A Szolgálólány meséje – 6. évad

„Szépen evezünk a Testamentumok felé. Még nyitva a lehetőség, hogy sikerüljön az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez. Ez bőven több, mint amit a harmadik-negyedik évad legnagyobb részében elmondhattunk.”
 
Bő két éve ezekkel a szavakkal zártam A Szolgálólány meséje ötödik évadáról írt posztom, és annyira jólesne most azt írni, hogy a készítők tudtak élni a lehetőséggel, és sikerült Atwood szellemiségéhez, csodálatosan eleven meséihez méltón lezárni a közelmúlt egyik legfontosabb sorozatát – de nem. Túl azon, hogy a hatodik évad végére ugyan borzasztó kényszeredetten, de megoldották, hogy mindenki ráleljen a Testamentumok felé vezető útra, ez a tíz rész van annyira erőltetett és semmitmondó, mint a sorozat mélypontját jelentő harmadik évad (és a negyedik első fele). Gondolkodtam is rajta, érdemes-e posztot vesztegetni rá, de ha már ilyen szépen végigkövettem a sorozat útját, zárjuk le, meg aztán, így legalább kipuffogom magamból a dühömet. Ami leginkább arra irányul, hogy ennyire nem voltak képesek felérni napjaink egyik legfontosabb kortárs szerzőjének munkásságához, aki pedig még nyolcvan felett is csodálatos dolgokat tud kiengedni a kezei közül – ahogy azt az egyébként teljesen véletlenül az évad nézésével párhuzamosan olvasott legújabb novelláskötete is bizonyítja. Komolyan, egész Hollywood elbújhat egy bohém, madárbolond idős hölgy mellett.
 
Ott hagytuk abba két éve, hogy June és Serena valószerűtlen párosa vállvetve száguld egy ki tudja hova tartó vonaton két pelenkás kisdeddel – előbbi a gileádi menekülteket üldöző kanadaiak és a gileádi merénylők elől fut, utóbbi a múltja elől. Nyilván utálják egymást és nyilván okkal, de véd- és dacszövetségük együtt tartja őket. Aztán persze jön a dráma, Serenát felismerik, a menekült nők meg akarják lincselni, ennek se lesz jó vége… Újrajátsszuk a negyedik évadban June által játszottakat, csak épp Serenával: sehol se tud elbújni, mindenhol rátalálnak, mindenhol meg akarják bosszulni rajta a múltját. A sorozat leggyűlöletesebb karaktere, de amikor pár hónapos kisbabájával menekül az ismeretlenbe, akkor nem nehéz megsajnálni és drukkolni neki.
 

Ügyesen manipulálnak a készítők – tulajdonképpen az évad legjobb részei közé tartozik, hogy végig lebegtetik, vajon Serena megváltozott-e, valóban megbánta-e bűneit vagy sem. Mert nyilván - ha már hat évada a két nő dinamikája élteti a sorozatot - nem hagyják őt parlagon heverni egy menekülttáborban. Gileád megtalálja, Lawrence parancsnok visszacsábítja, hogy legyen a „nyitás” arca, legyen ő, aki az „új Gileád” hírét viszi a nagyvilágba. Ő pedig visszamegy, nyilván visszamegy – hatalomért, pénzért, kényelemért. Aztán hogy-hogynem, beleszeret egy még nagyobb hatalmú parancsnok, aki mellett újra ő lehetne egész Gileád királynője, a legfontosabb és legcsodáltabb feleség. Részről részre alakul, hogy elhisszük-e, Serena már nem ugyanaz, mint hat évaddal ezelőtt – én megmondom őszintén, egészen az utolsó előtti részig nem hittem. Amikor June az esküvőre tervezett terrorakció kapcsán azt mondta: Serena hiúsága egy nemzetet már romba döntött, most romba dönt még egyet, csak helyeselni tudtam. Mert ez a nő maga az ördög. Aztán megtette, amit nem hittünk volna – nem volt hajlandó még egyszer szolgálólányt fogadni a házába, inkább hátat fordított újdonsült férjnek, társadalmi státusznak, vagyonnak, minthogy újra részt vegyen egy másik nő módszeres megerőszakolásában. Ez volt a fordulópont, a végső tette Gileád ellen csak hab a tortán – az egyetlen szépen végigvitt jellemfejlődés a sorozatban, aminek végén, ha megbocsátani nem is tudunk neki, legalább szorítunk, hogy találjon valahol békét a kisfiával.
 

A legnagyobb színészi teljesítményt amúgy kétségkívül a Lydia nénit
játszó Anne Dowd nyújtja 

Kár, hogy annak, akinek valójában sokkal fontosabb lett volna jól felépíteni a pálfordulását, nem sikerült. Hisz itt minden a Testamentumok felé vezet, annak a könyvnek az abszolút főszereplője, a bábjátékos, aki Gileád belső ellenállását irányítja a színfalak mögött, pedig nem más, mint Lydia néni. A kegyetlen kiképző, Gileád női társadalmának abszolút irányítója, akitől még a parancsnokok is rettegtek, aki nem csak nőtársait szolgálta fel tálcán az arra éheseknek, de bármikor bitóra juttathatta a legfontosabbakat is. Hogy belőle hogyan lesz a rendszer legveszélyesebb ellensége – ha valamit, ezt kihívás lett volna jól megírni. Megérdemelte volna. Atwood a Testamentumokban bőven hagyott is hozzá kapaszkodót… Ehhez képest a legostobább és legelkapkodottabb szál lett. Lydia az egyik pillanatban még kivégzéssel fenyegeti a lázadó szolgálólány-növendékeket, másik pillanatban meg elengedi őket, mert June a lelkére beszélt – és hopp, hirtelen felismeri, hogy ezek a mocskos férfiak végig csak kihasználták az ő nagy becsben tartott lányait (hát, jó reggelt…) és önként megy a bitóra a szolgálólányokkal. WTF?
 
És akkor persze June… Aki ismét csak visszaszédeleg Gileádba, noha egy óriási neonfelirat villoghatna folyamatosan a képernyőn, hogy BÁRMIT CSINÁLHATSZ, CSAK NE MENJ VISSZA GILEÁDBA. Mindig visszamegy. Ott persze jönnek a szokásosak: lázadást szít, gyilkol, lelkesítő beszédet tart, lebukik, megmentik, elárulják, megint bemegy, megint lebukik, felkötik, sós kútba vetik, élve eltemetik… Már három évaddal ezelőtt is azt írtam, hogy uncsi is, hihetetlen is és a gileádi törvények logikájából kiindulva hiteltelen is, hogy ez a nő ennyi minden túléljen – hát ez azóta csak rosszabb lett. Felküldhették volna arra a repülőre a bombával őt – tuti még a robbanást is túlélné.
 

Na de túl azon, hogy van három erős nőalakunk, akiknek a sztoriját vagy le kellett zárni, vagy irányba állítani a Testamentumok felé, miről is szólt ez az évad? Hátööö…
 
Jó, ennyire ne legyünk gonoszak. A lázadók lázadnak, vannak egész komoly terveik, June eddig elég bénának ábrázolt férje végre megtalálja a helyét és a szerepét a lázadók közt és rájön, hogy a legnagyobb szabadságharcos támogató férje helyett menőbb dolog a lázadás egyik vezéralakjának lenni; előkerül June anyja, ami jó, mert valakire rá lehet hagyni a kis Nichole-t, amíg a szülők szabadságharcolnak; Nick pedig újabb sok résznyi szenvedés után végre dönt hogy June-hoz vagy a feleségéhez és Gileádhoz legyen hű – hát, nyilván rosszul. Az utolsó két részben kapunk egy jóféle forradalmat, Bostont visszahódítja az USA, Gileádra elég komoly csapást mérnek, de a háborút még nem nyerik meg – ahhoz még nagyon-nagyon sok munka kell. Ha még nem írtam volna le elégszer: nyitva kell hagyni az utat a Testamentumok sorozatváltozatának…
 

Ami a legfájdalmasabb, hogy ebben a sztoriban még most is annyi minden van, amit el lehetett volna mesélni, de nem tették. És annyi emberi dilemma van, amit fel lehetett volna tárni, de nem tették. Atwood hősei rendre ugyanazzal a dilemmával szembesülnek: ki vagyok én? Mi a dolgom az életben? Mi az én történetem? Hol vagyok én a nagy egészben és hogy kötődöm a többiekhez? Az identitáskeresés, a saját hang keresése és a felvett szerepek és ránk kényszerített formaruhák alatti személyiség léte (vagy nemléte) az eredeti regény (és a folytatás) központi kérdése is. Itt, a forrásponton, amikor June-nak döntenie kell, hogy megelégszik-e a visszanyert szabadsággal vagy tovább harcol a rezsim ellen, annyi lehetőség lett volna ezt megmutatni. De pont ebből nem kapunk semmit. June az ideje nagy részében csak bambán bámul a kamerába vagy lassított felvételen vonul, miközben körülötte minden lángra kap. Pedig Elisabeth Moss jó színész, de vagy már ő is belefáradt a szerepbe, vagy ennyire szar forgatókönyvet kényszerítettek rá; de az évad fele táján már úgy voltam vele, ha még többet kell néznem L…A…S…S…Í…T…O…T…T… felvételen June könnyes arcát, sikítani fogok. Sajnos a kérdésemre, hogy sikerül-e az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez a válasz egyértelmű nem. Sikerült megtalálni azokat a hullámokat, amelyek a lehető legtávolabb visznek Atwood szellemiségétől. Végülis, ez is egyfajta teljesítmény.

Jeanette Winterson: Nem a narancs az egyetlen gyümölcs

Különös érzés magyarul kézbe venni Jeanette Winterson első, eredetileg 1985-ben megjelent regényét, most, 2025-ben – tizenhárom évvel azután, hogy a szerző másik önéletrajzi kötete, a Nem a narancs… folytatásának, újraírásának, újrafeldolgozásának is beillő Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? megjelent nálunk. Elsőre kimondottan zavarba ejtő. Könnyen lehet az az érzésünk, hogy ezt már olvastuk valahol. Még az is felmerülhet, hogy minek is olvassuk el a kezdeti szárnypróbálgatásokat, amikor már olvastuk ugyanazt a sztorit jóval érettebben, összefogottabban megírva? Mit adhat a huszonöt évvel fiatalabb Jeanette visszatekintése? El sem tudjuk képzelni, mennyire sokat…
 
Visszatérünk az origóhoz, az ördög által rossz kiságyhoz vezetett örökbefogadó anyához, Mrs. Wintersonhoz. Mrs. Winterson egyszerű lélek, bigott vallásosságában gyakorlatilag senki és semmi más nem érdekli, csak a hite. Nem az Úr, nem is a Szentírás, nem is a gyülekezet, valójában csak a saját hite. Hogy mi a rossz és mi a jó, kiben-miben kell hinni és kiben-miben nem, ő mondja meg. Világképe egyszerű és sarkos:
„Vegyes érzelmekről sosem hallott. Voltak barátok és voltak ellenségek.
Ellenségek: Sátán (minden formájában)
Szomszéd
szex (minden formájában)
meztelen csigák
Barátok: az Úr
a kutyánk
Madge néni
Charlotte Brontë regényei
csigaölő vegyszer”
 
A kis Jeanette ebben a világban szocializálódik, misszionáriusnak nevelik, hétévesen már küldetéstudata van, amikor a hatóságok szeszélyei folytán kénytelen iskolába járni, tornazsákjára a vége van a nyárnak és még nem vagyunk megváltva feliratot hímezi. Mivel nem ismer más világot, mint a gyülekezetét, kívülállónak érzi magát minden más közegben. Teljes értetlenséggel áll a „normális” családok élete előtt – évek kellenek, mire felmerül benne, nem biztos, hogy mindenki más megy szembe azon a bizonyos pályán. Egyszerre lenyűgöző és végtelenül ijesztő olvasni, hogy ez a szinte agymosott kislány milyen mértékben magáévá teszi anyja nézeteit és mennyire természetesnek veszi, hogy a mindennapi bántalmazás, a bizalmatlanság, a szeretetlenség a világ rendje. De miért is ne tenné, ha nem lát más mintát?
 
Aztán jön a szerelem. Ami tiltott, minden formájában, de ha egynemű, akkor egyenesen a Sátán műve. Kitagadás a gyülekezetből, ördögűzés, fizikai erőszak, lelki terror – minden belefér, ha célra vezet és Jeanette megtagadja bűnös hajlamait. Ám Jeanette kitart. Önmaga akar lenni egy olyan világban, amelyben a legnagyobb árulás bármivel szemben, ami szent, az individualizmus. Nem csak Mrs. Winterson gyülekezetében bűn a „különcködés”, hanem az észak-angliai iparváros tisztes környékein is, az iskolában is, a kortársak között is. Minden társaság kivetheti valamiért – az egyik azért, mert leszbikus, a másik azért, mert vallásos, a harmadik azért, mert könyvmoly… Épp ezért csodálatra méltó, hogy ez a fiatal lány, akinek alapélménye a kívülállás, mindennek ellenére meg tudta őrizni önmagát és képes volt ennyi humorral és megbocsátással visszatekinteni a múltra. A múltra, melyet maga mögött hagyott, Mrs. Wintersonnal és a városával együtt, ám amely örökké visszahúzza…
 
„- Sosem gondolsz arra, hogy visszamennél?
Hülye kérdés. Vannak szálak, amelyek mentén visszatalálsz, és vannak szálak, amelyek visszahúznak. A gondolatok engednek a húzóerőnek, ellenállni nehéz. Mindig arra gondolok, hogy visszamegyek. Amikor Lót felesége hátranézett, sóbálvánnyá vált. A sóbálvány oszlopot jelentett, az oszlop támasztékot, a só tisztít, de mindez kevés cserébe azért, hogy elveszíted önmagad. Sokan visszamennek, de nem élik túl, mert egyszerre két valóság kebelezi be őket. Az ilyesmi megterhelő. Vagy besózod, vagy megsemmisíted a szíved, vagy választasz a két valóság közül.”
 
A fenti idézet a Nem a narancsból való; huszonöt évvel később, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? lapjain már így ír: „mégis van múlt, hiába írtam rá annyi réteget, hogy eltakarjam”. Van múlt, mely elől soha nem menekülhetünk. Vannak traumák, melyekhez újra meg újra vissza kell nyúlnunk, melyeket újra meg újra meg kell dolgoznunk magunkban, mert általuk lettünk azok, akik ma vagyunk, és mert a legnagyobb önbecsapás, amit magunkkal szemben elkövethetünk, épp az, ha elhisszük: nélkülük is ugyanilyenek lennénk. Divat ma ezt poszttraumás növekedésnek nevezni, amitől én személy szerint sikítógörcsöt kapok, de nem is ez a lényeg; sokkal inkább az, hogy be kell lássuk, nem tagadhatjuk meg a múltat és nem tehetünk úgy, mintha túl lennénk rajta – ezzel csak az önismereti munkát akadályozzuk, amivel meg jó eséllyel újabb traumák előtt nyitjuk meg az utat. Nincs mese, bármennyire fáj, alá kell merülni, és szembenézni a felismerésekkel…
 
„Ha belegondolok, éppen az a legszomorúbb a Nem a narancsban, hogy azt a történetet írtam meg, amivel együtt tudtam élni. A másik túlságosan fájt. Nem éltem volna túl.”
 
Torokszorító és mélyen dühítő ez a pár mondat. És itt ér össze a két könyv, a két történet, a huszonöt és az ötven éves Jeanette önismereti útja. Ezt már olvastuk valahol – írtam a poszt elején. De nem teljesen így és mintha nem állna össze a kép. Újraolvasva a Miért lennél boldogot, összeáll – ez egy (jó eséllyel soha véget nem érő) terápiás folyamat, a két verzió a két Jeanette megélése, az, amit épp abban az életszakaszban képes feldolgozni a múltjából. Torokszorító, mert látom magam előtt a fiatal lányt, aki megkínlódott minden mondattal, és lehet, maga sem ismerte fel, hogy hol szépít önkéntelenül – és borzasztó dühítő, mert előttem van, hogy több évtized munkája kell ahhoz, hogy szembe tudj nézni a gyerekkorodat megkeserítő pokol valódi mélységeivel. Hogy már ne írj bele képzelt barátokat, elsimogatva az olvasó elé tárt képet. Hogy ne védd a szörnyeteget, aki benned is csak a szörnyszülöttet látta. Hogy ne csomagold iróniába az elviselhetetlent.
 
Csodálatos és nagyon fájdalmas élmény a két könyv így együtt, de másképp nem is érdemes olvasni. Most, hogy az autofikció uralja az irodalmi trendeket, remélem, minél több olvasóhoz eljut – a zsáner egyik legnagyobb teljesítménye, az pedig, hogy az első darab jó negyven éve íródott, messze megelőzve korát, külön pikantériát ad neki.

Kiadó: Park

Fordító: Merényi Ágnes

A Hatalom Gyűrűi – sorozat, 2. évad

Sokat gondolkoztam azon, honnan is kéne megfogni ezt a posztot, elvégre csak kéne legyen valami íve, ne csak gátlástalanul egymásra hányt puffogáshalmot kapjatok, ha már hajlandóak vagytok végigolvasni – aztán rájöttem, hogy nincs jobb felütés, mint ha elmesélem, hogy jártam valahol a harmadik-negyedik-ötödik részek környékén. Egy este elkezdtem nézni, és a streaming szeszélyének köszönhetően nem a soron következő részt indítottam el, hanem a következőt. Beletelt kb tíz percbe, mire rájöttem, valami nem oké, mintha kimaradtak volna itt dolgok. Egész addig teljes lelki nyugalommal néztem. Aztán amikor visszamentem egy résszel korábbra, akkor meg fogtam a fejem, hogy ezt én már láttam, most akkor hol is vagyunk… Persze kiderült hogy egy közepesen indokolt flashback-nél, de az, hogy két rész is képes volt percekre megzavarni, hogy hol is tartok és mi az ami már megtörtént, mi az ami még nem, és minek kéne most következnie, jól illusztrálja, hogy a dramaturgia finoman szólva döcög. Kevésbé finoman szólva, az amúgy is eléggé széttartó cselekményszálak olyan hányavetin és összefüggéstelenül vannak összefűzve, hogy az már művészet. Mintha egy olyan novellafüzért olvasnék, ami direkt úgy van összeállítva, hogy bármilyen sorrendben lehessen olvasni. Részekre elhagyunk szálakat, magukra hagyunk szereplőket, aztán teljesen random pillanatokban visszatérünk hozzájuk, de mintha már maguk a készítők is elfelejtették volna, hol és miért hagyták abba. Az első évadban még ment az egyensúlyozás, és bár megúszós a térképes megoldás (bár tudott: fantasy-ba kell térkép, anélkül komolytalan), legalább adott egy sorvezetőt és összekötötte a szálakat. A második évadra ez teljesen elfogyott, bárminemű koncepció nélkül ugrálunk a történetek között, és egészen az utolsó két-három részig semmi, de semmi nem kapja meg a súlyát.
 
Ezek után azt kell mondjam, pont annyira fogok ragaszkodni az összefüggő, jól felépített gondolatmenetemhez, mint a sorozat. Semennyire. Csapongó puffogást fogtok kapni, sok spoilerrel a sorozatbeli és a sorozat utáni történésekre nézve (persze ez csak annak lesz spoiler, aki nem olvasta Tolkien műveit, és nem tudja, ki éli túl a Másodkort…). Én szóltam.
 
Menjünk is szépen történetszálanként – de vajon hol is kezdjem? Jöjjön a rossz hír vagy jöjjön a jó hír? Ehhh… Tudjátok mit, kezdem azzal, ami cuki volt és se nem jó, se nem rossz, mondhatni, pihentető a nagy szélsőségek között.

Gandalf, Bombadil Toma és a hobbitok
 
Az első évad egyik központi kérdése volt, hogy kicsoda a rejtélyes, égből pottyant idegen, akit Borláb Nori és Büszkefő Poppy addig próbáltak életre szeretgetni, míg ki nem derült, hogy ő biz’ a Harmadkor legnagyobb mágusa, Szürke Gandalf, akit azért küldtek Középföldére, hogy legyőzze Sauront. Mondjuk ez még párezer évvel odébb van, de oda se neki, nézzük, mit tud kezdeni Sauronnal itt, a Másodkorban. Bár az nem lehetett kérdés, hogy ő Gandalf, a második évad tovább fűzi a titokzatos csillagkép utáni kutatást, ahol perszehogy megleli a nevet, a botot, és még valakit, akire aztán nagyon nem számítottunk: Bombadil Tomát. Toma talán az a karakter A Gyűrűk Urából, akinek a klasszikus trilógiából való kimaradását a legtöbb rajongó máig fájlalja, szóval adja magát, hogy ha tudják, szuszakolják bele, a jelenléte igazi fanservice. Kap is jelentőséget, tekintve, hogy ő indítja el Gandalfot a Gandalffá válás felé vezető ösvényen, és tény, hogy Rory Kinnear (akit számos angol sorozatból eléggé kedvelek) jól hozza a nagyon bölcs, de nagyon játékos figurát, amit a forgatókönyv megkívánt, de az igazi mélységeivel nem tudtak mit kezdeni. Tegyük hozzá, nincs arra válaszunk, hogy kicsoda (micsoda) Toma valójában, minden rajongónak megvan erre a maga teóriája (nekünk is), épp ezért nehéz is ábrázolni úgy, hogy a bohókás külső és viselkedés mögött érezhető legyen, tán ő a leghatalmasabb erő Középföldén. Ki is fogott a készítőkön, de kifogtak rajtuk egyszerűbb dolgok is, szóval ezzel még egészen megbocsátó tudok lenni.
 

Az, ahogy elindítja Gandalfot, és ahogy felfedi előtte küldetése valódi súlyát, még így is az évad leginkább kedvelhető megoldásai közé tartozik. Ahogy az is, hogy a vándorló gyaplábú lányzók rátalálnak a sztúrokra és ha már bajt hoztak rájuk, akkor együtt indulnak velük vándorútjukra – a régmúlt regéiből következtethetően a Megye felé. Ugyan erről is el lehet mondani, hogy ez se így volt, és egyébként is, ezer ponton logikátlan, de tényleg annyira szerethetőek, hogy mindent megbocsátunk. És legalább nem megy teljesen szembe Tolkien meséinek szellemiségével. Akár így is lehetett volna. Ami mondjuk nem mondható el az újabb nagyon titokzatos varázslóról, aki hogy-hogynem, ugyanazt az erőt akarja, amit Sauron, aki maga mellé akarja állítani Gandalfot és ezért semmitől sem riad vissza, aki mindenféle sötét alakkal cimborál és mindenféle sötét mágiába belekontárkodik. És aki pont úgy néz ki és úgy viselkedik, mint Saruman párezer évvel később. Ne akadjunk fenn azon, hogy Sarumannak nem kéne ott lennie a Másodkorban (Gandalfnak se). Azon se akadjunk fenn, hogy ha ekkora hatalmú sötét mágiában jártas csatlósai voltak, akkor hova lettek később. Azon azért elgondolkodhatunk, hogy ha már ekkor is sötét varázsló volt, akkor hogy lehetett később a Fehér Tanács feje és miért bízott meg benne mindenki. Szegény Gandalf, vajon újabb teljes emléktörlés áldozata lesz? Vagy a készítőket ennyire hidegen hagyja, hogy mi történik a későbbi korokban? Lehetséges lenne, hogy úgy futtatják ki a sorozatot, hogy nem törődnek a kanonizált történettel; más véget adnak neki, mintha tényleg független történet lenne?
 

Durin végzete
 
A törpök túl mohón és túl mélyre ástak… Köszönhetően Sauron ajándékának, a törpgyűrűknek. A törpök történetszálát már az első évadban is egész jól sikerült egyben tartani, most is ez az, ami cselekményét, hangsúlyait, a szereplők közti dinamikákat tekintve tán a legjobban működik. És a legközelebb áll a Tolkien-i világábrázoláshoz. Durin herceg szembefordulása apjával, a király korrumpálódása, a makacsság, amellyel egymásnak feszülnek, a kétségbeesés, amellyel a hegyet ismerők meg akarják akadályozni a királyt abban, hogy felébressze a mélyben rejtőző erőt, működő elegyet alkotnak. Bár a Balrog megjelenését a Másodkorban sem tudom hova tenni, de szerencsére a király ráomlasztja a hegyoldalt, szóval szundizhat még párezer évet. A folytatás nagy kérdése, hogy Durin herceg, aki megesküdött, hogy sosem érinti a gyűrűket, a trónért való küzdelem során megérintődik-e a sötét hatalom által, és hogy hogyan folytatódik a barátsága Elronddal. Gyanítom, ennek itt csúnya vége lesz. Kár.
 

A tündék végzete
 
Már csak azért is, mert az egyik legszebb átívelő történetszál a törp herceg és a tünde barátsága. Amelynek köszönhetően menekülnek meg a tündék a végromlástól, és gyógyíthatják meg önmagukat a mithrilből kovácsolt gyűrűkkel. Ám ne feledjük, ugyanennek a barátságnak köszönhető, hogy a gyűrűk kovácsolása egyáltalán felmerült – a sorozat értelmezésében a törpök és tündék későbbi egymás ellen fordulásának akár az is lehet az alapja, hogy amikor utoljára együttműködtek, Középföldére szabadították a gonoszt (hangsúlyozom, a sorozat értelmezésében - a mitológia ismeretében tudjuk, ez a gyűlölködés ennél jóval összetettebb és mélyebben gyökeredző). Ezzel küzd az évad jó részében Elrond is (amikor konkrétan meg akarja semmisíteni a tündegyűrűket) és Durin is (amikor rá akarja venni apját, hogy ne adjon el több mithrilt az Annatar képében őket megkörnyékező Sauronnak). Elrond az, aki kezdettől látja, hogy a túlélésük záloga a gonosz műve, és egészen a végjátékig küzd a gyűrűk használata ellen. Persze a logika ott bicsaklik, hogy ha megsemmisíti a három tündegyűrűt, és a tündék elhagyják Középföldét, attól még Sauron maradna, és a Celebrimbortól ellopott tudással és a törpök mithriljével tovább kovácsolhatná a többi gyűrűt, és akkor már a tündék se lennének itt, hogy segítsenek megmenteni a világot a gonosztól…

 
Délfölde és Adar, meg a serege
 
…de szerencsére itt vannak, és mindent el is követnek, hogy megmentsék a világot a gonosztól, csak épp módszeresen rossz helyen keresik. Hiába mondja Galadriel, hogy Sauron tuti Celebrimbor udvarában van, hiába súgja Gil-Galadnak a gyűrűje ugyanezt, mégis addig ragaszkodnak a gondolathoz, hogy Mordor felé kell indulniuk, amíg Mordor a kapuik alá nem vonul. Itt minden tünde úr komplett stratégiai idiótának van feltüntetve (mondjuk, nem csak ők). Az egész hajcihő a Mordorból Eregion felé vonuló Adarral, aki ugye Sauront jönne elpusztítani, a felderíteni küldött Galadriellel, meg Elronddal, előbbi fogságba esésével, Adar szövetségi ajánlatával, olyan ostoba hogy fel se tudom idézni a részleteit, hiába néztem meg kétszer. Totális katyvasz. Ahogy egyébként Délfölde túlélőinek sztorija is. Eddig fontos szereplők random meghalnak, nem tudjuk, miért, mindenki ide-oda rohangál, bosszúért liheg, Theo hol utálja Arondirt, hol nem, a túlélők hol menekülni akarnak, hol harcolni, hol csak bambulni. Isildur előkerül Shelob barlangjából (ezt most miért?), szerelmes lesz egy random lányba, akiről persze kiderül, hogy vadember, aztán még háromszor halálos veszedelembe kerül, de az egésznek annyira semmi értelme, ő is olyan ostobának van feltüntetve, hogy akár ott is pusztulhatna a mocsárban, nem vesztenénk semmit. És a szomorú az, hogy még mindig nem ez a mélypont…

Númenor
 
…mert ott van Númenor. Amit ugye ott hagytunk el, hogy a vak Míriel és a hozzá túlságosan is hűséges Elendil arra ér haza, hogy a király meghalt, Elendil idegesítő lánya megtalálta a palantírt, Pharazon meg mohón villogtatja a szemét a trónra. Nyilván a Középföldén elesett harcosokat gyászoló lakosság, a királynő testi fogyatékossága és a tünde manipulációról árulkodó palantír együtt olyan elegyet képez, hogy nagyjából három másodperc alatt meg is szerzi a trónt. Már csak a Mírielhez hűségeseket kell átfordítani vagy eltávolítani, ennek érdekében némi vérengzés, szentély lerombolás, Elendil megvádolása, kivégzés helyett tengeri igazságszolgáltatás; de hoppá, ártatlan, nem ette meg a helyette önként tengerbe masírozó királynőt a tengeri szörny, írjuk át akkor évszázados törvényeinket, újabb vádak, ásítás, újabb vádak, leragad a szemem. Pharazon belekukkant a palantírba, amiben Halbrandot látja és egy tűzhegyet, hopp, ki is következteti, hogy nem is a tündék manipulálták Mírielt a gömbön keresztül, hanem Sauron, legyen akkor mégis kivégzés. Itt már senki nem keres logikát, aki nem aludt bele, mosolyog egy jóízűt a jeleneten, amikor Elendil megkapja a királynőtől Narsilt, a kardot, amire először pont olyan bambán, aztán meg pont olyan elszántan néz, mint Aragorn párezer évvel később; majd ellovagol száműzetésbe. Annyira szépen indult Númenor ábrázolása az első évad elején, hogy a szívem szakad meg a sok hülyeségért, ahova kifuttatták. És még mindig nem ez a mélypont…

Galadriel és Sauron
 
…mert az most jön. És ígérem, ennél rosszabb már nem lesz. Arról, hogy miért értelmezhetetlen Tolkien mitológiájában Sauron (a mítoszi gonosz) megérintődése és „megkísértése” a jó által, Zoli írt az első évad kapcsán, nem fejteném ki újra. Az első évad végi ráébredés után Galadriel az egész második évadot végigküzdi magában azzal, hogy most akkor őt megérintette-e a gonosz vagy sem, és vajon mit is érez, és a többiek meg tudják-e őt különböztetni a gonosztól, akit egész életében üldözött, és ő tudja-e még, ki ő, vagy a gyűrűhöz való ragaszkodása is annak jele, hogy már nem tud lemondani a hatalomról...  Az ő dilemmája akár helyén is lehetne, ha mondjuk Morfydd Clark tudna játszani, meg ha nem akarnának a készítők mindenáron romantikus picsogásba fordítani egy alapvetően egzisztencialista dilemmát (hisz valójában arról lenne szó, hogy ha a gonosz egyszer a fejébe látott és magához édesgette, akkor utána ki tud-e szabadulni a bűvereje alól és önmaga tud-e lenni). Egyébként ez nagyon szépen rímel arra, hogy „kisebb leszek, elmegyek Nyugatra… és Galadriel maradok”. Hisz Galadriel valóban megkísértődik a hatalom által – csak épp nem úgy és nem ott, ahol a sorozat készítői ábrázolják. Akik sajnos, Tolkien helyett túl sokat forgatták a kreatív írás szappanopera-szerzőknek mesterkurzus anyagát, mert amit idepakoltak, az egy az egyben a brazil szappanoperák vagy az Alkonyat-szintű agymenések világa: a jó kislány meg akarja szelídíteni a rosszfiút, a rosszfiú is meg akar szelídülni, mert fülig szerelmes, de annyira azért nem, valami mindig visszahúzza, kéne azért a lány mellett a hatalom is, hiszti-hiszti-hiszti, aztán véres vég. Könnyek közt, szerelmesen nézve szúrjuk szíven a csajt, ha nem lehet az enyém, ne legyen másé sem. Komolyan, kb ez a szint. 

Az évad csúcspontjának szánt párharc Galadriel és Sauron között egyébként filmes szempontból kurva jól van megcsinálva, amikor az alakváltó Sauron Galadriellé változik, és a tünde önmagával harcol, az konkrétan mesteri, de aztán elhangzik a mondat, ami még egy szappanoperáéban is gáz lenne: „Koronát adtam volna neked. És nem nyugodtam volna, amíg egész Középföldét térdre nem kényszerítem, hogy imádja királynőjét”. Na, itt teljesen helyénvaló reakció, ha az ember ki akarja baszni a távirányítót az ablakon. Tényleg nem volt senki a sorozat készítőinek környékén, aki olvasta volna az eredeti műveket és szólt volna, hogy ez gáz? És még a színészi játék is felemás, ugyan Charlie Vickers mint Sauron kiválóan manipulál és igazán nagyon szépen tud nézni ha akar, elhiszem, hogy bárkit megbűvöl, azt is, hogy rajongó tinilányok hadai akarják most jó útra téríteni; de Morfydd Clark továbbra is következetesen ugyanolyan gyenge mint Galadriel – se a zavarodott, se a szerelmes, se a haldokló, se a hatalommal kacérkodó oldala nem hiteles. Csak akkor jó, ha harcolni kell.
 
Ha idáig elkísértél, kedves olvasó, akkor jutalmul megkapod az egyetlen szálat, ami viszont igazán nagyon jól lett összerakva, és amelynek láttán sírni tudnék, hogy ha ilyet is tudnak a készítők, akkor miért cseszték úgy el a többit. Ez pedig nem más, mint…
 

Celebrimbor és Sauron
 
Szögezzük le, a történet persze itt sem követi az eredeti művekét, távolról sem, de itt legalább a történetvezetés, a szereplők közti dinamika, a színészi játék a helyén van. Szegény Celebrimbor az első perctől igen komoly manipuláció alatt van, amit csak a végjátékban ismer fel, akkor viszont elszabadul a pokol. Sauron itt megmutatja igazi arcát. Ha az előzőekben szappanoperát emlegettem, ez itt egy mesteri kamaradráma. Passzív-agresszív hatalmi játszmák, manipuláció, gaslighting, minden, ami egy abuzív kapcsolatot jellemez, felvonul itt. Sauron addig manipulálja Celebrimbort hogy tegyen a kedvére és készítse el az emberek kilenc gyűrűjét, amíg a tünde mester bele nem őrül; hogy aztán elhitesse vele, csak a saját érdekében zárta be elméje börtönébe, miközben körülötte felég a városa; és hogy csak magának köszönheti a kínhalált. Charlie Vickers és a Celebrimbort játszó Charles Edwards mindent belead, és ellentétben a Sauron-Galadriel párossal, az övék működik is. Először sajnáltam, hogy Celebrimbort ennyire tönkretették, és nyoma sem maradt a nagy hatalmú tünde úrnak, egy rettegő, szellemében megnyomorított rab lesz – de valójában ez tükrözi Sauron erejét. A mítoszi gonosz nem romantikázik, hanem megtör és bedarál. Pont így. Annál nagyobb elégtétel, hogy Celebrimbor megtalálja a tündesége utolsó morzsáját és feláldozza magát, hogy védje a gyűrűket. Tényleg keserű, hogy nem lehetett az egész sorozatot ilyen színvonalon megcsinálni.
 
Jó hosszúra nyújtottam, ha akad bárki, aki végigolvasta, annak látatlanban is köszönöm. Amilyen kellemesen nézhető volt az első évad (minden tévedése ellenére), pont olyan bosszantó a második – előbbit még el is tudom képzelni, hogy valaha újranézzem, utóbbit már nem. A folytatásra persze vevő vagyok, kíváncsi vagyok, van-e még lejjebb… Sajnos általában van. De ne legyen igazam.

A túlélő tündék a végén egy rejtett völgybe menekülnek, melyet a gyűrűk ereje védelmez - 
szeretnivaló utalás 

 

Sandman - Nyitány - Az álmok fejedelme-gyűjtemény

Ez a legeslegvége. Nyitány a címe, tehát előzménytörténet. Jellemző ez valójában a véget nem érni akaró projektekre, hogy ha egy ponton már nem finomítható tovább az elmesélt, lezárulások nem engedik a megszokott-megszeretett menazséria tovább-használatát, akkor ez jön: az előzmény, a kezdet. Ami egy Végtelenekről szóló mese esetében alapból lehetne szerencsétlen választás. Hiszen a lezárt glóbusz, a körbejárható, örökkön ismétlődő „végtelenségébe” csomagol; a kerekké és gurulni képessé tett mítosz a saját farkába harapva úgy zárul le, hogy nem nyílik már belőle valójában a nagybetűs Végtelen – a tovább gondolhatóság tágas mese-terei helyett a mesétlen űr hidege keretezi. Lehetne szerencsétlen választás, de szerencsére nem az.
 
További veszélye ezeknek a prequel-meséknek, hogy elmagyarázzák az elképzelhetőt előled. Hiszen felépítenek egy indokrendszert, és ezzel megsemmisíthetnek száz másikat; hiszen az ismert történetbe horgonyzó utalások szoborrá merevíthetik a képzeleted hajóját azokon a vizeken, ahol addig az el nem mesélt szelei dagasztották a vitorláit. Minden ügyesen elhelyezett utalás-termék egyfelől csak az elhelyezők ügyességét reklámozhatja-fényezheti, másfelől kiüresítheti az aha-élményeid – a történetben található ráismerésekben bujkáló önismeret szabadságát az egyetlen (tőlünk független) értelmezés márka-hűségpontokat gyűjtögető magánügyére cserélve. Ami eddig a mesevilág tág egű egészére vonatkozhatott, az immár ennek a mesének a belügye csak. Főleg, ha azért megtörni látszik itt-ott a logika – a horgonyok kivetésének kísértése karcolja-töri, beszennyezi, felszámolja a mesetáj benned született korallzátonyait.
 

Lehetne szerencsétlen választás, de nem az. Hanem annak a felmutatása, hogyan érdemes ezt az untig ismert piaci fogást valóban élettel tölteni. Hogyan érdemes kalóz-módra kifosztani az elmesélt mese kincsesládáját; úgy, hogy a végén többnek tűnjön benne a nagy kupac arany, drágakő és egyéb csillogás, mint a rablótámadás előtt. Rendkívül nehezen élem meg, hogy a megálmodó így tönkrezúzta önmagát – látva, mennyire méltó ez az előzmény a folyományhoz, az egészhez; mint egy megtalált térkép a Kincses szigethez, minden megrajzolt porcikájában. Hiszen Neil Gaiman a szemünk láttára megsemmisült karrierje romjai alatt kapálózik – és ez a romosodás már ott dereng a 2015-ben született „Elfáradt előszóban”, e kötet bemutatásában is. Fáj, hogy a frázisok és a semmit-mondások laknak csak ebben az előszónak megírt elköszönésben; és a mesélőke automatizmusai - elemelt első bekezdéstől keresettnek érzett befejezésig. De egy egész bejegyzést szenteltem ennek az ambivalenciának, amibe majd beillesztem ezt az ismertetőt is a befejezésképp megjelent, méltó és üdvös Nyitányról. Létrehozván e blogon is a lezárt glóbusz egymásra mutató, saját farkába harapó, körbejárható „végetlenségét”. Itt, e történet legvégén. Ami érzetem szerint (részemről is) tényleg a legvége.
 
Rendkívül ironikus, hogy pont ehhez a kötethez talált „isten kegyelméből való Sandman-rajzolót” az író és kiadója, J.H. Williams III. személyében. Volt ennek a Mítosz-óceánnak számos olyan térképésze, akinek munkáit dédelgetem magamban, (a teljesség igénye nélkül) Collen Dorantól Marc Hempelen át a zseniális Bill Sienkiewicz-ig – de el kell ismernem, hogy JH valami egészen különálló kontinens feltárója. Miközben a karakter-designjei nem a kedvenceim, Álomúr átalakulásai olykor kockáról kockára példaszerűen pontosak, viszik a hátukon rajzban is a cselekményt; ötlet-dúsak, olykor gonoszak, máskor csurog belőlük az irónia. A panelkezelése pont az a teljesen elszállt, de mindig funkcionális kaotika, ami második rápillantásra mindig „egyetlen alkalmas rajzi renddé” alakul. Ezt a nagyon tág keretekben lakó, nagyon sok értelemben „univerzális” mesét, ahol (univerzumok egyediségein és Csillagok Városán túl) az anyag és az idő ős-kezdeti megszemélyesüléseinek otthonaiba is bepillantunk, legalább ennyire őrülten pontos rajzvilág kellett keretezze.
 

Miközben (pont ezért) megélhettem a leggyakoribb előzmény-történeti furcsaélményt: ez a tökéletes rajzvilág hatványozottan zárójelbe helyezi a szokvány képregényes eszközökkel készült kezdeteket – ami amúgy ez után a Nyitány után jönne. A nagyobb, hosszabb, vágatlan (technikailag érettebb) „előzmény” fényében a Prelüdök és Noktürnök belefúl a konvencióba. De ezt most mégsem kérem számon. Ez a komplex mítosz a kiformálódása közben legalább annyit ért, finomult a határátlépéseivel, mint a megjelenítése – valahol nemcsak az alkotók, de önmaga produktuma is. A rengeteg alkotó bábáskodása közben valahol önmagát is formálóvá mesélte – ami egyfelől számomra a mítosz-mivolt (a magát mesélő mese) evidens bizonyítéka, másfelől még ezt a szokvány üzleti bukfencet, az előzménymesét is teljes mértékig belevonta ebbe a hitelbe. Megmutatva működés közben az önmagán túl mutató erejét. Ami szerintem (így, egészében) túlmutat a megálmodója bűncselekménybe hajló magánügyein. De ezt tényleg mindenki maga dönti el – hogy elvonatkoztat, vagy elvonja magát. Hiszen tényleg személyes élmény - amire a személy kell, hogy reagáljon.
 
Az eddig bejárt utak:

Carthaphilus kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök
Sandman, az álmok fejedelme - A Babaház
Sandman, az álmok fejedelme - Álomország
Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka

Fumax kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (negyedik kötet)
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (ötödik kötet)

...és ott van még Halál
Death - Halál: Teljes gyűjtemény

 

A bejegyzés a mániásoknak tovább folytatódik.

J.R.R. Tolkien: Númenor bukása

Ideje volt visszatérni e rajongásba, és adta magát, hogy ezzel a kötettel tegyem. Lefutott A Hatalom Gyűrűi második évada; én ugyan kifutottam a világba előle félúton, de Timi végignézte, talán ír is majd róla – ez az ő döntése lesz. Én úgy döntöttem, hogy a professzor világa iránt érzett elfogult szeretet sem indokolja a további tolerancia-gyakorlatokat A sorozat ütötte mentális sebekre ez a könyv végül alkalmatos flastromnak bizonyult.
 
Bár amúgy szinte minden porcikája megjelent már itt és ott, a Művek Műve Függelékében, A Szilmarilokban, vagy a Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről lapjain – az új, a hagyaték máig tartó (törp-módra ejtett, óvatos, finom) bányászatából előkerülő tartalom nem indokolta volna alapból, hogy egybesöpörjék az Ember Menedékének történetét. Végül mégis jóleső érzéssel tettem le ezt a kötetet is, gondolatban köszönetet mondva Brian Sibleynek a belefektetett munkáért. Őt A Gyűrűk Ura filmek extráiban megejtett alapozó szövegmagyarázatai okán alapból sokra becsüljük, tiszteljük és szeretjük – jó, ha az ajánló alatt látjátok az elfogultságainkat is. Mert azért ezt a könyvet elsősorban Középföldén sokat lakó, J.R.R. Tolkien világát rajongva szerető embertársaimnak ajánlom. S azt semmiképp, hogy ezt a hatalmas tündérmesét/legendát (sőt, mitológiát) ezen a kapun át próbáld először megközelíteni, kedves egyszeri, kíváncsi olvasó.
 
Viszont a rajongók talán átélik majd ugyanazt, amit én, amikor lapozgattam. Ha ragaszkodom a kedves nézőponthoz, hát nagyjából azt éltem, amit a hobbitok a családfáik böngészésekor: Terebélyes és bonyolult családfákat rajzolgattak, számtalan ággal... ...a Nyugatvégi Piros Könyv függelékében található családfák maguk is egy kisebb könyvet alkotnak... ...nagyon élvezték az ilyesmit, ha precízen volt összeállítva: szerették könyvben látni, amit már úgy is tudtak – rendbe rakva, áttekinthetően, ellentmondások nélkül. Ím, ígyen ragaszkodom a kedves nézőponthoz, amit ez a történetben lakás elsőre felkínált nekem: hogy lehetőleg Hobbit-szemszögből tekintsek rá. Hogy onnan tekintsem az Óidők legendáit, s valahogy úgy is értékeljem, ahogy egy hobbit. Ahogy Trufa és Pippin beszélget Magosvár ostroma után az ispotályban: „..mi Tukok és Borbakok nemigen élünk meg sokáig abban a fene magasban. Nem ám – mondta Trufa – Én aztán nem. Vagy legalábbis még nem. De most legalább látjuk és megbecsüljük őket. Mert gondolom, jobb, ha az ember szereti, akit jó, hogy szeret; és valahonnan csak el kell indulni, valahol gyökeret kell verni, és a Megye földje jó mély. Persze, van, ami mélyebb annál, és van, ami magasabb; és egyikünk öregje se gondozhatná a kertjét, mondjam úgy, hogy békeségben, ha ők nem lennének, akár tudunk róluk, akár nem.”
 

Valahogy így állok én e világ kétségtelen vastagjához, holott Númenor közelebb kéne legyen hozzám: hiszen az emberek világa. Még ha e sziget lakóinak élte hosszabb is (és ez által teljesebb is), mint a miénk. Bukástörténet ez is, az Ember Ajándékát átokká formáló fokozatos romlás története, e szemlélettel egyfajta elveszett-paradicsom attitűd gyermeke. Érdekes látni, mennyire befolyásolta Tolkient (minden ellenérzése ellenére) a legendai szerkezet, ami a korát megelőző divatokban körítette ezt a megközelítést: Artúr király mondakörétől (amit a professzor nyíltan utált) a Nibelungenlied-ig. Ezek itt legendák, átszőve annak minden vonásával – azaz a szereplők alapvető attitűdje változhatatlan tény, a különbség ezek közt dilemmáik és konfliktusaik alapja; a jellem és fejlődése (és a vele járó összes, Shakespeare óta történetet formáló encsembencsem) itt minimálisan játszik szerepet.
 
Mégis képes szinte aktuális ízekkel is megszólítani. Ahogy például a legkidolgozottabb regéjében, Aldarion és Erendis történetében Meneldur, Aldarion apja szavain keresztül: Mi tehát a teendő? Apáinkat megjutalmazták, amiért hozzájárultak a Nagy Homály legyőzéséhez. Ha most a Gonosz új alakot ölt, vajon távol tartsák-e magukat fiaik a harctól? Túl sok kétség emészt, semhogy biztosan tarthatnám a jogart. Készüljünk-e fel, avagy várakozzunk, és bízzuk a jövőre a döntést? Fegyverkezzünk, holott a háború még nem több puszta balsejtelemnél?  Neveljük-e virágzó békeidőben a kézművest és a parasztot vérontásra, hadakozásra? Adjunk gyilkos vasat a mohó kapitányok kezébe, tudván tudva, hogy őket csak a hódítás érdekli, és dicsőségüket a lemészároltak számával mérik, Erunak pedig legfeljebb azt mondják majd: az a fő, hogy ellenségeid is köztük voltak! Vagy nézzük ölbe tett kézzel, amint barátaink méltatlan halállal pusztulnak? Hagyjuk az embereket, élvezzék csak vakon a békét, amíg a rontás rájuk nem dönti a kaput? S akkor vajon mitévők lesznek? Puszta kézzel állnak-e ki a vas ellenében, és meghalnak értelmetlen halállal, avagy elmenekülnek, miközben mögöttük asszonyi sikolytól visszhangzik a vidék? Utána vajon azt mondják-e Erunak: én legalább nem ontottam vért? Mit ér a választás, ha mindkét út egyaránt szerencsétlenségbe vihet?
 

Bukás és megtöretés-történet – másfelől teremtés. Alapja a Professzor sokszor emlegetett, visszatérő álma a zöld mezőkön végigsöprő hegy-mély hullám vízfaláról, az „Atlantisz-komplexus” kap itt új köntöst; a jelenségben egy másik, szintén ősi mesénk egy aspektusával. Tolkien maga is leírja, hogy Númenor veszte a világ újraformálásával, „meghajlításával” egyenértékű – s az új, önmagába zárt világnak innentől az ősök Boldog Birodalmához egyetlen egérútja e mitológiában a tündehajók „egyenes útra” hajózni képes kivétele. Amúgy ez a mese is nagyon sok ízzel benne lüktetett a korban, amikor Középfölde kiformálódott a teremtője fejében – nemcsak Tolkien „hallotta ki”. Például Karinthy Frigyesnek is olvasható egy gyönyörű, teljes érzetű novellája az „egyenes útról”, Két hajó a címe, keressétek meg, a MEK-en elérhető - de én is elmentettem magamnak egy memorábiliába.
 
Szövevényes úton jutott idáig ez a mese, hogy ebben a formában legalább elérhető. Alapja volt egy C. S. Lewissel szelíd versenyben írt „szövevényes rémregény”, az Elveszett út is (itthon várja a sorát – talán ez következik, vagy a Beleriand dalai, majd kiderül). De ez a történet is bevonódott a maga helyére abba a nagy gravitációval bíró világteremtésbe, amit ironikusan így jellemzett az alkotója: ...írni szerettem volna egy többé-kevésbé összefüggő legendát, amely a hatalmastól és a kozmológiaitól a romantikus tündérmese szintjéig terjed. A világteremtésbe, amely J. R. R. Tolkien szinte egész életművét magába olvasztotta az idővel. Én nagyon szeretek barangolni ebben a világban. Köszönöm, hogy újra megtehettem.

kiadó: Magvető

fordította: Bonácz Ágnes

illusztrációk: Alan Lee

Neil Gaiman gyűjtemény

Kiformálódott egy olvasó magánügye, amit elmesélek, mert olvasni soha nem magánügy - valahol mindig részvétel, legalább a másik (legalább az író) álmában. Mégpedig itt mesélem el, az alkotásait együtt látni óhajtó bejegyzés elején. Kiformálódott egy állásfoglalás, ami nekem fontos - egy nekem fontos író közzé tett, napvilágra került magánügyeiről, ami átformálja a megközelítését. De csak átformálja - továbbra is közel kell menni hozzá (érdemes, még ha nem is érdemli, ha érdemei szerint immár egy nagy köteg ambivalencia csak, tehát valójában érdemtelen). Ezt kell leírnom először, ezt a miértet – hogy értsétek, ez az összefoglaló miért született meg egyáltalán.

Nem mesélem el, hogyan éltem át ezt a kiderülést rajongó olvasóként – elég mesétlenül, pontosabban pont az érzéssel, hogy íme: mese nélkül maradtam. Helyette idecitálom Drogriporter (egy általam szeretve követett ismeretlen ismerős) szavait: Neil Gaiman az egyik kedvenc kortárs fantasy íróm. Hihetetlenül kreatív elmével áldotta meg a sors, nem egy kellemes olvasmányélményem - és most már filmélményem - kapcsolódik hozzá. Vannak azok az írók, akiknek a történetei olyan hátborzongatóan furcsák és mégis olyan különösen ismerősek, főhőseikkel mintha már találkoztam volna a saját álmaimban - na hát az ő történetei ilyenek. Emberileg is baromi szimpatikus volt. Az egyáltalán nem lepett meg, hogy egy ilyen írónak a szexuális élete sem éppen hagyományos, hanem, hogy úgy mondjam, tele van mindenféle kinky dolgokkal. Amivel szerintem nincsen semmi gond, csak egy prűd ember találhat kifogást a nem hagyományos szexuális vágyakban. Ez csak és kizárólag rájuk tartozik. Egészen addig, amíg azok két felnőtt ember konszenzuális játékát képezik.

Megmondom őszintén, hogy amikor elolvastam a sajtóban a frissen megjelent vádakat vele szemben, akkor az első reakcióm az a hitetlenség volt. Na ne már. Őt is? Biztos csak felfújták az egészet olyanok, akik abból akarnak hírnévre szert tenni, hogy bálványokat döntenek le. Biztos csak nem értik, miről szól a BDSM. Ösztönösen mentségeket kerestem neki - hiszen egy számomra olyannyira kedves figuráról van szó. De aztán tovább olvastam. És elszörnyedtem. Mert a mentségeim sajnos összeomlottak, mint a kártyavár... Pont így. Ahogy anno Kevin Spacey esetében, például – pont ezekkel az összeomlás-stációkkal.

Viszont és mindazonáltal nem kizárólag így. Nemcsak kedvenc kortársnak tekintettem Gaimant, hanem az egyik tanítómnak. Aki közelebb hozta nekem a világ egy méltatlanul háttérbe szorított megértés-lehetőségének sajátos belső mértanát. Mégpedig úgy, hogy nem papolt róla, hanem megvalósította a szemem láttára, a meséiben. Azt, amit felismerhettem volna a görög, a germán-kelta, vagy akár az arab, a japán (horribile dictu: a magyar) mese- és mítoszkincsből, a forrásokból is, ha azok egzotikuma, illetve a tanult megközelítések: emberiség-gyermekkor, kinőtt ruha, levetkőzte az értelem – és a többi, egymást erősítő nézet el nem takarták volna ezt az ösvényt. Hogy a mítoszok világa átformálódva, aktuális, új isteneinek tisztelő rítusai által meghatározó erővel ott terpeszkedik a társadalmak tudottra és tanultra kevésbé fogékony rétegeinek viselkedésében – s a magukat valóban igen mélyen tudatosító keveseket leszámítva az úgymond okosok hétköznapjainak alján is. A hitigényről, az érzések és benyomások gondolattal is megsimogatott rétegeiről van szó – ezt több felől közelítve próbáltam már körüljárni és elétek tárni, talán ez a politikával is átitatott verzió a legfontosabb.

Erről nekem Gaiman tanította a legtöbbet, a Sandman elképesztően gazdag távlataival, az Amerikai Istenek célzott ütésével, a novellák szellemiségével. Majdnem azt mondom, hogy ugyanúgy tisztelem, mint Hamvas Bélát. Bár amúgy az ő igényeit átható élet és világmindenség és minden (a linkben megidézve egy harmadik szeretett megmentőm is) teljesség-igényéhez képest Neil Gaiman csak egy szeletet: a mítoszokhoz való helyes hozzáállást világította át – azt viszont engesztelhetetlenül, precízen, mindvégig azzal a Drogriporter által is pontosan láttatott ízzel, hogy a befogadás közben minden hátborzongató furcsasága ismerős zamatokkal fűszeres – hogy beléd beszél. Ilyen tanítóm amúgy hosszan sorolhatóan sok van, kiröhöghetsz, hiszen ezen a listán Weöres Sándor, vagy Pilinszky ugyanúgy szerepel, ahogy Jón Kalman Stefánsson, vagy Alessandro Baricco, ennél is nagyobbra nyitva ahogy például J. R. R. Tolkien, vagy Rejtő Jenő. Neil Gaiman mégis kiemelkedett a maga módján a listáimból, a mitologémák megtisztelése által át- és megvilágított, koncentrált hatástól. Hiszen mélységében segített megérteni a fotelban utazót, a drukkert, a bigott hívőt, a pszichopatát, a szubkult-turistát és még számos olyan mellettem-velem élő embertársam, akik ugyan nem jellemezhetők csak ezekkel az „egyetlen jelzőkkel”, de az attitűdjeikben ezek a jelzők a legjellemzőbbek. Gaiman által értettem meg, kinek áldoznak. Megérthettem saját magam, hogy alkalomadtán kinek-minek áldozom. Arra kellett rájönnöm, hogy a tőle tanultakat nem semmisítheti meg a tény: egy erre amúgy ezer szinten méltatlan figuráért rajongtam a játszva tanulás közben.

Ezért születik meg most ez az összefoglalás. És ezért írok az eztán elém sodródó élményekről is vele kapcsolatban. Először a Sandman köteteiről írt ismertetőket szedegetem itt össze, az univerzumba írt további képregényeket sem említés nélkül hagyva (sőt, beleszőve a rajongói crossovereket, hozzáfűzéseket is). Aztán az Amerikai Istenek univerzumát célzó, játékosabb (vagy nem) de terjedelmileg mindenképpen könnyebben emészthető megközelítéseinket (köztük a valaha e felületre elsőnek megírt poszttal). Aztán a többi regényről és mozgóképes feldolgozásaikról írt bejegyzéseink. A novelláskötetekről és a novella-adaptációról, amit láttunk. Eztán következik a többi képregény, amit Neil írt, gyakran a novelláit újrahasznosítva (vagy fordítva). S mindebbe fűzve két szubjektív szössz, vele kapcsolatban. Nem tudunk a teljesség igényére törekedni, vannak hiányaink – majd eldől, teszünk-e ez ellen valaha. Nem nekünk kell megbocsátanunk, amit Gaiman másokkal és az életével művelt – tőlünk csak a rajongást vette el. De amit tanultam tőle, a részemmé vált. Magadnak kell eldönteni, hogy ennek fényében tovább olvasod-e, vagy a számodra itt ért véget ez a történet.

Dhafer Youssef - 2025. május 4. Erkel Színház

Ha a világ minden ideje és nem kevés pénze köszöntötte volna velünk a tavaszt, akkor minden nap akár többször is hallgathattunk volna boldogító muzsikákat a napokban, amíg tartott a Jazzfest 2025. De mivel mindezzel nem rendelkezünk, ezért választanunk kellett. Nem hallgattuk meg újra Avishai Cohent, se Jojo Mayert, és elengedtük a lehetőséget, hogy élőben varázsoljon Rabih Abou-Khalil – pedig egy időben elég sokat forgott a lejátszókban. Nem mentünk el Lukács Miklós vagy Dresch Mihály (játszótársaikkal gazdagított) koncertjeire sem, pedig szeretjük őket, együtt, és külön is. Mert nagyjából a pillanattól kezdve, hogy észrevettük, Dhafer Youssef is a fellépők között van, nem volt kérdés, hogy őt kell mindenképpen hallanunk. Évek óta rajongok érte. Visszatérő kísérője a lassú délutánoknak; a dallamai (és a játszótársak cifrái rá) olykor minden ok nélkül, a legváratlanabb időpontban és helyzetekben merülnek fel a belém kódolt zenedobozból. Jó lenne érteni, miért érint meg ennyire. Egyszerűen közöm van hozzá.
 

Talán a jazzba csomagolt szúfizmus miatt. Miközben Dhafer Youssef ízig-vérig modern zenész (meg világpolgár, szellemi nagykövet és még ezer címkét aggathatnánk rá), valójában az örökölt zenei hagyománynak talált a pillanat zenei művészetében új keretet. A ritmikus ismétlődésben elrévedés, a befelé fordulás, a teremtő (mindegy, hogy nevezzük) vagy a teremtés jelenlétének és valóságának a megtapasztalása ebben a keretben a jazz kicsit mindig kivagyi-kihaénnem variáció-keresgélését egyfajta meditatív imává fogalmazza át. Ahol a zenekar sheik-je fejét csóválva nem fogadja el a játékostárs-tanítványok zeneválaszait, ha szerinte a frázisok szintjén maradnak, és velük örül, ha tényleg valóság születik. A szúfizmusban imádkozni mindig valamiféle megtisztelő aktivitás, zene és/vagy tánc; amelynek egyetlen követelménye, hogy valódi jelenlétet szüljön.
 

Hogy ebbe a valódi jelenlétbe belefürödhessen a hallgatóság. Elég borsos árat kértek a jegyekért, s nem is telt meg az Erkel amúgy kiváló akusztikájú, pont erre való koncertterme teljesen. Pedig ezt szerintem sokkal többen hallani szerették volna – de erre a szubkultúrára se jellemző, hogy felvetné a pénz. Nagyon sok ismerős arcot láttam befelé menet – a magyar zenei élet jó néhány izgalmas előadója eljött, hogy meghallgassa ezt a koncertet. És jó pár prominensünk is eljött, ami pikáns felhangokkal fűszerezte a várakozásunk – volt min összemosolyogni Timivel. Ez a keretbe helyezkedés szerencsére pont addig tartott, amíg a színpadra nem jöttek a zenészek, és Dhafer Yousseffel az élen belekezdtek az estébe.
 

Mert ez úgy két órára kábé kitörölt minden mást. Azt kaptam, amit vártam, amiért eljöttünk a koncertre? Nem, felmérhetetlenül többet. Megint kiderülhetett, mennyit számít a jelenlét – s hogy az élőben hallgatott koncert mennyire kérlelhetetlenül belevon ebbe a jelenlétbe. Nem maradtunk kívül, pedig nem az ismert és agyonhallgatott dalok szóltak másképp, frissen és előttünk megszületve – a koncert a 2023-ban rögzített új lemez, a Street of Minarets anyagából épített nekünk és velünk pillanatvárat. Új, fiatal játszótársakkal. Akiket tényleg szeretet-teli keménységgel és odaadással instruált a sheikjük – kifacsarva belőlük a legtöbbet.
 

És saját magából is. Állva tapsoltunk a végén, de nem tudtuk őket újra a színpadra csalni – szerintem kiadtak magukból mindent. A magam részéről nem éreztem emiatt csalódást, hogy elmaradt a ráadás – pedig hiányérzetnek élem meg általában. Most viszont csak az a boldog érzés tartott a markában, aminek nincs, és nem is lehet neve. Nincs, és nem is lehet - mert az összes nevet tartalmazza.
 
Dhafer Youssef – oud, ének
Mario Rom – trombita
Daniel Garcia – zongora, billentyűk
Swaeli Mbappe – basszusgitár
Tao Ehrlich – dobok