A
karácsonyi könyvdömping egyik legjobban várt megjelenése volt Suzanne
Collins Az éhezők viadala-trilógiájának befejező kötete, A kiválasztott. Az első két rész (Az éhezők viadala, Futótűz)
magasra tette a lécet – az utóbbi évek legokosabb, legösszetettebb
ifjúsági regényfolyamával ajándékozott meg bennünket (bár, hogy ez
egyáltalán ifjúsági sorozat-e, arról megoszlanak a vélemények). Mint az
ilyen sorozatok esetében általában, a befejezést nem minden félelem
nélkül vettem kézbe – annyira könnyű lett volna elszúrni. Ám szerencsére
Suzanne Collins magabiztosan ugrotta át a saját magának állított
csapdákat: olyan messzire vitte a cselekményt a műfajban megszokott
kliséktől, amennyire csak lehet, úgy fejezte be a történetet, ahogy a
legkevésbé vártuk volna, és nem, nem adta meg magát a korszellemnek, és
nem írt rózsaszín happy endet. Amiért nem győzök eléggé hálás lenni.
Az
előző rész végén Katniss Everdeent, a lázadásával önkéntelenül a
forradalom jelképévé váló lányt kimenekítették a felrobbantott Arénából,
és a felkelők bázisára, az addig elpusztultnak hitt tizenharmadik
körzetbe vitték. Felépülve sérüléseiből Katniss megismeri ezt az új
világot, a lebombázott, majd a föld alatt újjáépített, katonai szabályok
szerint élő körzet világát, ami bizonyos szempontból még kietlenebb,
még élettelenebb, mint a tizenkét panemi körzet. A tizenharmadik körzet
ugyanis egy monumentális katonai tábor. A túlélők a föld alatt több tíz
emeletnyi mélységben építették ki városukat, napjaik szigorú rendben
telnek, életük a kiképzés, és a fegyvereiket többre tartják, mint a
gyermekeiket. Az olyan dolgok, mint a nevetés, a szeretet, a szépség, a
szórakozás, itt értelmüket vesztették – minden és mindenki alárendelődik
a háborúra való készülődésnek.
Annyira
szívbemarkoló és kegyetlen dolog Collinstól, hogy az olvasó utolsó
illúzióját is lerombolja: mert mindannyian szeretnénk azt hinni, hogy a
Kapitólium elnyomása után a tizenharmadik körzet maga a paradicsom, ahol
az élet csupa játék és kacagás, és ahol a szerencsétlen menekültek
otthonra lelhetnek – de nem, ők ott csupán újabb üres szájakat
jelentenek, akiket etetni kell, újabb sebesülteket, akiket ápolni kell,
vagy ami még rosszabb, a fiatalok potenciális fajfenntartókat. Ám ha
belegondolunk, kegyetlenül realista is: hiszen egy diktatórikus rendszer
megdöntéséhez nem paradicsomi állapotok kellenek, épp ellenkezőleg:
vasfegyelem és politikai taktikák.
Ez
a rendszer szippantaná be Katnisst, ha hagyná magát. A lány, aki lángra
lobbant, aki előbb a kapitóliumi showbiznisz „sztárja”, majd a
forradalom jelképe lett, most akarata ellenére kénytelen vállalni a
fecsegőposzáta szerepét – ami nem is annyira különbözik az előzőtől. Ami
az előző kötetben még csak sejtés volt, most már bizonyosság: a lázadók
épp úgy kezelik Katnisst, mint a Kapitólium – gondosan megtervezett
szerepet aggatnak rá, olyan kosztümmel, ami jól mutat a képernyőn,
harctéri sminkkel, beállított sírással az elpusztított otthonában. Senki
sem várja tőle, hogy harcoljon, hogy tegyen valamit, csak az a dolga,
hogy arcát adja a médiaháborúhoz – egy olyan arcot, amit a lázadók és a
„nép” látni akar. És hogy ezt elérjék, semmitől sem riadnak vissza.
Bűn
lenne elárulni bármit a cselekményből – okos és fordulatos könyvvel van
dolgunk, ami jó néhány meglepetést tartogat, és bizony vannak pontok,
amikor a sarokba hajítanánk felháborodásunkban. Talán a legjobb húzása
Collinsnak, hogy szépen felépítve, hitelesen és sajnos nagyon realistán
ráébreszt minket arra, hogy ebben a háborúban mindkét oldal egyformán
mocskos, kegyetlen és embertelen – miként minden háborúban. Mert nincs
olyan, hogy jó háború – vannak jó célok, vannak olyan célok, amikért
érdemes és kell is kiállni, háborúzni, ha kell, meghalni; de bármily
nemes a cél, a háború mindig ártatlan áldozatokkal, rombolással,
értékvesztéssel jár. És vannak, akik ebben a háborúsdiban meg tudják
őrizni emberségüket, józan eszüket, ám vannak, akik nem: fáj látni,
ahogy a harc kifordít magukból embereket, és mindennél jobban fáj, hogy
vannak – mert mindig vannak – akik élvezik.
Katniss
pedig ennek az egésznek a közepén, egy ráaggatott hazug szerepben sem
akar mást, mint megóvni a szeretteit, és megölni Snow elnököt – nem a
lázadók miatt, nem bármiféle elv, vagy politikai meggyőződés okán, hanem
hogy bosszút álljon. Végig megmarad annak a dacos, olykor
meggondolatlan, bármire képes lánynak, aki volt – félreértés ne essék,
ez nem jelenti azt, hogy nem fejlődik, mert okosabb lesz és jobban
átlátja saját szerepét, de a legfontosabb nem változik: józan és mély
érzésű marad, amit tán a legnehezebb megőrizni ilyen időkben. És bár
csinál ostobaságokat, soha nem adja fel az elveit, amivel kivívja a
tiszteletünket – és amik segítenek neki újrakezdeni.
Mert mindig ez a legnehezebb. Új életet kezdeni, amikor mindent
elvettek tőlünk, újraépíteni a világot egy ekkora pusztítás után. Ez
az, amiről a könyvek általában hallgatnak – hogy a győzelmi eufória
után mekkora erő kell ahhoz, hogy folytatni tudjuk, és túllépjünk a
múlton. Collins a legkevésbé várt módon fejezi be Katniss történetét,
cukormáz nélkül, ám fájóan realistán – még csak hasonlót sem olvastam a
műfajban, és csak remélni tudom, hogy olvasok még. Egy biztos: ha
megkérdeznének, a piacon fellelhető ifjúsági fantasy vagy young adult
könyvek közül ez lenne az első, amit bármelyik kamasznak a kezébe
nyomnék.
Kiadó: Agave
Fordította: Totth Benedek
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése