Julia Franck: Miért nem küldtél az angyalok közé?

Julia Franck „szokatlan családregénye”, amely 2007-ben elnyerte a német nyelvterület egyik legrangosabb díját, a Deutscher Buchpreist, már borítójával is nyomasztást és szívbemarkoló történetet ígér. Hisz mit is látunk? Egy kisfiú áll magányosan, elhagyatottan egy pályaudvaron, és úgy néz a könyvet kézbe vevő potenciális olvasóra, mintha könyörögne, hogy szeressük. A fülszöveget olvasva aztán körvonalazódik az, ami a regény első néhánytíz oldalán be is következik: a kisfiút édesanyja magára hagyja a vonatra várva, egy kelet-németországi kisvárosban, a második világháború végnapjaiban.

Vajon ki képes magára hagyni a gyermekét, egy ellenséges, bántó közegben, egy háború felfordulása közepette, egy elhagyott pályaudvaron? Milyen nő, milyen anya az ilyen (egyáltalán lehet-e anyának nevezni)? Úgy gondolom, minden egészséges lelkületű olvasóban ezek a kérdések merülnek fel az első oldalak után, és teljes szívből megvetjük Helene-t tettéért, hogy aztán a regény oldalról oldalra árnyalja ezt a képet, és a végére – ha nem is értjük – legalábbis belátjuk, mit miért tett úgy, ahogy. Végül is ez lenne a regények dolga: hogy elgondolkodtassanak, kérdéseket tetessenek fel velünk, arra késztessenek, hogy árnyaljuk az elsőre meghozott, legtöbb esetben túlzó ítéletünket. Julia Franck ebből a  szempontból kiváló regényt írt.

Miután Petert magára hagytuk a pályaudvaron, a tízes évekbe visszarepülve megismerjük a kisiskolás korú Helene-t és családját. Helene rajongással csüng apján, akit korán elszakít tőle a háború, hogy aztán emberi roncsként hazatérve lánya ápolására szorulva bontsa le annak illúzióit. Anyja, akit a kisváros közössége sosem fogadott be, aki idegennek érezte magát még legszűkebb környezetében is, négy, csecsemőként elvesztett fiúgyermek után élete csalódásaként tekint Helene-re – a kislány csak megvetést és elutasítást kap tőle. Nővére, a kilenc évvel idősebb Martha látszólag szereti húgát, valójában minden lehetséges módon kihasználja annak ragaszkodását – kettőjük szimbiotikus viszonya aztán a későbbi eseményeket is meghatározza.

A két nővér élete akkor fordul fel fenekestül, amikor levelezésbe kezdenek egy sosem látott berlini nagynénivel – Fanny magához hívja a kisváros fojtogató légköréből menekülni vágyó lányokat, akik kapva kapnak az alkalmon, hogy maguk mögött hagyhassák a múltat és mentálisan megbillent anyjukat. Mindketten reményekkel telve érkeznek a nyüzsgő nagyvárosba, ahol Martha egyből a dekadens, nagyvilági élet sűrűjébe veti magát – leszbikus szeretőjével és morfiumfüggőségével a kor divatos társaságának oszlopos tagja lesz; Helene pedig az addig előle elzárt gimnáziumban kezd el tanulni, hogy később orvosi egyetemre mehessen.

Helene az, aki mindig józan marad, amikor körülötte mindenki részeg, aki jó kislány marad, amikor körülötte mindenki fejest ugrik a dekadenciába, aki óvja testvérét, miközben munkahelyéről kábítószert csempész neki – és aki mindeközben szenved a szeretettelenségtől. Testvére, nagynénje, annak szeretője, a társaság tagjai – mindenki kihasználja Helene ártatlanságát, segítőkészségét, alázatát. Egyetlen ember van, aki nem: Carl. A nagy szerelem, aki mellett Helene végre önmaga lehet, akit nem kell „megmentenie” – és akit magától értetődő módon kell elveszítenie. Keserű sors Helene-é, hiszen tudjuk, az első perctől kezdve, hogy nem találja meg a boldogságot – és mivel a sok sorscsapás közepett ő maga is megkeseredik, egy idő után már nem is drukkolunk neki, hogy mégis.

Ez a legkegyetlenebb Franck könyvében: Helene egy cseppet sem szimpatikus főszereplő, nem tudunk jó szívvel szorítani érte – először, mert elrakjuk magunkban a „fiát elhagyó, lelketlen anya” polcára, utána meg azért, mert rezignáltságával ő maga teszi lehetetlenné, hogy közel kerüljünk hozzá. Carl elvesztése után magába zárkózik, kirekeszti a világot, és amikor valaki kitartóan dörömböl az ajtaján, hagyja, hogy bejöjjön, és átvegye az irányítást – csak sodródik, közben számtalan megalázó helyzetbe lökve magát. Érthetetlen és dühítő számomra Helene alakja, az ahogyan hagyja magát megalázni, játékbabaként kezelni – és még megnyugvást is talál abban, hogy nem kell irányítania a saját életét.

Nem tudom sajnálni, hiába a nőgyűlölő, közönséges – mellesleg lelkes náci – férj napi terrorja, hiába a szexuális erőszak, vagy az állandó fenyegetés, amit zsidó származása okoz, olyannyira belesüpped a saját reményvesztettségébe, hogy az olvasóban is felmerül a címbeli kérdés, amit ő maga tesz fel anyjának. És bár nem sajnáljuk, és nem értjük meg, egyáltalán nem meglepő, hogy ez a szeretettelen légkörben felnőtt, kihasznált, megalázott, megkeseredett nő nem tud mit kezdeni egy gyerekkel, aki feltétlen szeretettel és odaadással csüng anyján – és cserébe pont ezt várja. Franck pontos és megrázó lélektani drámát tesz elénk, aminek tán legerősebb eleme, hogy az ápolónőként dolgozó Helene bármikor képes lelki vigaszt nyújtani a betegeinek, lételeme, hogy hasznosnak érezze a munkáját, és segítsen az embereken, amíg azok idegenek – ám amint a saját kis világába tolakodnak, nem tud velük mit kezdeni. Ugyanez a kettősség jellemzi a  testiséghez való viszonyát: míg ápolónőként zokszó nélkül lát el bármilyen sérülést, és meg sem rezzen, ha leszakított végtagokat lát, örömtelen házaséletből fogant fia testétől undor fogja el – hozzáteszem, ez volt az egyetlen olyan rétege a regénynek, ahol azt éreztem, túlzásokba esett az írónő.

S hogy végső soron elítéljük-e Helene-t, vagy sem? Ezt mindenkinek magának kell eldönteni, mindenesetre az elején kialakított kép valószínűleg minden olvasóban többször – és jelentősen – átalakul a történet folyamán. Nagyon kemény és cseppet sem élvezetes, igazi zsigerig hatoló lélektani drámát olvashatunk, ha kézbe vesszük ezt a könyvet – szeretni nem könnyű, ám hogy elgondolkodtat, az biztos.

Kiadó: Geopen

Fordította: Almássy Ágnes