Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök

Korábbi bejegyzéseimből kiderülhet, hogy szinte az áhítat hangjáig fogódtam el Neil Gaiman által s lettem talán elfogult - ki tudja. Amikor először láttam a Sandman pár kötetét, angolul (nem értve, csak nézve) lenyűgözőnek találtam. Nagy várakozással (talán túl naggyal is) vettem végre a kezembe a magyar kiadást. Azt nem állítom, hogy csalódtam, de a felfokozott várakozást nem tudta kielégíteni a Prelűdök & Noktürnök. Tipikus első kötet ez, hangkeresés-találás, csapongva, irányt keresve tapogatódzik a történet, a képbe kerülése; nem látszik mögötte az előzetesen áttöprengett hónapok kiérlelt koncepciója, az egységes látomás, ami naggyá tette például a Watchmen-t, Garth Ennis rövidebbjeit, vagy pl. Miller bűnváros-történeteit. (Pedig amúgy ott van mögötte - az egésze ismeretében, visszatekintve látszik).

Nem tudom, mennyiben követelt alapjában más alkotói módszert a tény, hogy ez volt az első havi rendszerességgel megjelenő graphic novel – mindenesetre Gaiman szinte csak ajtót nyit a maga teremtette világra, a  körülnézésének, rácsodálkozásának stációi az egyes füzetek. Ahogy az utószóban írja is: …a történetekkel az volt az egyik határozott célkitűzésem, hogy lehetőség szerint kipróbáljam az összes szóba jöhető műfajt…

Az igazak álma

A „klasszikus angol rémhistória”. Mindjárt a második lapon kapunk egy tetszetős, finoman bontott egészoldalast, a karakterek eltaláltak (Sam Kieth ebben volt mindig is a legjobb) s a karakterek változása az időben rajzi értelemben rengeteg finom poént enged. Hiszen 70 évet mesél el az első történet, Sandman rabságát Roderick Burgess, a Mágus kristálybörtönében. Olvastam, hogy a bűnbeesés szinonimája az itt megjelenített okkult mágia – amelynek akkoriban erős divatja volt. Jó meglátás, pláne, ha az ember fia legalább vázlatosan ismeri például a Golden Dawn történetét. Aleister Crowley, Arthur Edward Waite világa ez (Burgess meg is említi egy helyütt  Aleistert) - avagy annak gaimani görbe tükre. A történet tehát rémhistóriailag helyénvaló – de a mesélés arányaiban nincs egyensúlyban. Az Álom eltűnésének áldozatai (Stefan, Elly, Daniel, Unity) például puszta illusztrációnak tűnnek, kevesen is vannak a világméretű káosz érzékeltetéséhez, az a pár odavetett szó a járványról nem teszi valóságossá Sandman, az egyik Végtelen hiányát.

A Botcsinálta házigazdák

„…a régi D.C.-s és E.C.-s horror-képregények jellegzetes konvencióival játszik…”. Káin, aki unalmában, vagy ha mérges (vagy egyszerűen csak úgy) időnként újra megöli az öccsét, Ábelt, aki mindezt tűri, s aki azért titokban a testvéri szeretetről álmodozik. Ide érkezik meg Álom a szabadulása után, legyengülve. Az epizód legeredetibb ötlete a Morrigan, (Hekaté, Atroposz, stb), a három boszi, mind képileg, mind tartalomban. Igazi kis népmesei betét, megint csak agyonpakolva kulturális utalásokkal, itt aztán tényleg keverődik a boszorkaüstben a gaiman-i mítosz-leves, ha ízeit válogatás nélkül rakja is össze a szerző. Itt kap hősünk információkat varázstárgyai sorsáról, s az olvasó is készülhet Sandmannal a párhuzamos képregény-univerzumokba  tett utazásra.

Álmaidban gondolj rám

Itt is vagyunk: a Hellblazerben. Képben-panelelrendezésben időnként szinte kísértetiesen idéződik fel az első, a Delano-Ridgway-féle sorozat karcosabb képi világa, igazi hommage ez, elég, ha csak a belső címlapot említem. S a történet is hazabeszél. Constantine olyan, amilyennek szeretjük, morbid és flegma – neki mindegy, ki jön be az ajtón, úgyis tudja: a pokolba tart. Itt érezhető a leginkább, a „kortárs brit horrort idéző” füzetben: Gaiman irodalmi otthona itt van, a gyökerei innen nőttek, ezekből a történet-hangulatokból merít a legszívesebben. Furcsamód mintha egy epizód erejéig Álom vendégszerepelne a „Hellblazer-világ”-ban,  nem pedig fordítva: Constantine a Sandman-ben.

Remény a pokolban

A legtöbb rajzi ötlet itt lakik, Kieth igazi hattyúdala ez (még ha még egy epizódig maradt is ezután). „Az 1940-es évek komor fantasy-képregényei”-t nem ismerem, de ez a történet képi gazdagságban, panelelrendezésben a kötet leginvenciózusabb darabja. Emellett cselekményben is vissza- és előreutalások gazdag tárháza, pár későbbi epizód csírája itt bújik meg, nekem itt van a fordulópont, a sorozat itt indul be. Gaimant – ha egyéb munkáit is tekintem – alaposan izgatja Lucifer-Hajnalcsillag, a „keresztényi gonosz”, még ha ki is veszi a kezéből a pokol egyeduralmát, mintegy modern korunk betegségeire reagálva – a vallás háttérbe szorulásával ősibb erők szabadulnak fel, a poklot uraló triumvirátus:  Lucifer-Belzebub-Azazel hármasa fura mód erre adekvát válasz. A sisakért folytatott párbaj jelenetei közben a figyelmes tekintet felfedezhet egy kedves ismerőst: Káin is a Pokoltűz Klub vendége, egyszerre az Álom szolgája tehát, és kárhozott.

„…a Potyautasok-ban

megpróbáltam (nem túl szerencsés módon) vegyíteni a szuperhősöket a Sandman világával…” ezel sajna egyet kell értenem. Az Igazságliga sápadt kísértet csak, semmilyen mértékig nem ellensúlya Arkham kíméletlen pontossággal elkapott lakóinak. Illusztráció, plakátvékony tartalom, a nem túl veretes eredetihez sem méltó – miközben a gonosz-oldal John Dee-je, Doktor Sors figurája teljes-pontos (idézet). Aprócska optikai elcsúszásokkal szinte átemelődik a D.C. beteg szuperhősvilágából ebbe a történetbe. Amelynek cselekménye talán a leghiteltelenebb. Ezek a ligások ejtették foglyul és vették el Dee álmait (Morpheus rubinját), amelyet annyira a maga képére formált már, hogy Sandmant, amikor újra birtokba venné, egyszerűen kiüti? A rubint, amit aztán valami poros raktárban felejtenek, alig emlékezve rá, hol is? A történetet Dee menti meg, az ő potyautazása. A képeken sajnos mindvégig érzik, Kieth-nek már nem ezen a projekten járt az esze.

24 óra

Egy történet Sandman nélkül – azaz helyette Dee-vel, aki a rubin által a valóságot (amely itt egy 24-órás út menti gyorsbüfé) uralná. Történet mesélésről, annak erejéről, arról, hogyan mosódik egybe a vágy generálása, beteljesítése, a kín vággyá válása, hogyan lesz eldönthetetlen, a korlátlan hatalmú mesélő kínoz-e bennünket, avagy mi magunkat saját valódi önmagunk egyre betegebb kín-vágyaival. Hogyan válik önkéntelenül pusztítóvá a vágybeteljesítő teljhatalom, hogyan generálja a teljes és önkéntes alávetettséget. A kötet messze legerősebb darabja, azzal együtt, hogy képi értelemben kiforratlanabb, Mike Dringenberg kihúzás helyett nyerte meg a rajzolói posztot – kissé talán korán: bár sejtelmes Dee-je jobban tetszik, mint Kieth-é, a későbbi részek puhányabb Sandmanja sokat veszített erejéből az eredeti, kőből faragott, szikár karakterhez képest (más kérdés, tudom, annyi Sandman, ahány rajzoló, lesznek még páran – és Dringenberg figurája könnyebben lesz helyrerakni való öcsikéje a Halálnak az utolsó epizódban).

Hang és téboly

Morpheus és Dee párbaja – érdemes összevetni a pokol-párviadal képbekerülését ezzel, Dringenberg mennyire más eszközökkel operál – adott esetben mennyire jól. És érdemes elgondolkodni rajta, mennyire más következményekkel jár itt egy mágikus énnel telített tárgy pusztulása, mint pl. A Gyűrűk Urában – a bezárt erő felszabadulása ellentett-reakció. Szeretem ezt az epizódot, főleg mivel megint a hatalomról, annak állandó bizonytalanságban tartó, dicséhes természetéről (is) mesél, megint gátlástalanul használva írónk által kulturánk bizonyos elemeit (jelesül a Macbeth-et). És mert végre valódi jelentősége van az álmok „valóságára” a történetben (nemcsak illusztráció-szinten, mint az első részben), az embertömeg egészére vetül egy Végtelen sorsának alakulása. A visszaszerzés története kerek: főhősünk „kiegészült”.

A Szárnyainak suhogása

az első könyv epilógusa. Hősünk kiegészült, célját elérte, és most nem tud mit kezdeni magával. Egy másik Végtelen, nővére, a Halál kell kijózanítsa, együtt vándorlásuk által rámutatva: elég, ha csak a dolgát teszi. Gaiman úgy értékeli: „az első olyan történet a sorozatban, amelyet teljesen a magaménak éreztem, és amelynél tudtam, hogy kezdem megtalálni a hangomat.”

Nekem speciel nagyon tetszenek Dave McKean borítói. Olvastam olyan véleményt, miszerint ennyi elég is az őrületéből – nem tudom, én odavagyok az általa rajzolt Arkham elmegyógyintézetért, tény, hogy teljesen más olvasás-tempót kényszerít az emberre, mint egy képregény általában. Ezek nélkül a sejtelmes-groteszk, nagyon finoman ráutaló borítók nélkül a sorozat nehezebben került volna abba a kultikus státuszba, ahol ma lakik. S amely kultikus státusz az első kötet ismeretében még csak ígéret – remélem, lesz annyi fanatikusa ennek is, mint a Watchmennek, és a Cartaphilus tiszteletre méltó, bátor vállalása továbbra is ebben a kiváló nyomdai minőségben kerül majd olvasói elé, egészen a befejezésig.

Kiadó: Cartaphilus

Fordította: Totth Benedek

Korábbi kommentek:

Anna Gavalda: 35 kiló remény

Anna Gavalda lassan de biztosan belőtte magát azon írók közé, akik bármit írnak, én elolvasom, akikben még soha nem csalódtam, mert alkossanak bár különböző műfajokban, írjanak bár regényt vagy novellát, mindig magas színvonal kerül ki a kezük közül. Gavalda írásai szerethetőek, érzékenyek, hétköznapiak, egyszerűen, drámázás nélkül ír, mégis legtöbb írása mögött nagyon is mély mondanivaló rejtőzik. Nincs ez másképp a 35 kiló remény esetében sem.

A történet elbeszélője, a 13 éves Gregoire, helyét kereső kiskamasz, komoly iskolai problémákkal, tanulási és összpontosítási nehézségekkel, viszont hatalmas kézügyességgel. Gregoire egészen pici korától kezdve barkácsol, megjavít mindent ami a kezébe kerül, minden kacatból épít valami újat, és a világon egyedül talán nagyapja barkácsműhelyében érzi jól magát. Azonban legyen bár istenáldotta tehetsége a kézműves munkákhoz, neki is helyt kell állnia a modern iskolarendszerben, ami elsősorban és mindenekfelett töméntelen mennyiségű lexikális tudást követel meg a diákoktól. Nem csak nálunk, nem is csak Franciaországban, szerte a nyugati világban így van ez. Az állami oktatási rendszerek iszonyú kevés, van ahol gyakorlatilag semmi teret nem engednek a gyermeki fantáziának, a kézügyességnek. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem ez kell a továbbtanuláshoz.

Sokezer szociológiai tanulmány foglalkozik azzal, hogy miért jutott idáig elsősorban a nyugat-európai társadalom, hogy gyakorlatilag mindenkitől azt várjuk, hogy tanuljon, tanuljon, tanuljon, szerezzen diplomát, „vigye valamire”. Közben az olyan gyerekek, mint Gregoire, kipotyognak a rendszerből, mert nem tudnak megfelelni a követelményeknek. Pedig nagyon sok olyan gyerek van, mint ő. Akik képtelenek bemagolni a másodfokú egyenlet megoldóképletét, de tudnak bútort építeni, utakat építeni, megszerelni a mosógépet, és így tovább. Az már össztársadalmi probléma, hogy miért is nem képeznek (nem csak nálunk, szintén egész Európára jellemző probléma) annyi szakembert, amennyire szükség lenne.

Gavalda kis könyve persze nem a probléma társadalmi vetületeit elemezgeti, ő egy tizenhárom éves gyerek gondolatain keresztül tárja elénk azt, hogy kallódik el majdnem egy tehetséges, józan kisfiú, mert nem tud beilleszkedni abba a rendszerbe, amibe szülei és tanárai be akarják tuszkolni. Óriási szerencséje van, hogy ott van neki a példaképként tisztelt nagyapja, aki felnyitja a szemét, és segít bekerülni egy szakiskola jellegű internátusba, ahol végre kiélheti magát, és kedvére barkácsolhat, a tanárok és diáktársai által is elismerve.

Nem igazán tudom, kinek szánta Gavalda ezt a könyvet, ifjúsági irodalomként árulják, szerintem gyerekek és szülők egyaránt forgathatnák, ki azért, hogy lássa, nincs egyedül a problémájával, ki azért, hogy rájöjjön, nem kell ráerőltetnie a gyerekére a saját elképzeléseit a tanulásról, érvényesülésről. Jó kis könyv, mindenképpen megérte elolvasni, de elég nagy jóindulattal nevezhető akár csak kisregénynek is. Nem is értem, miért kellett külön kötetben megjelentetni, simán belefért volna egy novelláskötetbe ez a nyolcvan nagyon szellősen gépelt oldal. Vagy akár ki is bővíthette volna, én szívesen olvastam volna Gregoire történetét regénnyi terjedelemben is.

Kiadó: Magvető

 

Könyvtár

Gyerekkoromban utáltam a könyvtárat. Valószínűleg az általános iskolai könyvtárosnéni tehet róla, aki amolyan "igazi" sztereotip könyvtárosnéni volt, szigorú tekintettel, orrára csúsztatott szemüveggel, szoros konttyal és konstans gyerekundorral. Legalábbis azt utálta, ha a pofátlan kis iskolások bemennek a könyvtárba, leveszik a könyveket a polcról, esetleg még meg is fogdossák... Na nem, az ő féltve őrzött könyveinek a polcon a helyük, szigorúan zárt ajtók mögött, gyerekek a könyvtárban nem voltak kívánatosak. Egyébként nemrég voltam a régi sulimban, és megdöbbentő volt, hogy a régen olyan óriásinak és tekintélyt parancsolónak tűnő könyvtár milyen picike is valójában.

Később a könyvtár a kötelező tanulással járt együtt. Fővárosi egyetemistaként állandóan a FSZEK Központi Könyvtárában költöttem el minden pénzem fénymásolásra, állandóan ott vadásztam jegyzeteket, tanulmányokat, és soha nem jutott energiám a szépirodalomból válogatni. Ha meg néha igen, csalódtam.  A központi könyvtár hátulütője ugyanis, hogy kb. soha semmi érdekes nincs bent. Nyilván, mert a legtöbben odajárnak, piszok nagy mázli kell, hogy az ember úgy érjen oda, hogy épp nem vitte el senki azt a könyvet... Nekem ez nagyjából soha nem sikerült. Le is mondtam már a könyvtárba járásról, amúgy is hörcsögtípus vagyok, mindent birtokolni akarok, nem is kellett nekem könyvtár.

Aztán tavaly, költözés után anyagi megfontolásból mégiscsak újra beiratkoztam. Mert hát első a lakás, bútorok kellenek, könyvre nem költünk (annyit). Az sem volt utolsó szempont, hogy az utca másik oldalán van a kis helyi könyvtár, bármikor leugorhatok körülnézni :) Volt bennem némi szkepszis, hogy ebben a kis kerületi könyvtárban vajon találok-e olyat, ami érdekes, friss, szívesen olvasnám, vagy csupa antik darab lesz, újdonságnak meg se híre se hamva. Aztán bazi nagyot koppant az állam, iszonyú pozitívan csalódtam! Nem ismerem a FSZEK működését, de engem nagyon meglepett, hogy a kis kerületi könyvtárakban is szinte minden újdonság megtalálható, megjelenés után elég gyorsan, és mivel azért kicsi olvasóközönséget szolgálnak ki, nagyobb eséllyel ki is tudom őket hozni... Nagyon sok jó könyvet olvastam már innen, és túlzás nélkül állíthatom, hogy beleszerettem a kis könyvtárunkba :)

A hörcsöghozzáállás is változott picit. Mindig hülyeségnek tartottam, ha valaki azt mondta, hogy nem kell minden könyvet birtokolni, van amit csak egyszer elolvasol, aztán nem érdekel, azt meg minek pakolgasd a polcon, etc. Hát nekem igenis minden kellett! Most viszont elgondolkodtam. Visszagondolva arra a kb. negyven könyvre, amit a könyvtárból olvastam az elmúlt egy évben, nagyjából a fele tényleg nem lenne létszükséglet. Persze van egy csomó, amit birtokolnék, mert tetszett, és egyszerűen kell, vannak jócskán olyanok is, amiket újra akarok olvasni, úgyhogy valószínűleg beszerzem, de tényleg van jó pár, ami nem kéne. Mégse haszontalan találmány a könyvtár...

Most épp ott tartok, hogy kicsit elszaladt velem a ló. Amint kiolvasok egy könyvet, viszem is vissza, hogy hozhassak újat, hiába van még kint nálam öt-hat-hét könyv, és hiába tornyosulnak olvasatlanul a mostanában azért szerencsére szép számmal beszerzett saját dolgok. Még a végén könyvtárfüggő leszek...

Elena Ferrante: Tékozló szeretet

Nagyon nagy kíváncsisággal vetettem rá magam annak idején Elena Ferrante műveire, és az Amikor elhagytak döbbenetes élménye után még kíváncsibb voltam a Tékozló szeretetre. Az előbbi, túl azon, hogy nagyon tetszett, azért eléggé meg is tépázott. A Tékozló szeretet ahhoz képest egy pici csalódás volt, nem annyira jó könyv, mint az Amikor elhagytak, viszont a kettőt egymás után olvasva azt éreztem, kissé sok a jóból, két Ferrante egymás után próbára teszi az ember tűrőképességét. Olvasás közben fura módon azt éreztem, a két főhős, az Amikor elhagytak Olgája és a Tékozló szeretet Deliája valamiképpen rokonok, annyira erősen összefüggőnek tűnt a két nő sorsa, erre az érzésre később ráerősített az ÉS remek cikke, A három nápolyi nővér. Érdekes elgondolás, hogy a két hősnő testvérek lennének, miként azok a netes vélemények is, amik szerint Ferrante könyvei a női élet különböző szerepeit vonják górcső alá. A Tékozló szeretet a gyermekkort, a kislány anyjához való viszonyulását, felnőtté és nővé válását.

Delia, a családjától és szülővárosától régen elszakadt negyvenes nő anyja temetésére érkezik haza szeretett-gyűlölt Nápolyába. Miközben anyja rejtélyes halála után nyomoz, próbálja kideríteni, mi és miért vezette Amaliát arra a tengerpartra, ahol látszólag öngyilkos lett, saját gyermekkori emlékeibe is utazást tesz, felelevednek benne a régmúlt eseményei, megelevenedik egy  elátkozott család, a gyönyörű, szépségével mindenkit az ujja köré csavaró anyával, a betegesen féltékeny, agresszív apával és a rettegő gyerekekkel, köztük magával Deliával. Ahogy a jelenben keresztül-kasul száguldozik Nápolyon, régi ismerősök, rokonok, barátok és ellenségek közt, ugyanúgy száguldozik rég eltemetett emlékei közt is. Eleinte nem is kicsit csapongó az elbeszélés, sejtelmünk sincs, hova vezet Delia ámokfutása a városban, menekülése egy titokzatos idegen elől, aki tán anyja régi szeretője, aki miatt tönkrement annak idején a családi idill, tán csak Delia képzeletében létezik, vagy tán valaki egészen más. Ugyanígy nem áll össze sokáig az a rengeteg emlékkép, ami felidéződik a nőben, és legfőképp, nem tudjuk, mi köti össze a két szálat.

Amikor végre derengeni kezd a főhősnek is és az olvasónak is, hogy a gyermekkori emlékek és a jelenbeli ámokfutás közt mi az összefüggés, addigra az anya halálának rejtélye szinte érdektelenné válik, ami a középpontba kerül, az a kislány Delia viszonya egyszerre szeretett, gyűlölt, csodált és megvetett anyjához. Imádattal csüng anyján, csodálja nőiességét, szépségét, miközben gyűlöli, mert őt hibáztatja apja agresszivitásáért. Delia szemében Amalia kacérsága, szépsége, nőiessége minden baj okozója. Mint minden kislány, egyszerre akar hasonlítani az anyjára és tagadja meg, aztán történik valami, egy tragikus esemény, ami után Delia nem csak anyjától, hanem a saját nőiességétől is elfordul. Felnőttként tudatosan Amalia ellentéte akar lenni, haját fiúsra nyíratja, hogy ne is emlékeztessen anyja dúsan repdeső fürtjeire, egyszerűen öltözik, elutasítja a nőiesség minden megnyilvánulását. Csak a könyv vége felé derül ki, hogy amit a gyermekkori emlékezet az anya bűneként és a családi béke megrontójaként őrzött meg, az valójában egy Deliával történt tragikus esemény, hogy a kislány saját megaláztatását színezte ki úgy, hogy anyja bűnhődjön érte. Ez a szál, a gyermekkori hazugság, amely tragédiához vezet, erősen emlékeztetett a Vágy és vezeklésre, itt is a saját emlékezete csapja be Deliát, aki negyven év távlatából már el is hiszi, hogy úgy történt, ahogy gyerekkorában hazudta.

A csapongó elbeszélés fő szála végig Delia és anyja kapcsolata marad, a kislány viszonya anyjához, és a felnőtt nő folyamatos elzárkózása anyjától. Megrázó, a legmélyebb, legősibb érzéseket, ösztönöket firtató könyvecske ez, olykor kissé túlságosan is naturalista stílussal. Ferrante nem kertel, nem szépeleg, Delia testéhez való viszonyát ugyanolyan részletesen írja le, mint a lelki vájkálásokat. Érdekes és szerintem találó szimbólum, hogy az anyja temetésén Delia rosszul lesz a menstruációs görcsöktől, és egész nap vérben úszva járkál, találó, mert az anyától tanult, ám megtagadott nőiességre utal, a saját női test el nem fogadására, de ettől még nem szívesen olvasom ilyen részletességgel, nagyon zavart ez a végletekig naturalista stílus.

Kicsit zavaros, kicsit csapongó, kicsit széteső, mégis nagyon jó könyv, a cselekmény hiányosságai igazából jelentéktelenek a lelki mélységek, a megrázó pszichologizálás mellett. Ez az, ami Ferranténak nagyon megy. A „trilógia” következő darabja, az Amikor elhagytak azért jóval összeszedettebb, ezek után nagyon kíváncsi vagyok, mit ad hozzá az élményhez a harmadik könyv, a Nő a sötétben.

Kiadó: Magvető

 

Ljudmila Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik

Ulickajának eddig csak a kisregényeit olvastam, és mind a három – a Vidám temetés, az Életművésznők és különösen a Szonyecska – nagyon tetszett. Alig vártam már, hogy rávethessem magam a regényeire, végül a Surik akadt a horgomra elsőként a hosszabb lélegzetű Ulickaja-művek közül. Eléggé vegyes érzéseket ébreszett így a kisregények után. A rövidebb történetekben nekem nagyon tetszett Ulickaja stílusa, imádtam azt az áradó mesélőkedvet, az ide-oda csapongó elbeszélőt, akit azonban ott összerántott a rövidke terjedelem. Itt nem. A Suriknál azt éreztem, hogy a mesélőkedv kissé túláradó, az elbeszélés ide-oda csapong és semmi nem szab gátat neki, ennek legjobb példája amikor a főhősünk körül sürgölődő számtalan nőalak múltjába teszünk hosszú-hosszú kiruccanásokat, magunk mögött hagyva a regény cselekményét. Persze Ulickaja egészen kivételesen jó író, hatalmas mesélőkedvvel, mindig visszatalál és egy percig sem törik meg a regény sodrása, de nekem sok szempontból kicsit túlzás volt ez a könyv. Túláradó, túl sok szereplős, túl érzelmes és túl nagyok azok az érzelmek, miként a vacsorák és a szeretkezések leírása is túl sok. Olyan igazi orosz nagyregénnyel van dolgunk, ahol mindenből egy kicsit sok van. Lelassít a tempója, át kell venni a ritmusát ahhoz, hogy élvezni lehessen, és nagy figyelmet igényel, különben elveszhetünk a rengeteg szereplő, cselekményszál, érzelem útvesztőjében. Viszont megéri belefektetni az energiát, mert nagyon jó könyv.

Surik Korn, egy reményvesztett színésznő és egy zseniként induló, ám csak a zongorakíséretig jutó művész kései szerelemgyereke apa nélkül, gyenge, széltől is óvott édesanyja és erőskezű egyetemi professzor nagyanyja mellett nő fel. A két nő bálványozza, kényezteti, Surik pedig imádattal csüng rajtuk. Tökéletes fiúcska ő, okos, tehetséges, jól tanul, igazi mama kedvence. Soha nem is nőne fel, ha a nagymama halála nem kényszerítené rá. Surik kénytelen gondoskodni gyámoltalan édesanyjáról, és ez, hogy hirtelen családfővé kell válnia, hogy neki kell gondoskodnia a nőkről, míg eddig ők gondoskodtak róla, elindítja egy úton. Nem tanulta meg, hogyan kell a nőkkel bánni, hogy is tanulta volna meg, épkézláb férfimintát hírből sem ismert, a két nővel, aki felnevelte, kölcsönös imádattal csüngtek egymáson, Surik lesz hát hamarosan a szimpatikus balfék, akire minden nő számíthat, aki mindenkinek segít, aki mindig ott van, ha szükség van rá. Szükség pedig akad.

Segít az idősödő festőnőnek ellátni a macskáit, és közben a szeretője lesz, lefekszik a főiskola csúnya lányával, mert másnak nem kell, elveszi megesett évfolyamtársát, hogy a lány gyerekének névleg legyen apja, mindenben kiszolgálja nyomorék főnöknője igényeit és így tovább, és így tovább. A nők csak jönnek, jönnek, Surik pedig mindenkinek rendelkezésére áll. Mindenben. A szex is csak egy baráti szívesség az ő viszonyrendszerében, azt hiszi, minden nőnek ez kell, mert mindenkit meg lehet nyugtatni vele, Surik pedig megy, és teljesíti kötelességét. Soha fel sem merül, hogy ő kihasználja ezeket a nőket, mind szinte ráveti magát, és látszólag mind azt akarja, Surik pedig nem tudja, honnan is tudná, hogy a nők elsősorban kötődésre vágynak és a szexet épp a férfivágy eszközének látják. A tizenkét nő közös vonása épp az, hogy mind azt hiszi, ha lefekszik Surikkal, magához láncolja, kizárólagosságot kap, míg Surik szemében a szex csak egy eszköz amivel megnyugvást nyer az újabb követelésektől, ő épp azt az egy nőt szereti akit soha nem kapott meg.

Sokáig hisszük, hogy majd történik valami, hogy Surik végül valaki mellett boldogságra lel, hogy ki tud mászni ebből az ördögi hálóból, amibe belegabalyodott. De Surik nem tudja a kezébe venni saját életét, nem hőse ő a saját történetének, csak statiszta. Igazi felesleges ember, akivel csak úgy történnek a dolgok, ő meg csak sodródik. Amikor több mint tíz év után újra találkozik a lánnyal, akit szeretett és akire igazán mindig vágyott, az nem lát semmit abból a Surikból, aki olyan vonzó annak a sok nőnek, aki ennek a történetnek a hőse lett volna. Ő csak egy öregedő, poros, unalmas mama kedvencét lát, egy igazi balféket, ahogy írja. Valószínűleg ő az egyetlen, aki látja az igazi Surikot.

Kiadó: Magvető

Fordította: Goretity József 

Korábbi kommentek:

 

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

Régóta szemeztem Cecelia Ahern könyveivel, de annyira valahogy nem keltette fel az érdeklődésem, hogy el is olvassam őket. Érdekelt is meg nem is, olvastam róla elég sok dícsérő kritikát, de valahogy a fülszöveg meg a borítók érdektelenek voltak eddig. Aztán megint csajkönyvolvasós hangulatban mentem könyvtárba, és ahogy nézegettem a polcokat, úgy döntöttem, teszek egy próbát. Leginkább az U. I.: Szeretlek érdekelt tőle, de az épp nem volt benn, a Bennem élsz borítója meg annyira taszít, hogy már csak azért sem hoztam ki. Maradt hát az Ahol a szivárvány véget ér. Bár bevallom, a borítójától mindig elgondolkodom, hogy most nevessek vagy sírjak-e. Hezitálok a bájos és a béna között, kicsit olyan, mintha egy nyolcéves szerelmes kislány rajzolta volna.

Aki akár könyvünk főszereplője, Rosie is lehetne. Rosie öt éves, amikor megismerkedik a padtársává frissen kineveztett Alex-szel, és a két gyerek között életre szóló barátság szövődik. Olyan fajta, ami mindenki mást kirekeszt, ahol csak ők ketten vannak egymásnak, mindent együtt csinálnak, véd- és dacszövetséget kötnek a szülők, az iskola, később a pasik, a nők, a munkahelyek, mindenki ellen. Együtt szöknek meg hétévesen, együtt rúgnak be istenesen tizenhat évesen, mindent együtt csinálnának, ha Alex nem költözik tizenhét évesen Bostonba a szüleivel, Rosie pedig egy félreértés miatt nem Rinyagép Brian-nel megy az évzáró bálba.

Egy elbaltázott éjszaka miatt Rosie élete feje tetejére áll, tizenkilenc évesen ahelyett hogy Alex után menne Bostonba és főiskolára járna, anyuka lesz, és egyedül neveli fel kislányát, Katie-t. Akinek természetesen Alex lesz a keresztapja. Hozzon bármit az élet, ők ketten nem szűnnek meg legjobb barátok lenni, mindig ott vannak a másiknak, ha fáj valami, ha segítség kell, vagy csak egy (virtuális) váll, amin kisírhatják magukat. És közben kábé az ötvenedik oldaltól nyilvánvaló, hogy kölcsönösen totál szerelmesek egymásba. De mindig elszúrják. Amint az egyikük végre elhatározásra jut, és bevallaná érzelmeit, a másiknál befigyel valaki más, vagy történik valami baleset, vagy Rosie épp nem tud elrepülni, vagy, vagy, vagy…

Nagyon tetszett az alapötlet, de amikor már huszadszor játszották el ugyanazt a „félreértések vígjátéka” forgatókönyvet, akkor kissé elkezdett idegesíteni ez a két ember. Mert oké, hogy először megijednek, hogy a barátságuk talán több mint barátság, és bepánikolnak, az is oké, hogy Alex megismer egy csajt és elveszi, és mire elválik, Rosie is férjhez megy, na de hogy Rosie válása után még egyszer képes megnősülni és aztán még évtizedekig játsszák ezt a húzd meg – ereszd meg játékot, az már sok. Legszívesebben jól megráztam volna őket, hogy kapjatok már a fejetekhez, szeretitek egymást! Utálom, amikor emberek ennyire bénák és gyávák és nem képesek vállalni az érzelmeiket, bocsi. Persze nem lett volna semmi baj a könyvvel, ha nem nyúlik ilyen hosszan, és nem ismétlődnek a féleértések újra meg újra meg újra. Mert a feléig elvisz a lendület, az eredeti ötlet, a stílus, a bájos szereplők, utána kezd csak rém idegesítővé válni. Alaposan meg kellett volna húzni.

Kár érte, mert egyébként nagyon jól megírt kis cucc ez. Először féltem, hogy unalmas lesz egy csak e-mailekből, levelekből, sms-ekből felépített könyv, de nagyon élveztem, nagyon sodort magával a szöveg és különösen tetszett, hogy az írónő képes volt úgy kvázi levélregényt írni, hogy bele tudott merülni számtalan különböző stílusú levélíró szerepébe, nem volt sem egysíkú, sem erőltetett. A karakterei nagyon jók, a párbeszédei (mármint chat) pergőek, szellemesek, olyan poénokkal, hogy néha dőltem a röhögéstől. A nevekért pedig külön pirospont jár neki, Rinyagép Brian, Nagyorrú Büdösszájú Miss Casey, Mr. Hogyishívják és Pina Bettina minden felbukkanásán jókat nevettem. Igazából minden adott egy nagyon jó kis regényhez, ráadásul Ahern jól is ír, az egyetlen, ami bánt, hogy ilyen rétestésztaszerűen elnyújtotta. Azért kíváncsi lettem a többi könyvére.

Kiadó: Athenaeum

Korábbi kommentek: