Jé, te még blogolsz?

Nosztalgiázós helyzetjelentés blogolásról, könyvekről, munkáról, az elmúlt pár év önismereti útjáról, rólam – még nem tudom, hova fut ki, lehet, félúton elsírom magam, lehet, jókat fogok röhögni a régi posztjaimon. Köszönjétek Zenkának, aki felvetette az egykori „Témázós” csapatban, hogy mi lenne, ha, így évekkel a sorozat lezárta után, amikor már alig páran blogolunk több-kevesebb rendszerességgel (aztán, legnagyobb megelepetésünkre kiderült, hogy valójában többen tartottuk „nyitva” a blogot, mint hittük); szóval mi lenne ha felvennénk az egykoron leejtett szálat és írnánk arról, hogy írunk-e még egyáltalán, és mégis: mi történt velünk az elmúlt pár év során, amióta (látszólag) nem.
 
Visszanézve az első Témázós posztot egyébként tök vicces, hogy már akkor is úgy indultunk, hogy valami egykorvolt jóságot akartunk felidézni – ennyire öregszünk, hogy már másodszor hozzuk vissza ugyanazt? No de miről is szólt ez anno? Bár ezt akkoriban nem írtuk le ennyire expliciten, de volt egy kis dac-jellege. Jó tíz éve számosságot tekintve épp a könyves blogok csúcsidőszakát éltük – minőséget tekintve meg épp megkezdődött a mélyrepülés. Annyira sokan írtak jellemzően ugyanazokról a divatkönyvekről (mert azokat szórták a kiadók), jellemzően nagyon hasonló posztokat, hogy hamar fellobbant a vita: vajon gáz-e ha mindenki egy kaptafára húzza a posztokat. Miután akadtak, akik azzal érveltek, hogy ’de hát izé, ugyanarról a könyvről hogy lehetne teljesen mást írni; amin mások (köztük én is) kissé felhúzták magukat, mert hát hogyne lehetne bármiről a világon egyedit írni; jött a világmegváltó ötlet: mutassuk meg, hogy lehet azonos témáról más-más posztot írni, ha az ember beleteszi az idejét, energiáját, egyéniségét. Megmutattuk. Nyilván semmi hatása nem volt senkire, de mi rohadt jól szórakoztunk menet közben 😃
 

Hogy miért nyújtottam ennyire hosszúra a bevezetőt az egykori Témázás történetéről, annak oka van – mert már ez az egész jelenség se létezik. Blogolni ma már nem menő. Alig valaki olvas tweetnél hosszabb posztokat. A közönségünk annyira marginális, hogy csak nagyítóval látható, épp ezért a megélhetési tartalomgyártók sem a blogok felé fordulnak ma már, hanem vlogolnak, tiktokolnak, insta sztoriban osztják meg mit olvasnak épp, és valószínűleg van még pár platform, amiről még csak nem is hallottam. A blog ma már kifejezetten retró cucc – mondjuk mivel mindig visszajön a divatba a retró, ki tudja, lehet egyszer még menő lesz hosszabb szövegeket olvasni (és meg is érteni).
 
Szeretünk úgy csinálni, mi, bloggerek, mintha ezen az egészen felül állnánk, de ennyire azért nem leszek álszent – nyilván bennem is felmerült párszor az évek során, hogy ha senki nem olvassa, akkor mi a fenének strapáljam magam. A választ rendre meghozta egy-egy kiemelkedő könyvélmény, ami nem hagyott nyugodni, amíg ki nem írtam magamból az érzéseim: nem strapa. Ha az, akkor tényleg nincs értelme csinálni. Ha csak másoknak írsz, az elismerésért, a lájkokért, a vállveregetésért, az ingyenkönyvért (de rég hallottam azt a szót, hogy reciii 😂) akkor nincs értelme. De ha még képes vagy azt érezni egy igazán nagy hatású alkotás után (mindegy, hogy könyv, film, zene, koncert, színház, festmény) hogy ez most annyira mélyen megmozgatott bennem valamit, hogy le kell ülnöm és kiírnom magamból, akkor van értelme. Úgy is, ha a világon senki nem olvassa és a tiktokoló tizenkét évesek szénné röhögik magukat rajtad.
 

Bennem leginkább ez változott. Már csak akkor és arról írok, amiről úgy érzem, létszükséglet írnom. Nyilván ehhez el kellett engedni a bérblogolást (ilyen szó nincs, most kicsit önkényesen ide sorolok mindent, ami formailag blogposzt és az ingyenkönyvön kívül nem jár más ellentételezéssel – legyen az kiadói reci ide, vagy más nonprofit oldalra írt vendégposzt), a kiadói kapcsolatokat, az elérésszámot, az illúziót, hogy számít a véleményem. Voltak évek, amikor ez vezérelt, és volt, hogy nagyon komolyan csináltam, egy rövid ideig azt is hittem, hogy nekem való, mint életpálya – aztán rájöttem, hogy pont abból veszi el a legtöbbet, ami nekem a legfontosabb. Az élmény megéléséből. Ha már olvasás közben azt keresed, melyik idézetek fognak a leginkább ütni egy posztban; ha koncert közben már a megírandót fogalmazod, ahelyett, hogy átélnéd a zenét; ha tudod, hogy x napod van átrohanni egy könyvön, mert le kell adni a cikket – akkor sérül az a fajta mély átélés, amit én igazán fontosnak tartok a művészet befogadásakor. Aki azt mondja, nem sérül, hazudik. Sajnálom. (Persze ettől még lehet professzionális szinten űzni a kritikusi létet, de ez nem az én utam.)
 

Akkor és arról, és úgy, ahogy érzem, hogy ki kell jönnie. Nem maszkolok. Már. Szeretünk úgy csinálni, mi bloggerek, kritikusok, újságírók, akárkik, mintha soha nem szépítenénk semmin udvariassági / üzleti / politikai szempontból, de higgyétek el: maroknyian vannak, akik tényleg, igazán, soha nem szépítettek. Páran, akik őszintén leszarnak mindent és mindenkit és nem érdekelte őket soha a fogadtatás; és páran, akiknek a saját nevük a márkájuk, és már megtehetik. Egyik csoport sem annyira népes ezen a kis piacon. A legtöbben a középső sávon csúszkálunk ide-oda és keressük a helyünket. Most gondolhatjátok, hogy egy marginális elérésű blog esetében ez nem szempont, de valójában simán lehet. Mert a skála nagyon széles onnan, hogy bloggerként azt gondolod, „jajjj, olyan jó fej volt a szerző / kiadó / fordító / sajtós a könyvfeszten, picit enyhítem itt ezt a puffogást”; azon át, hogy „mégse írhatom, hogy egy kalap szar, mert legközelebb nem ad recit”; odáig, hogy piaci alapon működtetsz egy oldalt és rád ír a sajtós hogy csak pozitív kritikát jelentethetsz meg, különben a jövőben bojkottálni fog az egész kiadói csoport. Az önkorlátozás is korlátozás, és ezt is munka elengedni. Sőt, a cukiskodás is korlátozás, hiába építesz magadnak létfilozófiát abból, hogy „mindenben meg lehet találni az értéket”.
 

Épp ezért fejeztem be a bérblogolást jó öt éve, és azóta sokkal nyugodtabb az életem. Pedig sokáig szerettem csinálni, olyan lehetőségeket kaptam általa, amikről álmodni sem mertem volna korábban, és sokat is tanultam a „kezembe nyomott” könyvekről írva – tulajdonképpen bármiről össze tudok irkálni bármennyit, bármikor, aminek bármily furcsa, manapság a munkámban is sok hasznát veszem. Mégis, eljött a pont, amikor a legkisebb beavatkozást abba, hogy mit és milyen formában írjak le, visszautasítottam. Eléggé lekorlátoz az élet sok területen, ez a terep, ami őszinte szenvedély, ami az egyik legfontosabb megtartó élményforrás, nem tűr korlátozást.
 
Azzal párhuzamosan, hogy ledobtam a korlátozó és önkorlátozó gesztusokat, elengedtem a láthatóság igényét, és visszahúzódtam a csigaházamba, elmélyült az, ami már korábban is fel-felbukkant, de igazán nem engedtem ki, épp a fentiek miatt: hogy nekem az írás terápia. Manapság, amikor már csak arról írok, ami igazán megérint, azt és úgy, ahogy ki akar szakadni, és búcsút intettem minden elvárásnak, néha magam is meglepem vele, hova fut ki egy-egy poszt. Ha kíváncsi vagy a mostani, 2025-ös Timire, és viszonyára az íráshoz, olvasd végig Karl Ove Knausgard Harcom sorozatáról írt eddigi posztjaimat. Ezeket így, ebben a formában nem engedhettem volna meg magamnak, ha valaki másnak írok, vagy ha elérésszámra hajtok – közük nincs egy elvárt könyvajánlóhoz / kritikához. Ez egy terápiás folyamat, aminek a vége még nagyon messze. De nekem ezért éri meg (ezért zsigeri kényszer) még mindig csinálni.
 

Persze ennek a másik oldala, hogy már csak akkor ragadok billentyűzetet, ha zsigeri kényszer. Ma is sokat olvasok (bár annyit nem, mint tíz éve, azért a munka sokat kivesz belőlem), de jó, ha minden tizedik olvasmányomról írok. Nem érzem, hogy létfontosságú lenne, hogy a blog x időnként rendszeresen frissüljön, ahogy azt sem, hogy rám szakad a mennyezet, ha nem írok minden könyvről, amit olvastam. Ami igazán ki akar jönni, előbb-utóbb úgyis kijön. Változtak az olvasási szokásaim is, manapság az olvasmányaim csaknem fele újraolvasás, azt meg aztán végképp nagyon kevés könyv provokálja ki, hogy újra meg újra írjak róla (Woolf, na ő igen – az életmű újraolvasásának összefoglalását nem ússzátok meg).
 
Az is megérne egy posztot hogy miért is ennyi újrázás – nyilván öregszem én is, és ahogy egyre zűrösebb az élet (munka, család, egészség, a világ körülöttünk, ragozhatnám a végtelenségig…) egyre inkább a megszokott, ismerős, otthonos dolgok vonzanak. Persze időnként kell, hogy beszakítsa az asztalt a könyv, de míg tíz éve ezeket faltam sorban, most egy Knausgard után kell három-négy lélekmelengető újrázás. Ahogy a bulizós esték után is kéne már három-négy teázós, pokrócba burkolózós este itthon…
 
Azt hiszem, nagyjából eddig írta magát a poszt. Volt a fejemben még ez meg az, új hobbikról, fényképezésről és csillagászatról; arról, mennyit fordult velem a munkám az elmúlt években és ez hogy hat a kis bölcsész énemre; változó ízlésről és a hazai könyvkiadás változó helyzetéről – de valójában a lényeg már itt van. Nem a külső körülmények miatt változott meg az, hogyan, mennyit, miről, hanem miattam. Mert azzal, hogy megszabadultam a kötöttségektől, el is engedtem a mindenről írás kényszerét. Hogy mi lesz a blog jövője? A leghalványabb fogalmam sincs. Szerencsénkre ez egy kétszemélyes blog, és eddig mindig sikerült többé-kevésbé egyensúlyban tartanunk – amikor egyikünk egyáltalán nem akart feléje se nézni hónapokig, akkor a másik írt, és vica versa. Valahogy mindig visszatérünk. Ahogy írtam: ami ki akar szakadni belőlünk, az úgyis kiszakad. A többiért meg lehet, hogy nem is kár.

Saját képek - a könyvek mellett a legfontosabb szenvedély mostanság a természetfotózás

Ők is nosztalgiáztak:
PuPilla

Nima

Zakkant

Zenka

Dóri

Eszti

Andi

Heloise

Nita

Karl Ove Knausgård: Álmok

„Egyvalamire rájöttem. Kemény árat fizettem érte, de valódi és fontos tanulságot jelentett: nem vagyok író. Nincs meg bennem az, ami az írókban megvan. Tiltakoztam e felismerés ellen, győzködtem magamat, hogy talán szert tehetek arra, amivel az írók rendelkeznek, ha kellően kitartó vagyok, elsajátíthatom, ugyanakkor tudtam, hogy csak vigasztalni próbálom magam. Jon Fossénak vélhetően igaza volt, valószínűleg ahhoz van tehetségem, hogy az irodalomról írjak, nem pedig ahhoz, hogy irodalmat írjak.”
 
Ó, ez a Karl Ove! Így az önéletírás-sorozat végére egész jól összebarátkoztunk, bár őszintén, nem hiszem, hogy képes lettem volna kitartani egy ilyen idegsítő barát mellett ennyi éven át (aztán meg jól beleírna valamelyik regényébe, pfff, kell ez nekem…). Önmagában is elég ironikus olvasni a fenti idézetet, innen, 2025-ből, amikor Karl Ove Knausgård a norvég irodalom legnagyobb világsztárja, Jon Fosse meg friss Nobel-díjas, de a kötet és a bergeni diákévek dinamikája enélkül is működik: Karl Ove az Észak-Norvégiában tanítóként eltöltött egy év után beiratkozik a Bergeni Íróakadémiára, azzal a feltett szándékkal, hogy ő akkor most jól meghódítja az egész világot, és essen csak mindenki hasra a zsenialitása előtt – hogy aztán akkora pofont kapjon a túlfejlett kis önérzete, hogy a fal adja a másikat.
 
Mert hát Karl Ove nem indult akkora tehetségnek. Ma már fura belegondolni, de az íróakadémiai évfolyamán a csoport leggyengébbjei közé tartozott. Akadtak, akik le is nézték alaposan, egy túlfejlett egójú műveletlen hülyegyereknek tartották – mondjuk, ezt nem is olyan nehéz elhinni. Kudarcot kudarcra halmoz, miközben igazából csak teng-leng. Néha bejár az akadémiára, néha nem, a diákhitelét pár hét alatt feléli, aztán a bátyja nyakán élősködik; majd alkalmi munkákból tartja fenn magát. Azt állítja és tán el is hiszi magáról, hogy az írás az élete, de valójában alig ír, az idő nagy részében vagy túl részeg vagy túl kétségbeesett ahhoz, hogy összefogja a gondolatait. Már azelőtt írói válságban van, hogy egyáltalán íróvá vált volna. Ő maga lesz az írói válság.
 
Van persze emögött a permanens válság mögött egy jó adag pozőrködés és önsajnáltatás, de van egyfajta szétfeszítő ellentét is az örökkön az apa ellen lázadó kamasz és az ugyanennek az apának megfelelni akaró, a feléje dobott szeretetmorzsákért bármit odaadó fiú között: „…semmi mást nem akartam, csak inni tovább, élni az életet, leszarni mindent, ugyanakkor valahányszor megtettem, nekiütköztem egy határnak, a kispolgáriság és a középosztály egyfajta falának, amelyen óriási kínok és szorongás nélkül nem lehetett áthatolni. Akartam én, de nem ment. Legbelül jóravaló, rendes ember voltam, jó fiú, és úgy gondoltam, ezért nem tudok írni sem. Nem vagyok elég jó, elég művészi, röviden, túl hétköznapi vagyok ahhoz, hogy menjen. Miért is gondoltam mást, Ó, de hát ez az élethazugság.”
 
Ez az ellentét feszíti az íróakadémiai és később az egyetemi éveket is: behódolni az elvárásoknak, a műfaji követelményeknek és követni a tanárai és diáktársai által kitaposott utat vagy sutba dobni minden tanult eszközt és felforgatni az irodalmat? Ahogy ez feszíti végső soron a kapcsolatait és a kötet lapjain kibontakozó és szét is eső első házasságát is: betagozódni a hétköznapokba, a hétköznapiba, úgy élni, ahogy bárki más élhetne, vagy hajszolni az egyedit, a forradalmit, a polgárpukkasztót? Amiről az esetek többségében persze kiderül, hogy semmi forradalmi nincs benne, hisz valljuk be, mindenkinek megvoltak a maga lázadó évei, piával, kalandokkal, lógással az egyetemről; azzal a szent meggyőződéssel, hogy mindenki körülöttünk, aki betagozódik a társadalomba, birka, és egyedül csak mi vagyunk a megfellebezhetetlen igazság birtokában, hogy hogyan is kéne értékes életet élni.
 
Szóval Knausgård lázad. És hibát hibára halmoz, melyekről kimerítően be is számol nekünk. Lassan a háromezer oldalt karcolgatja a sorozat, és most először érzem azt, hogy itt-ott túlírt, de ez nem jelenti azt, hogy ne élveztem volna minden sorát. Noha eddig is a mindenek feletti őszinteség volt a zászlónkra írva, ezúttal mintha szintet léptünk volna – vagy épp hogy visszaléptünk egyet, és a hatásvadász vájkálás, a pozőrködés, az élvenyúzás helyett egyfajta csendes beletörődést kapunk. Érzek ebben egy kis furcsaságot, hogy Knausgård pont itt, a kudarcai sorolásakor tűnik a legőszintébbnek, a legsallangmentesebbnek. Más író jó eséllyel a körítésben próbálna őszinte lenni (őszintének látszani) és a kudarcokat csomagolná iróniába, hatásvadászatba, attrakcióba. Karl Ovénk mintha fordítva lenne huzalozva: ő a kudarcaiban leginkább önmaga. Ami, ha tudatos, akkor az eddigi legzseniálisabb húzása, ha viszont őszintén, belülről fakad, akkor elhiszem, hogy ez az egész monumentális önföldrajz valódi.
 
Bő tíz év, melyet lefed az Álmok kötet – ezalatt a tíz év alatt a kamaszból férfi válik, elvégez egy egyetemet és egy íróakadémiát, megházasodik és elválik, elveszti a nagyszüleit, megjelenik az első regénye, és bekövetkezik az elképzelhetetlen: meghal az apja. Ezzel zárul a kör, visszakanyarodunk az első kötethez, oda, az apa halála utáni sokkos állapotba, amikor nem csak egy élet romjait kell eltakarítani, de szembe kell nézni a ténnyel: aki ellen egész életemben lázadtam és akinek a szeretetéért egész életemben reszkettem, nincs többé. Hogyan fogalmazom újra magam, ha már nincs ki ellen lázadni és nincs kinek írni? Ki vagyok én a világomat meghatározó origó nélkül? Merre induljak? Nos, tudjuk, merre indult… „Roppantul lázba jöttem, és írtam még kétszáz oldalt, többek közt egy hosszú részt Apáról, potyogtak a könnyeim írás közben, alig láttam a képernyőt a sírástól, és tudtam, hogy jó lett, egészen más, mint amit korábban csináltam.”
 
A kör, mondhatni, bezárult. Az apa halálával kezdtük, és az apa halálához érkeztünk meg. Következzék a hatodik, sok mindent megmagyarázó és sok mindent idézőjelbe tevő, részben esszékötet, a Harcok.
 

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence

A sorozat előző köteteiről:

Halál

Szerelem

Játék

Élet

A háromtest-probléma – a sorozatról

Ha már az előzőekben bevallottam, hogy a sorozatnak köszönhetően olvastam el Cixin Liu trilógiáját, kezdjük talán a viszonyommal az adaptációkhoz úgy általában – mert e sorozat kapcsán megint fellángolt a vallásháborúkhoz mérhető intenzitású vita arról, hogy a „jó” adaptáció első és legfontosabb és tulajdonképpeni egyetlen ismérve az, hogy az utolsó vesszőig hű az alapanyaghoz; avagy sokkal fontosabb, hogy megálljon a lábán önálló alkotásként is, és hogy az esetleges változtatásokat meg tudja-e indokolni az összkép, ami kialakul. Én e tekintetben mindig is az utóbbi tábort erősítettem, egyrészt, mert tetszik, vagy sem, el kell fogadni, hogy ami működik papíron, nem biztos, hogy működik mozgóképen (vagy bármilyen más művészeti ágban); másrészt, mert a szolgai adaptálás általában jól vagy rosszul sikerült iparosmunka (persze vannak belőle kiválóak), aminél mindig is többre becsültem a kreatív megközelítést. Ha egy alkotó képes úgy átértelmezni akár a legnagyobb klasszikusokat (vagy a legkedvesebb műveimet) hogy legyen önálló víziója, összeálljon egy koherens egésszé és ne sérüljön az eredeti mű mondanivalója, értékrendszere, akkor tőlem bármi jöhet.
 
Az pedig, hogy történetesen egy kínai sci-fit (legyen bármekkora világsiker), amelynek csupa kínai szereplője van, áthelyeztek Londonba és multikulti szereplőgárdával vitt filmre egy amerikai streaming óriás, még csak nem is meglepő. Ha gonosz lennék, azt mondanám, örüljünk, hogy nem lett tisztán amerikai a szereplőgárda. No meg hogy legalább Ye Wenjie, a történet katalizátora kínai maradhatott, és Kínából lőtte ki a jelet. De nem vagyok gonosz. Mindenesetre úgy gondolom, természetes, hogy egy világpiacra szánt sorozatot nemzetköziesítettek, azt meg kifejezetten jó húzásnak tartom, hogy Londonba és Oxfordba helyezték a sztorit, ami amúgy is egy kifejezetten multikulti környezet, és valljuk be, igazából hitelesebb is, hogy a világ vezető asztro- és részecskefizika kutatói nem mindannyian kínaiak.
 
Érdekes módon a történetvezetést és a főszereplők személyét illető változtatások mintha kevésbé borzolták volna a kedélyeket, mint a multikultisodás – pedig sokkal fontosabb kérdések. Írtam arról, hogy Cixin Liu trilógiája eléggé szétesik a végére, az első rész viszonylag összefogott cselekményét a második részben lírai szerelmi szenvedés és teljesen elborult sci-fi furcsa kettőssége követi, hogy aztán a harmadik részben elképesztő idő- és térugrásokban teljesedjen ki, számos flashback-el behozva új főszereplőket. Ehhez képest a sorozat egyik legnagyobb változtatása az, hogy az időrendet úgymond rendbe rakták – ebből kifolyólag viszont behoztak ide az első évadba olyan történetszálakat, melyeket az olvasó csak a harmadik kötetben ismer meg. Így lehet, hogy ha valaki mondjuk csak az első kötetet olvasta, az első évad után azt hiheti, teljesen más mozit néz, és például az egész lépcső-programot csak a showrunnerek haluzták be. Pedig nem. Első nézésre zavaró volt, de utólag azt kell mondjam, nagyon okosan oldották meg a történetszövést és a karakterek kezelését is. Furcsa módon még a chipsmágnás Jacknek is megvan az előzménye a harmadik könyvben 😊
 

Mert hát a karakterekkel is érdekes játékot űztek a készítők. Anno olvastam egy kritikában (nem tudom hol, és nem találom most már), hogy az első könyv kvázi-főszereplője, Wang Miao karakterét ötfelé vágták és belőlük lett a sorozatbeli öt oxfordi barát, akik az események sodrába kerülnek. Namost, ez így ordas nagy baromság, mert valójában Wang Miao karaktere megfeleltethető Auggie Salazarnak, a nanotechnológia-kutatónak (ahogy Wang Miao is az), aki a visszaszámlást látja, a többieknek pedig megvan a megfelelőjük a könyvben. Csak épp nem az első kötetben… Cheng Xin ugyebár Cheng Xin, a harmadik kötet abszolút főszereplője, akinek a visszaemlékezésekből kibomló sztoriját előrehozták. Will, a haldokló hősszerelmes Cheng Xin plátói rajongója, az engem unalom általi halálba kergető Yun Tianming (szerencsére Will azért eggyel kevésbé szerencsétlen karakter), a sorozat kötelező humorforrása, a fizikusi karriert „alkalmazott tudományra” (értsd: százmilliós forgalmú chips- és piagyártó vállalkozásra) cserélő Jack pedig a könyvben csak futólag megjelenő, Yun Tianmingnek egy rakat pénzt ajándékozó egykori iskolatárs. 

És persze ott van a második kötet főszereplője, a könyvsorozat számomra Ye Wenjie melletti abszolút középpontja és legérdekesebb figurája, Luo Ji, akinek a karakterét Saul Durand viszi tovább – tán ő a legmegkérdőjelezhetőbb választás, de én azt mondom, várjuk ki a végét. Sokat időzök a szereplők átfogalmazásánál, de épp azért, mert nagyon jól rávilágít a már említett vitára az adaptációkkal kapcsolatban: itt valójában alig történt átfogalmazás, egyszerűen azzal, hogy az időrend és a hangsúlyok változtak, a szereplők is a helyükre kerültek – a köztük lévő kapcsolat meg igazából hitelesítő funkcióval is bír, mert a könyvekben például egy elég nagy lyuk volt, hogy a zárt kínai tudományos társadalomban random felbukkantak néha vezető fizikusok és kutatók, akik sehogysem függtek össze a korábbiakkal.
 

Egyébként a történet középpontjában pörgő kutatók mellett jóval nagyobb hangsúlyeltolódás, hogy Thomas Wade szerepe mennyire előtérbe került. Ez persze érthető abból a szempontból, hogy a földi védekezést valakinek látványosan irányítani kell, nincs katonai sci-fi egy gennyláda parancsnok nélkül, aki részenként elpuffogtatja, hogy első a cél, rajtunk áll a bolygó és az emberiség sorsa, nem bízhatunk senkiben, legyünk tökösek és gázoljunk át mindenkin. Az ő előtérbe tolása, nomeg annak a bizonyos tanker-felszeletelésnek a bemutatása, az egész történet militarizálása előre jelez egyfajta sötétebb folytatást – mondjuk az önmagában nem lesz baj, ha Luo Ji szerelmes merengését kihagyják és csatákat kapunk helyette.
 
Ha már felszeletelés: a látvány és az atmoszférateremtés hibátlan. Az első perctől behúz a sorozat hangulata, néhány keszekusza képernyővel eléri, hogy legalább annyira össze legyek zavarodva, mint szegény részecskekutatók, akiknek az életműve egy perc alatt semmisül meg a sophonoknak hála. Onnantól pedig, hogy Auggie elkezdi látni a visszaszámlálást, őrületbe kerget az egész. Simán elhiszem, hogy az ember inkább kivájja a szemét, minthogy állandóan ott pörögjön ez a horrorisztikus számláló. A csillagok „kacsintása”, a kamerák felvételeiről eltűnő bérgyilkoslány, a játék megjelenítése mind pazar, nem beszélve a játékhoz használatos „sisakról”, amit szerintem nem bírnám ki, hogy ne próbáljak fel. Az egyetlen, ami még laikusként is kiszúrja az ember szemét, hogy mennyire ostoba, az a lépcső-programban útjára küldött utazó és a felrobbanó bombák megjelenítése. De annyi baj legyen.
 

Amit sikerült szinte maradéktalanul átemelni, az a könyv gondolatisága. Pedig általában ez a legnehezebb és ez sérül a legtöbbször. Nyilván sok egyszerűsítéssel, de mind Ye Wenjie döntésének háttere - a kulturális forradalom borzalmával, a kiirtott erdőkkel, a természettel szembeni kegyetlenséggel, Evans halálra ítélt egyszemélyes madármentő hadsereg kísérletével -; mind Auggie morális dilemmája a találmánya katonai felhasználását illetően és széllel szemben tett próbálkozása arra, hogy egy négyszáz évvel későbbi fenyegetéssel való szembeszállás helyett az erőforrásokat a jelenben élők életének javítására fordítsuk; mind a játékba épített trisolarisi sorstragédia nyomán feléledő együttérzéshullám (a Követő alakja zseniális húzás) megkapja a maga súlyát a történetben.
 
Összességében baromi jó kis sorozat ez, pazar megjelenítéssel, remek színészi játékkal (a Thomas Wade-et játszó Liam Cunningham mindent visz), okosan adagolt filozófiával és hatásos disztopikus világábrázolással – adaptációnak is remek, de a könyvek ismerete nélkül is nagyon jól lehet szórakozni rajta. Várom a folytatást.
 

PS 1: Ínyenceknek / igazi mániásoknak: készült egy kínai adaptáció is, ami állítólag szinte szöveghűen követi a regényt, jó harminc részes első évaddal.
PS 2: Aki szeretne kicsit elmélyülni a tudományos részletekben vagy csak érdekes (nem irodalmi jellegű) beszélgetéseket hallgatni a könyvekről és a sorozatról, annak nagyon ajánlom az alábbi Spacejunkie videókat:

A HÁROMTEST-PROBLÉMA #1 - Kiss László és Szabó Norton

A HÁROMTEST-PROBLÉMA #2 - Salát Gergely és Kiss László - Kína és a kínai kultúra

A HÁROMTEST-PROBLÉMA #3 - Kis-Tóth Ágnes, Kiss László, Szabó Norton
 
 

Cixin Liu: A háromtest-probléma – a trilógiáról

Aztamindenit… Viszonylag régen nem olvastam sci-fit (ha az évenkénti rituális Kim Stanley Robinson újraolvasásokat nem vesszük ide, de azok [A jövő minisztériuma, New York 2140] inkább climate fictionök), és nem is igazán tudtam, mit várjak Cixin Liu monumentális trilógiájától. Anno, amikor megjelent, én épp csak ismerkedtem a zsánerrel, és emlékszem, erre valami nagyon egzotikus, nagyon hard, nagyon vájtfülűeknek való cuccként tekintettem, amihez én biztos kevés vagyok. Aztán jó pár évre el is felejtődött. Nem leszek álszent, bevallom, hogy a Netflix sorozat előzetese láttán merült fel bennem, hogy csak kéne tenni egy próbát a könyvekkel, mielőtt megnézném. És milyen jól tettem! Azzal együtt, hogy se nem annyira egzotikus, se nem annyira hard, mint gondoltam, sőt, szerintem kifejezetten könnyen olvasható és már-már űropera; simán elvarázsolt.
 
Az első kötet elképesztő húzással bír, egyszerre történelmi-szociológiai látlelet, nagyon keleti filozofálgatás, pörgős videójáték, és elvetemült sci-fi ötletek kimeríthetetlen tárháza. Hetekre elég gondolkodnivalót hagy maga után, és nem is az a legnagyobb kérdése, hogy te megnyomnád-e azt a gombot vagy sem. Mert hát az egész ott kezdődik, azzal a bizonyos gombbal, amellyel Ye Wenjie világunkra szabadítja az idegeneket. A kulturális forradalom Kínájában járunk, Mao épp uralma teljében, nyugati mételyt (lásd relativitáselmélet) terjesztő tudósokat végeznek ki diákok nyílt színen, hogy aztán a szerencse fordultával ők maguk is büntetőtáborban találják magukat. Különösebb ok nélkül bárkiből lehet üldözött, és a szó szoros értelmében senkiben sem lehet megbízni. Ye Wenjie, aki végignézi apja kivégzését, átéli anyja árulását, majd megjárja a büntetőtelepek poklát, érthető módon csalódik az emberiségben. De vajon elég ez ahhoz, hogy az egész emberi fajt eláruld? Elég, hogy a teljes pusztulásunkat kívánd? Elég, hogy ne adj esélyt az utánunk következő generációknak se arra, hogy jobban csinálják?
 
Van egy szolid lebegtetés a könyvben azt illetően, mi volt Ye Wenjie eredeti szándéka – valóban kipusztítani akarta-e az emberiséget, vagy hitt abban, hogy az „idegenek”, legyenek bárkik, képesek lesznek „megjavítani” minket? Hitt vajon a békés egymás mellett élésben? Hihet ebben bárki, kiindulva az emberi történelemből, ahol a hódítás nagyjából soha nem hozott békés egymás mellett élést? Ye Wenjie csak egy ember, aki meghozza a legnagyobb döntést, amekkorát egy embernek sem szabadna – de arról egész biztosan fogalma sincs, milyen lavinát indít el itt, a Földön. Mert az idegenek válaszolnak. Mert magukat eleinte még csupán radikális természetvédőnek pozicionáló csoportok vallást alapítanak az idegenek köré. Hogy aztán szabotálni kezdjék az emberi fejlődést; egy évszázadok múlva majd elérkező Kánaán ígéretével híveket gyűjtsenek maguk köré; az idegenek kvázi-Bibliáját videójátékként terjesztve toborozzanak harcosokat. Akik egy idegen isteni entitás szolgálatában minden ellen fordulnak, ami emberi.
 
Ők persze nem így fogják fel. Legtöbben valóban jobbító szándékkal hisznek abban, hogy az emberiséget meg kell védeni önmagától. Nem is olyan nehéz azonosulni ezzel. Egy világban, ahol az USA elnöke egy bohóc, akit egy egoista techmilliárdos rángat dróton; ahol minden talpalatnyi zöldterületet felégetnének a haladás szellemében; ahol épp készülünk átadni az életünk felletti kontrollt a mesterséges intelligenciának – olyan messze vagyunk attól, hogy leigázzanak minket? Lehet, nem is az idegenek fogják megtenni, hanem a saját teremtményeink. Egyszerre lenyűgöző és borzasztó, hogy Cixin Liu mennyire élővé teszi Ye Wenjie dilemmáját, és hogy milyen átélhető távlatokat nyit. És ami még sokkal fontosabb a kérdésnél, hogy megnyomnád-e a gombot, az az, hogy vajon te hogy reagálnál egy fenyegetésre, amely négyszáz év múlva ér ide? Bedobnád a törölközőt? Harcolnál? Mindkét oldalon feltehető ugyanaz a kérdés: kiért és miért harcoljunk, ha csak négyszáz év múlva érnek ide, amikor már az unokáink unokái sem fognak élni, és egyébként is: lehet, addigra magunk pusztítjuk ki a fajunkat, saját ostobaságunkban? Ugyanakkor: miért dobjuk be a törölközőt, ha úgyis csak négyszáz év múlva lesz vége a világnak? Miért ne élvezhetnénk ki az életet ami még nekünk megadatott? Az első kötetben körvonalazódó filozófiai kérdések lenyűgözőek, ahogy a történet sodrása és a kínai kulturális forradalomtól a bolygóközi háborúig húzott ív is. Valahol kár, hogy nem tudta ugyanilyen összefogottan folytatni.
 

A második kötet jóval döcögősebb, és nagyon-nagyon kétarcú: több mint száz oldalnyi költőiséget követ brutális, sci-fi horrorba illő hentelés az űrben, hogy aztán itt-ott megmosolyogtató retró fantasztikus filmeket idéző utópiába lépjünk. Hullámvasút a javából, volt, hogy eléggé untam, volt, hogy elringatott és azt hittem, egy végeérhetetlen tragikus szerelmi történetbe keveredtem, és volt, hogy arculcsapással ért fel, mekkorát fordult a kocka néhány oldal alatt. A meglepetés ereje vitt magával, noha a Falképző-projekt mint olyan eleve egyáltalán nem ütötte meg az ingerküszöbömet, és Luo Ji karaktere többnyire totál érdektelen maradt számomra. Szerelmes szenvelgése a tó partján meg általában idegesített (bár tény: egészen gyönyörűen van megírva). Annál nagyobb pofon volt a kis sci-fi olvasó egómnak, amikor kiderült, hogy Luo Ji nem csak a Falképző-projekt kiötlőit és az idegenek verte át, hanem minket, olvasókat is. Noha tudtam, mi a sötét erdő teória, mégsem raktam össze elsőre, mit akar a varázsigével. Na, az egy csodálatos rész volt, amikor erre fény derült, és átírta azt is, amit a karakterről gondoltunk.
 
Érdekes módon a sci-fi réteg is kétarcú. Egyfelől Cixin Liu az asztrofizika legmélyebb bugyraiban turkál, a többdimenziós terek leírásával még a nálam jóval tudományosabb elméket is le tudja nyűgözni, az elménkbe képeket vetítő sophonokkal és az egész játék felépítésével láthatóan nagyon megdolgozott; közben meg a kétszáz évvel későbbi, már szuperfejlett emberiséget kb úgy képzeli el, mintha a Jetson családból léptek volna elő. Sírva röhögős olvasni a leírásait a föld alatt kialakított, fákat formázó „felhőkarcolókról”, a repülő autókról és az esernyő formájú biciklikről. Komolyan örültem, hogy hőseink ezen a ponton inkább feljöttek a kihalt Földre, annyira szánalmas volt a lenti szuperfejlett világ. Annak fényében pláne furcsa, hogy a cseppek támadásával meg olyan elképesztő űrbeli csatát (mondjuk nem is tudom, egy ennyire egyoldalú vérengzést lehet-e csatának nevezni…) tesz elénk, hogy azóta is szedegetem az állam a padlóról.
 
Egy nagyon furcsa, nagyon ellentmondásos, de összességében lendületes és csodásan befejezett második rész után sajnos a zárórész mélyrepülés. Jócskán túlírt és nem egy ponton juthat eszünkbe, hogy haljon már ki az emberiség, legyünk túl rajta, de csak jön még egy csavar, és még egy időugrás, és még egy sziporkázó ötlet, és a szerelmesek még mindig nem találtak egymásra a mélyűrben. Jajjj! Jó egy hónapot töltöttünk együtt Liuval, amiben benne volt a sorozat kétszeri megtekintése és jó pár ismeretterjesztő videó is a regényről, de nem tagadom, a hónap bő felét az vitte el, hogy átvonszoljam magam Cheng Xin és Yun Tianming évmilliókon (!) átívelő románcán. Itt álljunk is meg egy picit, mert Cixin Liu érdekes eszközhöz nyúlt a trilógia felépítésekor: minden résznek más a főszereplője, és noha történeteik átszövik egymásét, a harmadik rész jó pár visszatekintése visszalök minket az első kötet idejébe és szereplőihez, szigorúan véve ezek működnének egymástól függetlenül is. Szegény harmadik rész járt a legrosszabbul. Ye Wenjie és Juo Li után Cheng Xin karaktere annyira vérszegény és annyira idegesítő, hogy nem egyszer gondoltam arra, ha tényleg egy ilyen picsogó liba kezében van az egész emberiség sorsa, akkor már dafke is inkább az idegenek.
 

Persze van mögötte koncepció: Liu kétezer oldalon át arról ír, hogy az emberiség legnagyobb értéke a szeretet, az egymás felé fordulás, az irgalom. A jó és a rossz harcát a szeretni képes és a szeretetképtelen harcaként ábrázolja. És ebben a dichotómiában Luo Ji a szeretetképtelen, aki épp azért válik jó Falképzővé, mert hiányzik belőle a törődés, az irgalom. Egy ember, aki gondolkodás nélkül pusztítana egész világokat, akkor is, ha a sajátja is belepusztul. Cheng Xin ellenben a jó megtestesítője, aki a légynek se ártana, aki az ellenségével is leülne békésen teázgatni, aki elérzékenyül minden kisbaba láttán. Cuki. De ha a világot kell megmenteni, kiben bízol? Vagy, ami még fontosabb: a kölcsönös elrettentés politikájában kitől fog jobban félni az ellenség?
 
És akkor még nem is beszéltem erről a (pardon) elbaszott szerelmi szálról. Ami nem is igazából szerelem, maximum a középkori udvari szerelem értelmében: szegény fiú egész életében rajong az elérhetetlen lányért, szó szerint lehozza neki a csillagot az égről, a lány meg észre sem veszi, egész addig, amíg szüksége nem lesz rá. Akkor is olyan kegyetlenül kihasználja, hogy csak na. Aztán persze rájön, hogy ó, de kegyetlen is voltam, miközben tőle egy egész csillagot kaptam, akkor mégiscsak szeressük egymást az idők végezetéig. Szó szerint. Azt hiszem, ehhez én túlságosan kiábrándult és cinikus vagyok, plusz baromira zavart, hogy az amúgy elég alaposan kidolgozott hibernációt mintha csak arra használta volna Liu, hogy Cheng Xint minden korban játékban tarthassa. Mindazonáltal Yun Tianming meséi érdekes színt adtak ehhez a nagy sci-fi patchworkhöz, szép tisztelgés ez a keleti történetmesélő hagyomány előtt.
 
Most nagyon elszidtam a harmadik kötetet, ebből azt hihetnétek, hogy nem tetszett, pedig valójában szerettem az egész trilógiát. Csak épp sokkal jobbnak indult… Liu kimeríthetetlen fantáziája azért nagyon sok mindent ment, még bő kétezer oldal után is tud olyat mutatni, amitől leesik az állunk és minden túlírtsága meg öncélúsága ellenére a végén azért eléggé odateszi a végső megsemmisülést. Na, ilyen grandiózus víziót én még biztosan nem olvastam. Kicsit visszaad abból a fajta rácsodálkozásból, amiért fiatalon annyira megszerettem az olvasást. Mondjuk a végkifejlet fényében aztán tényleg új értelmet nyer a kérdés, hogy valójában mennyire apró porszemek vagyunk az univerzum egészéhez képest, és mennyit számít a nagy egészben az, hogy harcolunk a trisolarisi flotta ellen, vagy sem…

Kiadó: Európa

Fordító: Pék Zoltán, Dranka Anita

Martin McDonagh: A párnaember - Radnóti

Jó szokásunkhoz híven nem olvastunk utána A párnaembernek, sem a darabnak, sem az előadásnak; elég volt a tudat, hogy Martin McDonagh írta, és tejszínhab volt e tudaton, hogy Szikszai Rémusz rendezte. Túl sok cukor ezen felül nem jutott ebbe a kicsit több, mint három órás színházi sütibe. Mindazonáltal mindenkinek szívből ajánlom, mert kitépte a szívem és visszarakta; és bár beleélőkénk mértékének szörnyű tudatában meg nem néznénk újra Timivel, de ez nem is szükséges – a kitépett és visszarakott húsba billogozta magát. Ennyit az ajánlásról. Szerintem ez a színi kegyetlenség is akkor üt a leginkább, ha csak ennyit tudsz róla előzetesen, ha analóg zarándok módra kihelyezkedsz a trailer-korból, s csak az ismeretlen izgalmát várod (analóg hozzáállásal, ámde valóságos, biológiai seggel) a Radnóti irgalmatlanul kényelmetlen, fakírnak való székein. Menj és nézd meg. Ezt ajánlom.

Aztán, ha megteszed, az ismeretlen izgalma úgyis ismerős lesz, mégpedig bő rétegekben. Egy meg nem nevezett diktatúra templombelsőből újraszabott kihallgató helyiségében két nyomozó, Tupolski és Ariel kihallgatja a magára kicsit hiú írócsírát, Katuriant. A szomszéd szobában (hamar kiderül) ott a bátyja is, a fogyatékos (autista?) Michal. Ő a rossz zsaru, én vagyok a jó zsaru...Na, térjünk vissza az irodalomhoz! mondja Tupolski Katuriannak, miután már belekóstoltak a gyanúsítottba. Merthogy a Katurian által művelt irodalom horrorisztikus műmeséi közül nem is egy klinikai leírás-szinten írja le a városban közelmúltban történt gyerekgyilkosságokat.

Látni, hogy Martin McDonagh palettáján ez a történetek keretéül szolgáló történet, a maga kíméletlenben tapicskolásával inkább A sziget szellemei ízvilága, semmint például a Hóhéroké. Jut ide is angol temetői humor, beteg, de helyénvaló módon (valójában a legtöbbször egyszerűen szituációs – csak a nekünk festett keret miatt érzik feketének). Viszont valahol az egész előadást inkább egyfajta tragikus alaphuzat járja, tényleg egyfajta Banshee-sikoly. Amilyen a jajszóval sűrűn áztatott falak közül, a cella vasajtaján, a kukucskálónyílás körül süvít be. A fenegyerek ezúttal első blikkre egy igazán fene-ette, a maga módján elemelten realista rémmese-főttest helyezett a (csak látszólag) tartalmaitól fosztott, egykori gyóntatókeretbe.

Holott nekem e forró kása némi döbbent kerülgetése után eszembe jutott, hogy mennyire P.Howard-i, mennyire Rejtő-rokon ez a megközelítés. Mert az egymásra vetülő, előttünk eső esetek rétegei egytől egyig valóban sűrű realizmussal terhesek, akárcsak a mi filléres világtehetségünknél. A nyomozók és az általuk pontosan élt önkény (térjünk vissza az irodalomhoz: Sötétség délben). Az író felelőssége a gazdag eszközökkel elmesélt, jól mesélt mese beteg mintaadásával (itt az összes, sorozatgyilkos által mintaként forgatott mű szerepelhetne, a Zabhegyezővel bezárólag). A testvér, szegény, aki ezer finom rétegének egyikét az Egerek és emberekből nyerte... Ilyen ez: a mi sűrű realizmusunk valójában irodalmi (bár nem zárja ki, hogy ismerjük személyesen a sikollyal áztatott falakat, a kukucskálónyílást, vagy a hétköznapi autoriter nyelvtant). Viszont mindezek kerete, bázisa, alapja egy mese. Egy magas valószínűtlenségi tartalmú gyerekkor traumameséje, ami sarkít és tipizál, és valóban leginkább bábjátékként adható elő a szigorúan felnőttkorba ért gyerekeknek.

És a keretbe helyezett realizmus-kép élénk, olykor harsányra festett színei is további, elmesélt mesék. Katurian novellái. A fosztóképzőkkel újramesélt nép- és műmesék. Andersen szomorú története (van másmilyen?) kettőpontnullás horrorverzió. Mert hiszen ez is irodalom, idézés, és történetek kegyetlen „kihallgatása” a tehetség által. Itt tényleg kulcsmondat, hogy térjünk vissza az irodalomhoz! Hiszen a színház is, a film is hazudik; ha mással nem, azzal, hogy időt kezel. A történet írója ezzel tisztában van (még a legnagyobbak, az időmegörökítés szerelmesei is tudták ezt, Tarkovszkij, hogy mást ne is mondjak), de Martin McDonagh tudja azt is, és nem először mutatja meg: hogyan kell igazat hazudni. Végrehajtani a bukfencet: a teljesen hamis tálcára helyezett, valóság-ízbe göngyölt elfurcsuló kultúra-sütemény hogyan adhat mégis bármelyikünknek torokszorító kor- és jelenlét-ízeket.

Ezt a színészek minden porcikájukkal értik és élik (röhej, hogy a kortárs kritika felkentjeiből hányan nem voltak erre nézőként képesek, hogy értsék és éljék, basszus: ízleljék). Láthattam Schneider Zoltán rossz zsarujának gyöngédségét. Köles Ferenc Tupolskijának álságos, ruháját vesztő, kisszerű „jóságát”. Rusznák András bőrében egy teljesen átélhető korlátoltságot (autizmust?), iszonyatig kerek belső logikával. Láthattam a bábjátékos szülők, Pallai Mara és Ács Norbert leképezte valóságot, ami nem ennyire báb, de ugyanígy kikel belőle a borzalomlepke. Vagy a zöld kismalac, Kozma Veronika meghitt jelelését a rossz zsaruval. És. Láthattam Pál András Katurianjának elhivatottságát. Életem leghosszabb színi megértés-csendjét tőle, ami alatt pissz nem hallatszott a nézőtéren. Mert egy nézőtérnyi ember osztozhatott vele a csendben és a megértésben.

A darab végén viszont megint csak a kérdéseink maradnak. Mert a látott bűnügyi bizonyítás sánta. Mert egy gyilkosságot láttunk, és talán még egy gyilkosságról tudunk, ami úgy, és akkor - de a többiről csak a vallomásokat. Amik itt túlnyomórészt kicsikartak, áldozathozatalok, engesztelések - egyszóval hamisak. A tudomásaink hamisságát látjuk. Egyfajta ítélet-keretet, amivel McDonagh mindig eljátszik minden színi és celluloidvíziójában. Amit te, kedves kultúrafogyasztó töltesz meg tartalommal. És hogy milyennel, valójában nem az elmesélt meséről, de rólad, rólunk tanúskodik.

Sigríður Hagalín Björnsdóttir: Szent szó

„Ez csak egy mese volt, mondja Eddának. Egyáltalán nem biztos, hogy tényleg megtörtént.
Edda végtelenül szomorúan néz rá.
Nem számít, hogy tényleg megtörtént-e. Valaki kitalálta és leírta, én pedig felolvastam, és most már mindig létezni fog. Bármikor elővehetem és elmondhatom, ezzel fájdalmat okozva magamnak és másoknak. A történeteket nem lehet el nem hangzottá tenni, ha egyszer elmondtuk őket.”
 
Egy fiatal izlandi nő, Edda pár nappal gyermeke születése után eltűnik – szokványos krimifelütés, nemde? Edda sikeres influenszer, látszólag tökéletes élettel, tökéletes férjjel, cuki kisbabával. Instagramja alapján traumáknak nyoma sincs. A rendőrség hétköznapi szülés utáni depresszióra gyanakszik, majd előkerül, mondják – aztán amikor kiderül, hogy Edda New Yorkba utazott, és tetemes mennyiségű pénzt vett fel eddig családja által nem ismert cégéből, már ezt se mondják, hisz nyilvánvalónak tűnik, hogy nincs itt semmi látnivaló, elege lett, elment, új életet kezdett. Ügy lezárva. Persze a nő családja nem engedi el ilyen könnyen a dolgot, az anyja Edda öccsét küldi utána, mint az egyetlen embert, akinek esélye van megtalálni kvázi-ikertestvérét a nagy almában.
 
Einar pedig a nyakába veszi Amerikát, nyomozása a New Yorki könyvtárba vezeti, és ezzel a már nem is annyira szokványos folytatással kibomlik előttünk egy egyáltalán nem szokványos család története, és két kisgyereké, akik „mintha ketten adnának ki egy egészet”. Edda és Einar közös apától születtek, két hónap különbséggel. Amikor a két anya, Julia és Ragnheiður rájöttek, hogy ugyanaz a pasi ejtette teherbe őket, aztán táncolt ki elegánsan az életükből, az első sokk és haraghullám után valamiféle groteszk véd- és dacszövetséget kötnek: összeköltöznek és együtt nevelik fel a gyerekeket. Edda és Einar így nőnek fel, mintha ikrek lennének, mindkettőnek két anya jut, és egy sosem jelenlévő apa. Egymás tökéletes kiegészítői ők: Edda a csodagyerek, aki már óvodás korában folyékonyan olvas, mindent megjegyez, a legbonyolultabb szövegeket is képes visszaidézni, az iskolában brillírozik, de társaságban visszahúzódó, igazi magányos könyvmoly, enyhe autisztikus beütéssel. Einar pont az ellenkezője: diszlexiás, a suliban épphogy elboldogul, de a társaság központja, a természet szerelmese, könyvek helyett túrázik, vadászik, halászik. Edda kettőjük helyett olvas, Einar kettőjük helyett él, aztán este, a titkos padlásfészekben megosztják egymással élményeiket.
 
Csakhogy a csodagyerek Edda szuperképessége nem is annyira biztos, hogy áldás és nem átok. A hiperlexia jelensége kevésbé közismert és kutatott, mint ellenpárja, de kamaszkorára Edda kezdi azt érezni, nem bírja tovább. Hogy szétrobban a feje a rengeteg információtól. Hogy az, hogy a történetek, melyeket egyszer elolvasott, ott élnek benne, és semmire nem tudja a feledés homályát borítani, megkeseríti az életét. Így formálja át magát magányos kis könyvmolyból menő influenszerré: sarokba vágja a könyveket, többé ki sem nyit egyet sem, és magára ölti a trendi, felszínes véleményformáló szerepét. Az átlagos csajét, akinek eszében sincs filozófiával mérgezni a cuki instasztorikra vágyók mindennapjait. Aztán egy nap borul minden, és kiderül: Edda még sokkal több titkot rejtegetett, mint azt családja hitte volna.
 
De hogy kerül egy szokványos eltűnéses krimibe Szókratész és miért Szent szó a könyv címe? Mi köze Edda lelépésének a hiperlexiát vizsgáló kutatókhoz és az emberi elmét az írás-olvasás utáni világra felkészíteni próbáló kísérletsorozathoz? Nagyon is sok, és ez az igazán különleges Björnsdóttir regényében – ugyanakkor sajnos ez a legnagyobb döccenője is. Amit olvasunk, egyszerre krimi, családregény és szépirodalomba hajló filozofálgatás az írott szó hatalmáról – csak sajnos a téma súlyához képest a megvalósítás, és különösen a végkifejlet hagy maga után hiányérzetet. Sokáig nagyon szépen tartja egyben a szálakat a szerző, csodálatos dinamikát ad a történetnek az elbeszélő és az idősík váltakozása, ahogy kibomlik az évtizedekkel korábbi történet, az egyenesen mesteri, ahogy az is, hogy - mintegy az írott szóval szemben a gondolkodás magasabbrendűségét kihangsúlyozandó (és egyben idézőjelbe is tevő) - az egyik szál elbeszélőjének (elgondolójának) a stroke után lábadozó, önmagát kifejezni képtelen, fejébe zárt Ragnheiðurt teszi meg. Viszont a befejezésben mintha nem tudna mit kezdeni ezzel a rengeteg érdekes kérdéssel, amit felvet. Jó krimihez méltón megoldja az eltűnést, felvillantja egy disztópikus sci-fi lehetőségét, de a szent szó témája ott marad a levegőben lebegve, mint egy megválaszolhatatlan kérdés. És most, hogy ezt leírom, tulajdonképpen érthető is ez így, hisz a kérdés - melyre nekünk is megvan a magunk verziója: Ment-e a könyvek által a világ elébb? - megválaszolhatatlan.
 
Hogy az írott szó az emberiség legnagyobb ajándéka-e vagy a legveszélyesebb fegyver, sosem fogjuk tudni eldönteni. Björnsdóttir Szókratészt idézi Platón Phaidroszából:
„Mert van valami különös és megdöbbentő az írásban, Phaidrosz, ami valójában a festészetre emlékeztet. Ennek az alkotásai is úgy állnak előttünk, mintha élőlények volnának, de ha kérdezel tőlük valamit, méltóságteljesen hallgatnak. Ugyanígy a leírt szavak. Azt gondolod, értelmes lényekként beszélnek, de ha megkérdezed valamelyik szavukat, hogy jobban megértsd: egy és ugyanaz mindig, amit jelezni tudnak.
Továbbá: ha egyszer le van írva, minden szöveg megfordul mindenütt: eljut a műértőhöz éppúgy, mint azokhoz, akiknek semmi közük hozzá, és nem tudja megmondani, kikhez kellene eljutnia és kikhez nem.”
 
Nekem meg óhatatlanul Margaret Atwood jut eszembe (akinek hatását többször éreztem az olvasás során) és a MaddAddam végkifejlete:
„Mi jön ezután? Szabályok, dogmák, törvények? Guvat Testamentuma? Milyen hamar lesznek ősi szövegeik, amelyeknek szerintük engedelmeskedni kell, de azt már elfelejtették, hogyan értelmezzék őket? Vajon tönkretettem őket?”
Akkor ezt írtam erről:
„…a Guvatkák megkísértetnek, túl hamar, mégpedig a történeteit lejegyző Toby által, és bűnbe esnek – az írás bűnébe. Sugárpisztolyok, transzgenikus állatok, Konszernek és a Szent PetrÓleumban hívő idióták világában Margaret Atwood szerint a legnagyobb erő és a legveszélyesebb fegyver még mindig a szó – végső soron ez teszi annyira szerethetővé ezt a minden momentumában iszonyúan kegyetlen Barbie-rózsaszín apokalipszist.”
 
Most is ugyanígy vélem. Az írott szó egyszerre a legnagyobb erő és a legveszélyesebb fegyver – ugyanakkor én biztosan nem szeretném megélni azt a világot, amelyben már elfelejtettük az írás és olvasás képességét. Mert sajnos azt is látnunk kell, hogy a disztópikus sci-fi, amely előtt Björsdóttir finoman fellebbentette a függönyt, de mélyebben nem ment bele, már itt van a küszöbünkön.

Kiadó: Cser

Fordító: Patat Bence

R. F. Kuang: Sárga

„Istenem, de hiányoznak a középsulis évek, amikor felcsaptam a füzetemet és egy üres oldalban a lehetőséget láttam, nem a tehetetlenséget! Amikor még tényleg örömet szerzett, ahogy a szavakat és mondatokat egymásba fűztem, csak hogy megtudjam, hogyan hangzanak. Amikor még az írás a puszta képzeletről szólt, hogy elvigyem magam valahova máshova, hogy alkossak valamit, ami kizárólag az enyém.
Hiányzik az írás abból az időből, amikor még nem ismertem Athena Liut.
De aztán belépett az ajtón a professzionális könyvkiadás, és az írás hirtelen a szakmai irigykedés és a homályos marketingbüdzsé tárgyává vált, meg az előlegeké, amelyek összehasonlíthatatlanok a pályatársaid előlegeivel. A szerkesztők fogják magukat, és belekutyulnak a szavaidba, a víziódba. A marketing és a nyilvánosság arra késztet, hogy több száz oldalnyi gondos, kiforrott elmélkedést cuki, tweet-méretű vitatémákra szoríts le. Az olvasók elvárásokat támasztanak – nemcsak a történet, hanem a te politikai hozzáállásod, a filozófiád, a morális témákban mutatott kiállásod felé is. Nem a műved, hanem te vagy a termék: a kinézeted, a szellemességed, a gúnyos visszavágásaid és az online cicaharcokban elfoglalt álláspontod, amelyek amúgy a való világban az égadta világon senkit nem érdekelnek.
És ha a piacnak írsz, akkor nem számít, milyen történetek lángolnak benned. Az számít, amit a közönség látni akar, és egy philadelphiai heteró fehér csaj álmodozásaira magasról szarik mindenki. Újat és egzotikusat akarnak, valami diverzet, és ha továbbra is ezt akarom csinálni, akkor ezt kell megadnom nekik.”
 
Hű… Önmagában ez az idézet megérne egy posztnyi elemzést, és még mennyi minden van ebben a könyvben! Nem olvastam még semmit R. F. Kuangtól, bár a Mákháború évek óta itt figyel a polcon, de pont ezen évek alatt én úgy érzem, kinőttem a történelmi fantasy-korszakomat – lehet, át kéne ezt gondolni, mert a lányka tud írni, az biztos. Mondjuk nem tudom, hogy a Sárga után ugyanolyan szemmel tudnám-e olvasni az „ügyeletes ázsiai kirakatszerző” (erről még később lesz szó) kínai történelmi fantasy regényeit, mint tudtam volna azelőtt. És egyből eljutottunk a könyv legfontosabb kérdéséig: számít-e a szerző személye? (Persze, hogy számít.) Kéne-e számítson? (Nem.) Jobb lenne-e nekünk, ha gőzünk nem lenne, hogy ki írta az adott művet, és koncentrálhatnánk kizárólag arra, ami a két borítólap közt van? (Naná – helló, Elena Ferrante!) És akkor még a diverzitás témakörét nem is érintettük, meg a végletekig tolt polkorrektséget. (Egyáltalán, leírhatom én azt, hogy sárga?) Nomeg: vajon Kuang fordítói szerte a világon bírnak-e kisebbségi identitással? Manapság fordíthat egyáltalán többségi társadalomhoz tartozó fordító kisebbségi művet? (Lásd az Amanda Gorman versei körüli fordítási mizériát.)
 
June Hayward majdnem önhibáján kívül találkozik ezekkel a kérdésekkel, melyek közül valójában egyikre sincs felkészülve. Majdnem önhibáján kívül, mert hát az egész hercehurca egy nagy hibával kezdődik: June, a közepesen sikertelen író (akinek egy könyve jelent meg eddig, de sem utánnyomásra, sem folytatásra nemigen mutatkozik igény) egy nap tanúja lesz irigykedve csodált (frászt, gyűlölt) egykori egyetemi évfolyamtársa és majdnem-barátnője, a sikeres (értsd: amerikai módra sikeres - New York Times bestsellerszerző, díjakra jelölt, hatszámjegyű előlegekkel megdobált, agyonistenített és az irodalmi diverzitás kirakatfigurájává tett) Athena Liu halálának. A csodagyerekből a fél világ által sztárolt fiatal íróvá lett Athena groteszk halála páratlan lehetőséghez juttatja June-t: ellopja barátnője frissen elkészült, és mindenki előtt titokban tartott kéziratát, hogy aztán átdolgozva a sajátjaként adja ki. Jó, azért Kuang erősen karcolja a valószerűtlenség határait azzal, hogy a huszonegyedik században egy sztárszerző írógépen írja műveit (oké, mondjuk egy sokezer dolláros vintage darabbal lehet stílust formálni és biztos hoz pár plusz like-ot az instán); hogy sem az ügynöke, sem a kiadója, sem a fiúja nem tudott semmit arról, min dolgozik; hogy nem osztott meg semmit a kutatásairól a közösségi médiában (noha az egész életét gondosan dokumentálta) – de fogadjuk el ezt a kis döccenést.
 
June hazaviszi hát a kéziratot, aztán dolgozik rajta pár hónapot, átformálja, utánajár, kutat ő is annyit, mint Athena, valóban méltó módon fejezi be a művet – amit aztán a sajátjaként ad el. A kiadói marketingstratégiának köszönhetően már mint Juniper Song. Ó, mennyire ironikus, hogy valóban ez a név szerepel az útlevelében, hogy az épp hippi korszakát élő anyja születésekor indián áthallásként adta ezt neki a közhelyes Hayward mellé! Valójában senki nem hazudik itt, senki nem állítja, hogy a Song névnek lenne bármi ázsiai kötődése, az, hogy az ügyes sajtófotós épp úgy állítja be a szerzői profilképen, mintha mandulavágású szemei lennének, csupán a véletlen műve… Ezt az egyet valóban June javára lehet írni: sose hazudott az identitásáról. Az, hogy a közönség kezdettől azt látta bele, mert azt várta, hogy egy, az első világháborúban a franciák és a britek mellett harcoló kínai munkáshadtestről szóló könyvet kizárólag ázsiai szerző írhatott, valójában nem az ő ügye.
 
Lehetne ez egy végtelenül egyszerű narratíva is: June ellopott egy kéziratot, amit sajátjaként adott el, ez a szerzői jogok megsértése, köztörvényes bűncselekmény, ejnyebejnye, pont. Ám valójában senkit nem ez érdekel. Ha June történetesen ázsiai lenne, legalább annyira, mint Athena Liu, akkor senki nem kérdőjelezte volna meg, hogy az ő műve-e, hogy van-e joga kínai témáról írni, hogy kizsákmányolta-e a halott barát szellemiségét azzal, hogy mert olyan témáról írni, ami inkább „Athenáé” kellett volna legyen. Mert ugyan írhat-e egy fehér, hetero, középosztálybeli amerikai nő kisebbségi létről? Írhat-e ázsiai munkásokról, norvég leszbikusokról, magyar egyedülálló anyákról? Írhat-e férfi szerző „női” témákról vagy nő szerző „férfi” témákról? Ad absurdum, írhatok-e én kritikát egy norvég pasi vagy egy kínai nő vagy egy amerikai transzszexuális könyvéről innen, a kis magyar valóságomból? (Nomeg, visszafordítva a szerző felé saját fegyverét: írhat-e egy ázsiai származású szerző egy olyan fehér szerzőről, akit épp az ázsiai téma „jogosulatlan” használata miatt hurcolnak meg?)

 
June pikk-pakk a kiadói machinációk, a közösségi média trolljai és a diverzitás önjelölt papjainak háromszögében találja magát. A kiadónak nyilván kb bármi jó, ami feljebb tornássza az eladásokat, a negatív reklám is, naná; elég, ha June cserkészbecsszóra megesküszik, hogy nem lopta el Athena könyvét, lapozzunk. A twitter foteltrolljait ismerjük: nekik csak az kell, hogy valakit gyorsan és véresen szétcincálhassanak, aztán miután meg is köpködték a hulláját, pár hét múlva újabb áldozat után néznek. A diverzitás szószólói a legrosszabbak: ők azok, akik újra meg újra megkérdőjeleznek mindent, amit June tesz – és itt nagyon hamar összemosódik az önérzet, hogy van-e joga egy fehérnek írni a kínai munkásokról és a sértettség, hogy már megint egy fehér zsákmányolja ki őket, és húz hasznot a szenvedéseikből. Így lesz a szerző, akit akár jó szándék is vezérelhetne, hogy felhívja a figyelmet egy valóban elhallgatott történelmi tragédiára, hirtelen gonosz kizsákmányoló, aki csak hasznot akar húzni az elnyomott népcsoportokból.
 
Így cincálódik széjjel végül az elején még szent Athena öröksége is – hisz ő sem tett mást, csak hasznot húzott felmenői szenvedéseiből, megírta a történetüket, aztán sütkérezett az „elnyomott kínai kisebbségi író” szerepében, noha valójában brit magániskolából került a Yale-re, és sosem tanult meg mandarinul (amit egy kínainak elnézünk, de egy fehérnek már nem). Így lép be a képbe az Athena örökségét és June-t egyaránt gyűlölő „másik” ázsiai szerző, aki látta Athena felemelkedését, és látta, hogyan szorít le mindenki mást a piacról – mert hát kell a diverzitás, de azért elég egy szezonban egy kínai tematikájú megjelenés, és ha már megvan az ázsiai kirakatszerzőnk, akkor nem kell még egy, nézhetsz más munka után.
 
Pszichothrillerként van pozicionálva a könyv, June szépen lassan beleőrül a folyamatos vegzálásba, a vége pedig tartogat egy-két brutálisnak szánt csavart (mondjuk én másfelé csavartam volna, még pszichosabba); ennek ellenére a cselekmény és az, hogy mi lesz June sorsa, megírja-e a nevét tisztázó művet valaha, vagy belefullad a könyvkiadás és a közösségi média mocsarába, igazából nem is számít. Ami számít, az a kérdés, amit újra meg újra fel kell tennünk magunknak: mi adja valójában egy könyv (vagy bármilyen műalkotás) értékét? A szerző személye? A megélt tapasztalatai? A témája? A bátorsága? A polgárpukkasztása? Vagy pusztán és meztelenül az, ami a lapokon van? Egyáltalán, lehet-e függetleníteni ezeket egymástól? Olvasás közben számtalanszor tolakodott az elmémbe Elena Ferrante (épp a Sárga előtt olvastam Gomolygás című esszé- és interjúkötetét), aki huszonéve küzd azért (és dörgöli újra meg újra az rejtőzködését firtató újságírók orra alá), hogy elfogadtassa: csak a mű számít. Ezen a ponton adja magát a kérdés: vajon ha egyszer mégis kiderülne, hogy Elena Ferrante nem egy nápolyi nő, ahogy mindenki véli, hanem mondjuk egy japán férfi, az levonna bármit a Briliáns barátnőm értékéből?
 
Mondanám, hogy rengeteg gondolkodnivalót hagyott maga után a könyv, de igazából ami számomra a legnagyobb tanulság ebből, az épp az, hogy túlságosan is sokat gondolkodunk manapság a könyvekről. Lehet, abba kéne hagynunk a folytonos méricskélést, töprengést, szerzői életekben vájkálást, hatások, ellenhatások, divathullámok és ostoba szerzői megnyilatkozások elemzését és egyszerűen hagyni, hogy az, ami a kötet lapjaira van írva, hasson ránk. Vissza kéne adnunk a központi szerepet a szövegnek.

*****

Vissza kéne adnunk a központi szerepet a szövegnek – írom, s rögtön előtolakodik a szerző, akivel nehezen, de úgy tűnik, csak barátok lettünk, és akinek autofikciója az elmúlt két évem egyik legnagyobb kalandja (s még koránt sincs vége): Karl Ove Knausgård. Aki a saját személyéből csinál vállaltan és szándékoltan attrakciót. Amely attrakcióról képtelenség lehasítani a szöveget – pedig megállna az önmagában is. De vajon tényleg megállna? Mennyiben adja a kortárs szépirodalom egyik legnagyobb teljesítményének értékét a szerző gesztusa, amellyel a szemünk előtt hántja le saját bőrét és szór sót a sebbe? Erre maximum egy párhuzamos univerzumban tudnánk válaszolni, ahol a körítés nélkül olvashatnánk a Harcom sorozatot. Addig is, marad nekünk ez a dilemma. Szerencsére az én virtuális polcomon azért elég jól megfér egymás mellett Ferrante és Knausgård. 

Kiadó: Magnólia

Fordító: Tót Barbara