Régóta
szemeztem Cecelia Ahern könyveivel, de annyira valahogy nem keltette
fel az érdeklődésem, hogy el is olvassam őket. Érdekelt is meg nem is,
olvastam róla elég sok dícsérő kritikát, de valahogy a fülszöveg meg a
borítók érdektelenek voltak eddig. Aztán megint csajkönyvolvasós
hangulatban mentem könyvtárba, és ahogy nézegettem a polcokat, úgy
döntöttem, teszek egy próbát. Leginkább az U. I.: Szeretlek érdekelt
tőle, de az épp nem volt benn, a Bennem élsz borítója meg annyira
taszít, hogy már csak azért sem hoztam ki. Maradt hát az Ahol a
szivárvány véget ér. Bár bevallom, a borítójától mindig elgondolkodom,
hogy most nevessek vagy sírjak-e. Hezitálok a bájos és a béna között,
kicsit olyan, mintha egy nyolcéves szerelmes kislány rajzolta volna.
Aki
akár könyvünk főszereplője, Rosie is lehetne. Rosie öt éves, amikor
megismerkedik a padtársává frissen kineveztett Alex-szel, és a két
gyerek között életre szóló barátság szövődik. Olyan fajta, ami mindenki
mást kirekeszt, ahol csak ők ketten vannak egymásnak, mindent együtt
csinálnak, véd- és dacszövetséget kötnek a szülők, az iskola, később a
pasik, a nők, a munkahelyek, mindenki ellen. Együtt szöknek meg
hétévesen, együtt rúgnak be istenesen tizenhat évesen, mindent együtt
csinálnának, ha Alex nem költözik tizenhét évesen Bostonba a szüleivel,
Rosie pedig egy félreértés miatt nem Rinyagép Brian-nel megy az évzáró
bálba.
Egy
elbaltázott éjszaka miatt Rosie élete feje tetejére áll, tizenkilenc
évesen ahelyett hogy Alex után menne Bostonba és főiskolára járna,
anyuka lesz, és egyedül neveli fel kislányát, Katie-t. Akinek
természetesen Alex lesz a keresztapja. Hozzon bármit az élet, ők ketten
nem szűnnek meg legjobb barátok lenni, mindig ott vannak a másiknak, ha
fáj valami, ha segítség kell, vagy csak egy (virtuális) váll, amin
kisírhatják magukat. És közben kábé az ötvenedik oldaltól nyilvánvaló,
hogy kölcsönösen totál szerelmesek egymásba. De mindig elszúrják. Amint
az egyikük végre elhatározásra jut, és bevallaná érzelmeit, a másiknál
befigyel valaki más, vagy történik valami baleset, vagy Rosie épp nem
tud elrepülni, vagy, vagy, vagy…
Nagyon
tetszett az alapötlet, de amikor már huszadszor játszották el ugyanazt a
„félreértések vígjátéka” forgatókönyvet, akkor kissé elkezdett
idegesíteni ez a két ember. Mert oké, hogy először megijednek, hogy a
barátságuk talán több mint barátság, és bepánikolnak, az is oké, hogy
Alex megismer egy csajt és elveszi, és mire elválik, Rosie is férjhez
megy, na de hogy Rosie válása után még egyszer képes megnősülni és aztán
még évtizedekig játsszák ezt a húzd meg – ereszd meg játékot, az már
sok. Legszívesebben jól megráztam volna őket, hogy kapjatok már a
fejetekhez, szeretitek egymást! Utálom, amikor emberek ennyire bénák és
gyávák és nem képesek vállalni az érzelmeiket, bocsi. Persze nem lett
volna semmi baj a könyvvel, ha nem nyúlik ilyen hosszan, és nem
ismétlődnek a féleértések újra meg újra meg újra. Mert a feléig elvisz a
lendület, az eredeti ötlet, a stílus, a bájos szereplők, utána kezd
csak rém idegesítővé válni. Alaposan meg kellett volna húzni.
Kár
érte, mert egyébként nagyon jól megírt kis cucc ez. Először féltem,
hogy unalmas lesz egy csak e-mailekből, levelekből, sms-ekből felépített
könyv, de nagyon élveztem, nagyon sodort magával a szöveg és különösen
tetszett, hogy az írónő képes volt úgy kvázi levélregényt írni, hogy
bele tudott merülni számtalan különböző stílusú levélíró szerepébe, nem
volt sem egysíkú, sem erőltetett. A karakterei nagyon jók, a párbeszédei
(mármint chat) pergőek, szellemesek, olyan poénokkal, hogy néha dőltem a
röhögéstől. A nevekért pedig külön pirospont jár neki, Rinyagép Brian,
Nagyorrú Büdösszájú Miss Casey, Mr. Hogyishívják és Pina Bettina minden
felbukkanásán jókat nevettem. Igazából minden adott egy nagyon jó kis
regényhez, ráadásul Ahern jól is ír, az egyetlen, ami bánt, hogy ilyen
rétestésztaszerűen elnyújtotta. Azért kíváncsi lettem a többi könyvére.
Kiadó: Athenaeum
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése