Jandy Nelson: Neked adom a napot

Akkor ezzel az ezévi rendes YA adagot is letudtuk… Lehetne akár ennyi is ez a poszt, mert Jandy Nelson könyve nem érdemel sokkal többet, de mégis… Az van, hogy ez egy hatalmas kihagyott lehetőség. Én meg öreg vagyok már a YA zsánerhez, de nagyon.

Kezdjük az elején, elvégre ha már írunk a könyvről, írjunk rendesen. Neked adom a napot – mondja Jude az öccsének, Noah-nak és megfejeli az ajánlatát holmi csillagokkal, fákkal, virágokkal: mindezt egyetlen rajzért. Egy sebtiben összedobott rajzért egy idegenről. Mely rajz aztán miszlikbe aprítva végzi egy zacskóban az ágy alatt, gondosan őrizgetve, hátha még egyszer össze lehet ragasztani, s eltakarni vele a múlt bűneit. Persze ez nem akármilyen rajz – Noah kivételes tehetség, aki az új Cézanne kellett volna legyen, aki tizenhárom évesen úgy rajzol, hogy attól táncra perdülnek a csillagok, aki képeket lát ott, ahol mások csak szürkeséget és színekkel álmodik.

Noah valójában egy bizonytalan, identitását kereső kissrác. Próbál kibékülni azzal, hogy meleg, próbál megfelelni elszállt művészlélek anyja és túlságosan is földhözragadt szörfös apja elvárásainak, de ideje legnagyobb részét azzal tölti, hogy próbál elbújni a világ szeme elől. És rajzol. És bujkál. És rajzol. Így kerül az áhított művészeti iskola hátsó kertjébe ahonnan épp belátni a műterembe és ahonnan stikában lerajzolhatja a modellt, akit aztán nővérének ajándékozhat. Napért, holdért, csillagokért cserébe. A művészeti iskolába kukucskálva, ahova be kellett volna jutnia. Mielőtt minden szétesett.

Jude tizenhat, amikor megismerjük. Három éve egy családi tragédia után elszakadt öccsétől és azóta sem rajz, sem nap, sem hold, sem csillagok nem képesek közelebb sodorni őket egymáshoz. Az egykori szörfös csinibaba fiúdiétán lévő, rejtőzködő, bűntudattól gyötört művészeti iskolás hallgató lett, aki egyfolytában nagyanyja szellemével társalog, míg öccse megvetett különcből körülrajongott sportoló és partiarc. De mi történt az ikrekkel, ami ennyire megváltoztatta mindkettőjüket? Mi ez a düh, ami munkál bennük? Miért Jude került be az iskolába és miért nem fog ceruzát többé a kezébe Noah? Ki vagy mi töri össze rendre Jude szobrait? És mi köze mindehhez a rejtőzködő kőszobrásznak, akihez a lány tanítványnak könyörgi magát? S vajon sikerül Jude-nak a kőből kiszabadítania a látomását, bocsánatkérését, vallomását mielőtt az is összetörik?

A történet jó. Családi tragédia, egymás ellen elkövetett (részint gyerekes, részint beláthatatlan következményekkel járó) bűnök, a szülők összetett kapcsolata, halál, megbocsátás, identitásválság és művészi önazonosság – egyenként is hálás témák, főleg egy fiataloknak szóló mű esetében, Jandy Nelson pedig igazán jól egyensúlyoz köztük, anélkül, hogy elbagatellizálná bármelyiket. Ráadásul igen érzékenyen és finoman ábrázolja, milyen felfoghatatlan és összetett a gyászfolyamat ilyen fiatalon. Remek érzékkel ír rajzokról, festményekről, szobrokról – annyira érzékletes, hogy látjuk magunk előtt Guillermo fájdalomból faragott szobrait és Noah szerelmes rajzait. Gyönyörűek a fiú látomásai és szinte sajnálom, hogy nem kaptuk meg illusztrációként a rajzokat.

De! Sajnos meg kellett állapítanom, hogy bármennyi művészeti hablattyal öntik is nyakon, nekem egy tizenhárom éves vekengése már nagyon, de nagyon idegen. Borzasztóan idegesített, semmi fogódzót nem találtam benne, semmi kapcsolódási pontot, egyszerűen egy nyafogó kis hülyegyerekként tekintettem rá, aki bár inkább rajzolt volna, mint hogy narráljon itt nekem. Nem tudom, vajon Nelson írásmódjában van-e a hiba vagy az én készülékemben, rég nem olvastam ennyire fiatal főhőssel ennyire fiataloknak íródott regényt, és jó ideig nem is áll szándékomban. A tizenhat éves Jude elbeszélése már fél fokkal elviselhetőbb volt, a lány bűntudata, érési folyamata, művészetére való rátalálása milliószor érdekesebb volt, mint a szomszéd srácba fülig szerelmes Noah sorai; de sajnos Jude szálát meg alaposan tönkrevágta a nagymama szelleme. Ez a fajta „misztikus is meg nem is”, „vicces is meg nem is” szósz nekem sosem szokott ízleni, a szellemek ijesztgetésre valók, azt meg nem szeretem, köszi; azt pedig már Fredrik Backman kapcsán is leírtam, hogy a kényszeresen „jófejnagymamák” az idegeimre mennek.

A váltott nézőpontú és idősíkú elbeszélés aranyos ötlet, nyilván egy tizenhárom éves, aki még nem olvasta csömörig magát posztmodernnel, agyát dobja tőle, azt viszont nagyon erőltetettnek tartottam, ahogy kihúzta a nagy ráismeréseket a legvégéig Nelson – hogy aztán bántóan egyszerűen elrendezzen minden konfliktust. Sokkal hitelesebb és számomra élvezhetőbb is lett volna, ha korábban összefűzi a szálakat, ezzel leleplezve, amit le kell (bár nem krimit olvasunk, szóval ez a titkolózás is…) és hosszabb időt hagy a valódi kibeszélésre, feldolgozásra, megbocsátásra. Ez a rétege kimondottan gyerekesen lett tálalva, ami viszont baromira nincs összhangban a felvetett problémákkal.

Nem mondom, hogy égetnivalóan rossz könyv, mert nem az. Mint a mellékelt ábra mutatja, akad benne kibeszélnivaló is. Ha lenne egy tizenhárom éves lányom, lehet, a kezébe is adnám. De nekem ennél több kell. (Amúgy az egészből legjobban az anya és a szobrász története érdekelt volna… Azt hiszem, ez jól jelzi, hogy köztem és a könyv között leginkább generációs konfliktus van…)

Kiadó: Libri

Fordító: Komáromy Rudolf