A tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése volt Theresa Révay Párizs fehér fényei
című regénye – az írónő mesteri módon ötvözte benne a romantikát a
történelemmel, a divatvilág csillogását a két világháború közti növekvő
politikai fenyegetéssel, a művészi útkeresést a hazájukból elűzött
arisztokraták túlélésért folytatott harcával. Mikor eljutott hozzám a
folytatás híre, először egészséges kétkedéssel fogadtam – egyrészt, mert
az előző kötet elegánsan nyitva hagyott befejezése nagyon is kedvemre
való volt, másrészt, mert manapság, amikor mindenki sorozatot ír, egy
önálló történet igazi kincsnek számít. Aztán szép lassan megbarátkoztam a
folytatás gondolatával, egész egyszerű oknál fogva: amint felidéztem a
Párizs fehér fényei világát, nyomban elfogott az érzés, hogy megint bele
akarok merülni, és újra együtt akarok lenni a hőseivel.
Előbbi csak részben, utóbbi maximálisan teljesült. A hársak felett az ég a második világháború végén veszi fel a történet fonalát, abban az időben, amikor Európa romba döntve, szétbombázva, megtépázva, iszonyatos emberi veszteségekkel „lélegezhetett fel” a náci terror után. Hol van már ekkor a húszas-harmincas évek csillogó divatvilága, hol a pezsgő szellemi élet, a fények, a glamúr? Itt nincs más, mint fájdalom, vér és halál – és ami tán a legrosszabb, bizonytalanság.
Xénia Osszolina, a bolsevik forradalom idején hazájából elmenekült orosz grófnő, a harmincas évek legkeresettebb modellje férje halála után csak egy dologra képes gondolni: hogy megtalálja szerelmét, a fotós Max von Passau-t, aki nyomtalanul eltűnt a náci Németországban. Xénia a frissen felszabadult, lassan újraéledő Párizsból Berlinbe utazik, hogy felkutassa az ellenállóként letartóztatott férfit – és kiderítse, mi történt barátnőjével és családjával. A regény elejét átható bizonytalanság iszonyú erővel települ ránk – noha olvasóként tudjuk, mi történt, Révay eléri, hogy a szereplőivel együtt járjuk végig az utat, melynek végén az igazság felfoghatatlanul csap arcul minket. Nem lehet közömbösnek maradni, amikor a fiatal zsidó testvérpár, Lilli és Felix Selligsohn megtudja, hogy szüleik és kishúguk nem élte túl a haláltábort, vagy amikor látjuk a megtört, munkatáborból szabadult Max képtelenségét arra, hogy újrakezdjen, visszatérjen az életbe.
Fájdalmas és sötét időkben játszódik a történet, nehéz is kiverekedni magunkat a hatása alól, még akkor is, ha a történelem mellett – ahogy az előző kötetben is – az emberi sorsoké a főszerep. Csakhogy a romantika mellett sokkal ellentmondásosabb, összetettebb viszonyok kerülnek terítékre. Xénia lánya, Natasha felnőve szembesülni kénytelen azzal, hogy anyja egész életében hazudott neki arról, ki az apja – s hogy akit apjaként szeretett, a nácikkal kollaborált. Egész identitása kérdőjeleződik meg, és anyjával szakítva Berlinbe menekül, hogy megtalálja vér szerinti apját, és saját útját. Unokatestvére, Axel Eisenschacth ezalatt náci apja örökségével kénytelen szembenézni, és újraértékelni a Napolában belénevelt hazug eszméket, miközben a nélkülözésbe belebetegedett anyját próbálja életben tartani. Felix pedig, akitől elvették családját, vagyonát, nevét, múltját, dacolva a világgal és a „felnőttek” tanácsaival, visszatér Berlinbe, hogy visszaszerezze örökségét.
Max és Xénia szerelmi története mellett az övék, a háború alatt felnőtt generációé a főszerep, akiknek nem csak saját személyes történetükkel kell megbirkózni, hanem azzal is, hogy a körülöttük lévő világ fenekestül felfordult – nincsenek eszmék, melyekben hihetnek, nincsenek „igazságok”, nincs hit, minden, ami a háború előtt kapaszkodót jelentett, elpusztult, és nekik kell újra felépíteni.
Valamennyi szerep itt is jut a divatnak és a művészetnek, Xénia például Cristian Dior 1947-es „New Look” bemutatójával tér vissza a divatvilágba, Max fotói a szétbombázott Berlinről pedig bejárják a világot. Ám ezek csak epizódok, melyek színesítik a cselekményt, sokkal nagyobb hangsúlyt kap a politika – a szövetségesek marakodása Berlin felett, a város kettéválasztása és az 1953. június 17-én kicsúcsosodó felkelés kulcsszerepet kap.
Az írónő mesterien bonyolítja a szálakat és szövi egymásba a legkülönbözőbb emberek sorsát – a főszereplők mellett van itt orosz arisztokratából lett szovjet tábornok; fiatal angol katonanő, aki az unalmas vidéki arisztokrata-lét helyett választotta a Királyi Haditengerészetet; Kelet-Poroszországból a szovjet seregek elől elmenekült fiatal lány. Annak ellenére, hogy olykor romantikus túlzásokba esik, és hihetetlen fordulatokkal egyengeti egymás felé hősei útját, Révay megint remek könyvet írt – az pedig külön öröm, és magasan kiemeli a regényt a hasonszőrű történelmi lektűrök közül, hogy főszereplői egytől egyig összetett jellemek, itt senki sem hibátlan, nincsenek csak fekete és csak fehér szereplők.
Olykor esetlen, fájdalmukat feldolgozni nem tudó, másokat ok nélkül bántó, szívüket megkeményítő, hús-vér szereplők küzdenek leginkább saját magukkal a boldogságért – szerencsére nem teljesen kiszámítható, hogy ki miben vagy kiben találja meg, s komoly meglepetések is érnek minket a végére. Meg merem kockáztatni, hogy Theresa Révay a történelmi lektűr-szerzők közül a legjobbak közé tartozik, igazi minőségi romantikus irodalmat ír. A műfaj rajongói számára mindenképpen ajánlott darab!
Előbbi csak részben, utóbbi maximálisan teljesült. A hársak felett az ég a második világháború végén veszi fel a történet fonalát, abban az időben, amikor Európa romba döntve, szétbombázva, megtépázva, iszonyatos emberi veszteségekkel „lélegezhetett fel” a náci terror után. Hol van már ekkor a húszas-harmincas évek csillogó divatvilága, hol a pezsgő szellemi élet, a fények, a glamúr? Itt nincs más, mint fájdalom, vér és halál – és ami tán a legrosszabb, bizonytalanság.
Xénia Osszolina, a bolsevik forradalom idején hazájából elmenekült orosz grófnő, a harmincas évek legkeresettebb modellje férje halála után csak egy dologra képes gondolni: hogy megtalálja szerelmét, a fotós Max von Passau-t, aki nyomtalanul eltűnt a náci Németországban. Xénia a frissen felszabadult, lassan újraéledő Párizsból Berlinbe utazik, hogy felkutassa az ellenállóként letartóztatott férfit – és kiderítse, mi történt barátnőjével és családjával. A regény elejét átható bizonytalanság iszonyú erővel települ ránk – noha olvasóként tudjuk, mi történt, Révay eléri, hogy a szereplőivel együtt járjuk végig az utat, melynek végén az igazság felfoghatatlanul csap arcul minket. Nem lehet közömbösnek maradni, amikor a fiatal zsidó testvérpár, Lilli és Felix Selligsohn megtudja, hogy szüleik és kishúguk nem élte túl a haláltábort, vagy amikor látjuk a megtört, munkatáborból szabadult Max képtelenségét arra, hogy újrakezdjen, visszatérjen az életbe.
Fájdalmas és sötét időkben játszódik a történet, nehéz is kiverekedni magunkat a hatása alól, még akkor is, ha a történelem mellett – ahogy az előző kötetben is – az emberi sorsoké a főszerep. Csakhogy a romantika mellett sokkal ellentmondásosabb, összetettebb viszonyok kerülnek terítékre. Xénia lánya, Natasha felnőve szembesülni kénytelen azzal, hogy anyja egész életében hazudott neki arról, ki az apja – s hogy akit apjaként szeretett, a nácikkal kollaborált. Egész identitása kérdőjeleződik meg, és anyjával szakítva Berlinbe menekül, hogy megtalálja vér szerinti apját, és saját útját. Unokatestvére, Axel Eisenschacth ezalatt náci apja örökségével kénytelen szembenézni, és újraértékelni a Napolában belénevelt hazug eszméket, miközben a nélkülözésbe belebetegedett anyját próbálja életben tartani. Felix pedig, akitől elvették családját, vagyonát, nevét, múltját, dacolva a világgal és a „felnőttek” tanácsaival, visszatér Berlinbe, hogy visszaszerezze örökségét.
Max és Xénia szerelmi története mellett az övék, a háború alatt felnőtt generációé a főszerep, akiknek nem csak saját személyes történetükkel kell megbirkózni, hanem azzal is, hogy a körülöttük lévő világ fenekestül felfordult – nincsenek eszmék, melyekben hihetnek, nincsenek „igazságok”, nincs hit, minden, ami a háború előtt kapaszkodót jelentett, elpusztult, és nekik kell újra felépíteni.
Valamennyi szerep itt is jut a divatnak és a művészetnek, Xénia például Cristian Dior 1947-es „New Look” bemutatójával tér vissza a divatvilágba, Max fotói a szétbombázott Berlinről pedig bejárják a világot. Ám ezek csak epizódok, melyek színesítik a cselekményt, sokkal nagyobb hangsúlyt kap a politika – a szövetségesek marakodása Berlin felett, a város kettéválasztása és az 1953. június 17-én kicsúcsosodó felkelés kulcsszerepet kap.
Az írónő mesterien bonyolítja a szálakat és szövi egymásba a legkülönbözőbb emberek sorsát – a főszereplők mellett van itt orosz arisztokratából lett szovjet tábornok; fiatal angol katonanő, aki az unalmas vidéki arisztokrata-lét helyett választotta a Királyi Haditengerészetet; Kelet-Poroszországból a szovjet seregek elől elmenekült fiatal lány. Annak ellenére, hogy olykor romantikus túlzásokba esik, és hihetetlen fordulatokkal egyengeti egymás felé hősei útját, Révay megint remek könyvet írt – az pedig külön öröm, és magasan kiemeli a regényt a hasonszőrű történelmi lektűrök közül, hogy főszereplői egytől egyig összetett jellemek, itt senki sem hibátlan, nincsenek csak fekete és csak fehér szereplők.
Olykor esetlen, fájdalmukat feldolgozni nem tudó, másokat ok nélkül bántó, szívüket megkeményítő, hús-vér szereplők küzdenek leginkább saját magukkal a boldogságért – szerencsére nem teljesen kiszámítható, hogy ki miben vagy kiben találja meg, s komoly meglepetések is érnek minket a végére. Meg merem kockáztatni, hogy Theresa Révay a történelmi lektűr-szerzők közül a legjobbak közé tartozik, igazi minőségi romantikus irodalmat ír. A műfaj rajongói számára mindenképpen ajánlott darab!
Kiadó: Athenaeum
Fordította: Kiss Kornélia
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése