Még
soha nem hallgattam a Shira u’tfila együttestől semmit, a Bartók Béla
Nemzeti Hangversenyterem színpadán előadott szefárd est előtt – de
látom, orvosolnom kell ezt a hibát. Merthogy Stefan Sablic együttese
annyiféle ízt pakolt egymás mellé a színpadra, olyan érzékkel nyúlva az
egy hagyományon belül hol a spanyol gyökerekhez, hol a török, balkáni
ágboghoz, hogy alig győzte befogadni a fülem. Kisázsia és a Balkán,
ahova a száműzöttek elhurcolták a maguk zenevilágát, tovább bokrosította
ezt a klezmertől annyira eltérő zsidó zenei hagyományt, beoltotta a
maga ritmusaival, jóval előbb teremtve világzenét, mint hogy létrejött
volna maga a fogalom. A számos nemzet és nemzetiség fiaiból álló
együttes a klasszikus tradíciót a maga szája íze szerint fűzi tovább –
teheti, hiszen mintha ez a tradíció maga lenne a befogadás gesztusa.
Mintha követelné, találjanak rá új hangszerekkel a régi hangzásokra,
játsszanak vele, éltessék. Ez a tradíció témáiban örök,
megszólaltatásában valójában a változásé.
Azt
persze hogy tudom, kicsoda Palya Bea, ha valaki manapság nem teljesen
süket, annak tudnia kell róla. Ő aztán bátran nyúl bármilyen zenei
hagyományhoz, hogy megidézve azt a maga képére formálja, hogy a
hagyományon átszűrje a belőle folyton áradó zenét. Ahogy a szefárd zenei
hagyományból a magáévá teszi - ahogyan fogalmaz - „a női témákat”, az
esküvő, a házasság, szerelmi öröm és bánat örök daloltató érzéseit, az
megint ihletett, valódi, s eközben eltéveszthetetlenül magamaga – jóízű
tápláléka a fülnek. És játszótársai, a citerán, kobzon őt kísérő Bolya
Mátyás, s a dobok erdeje mögött ülő Dés András remek partnerek a
szabadon áramló játékhoz. Ez maga volt a változásaiban megidézett
tradíció.
Egyébként
semmi kifogásom ellene, mikor a világ zenei kincse úgymond
„palyabeásodik”, mert jó érzékkel bontja ki a dalok színeit ez a
csodálatosan alkalmazkodni képes hang. Viszont amikor a két együttes egy
szám erejéig együtt zenélt a végén, e hang akkor mutatta meg, milyen
boldogan hajlandó a dalok „eredeti” teljességének közvetítésére is.
Bizony sajnáltam, hogy nem játszottak többet együtt – mert a két
megközelítésmód egészséges aránya kedvéért olykor szívesen látnék Bea
körül több zenészt. Nem mintha a trió ne tudná élettel telíteni a
színpadot – de a sok hangszer (ahogyan mindegyik helyet követel magának)
önkéntelenül kordában tartja az improvizációt.
Azt
nem először tapasztalom, hogy a MÜPA terei a közvetlenséget nehezen
tűrik – az együtt énekeltetés gesztusához itt jobbára túlságosan
megilletődött a közönség. Mintha ebben a méltóságteljes zene-térben a
néző egyszerűen nem érezné magát méltónak a hangja hallatásához. Pedig
Bea próbálkozott, a maga szokásosan lefegyverző módján, s nehezen
fogadta, hogy ezen az estén jobbára hiába. Mintha az emberek e
koncertterembe hallgatni jönnének - bátortalan, vézna kis suttogásra
telt csak tőlük, nem született meg a Bea koncertjein annyiszor átélhető,
jóízű együtt-harsánykodás.
Ezzel együtt jó volt ott lenni. Megismerni megint valami újat. De jó! Megint van egy nagy csokor hallgatnivalóm…
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése