ráadásul, ellentétben a korunkra
jellemző gyerekeknek szánt mesék nagy részével, nem kínál előre
megrágott és megemésztett élményt – sokat bíz a képzeletre, és a
„tanulság” sincs a kelleténél jobban az arcunkba tolva. A magam részéről
bátran ajánlom nagyobb gyerekeknek és mesékre nyitott felnőtteknek
egyaránt!
Kiadó: Magvető
Fordította: Kisbali Anna
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése