Úgy látszik, tényleg az undorig
kell feszegetni a határokat a kedvünkért. Nekünk nem elég a hallgatag bárányok
kannibálja, a maga facsart erkölcsével; a dühödt démonok szállta
sorozatgyilkosokra vadászó rendőrségi vérelemző sorozatgyilkos – az elnehezedő
szövegközegbe olyan kell, aki szörnyeteg voltát annak minden morális súlyával
együtt fogadja el, akinek „isten halott,
és ez az utolsó parancsolata”. Szinte kedvem lenne a történethez
egyértelműen, szinte sorvezetői módon mintát adó hard boiled műfaj elnevezését
e könyv kedvéért valami „nyersen zaftosra” módosítani. Mert ez felnőtt tartalom
innentől és ezt a könyvet tessék elzárni a kiskamaszok elől.
Azt gondoltam, a paranormális
purparlé lassan kifullad, azaz belefúl a saját konvencióiba – erre Glen Duncan
elénk pakolta a műfaj egyik legjobban megformált vérfarkasát. Ez a könyv nem a maga
műfaji ketrecében konvencionális. Érdemes felsorolni, mi mindenre nem
emlékeztet a hőse, hogy látható legyen, mire is gondolok.
Először is: hősünk nem
megváltanivaló rosszfiú, aki minden kiábrándult gesztusa ellenére a lelke
mélyén dédelgeti egykori ideáit. Ez a romantikus zsánerből para-világba emelt
csaj-önbecsapó alapgesztus valójában igen ősi toposz. Regényalakok tucatjait
sorolhatnám itt antik héroszoktól szívtiprókon, betyárokon át a titkon érző
szívű hóhér-behemótokig. Jake Marlowe-nak is vannak ideái, csak tudja, hogy
időről időre hatályon kívül helyeződnek. Tudja, hogy megválthatatlan. Mert a
mintának bedőlő nők csak azt nem veszik figyelembe, amit ez a könyv igen
világosan láttat: ha valakiben vadállat lakik, és időről időre átadja neki az
irányítást, annak bizony a szörnyek évadán a szeretett személy préda lesz,
finom falat. Olykor a legfinomabb. Jake Marlowe menthetetlen, és tudja magáról,
hogy az. Nem véletlen, hogy megfáradt. Hogy halni készül. Pontosabban: kihalni.
Ráadásul nem „agyilag úgy maradt”
örök kamasz, ahogyan a műfaj kortárs figurái nagyon kevés kivételtől eltekintve
azok – mivel a szerelmeik „logikáját” jobbára a célcsoport fantázia-elvárásaihoz
igazítják az írók. Duncan nem ezt teszi, s mikor a könyve második felében az
addig hivatásszerűen kurvahasználó hőse mégiscsak kénytelen moccanni szívileg, nem
kamasz-kanbajok, hanem a saját ifjúkori, azaz viktoriánus beidegződései
nyögetik. Mert hiába volt az ezernyolcszázas években konvenciókat felrúgó
figura, s azóta hiába ábrándult teljesen ki, az első adandó alkalommal
visszapottyan az elvesztettnek hitt szerepbe. Vicces, ahogy nem képes lerúgni
magáról a Tennyson-i szerelmes allűröket, a kor férfiszerepeit; úgy tekerednek
rá, mint jóízű lakoma után vérállat-bokára a megtapicskolt vékonybél.
Jó, hogy végre olvashatok egy
könyvet, ahol a hős rezignált közönyéből, lassú, a viktoriánus
fogalomkészlettel ízesen játszó, azt az Amerikai Pszicho Bateman-i belső
monológjainak hangulatával vegyítő stílusából elém áll valaki, aki valóban több
száz évesnek hat. „A modernitás leszámolt
az Abszolút Morális Értékekkel és az Objektív Valósággal…” viszont Jake
Marlowe nem modern ember. A gondolkodásmódja gyökérzete, a kiindulópontja a
szépapáké. „Kétszáz év alatt
számtalanszor lehet látni mindent”, mindenféle leszámolásokat, jellemzően
emberit, avagy túlságosan is emberit. Az érettség délibábnak bizonyuló
magaslatait, az illúzióvesztés Himalájáit látni számtalanszor – de a
gondolkodásmód strukturáltsága nem módosul. Annyiszor aggatják - mint ruhát - könyvek
hőseire ezt a rajtunk túl mutató kor-távlatot! De tényleg ritkán olvasok olyan para-ponyvát,
ahol a hős valóban megélhetően idős – nem pedig a mai trendek zavarba ejtően
kortárs módra működő, távlattalan figurája.
A könyvet úgy kíséri a disznóölés
vér-, hús-, de főleg zsírszaggal terhes, étvágyrontó légköre, ahogy a jobban
sikerült vámpírfreskókat az enyhe kriptaszag. A nem egyszerű írói bukfenc, hogy
az író ebbe a bűzbe szövi a hőse életfogytig hurcolt maradvány-morálja minden
rezignációját, mégpedig meglepő hitellel. Sőt, a rózsás viktoriánusba oltott,
mégis illúziómentes, két érett ember közt szárba szökő románc is a nyers hús
szagában virul ki. Talán ezért sem keveri bele az író a műfaj legidegesítőbb
elemét a maga stíluskoktéljába: nincs szerelmi háromszög, pláne nincs fajtaközi
para-pornó. Nem is igen lehetne – mivel a vámpírok e történetben végre a
klasszikus elvek mentén vágyakoznak: a testnedvek széles választékából
kizárólag a vérre. Látszólag az egész történetre igaz, hogy hű marad a „Mágikus
lények kalauzának” középkorias belső logikájához, persze a végén csak pofon
csapja Duncan is a rendszert, a csavarok becsavargatása kedvéért az
alapvetéstől elég messzire csavarog.
Szóba hoztam a hard boiled-et,
még az elején, s nem véletlenül. Mert ami a cselekményvezetést illeti, Jake Marlowe
kalandjai alaposan követik a névrokon magánnyomozó, Chandler nem avuló
népszerűségű hőse, Philip Marlowe kalandjainak mintáját. A névadás önleleplező
játék: pofátlanságig átvételkor csinálj úgy, mintha tisztelegnél. Így lesz a
sztori-kopiból hommage? Jake Philip módjára kapja a pofonokat, rabolódik el –
ami azért multimilliomos vérfarkas létére elég vicces. Hiszen ha nem is alakul
át vérállattá szíre-szóra úgy, mintha inget cserélne; ha a hold
kiszolgáltatottja is, jelentősen komolyabb védelmekkel bír, mint a mintaadó
magánkopó. Akit ritkán, de akkor habozás nélkül előrántott pisztolya mellett a
legtöbbször csak feneketlen cinizmusa védett. Ráadásul a mintaadó regények a
maguk idején kevesebb indokolatlan, önkényes, avagy túlságosan átlátszó
fordulatot tartalmaztak – persze az ember fia jobbára abban konvencionális, amiben
a leggyengébb…
Ami átlendíthet eme kizökkentő
lelepleződéseken, az Duncan kifinomult stílusa, aminek kifejezetten jót tesz a
két Marlowe közti szellemi rokonság. A megkopott idealizmus diktálta csendes,
filozofikus elmélkedés a felszín iróniájába csomagolva – amit a fordítás is hallatlanul
ügyesen ad vissza. Két belezés közt, olykor közben is elképesztően költői,
ihletett, rengeteg kulturális utalással megpakolt szöveget olvashatunk. „Tök mindegy, honnan ered a fajom, kozmikus
távlatban ugyanúgy nem lenne semmi értelme, mint bármely más faj
eredettörténetének. Az élet kozmikus vagy egyéb értelme keresésének napjai rég
leáldoztak. Legyen szó szörnyetegről, földigilisztáról vagy emberről, a világ
ma fényt, szerelmet, örömet nem ont, se biztonságot, békét, bajra írt, s mi
csúf mezőn nyögünk homályban itt…” Ahogy a viktoriánus költő, Tennyson és
Robert Browning mellett a „harmadik legnagyobb” Matthew Arnold versét beleszövi
a lassú gondolatmenetbe, úgy ömlik e kötetben több helyütt költői holdfény a
nedvekben tocsogó nyammogásra is. „Vér
csordult le az arcomon, akár a gyermekkor forró könnyei.” Hát nem édes?
Megint egyszer elgondolkodhattam
a kifinomult, perverzen izgató gonosz apropóján, a regény teljes jófiútlansága
apropóján – hogy mennyire beteg dolog valójában esztétikai alapokon
bűnpártolni. Komolyan mondom, kedvem lett volna időnként egy darab nyers húst
ujjbeggyel böködni, eltéveszthetetlen szagában ücsörögni kicsit, hogy ne
sikálja el az elmém, mire is élvez. Mert nem árt tudni előtte-közben-utána,
milyen szinten beteg az a körülöttes, ahol ez a kendőzetlenség a hiteles. Avagy
isten tényleg halott, és valóban ez az utolsó parancsolata?
Kiadó: Agave
Fordította: Huszár András
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése