Egy szerelmesek kezébe álmodott
gyűjtemény japán verseket tartalmazó kötetét lapozom, „szép verseket a szép
köntösben”. Valaha nem szerettem ezeket a kötetkéket: kereskedőkre jellemző
előítélet, hogy enyhe ellenérzéssel kezelik az ilyen sorozatokat; engem annak
idején e kötetkék oly sokszor személytelen, kézenfekvő alibi-ajándék volta
zavart. Pedig elég kinyitni például ezt a kis könyvet, elég belelapozni, hogy
múlt korok intim személyessége simogasson a versekből, idegenségében,
távoliságában is ismerős érzések. A szerelem úgy látszik, minden nyelven hasonló fájdalmakat és örömöket, kínokat és
pajzánságokat énekeltet – még ha az éneklés módja markánsan különbözik is.
Mert a japán vers célja jobbára a
pillanat rögzítése; de úgy, hogy e pillanatba az élet teljessége beleférjen.
Rövidke verseik: a 31 szótagos tanka, a 17 szótagra rúgó haiku, a hatsoros
szedóka is az öt és hétszótagú sorok váltakozásán nyugszanak – a szigorú,
szószegény versi keretben utalások és másodlagos jelentések hordozzák hát a
mondanivaló nem elhanyagolható részét. Amit aztán hallatlanul nehéz átültetni
egy másik – más belső logikájú - nyelvre, egy olyan kulturális közegbe,
amelynek asszociációs „játéktere” teljesen különbözik a japánétól. Jól
érzékelteti e különbségeket a szerkesztő, Baranyi Ferenc e kötet előszavában,
példát adva arra is, hogy kell rövid ámde kellően informatív bevezetést fűzni
egy verscsokorhoz. Baranyi a maga fordításai mellé bátran válogat japán
verseket átültető költőink munkáiból, Kosztolányin és Faludy Györgyön át
egészen Fodor Ákosig – akaratlanul is áttekintve ezzel a magyarítások, fordítások
változó „divatjait” is.
Faludy – aki nemcsak az
átültetések tekintetében tekintette mesterének Kosztolányit – egyszer így
fakadt ki a fordításait firtatókra: „verset fordítok, nem versformát!” Érdemes
e kötet egy versén megmutatni, mire gondolhatott. Nukada, a zaklatott sorsú
császári hitves költeményét a kedves jöttére való várakozásról így
interpretálja Kosztolányi Dezső:
Várakozás
Várok reád. A vágy epeszt.
Te jössz, te jössz. Hallottam
ezt.
Te vagy. Hisz ösmerem e neszt.
Nem, bús szívem, kora öröm.
Csupán az őszi szél gonosz
játékát űzi, az motoz
a könnyű bambusz-függönyön.
Nukada jobbára tankái által
ismert, de e költemény eredetileg egy haiku, amelynek nyersfordítása körülbelül
így néz ki: „Imbolygott a bambusz rolók házam, az őszi szél fújt.” Formahűen
valahogy így szólhatna:
Várakozás
A bambuszfüggöny
libbent házam ajtaján –
csak az őszi szél.
Az eredeti, a számunkra csak
egyfajta japán kultúra-ismeret birtokában felbontható, rengeteget az utalásokra
bízó haiku Kosztolányinál egy alapvetően saját-kultúrabeli eszközökkel operáló
saját-verssé lesz – a maga nyelvi gazdagságával teremtve meg voltaképp ugyanazt
a tartalmat, hangulatot. Sokáig járt ezen az ösvényen a fordítás, míg néhány
költőnk a japán vers személetét is magáévá nem tette – s ezáltal magáévá a
formát. Nézzük, hogy fordítja Fodor Ákos Macuo Basót, a legnagyobb tisztelettel
övezett japán haikumestert:
Kis Szajhavirág
kecses szárán ólomsúly
minden harmatcsepp…
Nyílik az asszociáció magától, a
virág látványa, a fiatal szajha látványa, a pillanat látványa, amiben benne
lakik annak múlandósága is, a virág-lány árnyéka az öregasszonyé, az öröm
harmata öregít, a virág tavasz-jelző képébe csomagolva az ősz – sokáig lehetne
sorolni. És itt megjelenik az a szókimondó jelleg is, az azonos időszak
Európájához képest szokatlanul őszinte, tabumentes nyelvhasználat, amely a
japán költészetet a kezdetektől jellemezte, a maga formai keretében az a
természetesség, ami Faludy-nál még pajzán attrakció:
Egész éjjel szeretkeztem, Most
virrad:
kolomp, harang, a tűzhelyen tej
forr.
Nem vagyok fáradt. Folytatni
szeretném.
Mondjátok: mit tesz az ember
ilyenkor?
Szeretnivaló kötet ez,
versszerető embernek igazán sokrétű ajándék. Már nem is értem, mi taszított
benne annak idején…
Kiadó: General Press
Szerkesztette: Baranyi Ferenc
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése