Virginie Despentes: Vernon Subutex 1-3.

„Ezzel a Vernonnal kapcsolatban minden zavaros. Már az is, hogy hogy a fenébe tudott az utcára kerülni. Ilyen villámgyorsan. Hogy elveszítette a lakását, oké, az világos. A gazdasági válság, meg aztán már nem is fiatal, nem maradt kapcsolatban a családjával. De mégis, ha húsz évig volt egy lemezboltod, csak van annyi ismerősöd, hogy ne kelljen három hónap múlva már az utcán aludnod… És a másik: hogy lehet, hogy ez a rokonszenves, de egy rohadt tök karizmájával bíró pasi a Buttes-Chaumont bálványává változott? A pasi odakint alszik, izzadságszaga van, proli csizmát visel, és mégis, mint Jézust, aki megúszta a keresztre feszítést, egy tucatnyi napkeleti bölcs veszi körül és mindennap ajándékokkal halmozzák el. Vernon kiválaszt egy fát, letelepszik alá, és az emberek elé járulnak. Naná, hogy Gaelle hallott róla a Rosa Bonheurben. Sőt másról sem szokott hallani, csak Vernonról. Egyszer ő is elment, hogy megnézze magának a bandát. Bepiált heteró nyárspolgárok. Még Kikót is beszippantották. Amikor Kiko megtudta, hogy Subutex a parkban lóg, pokoli rosszkedvűen elindult, mintha azt mondaná: majd én beverem a mocskos pofáját, hogy megtanulja, máskor ne lépjen le a kokómmal… És másnap reggel jött haza, és három hétig csak Jethro Tullt hallgatott. Semmi buli, semmi szexparti, csak zene fülhallgatóval és drogok. Még melózni sem ment. Ami még soha nem fordult elő vele. És dőlt belőle a szó, összevissza hadovált, hogy szerinte Isten hamarosan újra megszületik, minden logaritmusok összessége lesz, és csak ő tudja majd megmenteni a bolygót és az emberiséget, és hogy valakinek meg kell írnia azokat a programokat, amik megtaníthatják az embereket, hogyan éljenek működőképes közösségekben. Gaelle meg van róla győződve, hogy ha már a yuppie-k is belebolondulnak a spiritualitásba, rohadtul nehéz idők következnek.”
 
Mostanában sokat vekengek magamban azon, hogy hiányzik az olvasmányélményeimből az igazi meglepetés, az a fajta gyomorszájon vágós, minden agysejtet megmozgatós, lélegzetelállítós élmény, ami az első Atwoodok, Franzenek, Dan Simmonsok, Kim Stanley Robinsonok olvastakor elfogott. (Legfontosabb gondolatformálóm nem is említem, Woolf munkássága már rég több, mint irodalmi élmény – hozzá fogható hatást nem is várok, ha mégis jönne, ajándéknak venném.) Bármily nagyképűen hangozzék is, olykor megfogalmazódik, hogy mintha már mindent olvastam volna egyszer. Nem tudom, hogy a kor, az olvasott könyvek egyre növekvő száma okozza-e (nyilván összefüggésben az előbbivel), vagy a ráfordítható figyelem és idő csökkenése (ne legyünk álszentek, én sem tudok már olyan osztatlan figyelemmel kapcsolódni a kezemben lévő könyvhöz, mint 10-20 éve, okostelefon előtti, végtelen nyári szabadságos időkben); netán az, hogy amióta jobban ismerem a könyvpiacot, módszeresen azokhoz a könyvekhez nyúlok, amiktől tudom, mit várhatok (irodalmi buborék?).
 
Virginie Despentes jó ezeroldalas trilógiájához úgy nyúltam, hogy semmit nem tudtam róla, azon kívül, hogy a fülszöveg felidézte Jennifer Egan Az elszúrt idő nyomábanjának hangulatát – és az utóbbi években bármi egy kicsit is felidézi Az elszúrt idő nyomában hangulatát, arra azonnal rá kell ugranom. Nem ismertem a szerző botrányos korai munkásságát, ahogy az élettörténetét se. Csak vártam egy rock’n’roll regényt, hátha segít csillapítani az Egan-éhségemet. Sikerült. Sokkal több is. Túl azon, hogy a Vernon Subutex kicsit valóban olyan, mintha Az elszúrt idő nyomában és a Javíthatatlan optimisták klubja bedrogozott szerelemgyereke lenne, végre megajándékozott azzal a tátott szájú rácsodálkozással, amire oly régóta vártam, rányitotta a szemem új világokra, új nézőpontokra, és a végén adott egy akkora pofont, hogy a fal adta a másikat. Rutinos olvasóként nem vagyok büszke rá, hogy nem jöttem rá korábban, mire is hegyeződik ki a regény, ám élménykeresőként baromira boldog voltam, hogy igen, végre így meg tudtak lepni…
 
Pedig az első kötet még annyira kiszámíthatóan indult… Vernon Subutex, az ötven körüli egykori lemezboltos elveszti a lakását, és miután a legtöbb elérhető cimborájánál, egykori vevőjénél, korábbi nőjénél eltölt pár napot, és mindegyiküket vagy megsérti, vagy meglopja, vagy szimplán kölcsönösen rájönnek, hogy a másik gyökér, az utcán találja magát. Vernon az egykor menő rock’n’roll arcok közül ahhoz a kaszthoz tartozik, akik nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy eljárt felettük az idő. Miután a kétezres évek zeneletöltési hulláma kinyírta a lemezboltját, nem volt hajlandó betagozódni a modern társadalomba, ahogy nem volt hajlandó továbbvinni a lázadást sem, és beállni bármi vagy bárki mögé – csak sodródott. Amíg kitartott a gyűjteménye, fenntartotta magát a netes eladásból. Miután elfogytak a lemezek és relikviák, rátalált az egykori vevőjéből világsztárrá kinőtt Alex Bleach-re, aki időnként kisegítette, hogy ne lakoltassák ki. De tőle sem kért többet. Vernon nem vár semmit az élettől, nem törekedik semmire, se célja, se vágya, csak megy tovább, mint egy zombi, pecóról pecóra, egyik adag piától és kokótól a másikig. Egyetlen vagyontárgya néhány kazetta, amelyekre halála előtt Bleach felrögzítette „önvallomását” – és amire lassan fél Párizs kezd vadászni.
 
Mi pedig szép lassan megismerjük ezt a „fél Párizst”. Az első kötet felvonultat Vernon egykori vevői, ismerősei, haverjai és üzletfelei, valamint az ő haverjaik és üzletfeleik, no meg azok ellenségei közül nagyjából 333 alakot, akiknek többsége külön nézőpontot kap – sokszor úgy, hogy az olvasónak a leghalványabb fogalma sincs, az a csaj, akinek a gondolataiban épp elvesztünk, ugyan milyen kapcsolatban van Vernonnal, ha egyáltalán… Aztán kiderül, hogy Bleach egykori pornós szeretőjének a volt kollégája, akit tök véletlenül talált meg annak lánya, akinek a barátnője egyébként Vernon egyik egykori törzsvevőjének a lánya… Színes, szagos, kibaszott gyorsan pörgő kaleidoszkóp az egész, egy idő után jobban járunk, ha nem is akarjuk követni, hol vagyunk éppen, csak felülünk a hullámokra.
 
Közben megismerjük a mai francia társadalom alulnézetét. Mert ugyan itt-ott feltűnik egy karótnyelt feleség a Marais negyedből, azért a Vernon körül gyülekező társaság tagjai többnyire elnyomottak, kisebbségek, a kapitalizmus kárvallottjai, vagy különböző szélsőségek foglyai. Egymásnak adják a stafétát egykori pornósok, transzok és transzvesztiták, filozofikus hajlamú hajléktalan, lottónyereményét titkoló lecsúszott alkesz, sikertelen forgatókönyvíró, netes bértroll, rockzenészből lett unalmas irodista, unatkozó egykori kirakatfeleség, aki volt férje pénzét költi, szélsőjobbos fiatalok és szélsőbalos munkások, asszimilálódott muszlim professzor és vallási fanatizmussal kacérkodó lánya. Mindenki keres valamit, ami fogódzót adhat a mindennapok kilátástalansága és értékválsága közepette, és ahogy látjuk magunk körül is, az esetek többségében a gyűlölet lesz az. Gyűlölet bárki iránt, aki más. Aki másképp öltözik, gondolkodik, él, veszi a levegőt. Ez az, ami valójában sokkal szorosabban összeláncolja még az egymással szembenálló szélsőségeket is, mint bármelyiküket a „polgári” társadalom bármely közepesen konszolidált képviselőjével. A nyílt gyűlölet, a finomkodás és az álságos elfogadás teljes hiánya, no meg a közös ellenségkép: a kapitalizmus nyertesei. Mint a mindenható producer, aki szintén Vernonra vadászik, mert úgy hiszi, Bleach kazettáin rá nézve terhelő infók is vannak.
 
Egyvalami tudja átütni a mindenkit betemető gyűlölet és ellenségeskedés falát: a zene. Despentes regénye ebből a szempontból valóban igazi rock’n’roll – Vernon valóságtól elrugaszkodott története, a Bleach hipnotikus hanghullámaira kevert zenéi, a köré szervezett elvonulások felidézik a hippimozgalom gyökereit: csak zene legyen és szerelem (meg némi tudatmódosító szer) és az egész világot meg tudjuk váltani. Legalábbis saját magunk számára. És annyira visz magával a szöveg, felülsz a zene hullámaira (több tucat műsorlistát találsz a Spotify-on Subutex zenéivel), elhiszed hogy igen, létezik ez a harmónia, hogy kivonulhatsz a világból, hogy ki lehet csekkolni a kapitalizmusból, a megfelelési kényszerből, a társadalom által ránk aggatott szerepekből. Hogy létezik olyan idill, ahol nem számítanak a kulturális konnotációk, a fajok, a nemek, a különböző mesterséges identitások, csak a természet, vagy a zene, vagy a hanghullámok, vagy a csillagok, vagy a napfény pászmáinak csillogása… Tök mindegy, miben is találnád meg a saját idilledet. Tök mindegy, mert a valóság úgyis közbeszól, és szétrombol mindent. A hullámvasútról le kell szállni.
 
Innentől spoileres leszek, ha még nem olvastad, de szeretnéd, inkább ne olvasd el az utolsó bekezdést, elégedj meg azzal, hogy számomra ez volt az év eddigi legjobbja, picit visszahozta a művészet erejébe vetett hitem, és nagyon sajnáltam, hogy lerepültem arról a hullámvasútról…
 
Szóval a valóság közbeszól… Annyira okosan építi fel Despentes a lopakodó tragédiát, hogy tényleg zavarba ejtő, hogy nem vettem észre, mire is megy ki a játék. Sokáig értetlenül olvastam, mire fel ez a rengeteg karakter, amit a jobb- és baloldali szélsőségekre, a bevándorlók iránti gyűlöletre és a francia társadalom mélyén megbújó faji ellentétekre szántunk, de aztán minden szépen megkapta a maga helyét - együtt adták ki ezt a remek társadalmi tablót. Aztán jött a pofon, ami visszamenőleg is mindent átszínezett. Hisz minden szélsőség szemében a legnagyobb vörös posztó a szabadság. A felszabadult öröm, a fityiszt mutatás mindennek. Olyan természetesen csúszunk bele abba, hogy ez a hippi társaság az ezoterikus elvonulásaival felkelti a megkeseredettek gyűlöletét, hogy az már fáj. Fáj, mert annyira valóságos. És Despentes nem áll meg itt. Mert van egy nagyobb erő, ami vallások, ideológiák, szélsőségek és politikai pártok felett áll: a pénz. Az igazi gyomros a kérdés: mennyire elképzelhetetlen, hogy egy bosszúszomjas, magát mindenhatónak képzelő producer bepaliztat a neten pár szélsőséges fiatalt és megrendel egy ideológiával nyakon öntött mészárlást, hogy aztán még gennyesre is keresse magát a történetet feldolgozó sorozaton? Elképzelhetetlen? Vagy a szórakoztatóipar működése, a mindig egy kicsivel sokkolóbb igénye egyenesen ide vezet? Meddig jutottunk a lemezboltokban zenét hallgató és az élettől semmi mást nem váró zeneőrültek világától? És vajon visszatérhetünk még oda? Van hely, ahova kivonulhatunk a minket körülvevő őrület elől? Van élet, ami még élhető, vagy tényleg csak a pénz utáni hajsza, az örök ellenségeskedés és az elvárásoknak való megfelelés kényszere van? Rohadt kiábrándító regény a Vernon Subutex, de megéri a rá szánt időt. Az utóbbi évek egyik leginkább felrázó olvasmánya.

Kiadó: Magvető

Fordító: Tótfalusi Ágnes

Munkácsy, a festőzseni (Móra ferenc Múzeum, Szeged)

A Móra Ferenc Múzeum kiállítását tényleg ajándékba kaptuk Szegedtől, nem készültünk rá, nem tudtuk, hogy alkalmunk lesz megtekinteni. De a hídon átbuszozva azonnal megragadta a figyelmünket az épület kapuzatára helyezett beharangozó – balról az Ásító inas (amúgy kuriózum) egész alakos változata, jobbról egy tipikus, parkba helyezett szalon-zsáner, amelynek testvéreivel Munkácsy tényleg bitang jól keresett. A mesterjegy és másfelől az arculat, amitől igazi sztár lehetett a saját korában, elit polgári életvitellel.
 

A hatalmas igénnyel festett óriásvászon egyik színvázlata: Krisztus Pilátus előtt (figyeld, ahogy Pilátus valójában nem figyel...)

A kiállítás alapját Pákh Imre amerikai magyar üzletember gyűjteménye képezi, aki az első rácsodálkozás után tudatosan vásárolta fel a festő elérhető alkotásait, mintegy teljes körképet adva a számos zsánerben könnyed kézzel nagyot alkotó Munkácsyról. Bepillantást enged az életmű kevésbé ismert részébe, hiszen a képek jókora része már a műteremből, elészültük után egyből (főleg amerikai) magángyűjteményekbe vándorolt, akkor is, ha nem konkrét megrendelésre készültek. Munkácsy a jelek szerint nemcsak drámai erejű képek festője, de kiváló üzleti érzékkel megáldott ember is volt – miután befutott, tudatosan figyelte a trendeket és nem szégyellte kiszolgálni őket. Így látható ebben a gyűjteményben néhány tipikus szalon-zsánerképe, sőt, a minden hűség nélkül „historizáló” zsánerbe tartozó néhány alkotása is (ezek a korban nagyon népszerű lakberendezési kiegészítőnek számítottak). Másrészt a pálya korai, felívelő szakaszából szintén igen fontos képeket és rajzokat sikerült Pákh Imrének a gyűjteménybe illeszteni, elmondható, hogy így a festő minden fontos korszakát egy vagy több mű képviseli.
 

A  kis cukortolvaj. Ugyanaz az igényesség, egy kis bagatellen...

...ami nyakon csíphető a Parkban című képén is.

Számomra az igényes, fotográfiákkal is bőven megtámogatott tárlat talán legnagyobb erénye, hogy tovább árnyalta az anno nagyon szeretett, Dallos Sándor által írt A nap szerelmese, meg az Aranyecset által bennem kialakult képet Munkácsy Mihályról. Az évek folyamán már jócskán megkopott bennem az egykori fénye, bár mindmáig hálásan köszönöm az olvasás egykori élményét az írónak. Olyan mélyen érintett meg, hogy mikor először állhattam a Nemzeti Galériában a Munkácsy képek előtt, megilletődve, mint aki oly nagyon szeretettje intimitásába nyit be véletlenül, eszembe jutottak, sorjáztak Dallos Sándor mondatai a képekről a fejemben – azóta sem éltem ilyen egyszeri és megismételhetetlen találkozást festményekkel, ilyen fejben folyó tárlatvezetést, annak ellenére sem, hogy igazából honunk gazdag festőpalettájáról nem Munkácsy a dédelgetett kedvencem - írtam anno egy régi bejegyzésben.
 

Az újrahasznosítás: ruha, beállítás...

Sokáig nem engedett el, hogy egy ilyen életmű akkor hiteles, ha az élet is dráma. Időközben persze tényleg sokat árnyalódott ez, de ennyire korrekten egyszer sem került elém, mennyire kiegyensúlyozott, nagypolgári életet élt Munkácsy, mennyi humorral és iróniával szemlélte önmagát és a helyzetét. A piperkőc figura, aki a legjobb nyári öltönyében ül modellt portréhoz, palettával a kezében (nem éppen festésre való ruhában – fogalmaz a kép melletti felirat) is Munkácsy Mihály; meg a Golgota képéhez magát modell gyanánt megfeszítő (a dolgot lényegében mélyéig átélő) hitelkereső is. Valaki, aki az utolsó pontig képezte magát, folyamatosan tanult, és még a hamisában is brutálisan őszinte: a képein mindig látod, mi a park, a telepített „vadon” és mi a valódi; látod, mi a piacképes hamis, és mi az, amit (akkor és ott) pontosan azért ragad meg, mert olyan. Mert megragadó.
 

...s az újrahasznosítás mögött a történet tovább gondolása...

...(profán mód, a saját szavaimmal:) Látod, Emile bátyám, kit találtam neked?
(ehhez az ülő, idősebb úriember kéjsóvár tekinetét élőben is látni kell)...

...s hogy még egy ilyen bagatellt is mennyire előkészít -
itt egy barájával maga állt modellt a képhez.

Tényleg kereste a nagy gesztusokat, de bitang keményen megdolgozott értük. Kifelé jövet kicsit beszélgettem egy hölggyel Munkácsyról, és szóba került a szívem igazi kedvese, Csontváry is (akiről a Szépművészetiben látott kiállítását bemutató bejegyzésen túl még egy személyesebb hangvételű posztban is hosszabban megemlékeztem). Ez a kiállítás tényleg odaállította a képzetlenség zsenije mellé kontrasztnak az utolsó pillanatig tanuló, minden képére hatalmas fegyelemmel előre készülő nagymesterséget. Aki eszelős mennyiségű munka árán, előtanulmánnyal, kompozíciós, fény- és színvázlatokkal gyúrta magát minden igazán sokat akaró óriásvászna előtt, komolyan igényesen – de közben tucatszám festi a jól eladható bagatelleket (gátlás nélkül újrahasznosítva önmagát is), és igazi, virtigli üzletemberként a hatalmas sikert arató, jól szervezett bemutatók után minden előtanulmányát is jó áron értékesíti. Tehette – az a Dallos Sándor által regénybe gyűrt anekdota például hiteles, mikor Ernest Renan hajol meg a Krisztus Pilátus előtt bemutatóján, s köszöni szívből az élményt. A kortársak szemében sztár volt, és zseni. Egy korabeli Steven Spielberg – másik műfajban és eszközkészlettel, de legalább akkora hatással. Aki a vállalt, nem szégyellt popularitás mellett bőven alkotott remekműveket.
 

Felszabadult huncutság.

Az eddigi találkozásainkhoz képest (hiszen sokszor álltam már a képei előtt) ez a másképp árnyalt kép a szegedi tárlat igazi ereje. Érdemes hagyni, hogy vezessenek a kiállítók, mert a végén közelebb érzed magadhoz a bálványt. Melléd telepszik, hunyorít. És megmutatja a képeken is az odarejtett iróniát. Hogy hol neveti ki a felhajtást és egyben önmagát.  

Martin McDonagh: Hóhérok - Szemle Plusz

Mi rajongásig szeretjük Martin McDonagh dolgait. De úgy alakult, hogy színházban eddig nem láttunk tőle semmit – csak a filmekért, a hét pszichopatától Ebbing óriásplakátjain át a szigeten sivító szellemekig voltunk úgy oda. Ami (lévén a pasi a saját szemében is elsősorban drámaíró) eléggé ferde lesiklás ezen az amúgy kiváló pályán. Igyekszünk javítani ezen, beteg angol-ír humor menetszelében siklani rendkívül élvezetes, a fekete komédia, amit anyanyelvi szinten űz, mindkettőnk egyik favorit nyelve ebben a tempós kultúrafogyasztásban. Úgyhogy nagy örömmel foglaltunk helyet a Városmajori Szabadtéri Színpad nézőterén, ahol a Szemle Plusz keretében a tatabányai Jászai Mari Színház színészei előadták McDonagh Hóhérok című darabját.

1965-ben Angliában eltörlik a halálbüntetést – és ez nem érinti valami haj’ de jól Harry Wade urat, az észak-angol Oldham kocsmárosát – aki szívbéli hivatását tekintve, és jogilag is Britannia ezek szerint utolsó, rendszeresen foglalkoztatott hóhéra (volt). A regnáló, de nem a legnagyobb: örök második Albert Pierpoint, az elődje és mestere mögött. A nagy napon, amikor egy karrier így kényszerű véget ér, a szokott cimborák, meg egy kotnyeles riporter mellett megjelenik egy délről jött, baljós idegen is. Pont az évfordulóján annak, amikor Wade úr és Sid, a segédje kivégezték az ártatlanságát utolsó lehével is világba üvöltő Hannessey-t.

Jó kis kutyulék. Anno jókat röhögtünk a Ravasz, az agy...-ban látott, az északiak, meg déliek közti béna acsarkodáson, ez itt megkapja a maga mélységeit – rögvest igen nehéz helyzetbe hozva magyar fordítót, rendezőt, színészeket. Mert az egyik (fekete) humorforrás a kétféle, egymást ezért is folyvást alázó dialektus. Morcsányi Géza mindent megtett, hogy legyen egy ilyen variáció magyarul, nem csak a kiejtéssel, hanem a mondatok sajátságos szerkezetével – főleg a nők szájába adva remek, kort és helyet elénk festő mondatokat. Szikszai Rémusz rendezése ezt képes fokozni azzal, hogy a mellékszerepek figurái, a kocsmatöltelékek, Bill, Charlie, Arthur, meg Fry főfelügyelő különböző szintekig torzult módon beszélik az „északit”, a szinte érthetetlenségtől a minimális színezetig. Maga Harry a nyitójelenetben hadar csak úgy, ahogy amúgy nyilván egész valójában – aztán lelassul a kedvünkért, hogy értsük.

Hölgyeim és uraim, ezeket a szemléket tényleg látni kell, hogy rádöbbenjünk, mennyi istenadta rohangál ebben az országban csak a vájt fülű kevesek által megbecsülve. Király Attila a hóhér szerepében, s Mooney, a londoni idegen szerepében Mikola Gergő... Nem szerepében-helyzetek, hanem átlényegülés, az utolsó, csendre intő gesztusig. Alice-t, Wade feleségét Danis Lídia helyett Bakonyi Csilla játszotta ezen az estén (Danis Lídia biciklibalesetet szenvedett). A beugrás, ha nem mondják be, fel se tűnik, úgy szervesült az előadásba a játéka. Ebben az előadásban mindenki jó. Külön kedvencem Fry felügyelő szerepében Honti György. A folyvást tettre kész, alkoholista tehetetlenség.

Fekete komédia. Nem egy helyen olvastam, hogy McDonagh valahol a sekélye meg a mélye közt merül, félúton, a kommersz rózsaszín könnyűbúvár-pipájával a szájában – hát, nem tudom, nekem mesterjegy, ha valaki úgy szakít szíven, hogy közben könnyesre röhögöm magam. A lassú építkezést emlegetik a darab első felében, amihez képest a második felvonás végre felpörög – ha hagyod, hogy mocorogjon benned a tudás az első félidő alatt, hogyan játszik macska-egeret a várakozásaiddal, a történetek nevelte becsípődésekkel, beidegződéseiddel ez a mese, szerintem az elején sem unatkozol. A véglet könnyítése, a hóhérság tükre már az elején is elég élesre foncsorozva mutatja meg, mennyire trágya kisemberi gesztusokkal állunk hírhez, hírnévhez, hivatáshoz, mennyire önáltatás is minden tekintély egy közösségben, mennyire viszonylagossá satnyul, ha valaki megjön kívülről, és belepancsol.

Nem tudom, hogy az északi sör valóban ennyire pocsék-e. Mint ahogy azt sem, londoni emberünk kicsoda és valójában mit akart. Ez is a csodálatom alapozza – olvasom a kritikákat, s látom, mennyire sokan rakják értelemszerűen a titokzatos idegent a perverz gyilkos-szerepbe. Aki helyett ártatlant lógattak fel (pardon: akasztottak fel). Hiszen bevallja Sydnek... Azaz mesél neki, és hát mond neki mindenfélét, amiről majd (szinte hallani lehetett a nézőtéren szívekről legördülő kövek csattanását) a darab végére kiderül, hogy nem volt igaz. Ha komolyan vesszük a darabot, ezt kell a végén belátni: nem tudtuk meg, ki volt, mi motiválta – s ha kikerekítjük ezt a nem-tudást valami értelemmé, az a saját habitusunk választása lesz. Ami nem Mooney-ról; elsősorban rólunk mesél.

Nekem az Ír-angol gonoszmanó ezért az egyik etalonom. Mert tükröket foncsoroz, amiben mi látszunk. Mert a végletek könnyen fogyasztható érdekességében a saját kisszerűségeinket nézegethetjük. Vegyük magunkra. Hiszen a végén, a kifosztottságban, ha akarnánk, ha végrehajtanánk az „ítéletet”, akkor se mi leszünk a Hóhér. Valaki nálunk nagyobb érzet rántja ki a titkaink alól a széket.

Marie Aubert: Felnőtt emberek

„Soha nem hittem volna, tényleg nem. A barátnőim mind beelőztek, egytől egyig, de hogy Marthe is, hogy ő is, valahol legbelül meg voltam győződve arról, hogy neki nem jön össze, hogy ez soha nem változik, Marthe lesz az, akit mindig meg kell vigasztalnom, ő nem fog soha beelőzni.
Ő egyszerűen nem előzhet be.”
 
A lehető legbájosabb reakció egy nővértől, amikor húga bejelenti, hogy sokévnyi próbálkozás után végre gyereket vár, ugye? Én nem tudom, mit tudnak ezek a skandinávok, de minden alkalommal, amikor már épp lemondok magamban arról, hogy engem még valaha úgy istenigazából meg tud lepni a szépirodalom, és kijelenteném, hogy már mindent elolvastam és más hobbi után néznék, jön egy ilyen szűkszavú, szikár, egyszerre iszonyatos és semmikülönös kisregény, ami falhoz ken. Az ilyenekért érdemes olvasni. Akkor is, ha szigorúan véve semmi újat nem mond: hisz, hogy minden család pszichotikus, és hogy a testvéri szeretetnél (lásd még: legjobb barátnők) és életre-halálra vetélkedésnél nincs gyilkosabb, tudjuk már számtalan műből; ahogy azt is, hogy a gyerekkori és/vagy transzgenerációs traumáktól sosem szabadulhatunk. Akkor is, ha egy darab kedvelhető szereplője nincs, és így, kétszeri olvasás és rengeteg gondolkodás után azt kell mondjam, a hatéves kis Olea kivételével tőlem mindannyian nyugodtan belefulladhatnának a kert végi tóba.
 
Egy hosszú hétvége, ami évtizedes sebeket tép fel – és aminek a végén az addig biztosnak tűnt igazodási pontok közül semmi sem tűnik biztosnak. Vajon sikerül kilépni a szereplőknek gyerekkorukban berögzült szerepeikből? Vajon meg tudnak bocsátani egymásnak? Vajon találnak utat a kibeszélésre vagy magukba fojtják, ahogy eddig, hogy még több megbánnivalót halmozzanak fel? Vajon mi lesz a születendő gyerek sorsa és ki viszi tovább a családi nyaraló hagyományait? Vagy: minden marad a régiben és csak a naiv olvasó képzeli azt, hogy néhány hisztis veszekedés és egy majdnem-tragédia bármin is változtat, mintha nem látta-olvasta volna már ezerszer, mintha nem élte volna át saját életében is, hogy vannak felvett szerepek, előre lejátszott játszmák, évtizedek alatt megcsontosodott dinamikák, melyeken semmi a világon nem tud változtatni?
 
Ida és Marthe – két nővér, akik valahol kisgyerekkorban belemerevedtek egy dinamikába és képtelenek kilépni belőle. Egyikük látszólag nem is akar, Marthenak baromi kényelmes, hogy ő a gyenge, beteges, örökké védelemre és tutujgatásra szoruló kislány, aki ha csak egyet nyikkan, hogy fáj valamije, anyjuk már ugrik is, mindent és mindenki mást háttérbe szorítva. Aki gondolkodás nélkül sírja világba összes fájdalmát, nem törődve azzal, másnak is vannak-e érzelmei, fájdalmai, traumái. Aki, mint a közhelyes hipochonder, addig dagonyázott megjátszott gyengeségében, hogy amikor tényleg védelemre szorulna, már a legkisebb együttérzést sem tudja kiváltani. Pláne nem nővéréből, akinek egész élete arról szólt, hogy ő az okos, ügyes, problémátlan gyerek, aki erős, aki segíti egyedül maradt anyjukat, akinek fényes karrierje lesz, akire büszkének lehet lenni. Tipikus parentifikált gyermek, akiből aztán magányos, keserű felnőtt lesz. Aki legjobban azt fogja gyűlölni, aki miatt nem lehetett gyerekkora. Aki mindig erős, épp ezért senki nem látja, nem gondolja, nem is éri fel ésszel, hogy a mélyben mekkora traumákat hordoz.
 
Negyven évesen Ida, aki újra és újra nős pasik karjában köt ki, akinek nem volt még egy épkézláb kapcsolata sem, aki csak várja és várja, hogy egyszer végre valaki érte hagyjon el valakit, hogy valakinek ő legyen a fontosabb, elhatározza, hogy márpedig nem akar kifutni az időből, és úgy dönt, lefagyasztatja a petesejtjeit, hogy később, ha kell, egyedül, de lehessen még gyereke. Már épp elmesélné családjának, amikor húga bejelenti, hogy sok év hiábavaló próbálkozás után végre úton egy kisbaba. És itt eltörik minden. Hogy miért épp ez a váratlan terhesség a katalizátor, mindegy is. A baba csak egy tényező a sok közül, amit (aminek lehetőségét) húga elvesz Idától – onnantól kezdve, hogy a megkérdezése nélkül átfestette a közös családi nyaralót, odáig, hogy ki akarja vásárolni Idát a nyaralóból és megfosztani ezzel a gyerekkori emlékeitől, hosszú a sor. Már-már groteszkbe hajlik, amikor Ida személyes sértésnek éli meg, hogy Marthe megtanulta vezetni a család hajóját, amit eddig a testvérek közül csak ő tudott, mintha attól, hogy Marthe is vezetheti már, tőle levenne valamit. Groteszk, de Aubert szigorú, tűpontos prózája pont attól üt ekkorát, mert érezzük: elveszi. A húg, aki elvette az anya figyelmét, törődését, akinek jutott férj, gyerek, kiegyensúlyozott családi élet, aki tud gyenge lenni, akit babusgatnak, elveszi azt az utolsó mentsvárat is, ami még Idának jutott: hogy ő az ügyes, aki karriert épít, hajót vezet, megold dolgokat.
 
És a mélyben ott a legnagyobb trauma, amivel tán még Ida sem nézett szembe, ami nem járja meg sem az anyja, sem a húga gondolatait, amikor gonoszkodóan szemére vetik, hogy mindig nős pasikkal próbálkozik, hogy családokat tenne tönkre, hogy nem gondol a másikra – az apa elvesztésének traumája. Egy fél mondat, ideje nekem is meglátogatnom, később megbánom, ha nem teszem meg – és ott egy egész élet esszenciája. Hogy mit tesz velünk, ha a szülőnknek másvalaki volt a fontosabb. És mit tesz velünk, ha nem látogattuk meg időben. Hogy évtizedek után sem vágyunk semmi másra, csak hogy valakinek, egyszer az életben mi legyünk a fontosabbak, mint az a másik. Hogy bármit, szó szerint bármit megtennénk, bármit lerombolnánk, bármit feláldoznánk, csak ne kelljen újra azt éreznünk, hogy a másik (lehet az húg, barát, a másik nő, egy bajba jutott kisgyerek, bárki) a fontosabb. Hogy egyszer végre mi legyünk a saját életünk főszereplői.
 
Ida tesz egy lépést afelé, hogy a családi nyaralás végére ne Marthe nővére, az anyja lánya, a nős pasijai szeretője legyen, hanem a saját életét élje – persze a gyerekkori szerepbe szorult személyiségnek a kitörési kísérlete is gyerekes és nem is érti a környezete, mit és miért tesz. Hogy is értenék… Én, akinek tükröt tart a kisregény, értem és érzem. És legszívesebben átölelném Idát, és megerősíteném abban, hogy jól csinálja. Mert azt a sérült kislányt, aki még most, negyven év után is ott bent üvölt a figyelemért, amit nem kaphatott meg, most már csak mi tudjuk meggyógyítani.

Kiadó: Scolar

Fordító: Pap Vera-Ágnes

Mike Carey: Lucifer (Első kötet)

Neil Gaiman írja az előszavában: Lucifert sosem volt nehéz írni, sok mással ellentétben. Az ő történetei egyedülálló módon maguktól fogalmazódtak meg a fejemben... Jókat kacarásztam ezen: az angyali lázadás mit-hogyanjáról novellákon át London alatti Londonig számos formában gondolkodott már a Sandman előtt is kedvenc, feketébe öltözött mítoszlovasom. Hogy aztán a mitológiái tengelyében álló képregény-folyamban tényleg végletekig vigye a legsötétebb angyalt. Aki még a lázadó- és ellenpont-szerep ellen is fellázad - otthagyja az egészet, megnyitja az angyalok városában a Lux bárt, és elzongorázgat ott, mint akit az egész eztán nemigen érdekel. Ha megízleli a bosszút, például, ahogy Álom esetében, akkor sem ő főzi ki, csak pöcköl egyet (egy kulcsnyit) a sorson, aztán szinte csak hagyja megtörténni. Gaiman teljesen logikusan vitte tovább a Miltoni koncepciót a Fényhozóról, a lehető végletekig. E végletek után mégis így fogalmazott: Lucifernek muszáj volt saját képregényt kapnia. Hiszen miért is heverne parlagon egy ilyen remek lehetőségeket rejtő karakter...
 

Mike Carey ezt a feldobott labdát, a származtatott sorozat lehetőségét mesterien ütötte le. Szerelmes vagyok ebbe a világba, a szereplőibe, a közegek (valóságok és fantáziák, mesék és mitológiák) közötti gát nélküli átjárkálásba, ami valahol mégis folyamatosan hordozott/hordoz magán egy erősen koherens érzetet. Miközben a Sandman az első pillanattól ezer kultúra ezeregyedik kevercse volt, erősen kötött benne a jól megválasztott fókuszok maltere, és egy nagyon sajátos, inkább érzetekből, semmint szabályokból álló tisztelete a mítoszok működésének. A máshonnan ismerős figurák finom átrajzolódása ebben az egészben, hogy a világaikba beleférjen a Végtelenek koncepciója (és hogy beleférjenek egymás világaiba) nagyon sokszor tényleg magától fogalmazhatta a karaktereket és konfliktusaikat.  Úgy, hogy a finomítások nagyon ritkán álltak elvételekből – leginkább hozzátettek a kultúrák ismert hőseihez. És ezeket a hozzátételeket Mike Carey is teljesen helyén valóan építi fel.
 
Ahogy például (anti) hősét bevezeti az amúgy magában is ezerarcúan ellentmondásos japán mítoszok „poklába” (ahol a bukott angyal visszaszerezné a szárnyait), abban ott a használni kívánt mesekincs meglepően mély ismerete. Ott a változtatások pontos ismerete, amelyekkel Neil a Végtelenek világába vonta e mitológia egyes elemeit. Ott a hommage az anyasorozathoz (a rettegést fenntartó, elragadott álmodókban, akiket amúgy a Pokol kulcsáért cserébe Susanoo no Mikoto annakidején felajánlott az Álomúrnak). És ott az egymáshoz mérhető/mérhetetlen erők tisztelete – hiszen Lucifer tényleg elbukhatna e küldetésben. De még egy igen hasznos szolgát is szerez, oly módon, ami megint csak maradék nélkül érzi a japán lélek sajátságos viszonyát szolgálathoz és önfeláldozáshoz.
 

Szóval legelőször ezt kell megköszönnöm, hogy minden kényelmetlenségérzet nélkül lakhattam a Sandman világában megint. Ahogy A mágia könyvei, vagy az olyan formabontó elbeszélések, mint Az álomvadászok, ez a szemünk láttára formálódó folyam is minden szempontból tiszteli a világa kereteit – s ha tágít majd rajta (nyilván fog), remélhető, azt is ezzel a következetességgel teszi majd. A másik, amit köszönhetek, hogy mindez mögött nagyon komoly, az eredeti történet összetettségéhez mérhető koncepció érzik már most. És a képesség is érzik, hogy ez tényleg brutálisan kiteljesülhessen. Mike Carey nemigen él az amúgy képregényes és filmes álomvilágokban gyakran lólábként kilógó „véletlenül így esett egy nagyobb terv részeként, direkt” jellegű, teljesen indokolhatatlan mókákkal, csak ha valahol mögötte tényleg ott van az a többlet-történet, ami egy ilyen elrendeltségről és szükségszerűről szóló történetben amúgy evidens.
 

Hiszen Lucifer továbbra is a lázadásból következő, felkínált szerepek, a sors, az eleve elrendeltség ellen fogalmazza önmagát – immár az erre kitalált, vallásaink és meséink által is alaposan körbejárt kereteken bőven kívül. És az író elhiteti velünk, hogy erre tényleg ott vannak a tervek mögötti tervek mögötti tervek, amelyek egyébként a kényszerek hatására kerülnek csak elő. Azaz ha békén hagyná a Teremtés, az ördög tojna az egészre. Az író ezt is elhiteti velünk... Mindehhez megkapjuk természetes ellenpontnak az angyalok Ezüst Városát a „Mennyben”, ahol politika van, vakhit, és frakciók – ahol az angyalok empátiahiányos gyülekezete valójában ugyanúgy érdekelt a háború-koncepció fenntartásában, ahogy abban, hogy visszarángassák ellenségnek e keret kínálta szerepkörbe Lucifer Hajnalcsillagot (kicsit idevonva a Gaiman-i író-valőr Terry Pretchettel közös, idióta gyermekének, az Elveszett próféciáknak legfeszítőbb kérdéseit is). Így értem, hogy Mike Carey mennyire érzi, milyen világokba írja a maga (eddig tökéletesen illeszkedő) fantáziáját. Az eredeti, Sandman rajzolta Hajnalcsillag-koncepcióból egyedül a Jóakarók végén megejtett önkéntes távozásáról, a Luxot magától, ki tudja hova tartva elhagyó Luciferről nem akar tudni ez a spinoff (bár nem zárom ki, hogy beépül majd még ez is, ügyesen, később – hogy mondjuk egy párhuzamos síkon a Fénynek mégse kellett égnie).
 

A történetek kerete gyönyörűen horgonyoz a valóságunkba. Vagy valóságainkba – hiszen a felütés indián meséje után az első komoly, nagy formátumú történet, a Hat lapos jóslás pont erre épül. Hogy valóságaink vannak, akár a kártya lapjai, egymástól mégsem függetlenül, folyton a másikéba taposva – de a másétól gyakorta mégis úgy érinthetetlenül, ahogy az ómódi jóskártya lapjain a szimbolikák. Hiszen nem látunk egymás fejébe, és nem látjuk, mit gondolunk egymásról (valójában magunkba se látunk, nemhogy másba). Nincs ránk rajzolva-írva a jelentésünk és az értékeink. Mégis, gyakorta megírt sorsot képzelünk; magunknak, másnak. Tényleg nagy kérdés, meg van-e írva előre bármi is; és így, sorsban és választásokban (kötött pályán sem értve egymást) vagyunk-e kénytelenek tényleg érintkezni ebben a játékban. Rengeteg dolog szóba kerül itt, szerepekről és vetülésekről – de a legfontosabb réteg ez: az elrendeltségé. Nem véletlen, hogy a jósolható jövő szolgája, Meleos, a kártyaműves angyal mély és keserű büntetést szenved Lucifertől (aki végre szabadon akarna): az elrendelés mintázatának bázisa a valóban teljesen rögzített múlt tudomása – egyfajta szabadság, ha semmisül. Magánügy, de itt gyűlöltem a hősünk – gyűjtöm, és szeretem a könyvet.

 

Csak a felszínt simogatom, csak kedvet csinálnék az olvasáshoz. De ha már eleve elrendeltség: Mike Carey a maga előszavában hosszan meséli, milyen kálváriát járt a rajzolókkal. Egyelőre a rajzi sokszínűség nem vált a meséje kárára, sőt. A kényszerű váltások és a nagy szerepre találások (Dean Ormston rövid történetei például, azzal az eszelősen más, de igen helyén való képi világgal) ugyanúgy megtisztelik ennek a sorozatnak a létrejöttét, ahogy anno a Sandmanét segítette a gyakori alkotó-csere, s az ütemesen szerephez jutó vendégrajzolók. Mintha úgy lett volna ez a folyamat is kitalálva, hogy a kényszerűség erénnyé kovácsolódjon (bár nyilván tépték eleget a hajukat, író, szerkesztő, felelős kiadó...). Mintha a sors akarta volna...
 
Legszívesebben más most olvasnám tovább. Nem tudok ennél nagyobb dicséretet.

Kiadó: FUMAX

Fordította: Bayer Antal

The Crown - A Korona - 6. évad, második felvonás

Keserédes búcsú
 
Hát, ez is elérkezett… Az utóbbi évek egyik legnagyobb streaming sikerszériája, minden bölcsészlány és anglofil kedvenc újranézős sorozata, az angol királyi család életét olykor már-már túlságosan realisztikusan bemutató (emlékezzünk csak, akadtak, akik azt követelték, írják ki a részek elejére, hogy „csak fikció”) A Korona véget ért. Tudtuk, hogy eljön ez a nap, az eredetileg tervezett öt évadra így is ráhúztak egyet, és azt is jó ideje nyilvánvalóvá tették a készítők, hogy nem fogják végigkövetni a sorozat középpontjában álló II. Erzsébet életét, mégis, keserű volt ez a búcsú. Főleg, mert az utolsó évad forgatása idején a királynő elhunyt, így nem csak kedvenc sorozatot temettünk, hanem egy korszakot, egy, a maga módján valóban példátlan életutat, egy hetven éven át tartó uralkodást. Alkotó nem kívánhat ennél jobb körítést a sorozatának, nem kétlem, hogy a Netflixnél jó páran megveregették egymás vállát a pompás időzítés miatt – még ha a királyi családért rajongó showrunner Peter Morgan el is morzsolt pár könnycseppet. Ami azért nem tartotta vissza attól, hogy forgatókönyvében egészen briliánsan rájátsszon a körülményekre. A rajongás egy dolog ugyebár, a showbusiness meg egy másik.
 
A két részre vágott hatodik évad első fele, aminek én a Diana különkiadás címet adtam, magasra tette a lécet, és jó nagy dilemmában hagyta a nézőt és (felteszem) a készítőket is: vajon folytatják-e (lehet-e folytatni) azzal a bátor szókimondással, amit ott feldobtak, vagy visszatáncolnak és az ájult tisztelet tónusában, a Szívek Hercegnőjét eltemetve és el is feledve, a reményteli jövőre fókuszálva (ismét csak emlékeztetőül: az tudott volt, hogy a kétezertízes évek nagy botrányai, Megxitestül és András hercegestül már biztosan nem kapnak szerepet) búcsúztatják el a királynőt és az intézményt? Voltak kétségeim, melyek részben igazolódtak is – azzal együtt, hogy messze nem volt annyira meghunyászkodó a befejezés, mint gondoltam. De azért annyira bátor sem, mint ahogy vártam volna.
 
Ott vesszük fel a fonalat, ahol a negyedik rész végén elejtettük – a hercegnő temetése alapjaiban rengeti meg egész Anglia (és a fél médiafogyasztó világ) életét, a királynő komoly konfliktusba keveredik saját szerepfelfogásával, a két árván maradt herceg pedig egy világ sajnálatának és imádatának tárgya lesz egyik pillanatról a másikra. Bátor indítás épp velük kezdeni, konkrétan Vilmossal, aki jószerivel az anyja temetéséről sétál be a világ legimádottabb „szőke hercegének” szerepébe, akiért tinilányok milliói kezdenek rajongani, akit a kollégiumban szerelmes levelek várnak zsákszámra, minden lépését sikítozó kamaszok követik, népszerűsége még Dianáét is felülmúlja. Szupersztár lesz, akitől mindenki azt várja, hogy töltse be az anyja után maradt űrt. Csakhogy ő nem szupersztár alkat, hanem egy introvertált tizenöt éves gyerek, aki gyászolna és aki ebben a sajátos családi felállásban nem tud mit kezdeni az érzéseivel. Csoda-e, hogy mindezt azon az emberen vezeti le, akit a leginkább felelősnek tart, amiért anyját elüldözte Angliából és a halálát közvetve okozó al Fayed-románcba kergette? Bátor, és ha tisztán pszichológiai szempontból vizsgáljuk, nagyon okos Vilmos és Károly konfliktusának ábrázolása – nyilván azt, hogy mi igaz belőle, nem tudhatjuk, tekintve, hogy ez a testvér nem teregeti ki a személyes érzelmeit. Bátor felütés, és különösen tetszett, hogy az apa-fiú viszony normalizálása, a kimondhatatlan sérelmek feloldása annak a Fülöp hercegnek köszönhető, aki maga apaként a legteljesebb mértékben leszerepelt, aki érzéketlen, szabályokat mindenek felé helyező pátriárkaként sokszor tűnt elviselhetetlennek; ugyanakkor, ha visszaemlékezünk a második évadra és felidézzük, ahogy teljesen magára hagyva, fél családja által megtagadva, az apja gyűlöletétől övezve menetel imádott nővére és unokaöccsei koporsóját kísérve a náci zászlók között, és aztán hogyan lesz képes feldolgozni annak a gyásznak a sokkját, akkor nyilvánvalóvá válik: ebben az érzelmi analfabétáktól hemzsegő családban ő lehetett az egyetlen, aki valóban érthette, min ment keresztül a két herceg azon a ’97-es őszön.
 
Aztán ez a bátorság mintha egy csapásra semmivé lenne azzal, hogy Vilmos megbékél Károllyal – minden szép és jó, van egy új trónörökösünk, aki nem ugrál, aki betartja a szabályokat, aki méltó követője lesz a nagymama munkásságának, aki képes lesz egyensúlyozni a szupersztárság és a családi „cég” követelményei között. Akinek persze nehéz lesz beilleszkednie az egyetemen, és megtalálni élete párját, akit ráadásul nem vesz le első látásra a lábáról a korona ígérete (dehogynem…), aki néha odaveti, hogy elsőszülöttnek lenni néha elég nagy szívás; de közben a legfontosabb kötelességének azt tartja, hogy támogassa az intézményt. Akkor is, ha az elbizonytalanodó nagyit kell erősíteni, és akkor is, ha arról van szó, hozzájárulnak-e a hercegek apjuk újraházasodásához. Személyes érzelmek félre, az intézmény az első, annak meg jobb egy boldog házasságban élő király.
 
Még jó, hogy ott van ellenpontnak az örök botrányhős Harry. Noha a végleges(-nek tűnő) asztalborogatásig, mint írtam, nem jutunk el, azért már itt is jól szánkba rágják az alkotók, hogy Harry arra született, hogy ő legyen a fekete bárány, a tipikus második, a rosszfiú, aki hatásos ellenpontot szolgáltat az intézmény középpontjába született jófiúnak. Nem tudom eldönteni, mennyiben fricska és mennyiben egyszerű marketingeszköz hogy már itt ennyire lejáratja a sorozat Harry-t, miközben azért gondosan a körülmények és a család áldozatának állítják be – elvégre egyrészt a monarchia-rajongó, életművét az intézmény köré felhúzó Morgan szemében simán lehet szálka a srác, másrészt viszont tudjuk, hogy több sorozatra szóló szerződése van a Netflix-el, és ugye, első a showbusiness.
 

Amivel már évadok óta küzdünk, az itt is megjelenik: az utolsó évtizedek bemutatása során mindig ellopja a show-t a királynő elől egy-két, média által körberajongott családtag, noha a széria középpontja még mindig II. Erzsébet kéne legyen. Aki ebben a végjátékban mást se csinál, mint búcsúzik. Hol a hozzá legközelebb álló családtagoktól, húgától és anyjától; hol a Diana halála által megtépázott, majd Tony Blair szédítő népszerűsége és a monarchia megítélésének bezuhanása által földbe taposott szerepfelfogásától; hol meg saját magától – a temetését tervezve. Elég groteszk, de nyilván ez is egy fura uralkodói szokás 😀 viszont a készítőknek remek lehetőség, hogy beleszőjék saját, könnyes búcsújukat a forgatás alatt elhunyt uralkodótól. Filmes szempontból itt-ott zseniális, emellett napjaink médiakultúrájában példaértékűen ízléses ez a búcsú – miközben nézőként azért néhol kacagtató, ahogy a királynő a saját temetési menetét vizslatja és a többszáz oldalas tervezet elemeire reflektál.
 
A búcsú tervezése persze minden emberben felszínre hozhatja a legkülönfélébb érzelmeket – ez alól még a koronás fők sem mentesülnek. Teljesen valóságtól elrugaszkodott az utolsó rész meséje arról, hogy Erzsébet, akit a veszteségei megtörtek, aki „Tony király” tündöklése és bukása után rájött, hogy minden véget kell érjen egyszer, aki az egész Diana-cirkusz után sosem volt többé az az önmaga, akinek megismerte a világ (és akinek ő ismerte saját magát) eltöpreng a lemondáson. Annyira, hogy még leköszönő beszédet is ír. Aztán, fiatalkori önmagára hallgatva meggondolja magát. Namost, egyrészt borzasztó erőltetett Claire Foy és Olivia Colman ilyetén való becsempészése a zárórészbe, még ha értem is a tisztelgés szándékát – Morgan azért ennél jobb író, felesleges volt ennyire szappanopera irányba elmenni. Másrészt, bár fogalmunk sem lehet róla, ilyesmi megtörtént-e, de gyanítható, hogy inkább nem – VIII. Edward lemondása akkora negatív hatással volt az intézményre és akkora terhet rakott személyesen Erzsébet és az apja vállára, hogy az összes valamirevaló szakértő egybehangzóan állítja: a lemondás mint olyan, szitokszó volt a királynő számára, és soha fel sem merülhetett benne, hogy esküje nem örökre szól. Így, bár aranyos, és sokszor megható ez a búcsú, teljes marhaság. Nézőként két út áll előttünk: vagy elfeledünk mindent, amit egyébként tudunk (tudni vélünk) a királyi családról, nézzük, mint egy fikciót és jól meghatódunk; vagy elkönyveljük, hogy Morgan maga sem tudta, hogy fejezze be a sorozatot, amit éveken keresztül dédelgetett, és próbált valamiféle biztonsági játékot játszani.
 
Szóval keserédes ez a búcsú. Lehetett volna sokkal jobb is, de annyira azért elégedetlenkedni sem kell. Ó, jut eszembe! Ha már Kamilla démonizálását és lassú rehabilitációját el is kenték annyival, hogy ha az intézmény reménysége, Vilmos hozzájárul, akkor apja újranősülhet és szent a béke; azért Mohamed al-Fayed Diana halála utáni ámokfutását nem hagyták ki. A gyászoló apa vádaskodása és az általa kikövetelt nyomozás vékony jég – Morgan itt rettentő ügyesen egyensúlyoz a gyászba beleőrült al-Fayed kirohanásainak bemutatása és a hivatalos nyomozás között, aminek végeredményét ugyebár ismerjük. És amit al-Fayed haláláig nem tudott elfogadni. És amit egyébként még ma is milliók kérdőjeleznek meg. Anélkül, hogy a szenzációhajhász bulvármédia színvonalára zuhant volna, azért be tudta emelni a kérdést a széria: mi van, ha? Na, ezt a bátorságot vártam volna én végig a hatodik évad során. Amit kaptunk, az inkább egy szép tisztelgés. Annak viszont mesteri.

Jill Thompson: Halál - A Halál kapujában (manga)

Nem vagyok célcsoport. Khm, nagyon nem. Pedig szerelmes vagyok a Végtelenek világába, a Neil Gaiman és egyre több alkotótársa által létrehozott sajátos tükörbe, amiben nagyon sok kultúra eleme keveredik, és amiben nagyon sok embertársam nézegetheti magát – azaz nekem inkább tükör, mintsem eszképizmus. És nagyon szeretem a mangát, általában eléggé válogatás nélkül. Kétfelől is beleszerethettem volna ebbe a habcsók kis mesébe, de kiderült: tényleg nem vagyok célcsoport. Ez sódzso a javából, kislányoknak szóló cuki manga, és elsősorban azoknak mesélne, akiket még nem sodort el ez a történet a maga hihetetlenül összetett, tényleg rajongásig szerethető, de elképesztően érett, felnőtt világával. Hiszen újramesél valamit, egy picit más szemszögből, mint ahogy az eredeti történet tette abban a betétmesében, amikor Lucifer felmond, kiüríti és bezárja a Poklot, rálőcsölve Álomra a kulcsát – s amiben a pokolra ítélt, de onnan kizavart holtak (mit is tehetvén mást) szétszélednek a világunkban.
 
Mégis, lehet valami oka annak, hogy Neil odaadta ezt a történetét még 2003-ban (és hozzájárult, hogy Jill Thompson, a manga alkotója tovább gondolhassa a maga módján a Halott fiúk nyomozóiroda sztoriját is ebbe a bájos formába). Lehet, úgy kalkulált: Halál figurája elbírja ezt a súlytalanítást, a mese ebben a pár vonalas, karakteres térben ügyesen, invenciótól dúsan, olykor tényleg frappánsan jelenik meg – hiszen a legfontosabb rétege a megbocsátásról hibátlan és szeretni való most is. A Sandman világa úgyis duzzad-nő mindmáig, crossoverek, szereplők köré szőtt betét- és folytatásszériák folyamatosan születnek, és rendre izgalmasan tudtak az alapjában is eléggé bonyolult eredetihez hozzátenni (még az olyan kakukktojások is, mint a Locke & Key - Aranykor).
 

Szóval picit úgy éreztem magam a becsukása után, mint az egyszeri mesegyűjtő, aki ismerve az eredeti Piroska és a farkas mese mélységes gonoszságtartalmait, végiglapozza a mesét egy leporellóban. Ami mégis mellette szól: mindez utólagos. Az olvasása közben valójában nagyon jól szórakoztam. A manga által adott lehetőségek teremtette rajzos és egyéb poénokon, a karaktereken, Delírium és Kétségbeesés buliján, amit az otthontalan holtaknak adnak. Kacarásztam a berontó démonsereg teremtette feszült csúcsponton (ami amúgy viccnek jó inkább – Hali, aki az eredeti Sandmanban a legerősebb Végtelen, ezt a bagázst egy könnyed fújással porlasztotta volna semmivé). Szórakoztató volt látni, Jill Thompson hogyan ad játékosan mélységet Neil (és persze általa egy egész kultúra-nézet) egyik vezérlő gondolatának: hogy mindenki magát ítéli (például) Pokolra. Gaiman számos helyen eljátszik ezzel az életműben, és nemcsak játszik vele – az egyik leginkább szíven ütő novellája, A másik is ezt tükrözi összevagdosóan élesre. Szerettem, hogy ez itt pont annyira volt csak kihegyezve-élezve, amennyire a keret engedte.
 

Egyáltalán, már ennek a Holtakat egybegyűjtő bulinak is megvolt a maga varázsa – mert hogy ne felejtsük, ezek a pokolból kipaterolt szerencsétlenek. Ebben a mitológiában a legkeményebb csajnak pont ezért jelenthetnek fejtörést: a továbblépésre a Naptalan Országba (a saját utat találás birodalmába) éretlenek, a Mennyre nem jogosultak, nincs helyük sem a nap alatt sem egyebütt. És aranyos ötlet ez a buli, egészen viccesen rajzba rakva – az összes szereplő éretlen kamasz benne és úgy is viselkedik. El fogom rakni az érett, világokat jelentő és jellemző testvérei mellett a polcra – s még az se biztos, hogy ha lesz még ilyen, inkább meghagyom a célcsoportnak. Pont a rajongás természete miatt. Mert úgy tűnik, ez a hallatlanul komplex csoda, az utazás kultúránk álomvilágaiba (amely a kétezres évek legfontosabb olvasmányává lesz lassan a számomra, úgy, hogy ezen a címen valóságba merítő izlandiakkal, egy kifinomult, érzékeny olasszal, szorongásba szövegtágult amcsikkal és honiakkal, meg Hamvas Bélával osztozik) nem szegényedik el ettől sem. Hiszen a maga módján Jill Thompson mangája is megajándékozott a benne-lakással.

Ide aztán tényleg illik: Funko Hali.

Kiadó: Fumax

Fordította: Limpár Ildikó

Karl Ove Knausgård: Játék

Csak még több kamaszfiút ne – írtam Karl Ove Knausgård monumentális önéletírás(öntömjénezés? önboncolgatás?)-sorozatának első kötete, a Halál kapcsán. Hát, ezt jól megkaptam (pontosabban kellett volna megfogalmazni az igényeket, mondja a professzionális énem). Kamaszkor helyett íme a gyerekkor, az iskolába kerüléstől a kiskamasszá válás határáig; az első buli, első csók, első berúgás közepette a görbe farka miatt vekengő hülyegyerek helyett a haverjaival az erdőbe szarni járó és egymást végtermékét tudományos igénnyel vizsgálgató, hát… hülyegyerek. Én őszintén nem tudom, mi ez a gyerekeknél, ami ennyire elbűvölővé tesz minden testnedvet s egyebet, de azért előbb-utóbb illene kinőni belőle, és nem komolynak szánt önéletírásban szánni rájuk tizenoldalakat. Szóval köszi, Karl Ove, ellettem volna enélkül.
 
Jó, legyünk nagyvonalúak, lépjünk túl a privát kis undorokon. Azt eddig is tudtuk, hogy a Harcom sorozat kötetei meglehetősen szabadon ugrálnak térben-időben-fókuszban, mégis meglep, hogy a harmadik kötettel visszaugrottunk a nyitány elé – ugyanakkor fókusz tekintetében meg vissza épp oda, ahonnan indultunk, az apához. Az első kötetben elgyászolt (frászt elgyászolt…), kamaszkort megnyomorító apa kapja itt az abszolút főszerepet: két erdőbe tett biológiai-anatómiai (jajjj, az üvegbe szorult, méhcsípte farkát már majdnem el is felejtettem – jó, ígérem, abbahagyom a hülyegyerekek ekézését) tanulmányút között többnyire mást se csinálunk, mint rettegünk az apa haragjától. Mi, mert a gyerek Karl Ove elbeszélői hangja annyira behúz, hogy óhatatlanul ott vagyunk vele, együtt késünk el az első nap a suliból, együtt szégyenülünk meg az uszodában, együtt sírunk, amikor apa ránk ripakodik, együtt nem értjük, hogy hagyhat ott ezzel a szörnyeteggel az anyánk, amikor önmegvalósítani indul a főiskolára, együtt észleljük, ez nem az a fajta csönd, ami fel tud oldódni, inkább az a fajta, ami egy életen át tart. Persze meg lehet benne szólalni, szabad beszélni, de a csönd attól még nem szűnik meg.
 
Boncolgattam már a témafókuszáltság kérdését – Knausgård továbbra is következetesen szeletekre bontja élettörténetét és az őt ért benyomásokat. Ennek a kölyöknek itt látszólag semmi köze ahhoz a kölyökhöz ott, pláne a felnőtt, apasággal küzdő íróhoz amott. A kiskamasz Karl Ove önmagában létezik. Őszintén egyre kíváncsibb vagyok, meddig lehet ezt fenntartani és képes-e a  további kötetekben is ilyen erősen elhatárolt tematikával karaktert rajzolni, úgy, hogy a végére csak összeálljon egy egységes Knausgård-kép. Mert végső soron csak ez lenne a cél… Ami itt leginkább erősíti ezt a fókuszt, az az elbeszélői hang – és minden pozőrsége ellenére ebben mutatkozik meg a szerző igazi zsenije. Ezt a kötetet nem egy velejéig hatásvadász, folyvást analizáló, saját élettörténete kivételességébe szerelmes negyvenes faszi írta, hanem egy alsós kissrác. Gyerekhangot hallunk, a gyerek megfigyeléseit látjuk, a gyerek fejével gondolkodunk. Ezért nincs benne semmi önreflexió, ezért nem boncolgatja, miért ilyen elviselhetetlen az apja; ezért nem jut eszébe sem, hogy felelősségre vonja az anyát, amiért képes ezt elviselni, mitöbb, kitenni neki gyerekeit, mitöbb, otthagyni vele a gyerekeit; ezért nem érdekli, hogy éli meg ugyanezt a vele szenvedő bátyja – mert ezek mind a felnőttek kérdései, a mi felnőtt agyunk továbbgondolásai, analizálásai, felelősségre vonásai. A gyerek nem gondol túl saját magán. Nem analizál. Nem von felelősségre. Csak retteg. És közben próbál élni, mint a többiek. Óriási bravúr ennyire háttérbe tolni a felnőtt visszaemlékezése során óhatatlanul feltörő ösztönös boncolgatást és átadni a terepet a gyereknek.
 
Persze ettől még nem lesz kevésbé idegesítő – és nem lesz szerethetőbb sem. Annál inkább, mert ő maga sem tagadja, hogy már gyereknek is egy kiállhatatlan kis gyökér volt. Az a fantasztikus ebben a pasiban, hogy minden kötettel egyre több kérdés fogalmazódik meg bennem és egyre kevésbé gondolom, hogy értem, mire akar kilyukadni. Lehet, az egész kísérlet azt szolgája, hogy jót röhögjön rajtunk, amiért így csüngünk egy elviselhetetlen fasz önéletírásán, várva, hogy kiderül, mégsem az? Néha mintha egy hatalmas vicc lenne az egész, egy gigantikus irodalmi határfeszegetés – meddig mehetek el a polgárpukkasztásban és mikor derül ki vajon, hogy blöffölök? És valójában pont ezért, az újabb meg újabb bravúrok, a kiszámított hatásvadászat, a pengeéles mondatok, a mindig azon a ponton, amikor már épp elhajítanám elhelyezett szívenütő részlet miatt nem tudom elhinni egy szavát sem. Knausgård iszonyat ügyes, de még amikor fájdalmasan őszintén elénk tárja a legmélyebb traumáit, amikor csíkonként hántja le a bőrét a szemünk láttára, akkor sem látom benne a valódi embert – mert mindig úgy hántja le a saját bőrét, hogy az a legjobban fájjon nekünk. Leginkább ez különbözteti meg például Franzentől, akiről el tudom hinni, hogy miközben élveboncolja a potenciális olvasót, maga is belehal az írásaiba. Vagy a hozzájuk képest csodálatosan gyengéd Jón Kalman Stefanssontól, aki úgy mesél traumatizált gyerekkorról, hogy közben mindannyiunk sebeit simítaná. Knausgård sót szór a sebbe – ó, nem vonom kétségbe, hogy a mieink mellett a sajátjaiba is, de közben szenvtelen érdeklődéssel figyeli a reakcióinkat. Hogy ez a szenvtelenség valódi érzéketlenségből fakad-e (s ha igen, vajon mi szülte, feldolgozás, elnyomás, vagy a veleszületett felette állás…); vagy ez a mesterséges eltávolítás, a saját érzések művészi bravúrba forgatása nem más, mint a vegytiszta depresszió megküzdése – ez lesz a nagy kérdés a sorozat második felében. Jöjjön hát az Élet, vele a fiatal felnőttkor - tartok tőle - nem kevésbé irritáló útkeresése.
 

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence

Dűne 2 - film (2024)

Annál rettenetesebb szerencsétlenség nem is érhetné a népedet, mintha egy Hős kezébe kerülnének... Számomra még mindig ez a legfontosabb mondat Frank Herbert regényéből. Hosszan beszéltem e mondat környezetéről a könyv, és a film első része kapcsán, ha valaki nem akar kattintani, a kedvéért idézek még: ...laboratóriumi, hiszen mindent megtesz, hogy alájátsszon az érzelmeinknek: a büdös, hájtömeg disznó Harkonnenek és a karcsú, sólyomszerű Atreidesek... Látszatra megkapjuk a szokott jó és rossz meccsét, azaz az irodalmi minták mentén a szokott palettát (ráadásul tudatosan a szokott irodalmi szerkezettel), amivel a legegyszerűbb meséink is operálnak. A minta megvalósulás közben viszont teljesen kifacsarodik. A látásmód kegyetlen paródiájává. A Hős, aki elnyeri a szimpátiádat, akiért izgulsz, a szemed láttára válik a következő zsarnokká, egy keserű egyensúly nevében... Majd akkor folytatnám ezt a gondolatmenetet, ha elétek tárom a folytatások szembesítő meglátásait. Mert ez a történetfolyam a befejezetlenségével együtt nagyon messzire jut a társadalmi válságok és stabilitás-vágy vizsgálatában (az előzmények és folytatások, az úgynevezett „Univerzum” pont e gondolatmenet éleit kerekíti le, kiszolgálva az olvasói elvárásokat; ezért méltatlan a belefeccölt munka ellenére Brian Herbert és Kevin J. Anderson ide vágó munkássága az eredetihez – az egészet visszarántaná a konfekcióba). Mint ahogy nagyon messzire jut a hőskultuszaink metódusainak feltérképezésében is (csak ha végiggondolod, például, miért Atreidesek; olvass utána az Atreidáknak...). Ez van, feleim, ilyen a kultúra természete - ha érteni akarod és nemcsak átérezni, e történet mélységeinek is utána kell olvasni.

Kellene. Bár mellénk két hölgy például úgy ült le a moziban, hogy az egyik nem látta az első filmet se, a másik ott helyben tartott neki öt perces Dűne-gyorstalpalót - képzelhetitek, milyen színvonalon. Jó, rossz, sivatag, fűszer, naaagy gilisztaizék. A film, mint moziélmény döbbenetes ereje rajtuk volt a legkönnyebben mérhető: tátott szájjal, sutyorgás nélkül, a vászonra tapadva ülték végig. Alapjában ez a Dennis Villeneuve által vezényelt csapat legnagyobb sikere szerintem ezzel az adaptációval. Az ilyen filmekért született a mozi. Ahol az érzékek teljes körét megragadva köréd ömlik és kérlelhetetlenül beléd hatol a celluloid álom - érezni véled a sivatag fűszerének savas, vastag, de nem kellemetlen illatát is. Ez a film a nagy durranások erőszaka, és mindezt akkor is átélheted, ha közben valahol hátul a fejedben folyamatosan ott motoszkál az egykor olvasott, ha átélés közben listázódnak a hangsúlyeltolódások, a történet nedveit szipolyozó zanzák. Mindazonáltal erőszak, testi és vaskos - abúzus, amit élvezel, amit vártál, amire jegyet váltottál. Erőszak képben és hangban, de szerencsére nem az egykor leírt történeten és a benne megragadott mesei valóságon.

Végre picit nyíltabban beszélhetek róla, mi kavart fel Frank Herbert látomásában, s hogy mi tetette le velem A Dűne messiását anno. Érintettem már, hogy amikor ezt a könyvet először olvastam, a rendszerváltás környékén, épp hinni akartunk a frissen gründolt hőseinkben. Ez a kettős film, ami amúgy egyetlen, szerves történet (még mindig a vége nélkül, lezáratlanul) elég kegyetlenül járja körül, miben áll e hit természete. Hogy a társadalmaink rendre éretlennek bizonyulnak az értékválasztás, párbeszéd, vita róla, konszenzus, majd döntés tiszteletben tartása folyamatra - hogy már az első lépésben bukunk, amikor nem választani akarunk, hanem kiválasztani. A kiválasztottat. A hittel, tehát értelmi szintek megélése helyett zsigeri alapon követhetőt. A teljhatalmat, aki majd helyettünk dönt, megkérdőjelezhetetlenül helyesen. Ő diktál értékrendet, párbeszéd helyett kinyilatkoztatva, amit szent szövegként hallgatsz, fel sem merül, hogy ne tartsd tiszteletben. Hiszen az szentségtörés volna. Szembe menne a próféciával, ami alapján a kiválasztottság megnyilatkozott.  Majd jőni kell, majd jőni fog egy jobb kor... epedezett a buzgó imádság, s lám, meghallgattatott. Eljött a messiás, és vezet bennünket.

Szokás szerint a távoli jövő édenének ígéretével - de a poklokba, addig is. A filmes stáb, és az adaptáló látnokok ezt a folyamatot tényleg ihletetten rakták elénk: ahogy a világa élére áll a Lisan al Gaib. Az még előttünk van, hogyan és mivé vágja ketté ez az él - de példaszerűen alapozták azzal a könyvből hiányzó, tökéletes filmes katarzispontot teremtő sebződéssel. Ezekért az ihletett változtatásokért könnyen megbocsátom mindazt, amit a jelen blockbuster-filmnyelve markolász össze a történet sokkal lédúsabb egészéből. Tény, Villeneuve és csapata sokat elvett az eredeti történet testének vizéből, főleg a finom politika szintjén - úgy kezdik túl korán, és némiképp a történet belső logikáját is erőszakolva a milliárd áldozattal járó szent háborúsdit, hogy nyitott véggé lehessen. Értem én... szeretnék leforgatni a harmadik részt is. Én is szeretném, ha megcsinálnák. S főleg, ha így csinálnák, ennyi és nem több kompromisszummal. Ha tényleg nyilvánvalóvá válna belőle, amit Gaius Helen Mohiam Anya, a Bene Gesserit rendfőnöke suttog Jessica Tisztelendő Anya fejében, egy csak a számukra (és számunkra, nézők számára) hallható dialógusban: nincsenek egymással szemben álló oldalak. Nincs jó és rossz örök küzdelme. Állandó választáskényszer van, és szükségszerű bukás. Bárhogy is hívják a hőseinket.

Herbert teljes történetfolyama még ennél is többről szól. És most, hogy a film nyelvén tényleg méltón megalapozódott (azaz elérve és meghaladva Linch egykori moziját, látványfilm mivolta mellett mint látomásfilm is működik), valóban nagyon érdekel, hogy erről, az ennél is többről-ből mennyi fér majd a játék keretébe. Mennyit enged belőle kibomlani a finanszírozók egyszerű óhaja, hogy a franchise elsősorban bevételt termeljen. Fontos lenne, hogy engedjék - a szuperhősfilmek világképi zsákutcájából ez az eposz úgy hátrál ki, hogy a vizuális világuk, a hangulatuk, a keltett érzeti mezőik, a blockbusterek mai hatásmechanizmusát csuklóból megvalósítja. És most már le merem írni: közben adaptációnak se kutya.

A szuperhősfilmek világképi zsákutcája... elég régóta benne tévelyeg a tömegfilm, holott az ízlést (a sream-világ sorozatai mellett) jelenleg ez formálja a legerősebben. Brutálisan egyszerű képlet ez, amit persze a tehetség képes teliszórni olyan szeretni való lényegtelenségekkel, amitől élővé lehet a nézője számára. A Bosszúállók lezárása kapcsán írtam: az Ipari Képelőállító Művek csúcstermékei a bevált recept hússal töltése mellett legfeljebb elmennek a műfaji falig - a felismerést nem tárják elénk, hogy ebben az egyszerű logikában a következő főgonosz (a folyton nagyobb durranás Thanos) valójában mindig Vasemberből, Amerika Kapitányból, vagy bármelyik világmentő vezérből válik. Pedig az adaptációik alapanyaga, a képregény a nagyobb erő adta hatalom természetével kapcsolatban elég sok mindennel eljátszik ebből a bonyolult kérdéskörből is. Persze jellegénél fogva egy koherens történetté aztán mindig a pátosszal telt vezér-felelősségvállalás rajzáig formálható - az ellentmondásmentesítés megeszi a leágazásokban olykor egészen kíméletlen szintekig összemarkolt kiábrándultságot. A Dűne alaptörténete, és az adaptáció is tovább jut ennél - nem kaptunk még csak részleges hepiendet se. Eléggé egyértelműen megmutatja, hogy Paul Muad-dib és Feyd-Rautha valójában ugyanannak a pörgő érmének két oldala. Hiszen a hősünk ugyan győzött, de az egész világra szabadított, gyilkosnak nevelt fanatikusok élén lobogtatja a sólyomrajzos zászlót.

A film erős tempója kicsit elvett a rétegekből - az ökológiai gondolat például egészen mélyen lüktet csak ebben a jól ritmizált háborúba rohanásban. Pedig amúgy ráébredhetünk: ebben az univerzumban nemcsak a Dűne, de minden bolygó az egyensúlyok elvételét nyögi. A sardaukarok szülőbolygója, a Corrino ház otthona, a Padisah Császár hatalmának alapja az ömlő vizek alatt nyög (akárcsak, jegyzem meg, a Caladan). Ebbe a sorba teljes erővel illik a Giedi Prime, a Harkonnen-fészek szennyes sterilitása. A fekete nap által kiégetett világ amúgy tényleg vizuális mámor, a tökéletesen élhetetlen életrendé, a megvalósult fasizmusé. Viszont annak minden kvázi jutalomfaktora nélkül - a meghagyott kispolgár-kisvilág keretbe rakott, szabályozott "harmóniái" nélkül. Nagyon súlyosan véglet, és nagyon kíváncsi vagyok, ha lesz harmadik film, az alkotók meddig-hogyan engedik kígyózni e helyszínen is a később kibomló történetszálakat. Ezt a vizuális poklot használni kell - vagy mondom úgy, bűn volna nem használni. Pokol és éden... ami itt is, csak a teljhatalmat birtokló uralkodónak jár. A császár lakhelyének légkörében érzik egyedül környezeti harmónia. Sokaknak feltűnt, ha erőtlenség képében is - szerintem teljesen tudatos döntés volt a megvénült Christopher Walken kiválasztása a szerepre: az egykor könyörtelen reformer császár figuráját átjárja a világa elpuhultsága. Az egykori kíméletlenség beleöregedett a békéjébe - tényleg alkalmassá lesz arra a megalázó kézcsókra a végén.

A színészi munkára nem veszetgetnék sok szót, itt mindenki jó, jobb, még jobb. Szeretem, ha a film közben nem jut eszembe a színész, ha átlényegül bennem a szerepévé. A játéktér adta kereteket szépen ki is használja mindenki. Jobban izgat a keretek átformálása, ami legerősebben a fremeneket érintette ebben a filmben is. Frank Herbert nem tehet róla, hogy sajnos nem csak történelmi analógia a könyvében felrajzolt fanatizmus-mintázat - de a filmesek amennyire csak tudták, elkerülték az egyszerű párhuzamok értelemgyalázó csapdáit. Például Stilgar könyvben elénk tárt figurája sokat szegényedett azzal, hogy a forgatókönyv hívővé tette, de meglepően hitelesen hozza így létre a szemünk előtt a típust, aki hisz tűzön-vizen át, aki az értelmezésben mindig rálel a próféciára, ami a magáévá tette. És Csani szkepszisét is eléggé a helyén kezelik, szintén remekül használva arra is, hogy megmutassanak vele egy másik tipizálható mintázatot, egy kényszerviselkedés rajzát a fanatizmus-közegben. Persze elveszítik vele a szerelem hiteles megragadhatóságának teljesét - annak mindig alapvető része, hogy hiszel a másikban. Írták többen, hogy Zendaya és Thimothé Chalamet közt nemigen van kémia; szerintem inkább ez a kétellyel folyamatosan marcangolt (a könyv világától talán legnagyobbat távolodó) kapcsolat kap itt meglepően pontos rajzot. Persze, hogy megfizetjük az árát, az endből itt is hiányzik a happy - hiányzik miatta az egyik kedvenc mondatom a könyvből -, de egészen izgalmasan alapoz mindannak, ami még jöhet.

Szóval mindent összevetve azt hiszem, végre kapott ez a számomra nagyon sok tekintetben alapvető mű egy méltó adaptációt. Nincs még vége... Nagyon kíváncsi leszek, hogy a filmipar által belénk kódolt várakozásokat még durvábban pofon csapó folytatás lehetőségével mennyire él Dennis Villeneuve, meg a többiek. Van rá esély, hogy ne kíméljenek bennünket. A legerősebb érv a szememben, hogy jól sikerült: feleségem és szerzőtársam, Timi el szeretné olvasni a könyveket. Nekem ez a legkomolyabb siker, amit adaptáció elérhet, ha a betű bűvöletére kelt vágyat valakiben. Mert azért ez a történet is, akárcsak a testvérei, a fejedben vetített moziként igazi.