Newarre-ben, a Négy Szegellet egy
poros falujában áll a Jelkő fogadó. Tulajdonosa, a lángoló vörös hajú,
hallgatag, titokzatos múltú Kote estéről estére egykedvűen szolgálja fel az
italt a gyér számú falusinak, aki betéved ide; éjszakánként pedig kioson, hogy
megküzdjön az erdő mélyéről előrontó sötét szörnyekkel – vagy csupán azok
árnyával, vagy a saját démonaival, vagy ki tudja, mivel. Egyetlen segítője,
tanítványa, barátja Bast, ki a félhomályban mintha kevésbé látszana emberi
lénynek. Kote szerelme a kocsmapult, meséje borzongató, csendje a halni készülő
ember csendje.
Kote életébe mint a felszakadó
seb fájdalma, úgy csörtet be a Krónikás, aki felismerni véli benne a legendás
Kvothe-t, a harcost, mágust, királygyilkost – kinek történetét szájról szájra
adják a Négy Szegellet minden városában. Bár eleinte a pokolba kívánja, a
Krónikás hajthatatlansága végül meggyőzi, és Kote, a kocsmáros elkezdi mesélni
Kvothe, a legenda történetét – a fiúét, aki alig tízévesen maradt magára,
miután szüleit megölték, aki utcagyerekként nyert felvételt a mágusképző Egyetemre,
aki sárkányokat ölt és aki dalolt, dalolt, úgy, ahogy előtte és utána se senki.
Rothfuss nagy mesélő – amolyan
régimódi, terjengős, el-elkalandozó, olykor nagyot mondó, olykor tán füllentő
mesélő. Azzal, hogy a mesét Kvothe szájába adja, a legősibb és legügyesebb
trükköt alkalmazza: mesélője önálló életre kel, a mese magát meséli, duzzad,
terjeng, itt-ott túlburjánzik, miként a tábortűz mellett elbeszélt történetek
szoktak. Nem köti szerkesztés, logika, ok-okozat. Megteheti, hogy ne fedje fel
világának részleteit, hisz az úgyis ismert a hallgatóság körében, mindig csak
annyit említ, ami épp szükséges, ha a végére nem áll össze egy egésszé, az
igazán csak a mi hibánk – ha benne élnénk, tudnánk. Ez a gátlástalan, áradó
mesélőkedv ilyen zsenialitással párosulva manapság ritka, mint a fehér holló –
olvasás közben Tolkien és Robin Hobb jutnak eszembe, máshoz nem is tudom mérni
(hozzáteszem, nem ismerem a fantasy egész irodalmát).
Pedig Kvothe meséje a fiúról jól
bevált klisék és ezerszer hallott történetek elegye. A kis Kvothe, aki szülei
színtársulatával járja a vidéket, korát meghazudtolóan érett és okos, jártas
mind a tudományokban, mind a művészetekben – amikor társulatukhoz csapódik egy
arkanista, rögtön felismeri a fiúban a tehetséget, s elülteti fejében az
Egyetem, a híres-hírhedt mágusképző gondolatát. Kvothe tanul, egyre okosabb és
egyre becsvágyóbb: miként minden átlagon felüli tízéves, ő is megégeti magát,
túl nagyot akar markolni, olyan erőkkel kacérkodik, amiket nem tud kordában
tartani – s mint mindenki, hamar ráébred saját korlátaira. Hogy aztán egy
életre szóló küldetésként kezdje kutatni a szél nevét.
Amit, ha megtalál, tán lesz
esélye legyőzni szülei gyilkosát – a homályba burkolózó rettenetet, aki
lemészárolta az egész társulatot, pusztán azért, mert a legendák ködébe vesző
gonosz istenekről daloltak. Miközben az erdőben próbál túlélni, legnagyobb
kincse apja koboza és az emléke – utcagyerekként ezt is elveszti, s csak a túlélésért
küzd, lop, csal, amíg el nem jön az idő, hogy újra beilleszkedjen a
társadalomba. Túl fiatalon nyer felvételt az Egyetemre, túl hamar szerez
ellenségeket, túl hamar lesz szerelmes a legszebb és legelérhetetlenebb lányba
– s közben csak a dal és a bosszú élteti.
S miközben Kvothe történetét
hallgatjuk (mert ezt bizony hallgatjuk, még ha a fekete betűvel teleírt fehér
lapokat is nézzük, Kvothe hangja ott duruzsol a fejünkben), megismerjük a
mágiával körbeszőtt világot, az ősi legendákat, a teremtő Tehlu és a gonosz
Encanis soha véget nem érő harcát, és a zene, a dal hatalmát. Nem olvastam még
olyan könyvet, ahol ennél érzékletesebben, tapinthatóbban lett volna leírva,
milyen varázslatos ereje van a dalnak – s nem csupán a zenére gondolok, hanem
az eldalolt énekre, az énekelt mesére. Ami épp úgy képes gyógyítani,
elringatni, megnyugtatni, mint sebeket feltépni és őrületbe kergetni.
Az egész regény olyan, mint egy
sokszólamú dal – amit körülölel a „háromszólamú csend”. Egy dal, ami szól a
hősről, a szerelemről, a bosszúról, a hitről és a legendákról. Van benne
sárkány, tragédia, és gonoszság – ahogy van humor, barátság, és emberség is. És
jó adag irónia, hisz ne feledjük, ez nem holmi íróasztal mellett kitalált,
tökéletesre fésült fantáziavilág – itt Kvothe meséli az életét, s bizony azt
sem hallgatja el, hogy egy köpeny, amellett, hogy meleg és jó sok dolgot el
lehet rejteni benne, azért is nélkülözhetetlen a hősnek, mert remekül mutat,
ahogy lebegteti a szél…
Kiadó: Gabo
Fordította: Bihari György
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése