Metropolis - anime

A japán manga- és animealkotók mindig is szívesen használták a mi kultúránk meséit sorvezetőnek – nem mintha ne lett volna elég saját alapanyaguk, egyszerűen szeretik ezt a számukra meghökkentően más mesélést, ahogy mesélünk. Ráadásul elég sajátosan állnak a feldolgozhatósághoz: egyfelől szigorúan védik a saját tradíciót, megkérik az árát a szellemi termékeiknek; másfelől bármi újramesélhető, ha aktualizálják, vagy a jövőbe helyeződik, vagy valamilyen új viszonyrendszer (a kiemelt fontosságú szereplők megváltozó neme például) átrajzolja. Amikor Osamu Tezuka 1949-ben megrajzolja a Metropolis mangát, ez a képregény egyszerre volt tisztelgés Fritz Lang filmje előtt, és tartott ugyanakkor a filmnek, az alapgondolatának és cselekményvezetésének egyfajta sajátosan japán görbe tükröt. Valahol nem csoda, hogy amikor Rintaro (Hayashi Sigeyuki) vezetésével a Madhouse csapata nekiállt a rajzfilmváltozatnak (olyan alkotókkal, mint Katsuhiro Otomo, az Akira megálmodója), nem csak tisztelegtek a képek az öreg mesternek, de olykor rá is fintorogtak (az adaptálók olykor inkább visszanyúltak az eredeti film víziójához…). Ahogy Rintaro fogalmazott: „…meg akarom ismerni Tezuka szellemét”. Nem volt nehéz dolga, fiatalon Tezukánál indult, neki rendezett televíziós sorozat-epizódokat – és mégis nehéz dolga volt: a szellem megidézésén túl a 2001-es feldolgozást a mai néző számára is maradéktalanul élővé akarta tenni.

Ami a cselekményvezetést illeti: felemás sikerrel. Nehézkes, szájbarágós egyfelől, másfelől nagyvonalú a (csodás és kevésbé csodás) véletlenek, bajba keveredések és megmenekülések terén – nagyon japán ez a nagyvonalúság, ahogyan az események olykor egymásra esnek. Nagyon japán, mire szánunk időt, és mire nem… e tekintetben ez a film gyakorlatilag az animék állatorvosi lova – minden benne van, amiért imádni lehet, s amiért falra mászol tőle… Metropolisz épp ünnepel, amikor meglátogatjuk, a Zikkurat, a Vörös Báró tornyának avató ünnepségére érkezünk, akárcsak a magánnyomozó Shunsaku és segédje/unokaöccse: Kenichi – akik Laughtont, az őrült tudóst keresik. A város feszült – egyfelől a robotokat az alsóbb szinteken próbálják tartani (ebben hathatósan közreműködnek a Marduk párt rohamcsapatai - köztük például Rock, a Vörös Báró nevelt fia), miközben a szegényebb lakosság robotromboló hangulatban van – a gépek elveszik a munkájuk… Laughton amúgy épp a vörös Bárónak épít egy minden eddiginél mesteribb robotot: Timát, aki majd a Zikkurat titkos fegyverrendszereinek vezérlőrendszere lesz.  Aztán persze minden balul sül el…

A hősök motivációi is meglehetősen könnyed kézzel odakentek – a Vörös Báró egyszerre akarja látni Timában az elveszített lányát, s szeretné látni a trónon, ahol majd lényét veszítve beépül (lássuk be, kicsit azért ez ellentmondás). Rock mániás, végsőkig kitartó rajongása a nevelőapjáért messze túlnyúlik a bushido diktálta tempón – avagy mit tartsak arról, aki saját magától is megvédené a mentorát, akár annak akarata ellenére… Kenichi rajongása Timáért éteri galambszárny-verdesés a szeméttelep sarában és ugyanúgy parttalan, mint a filmes ellenpólus: Rock makacs szeretete.  Shunsaku esetlensége legalább annyira idegesítő, mint amennyire humorforrás… A felkelők, élükön Atlasszal lángoló idealisták, a politikusok csak a korrupcióikon át látszanak, és minden mögött megint az a teljesen értelmetlen vágy áll az egyeduralomra – oké, megszerezted… mit kezdesz vele?

Mondhatnám úgy is: az eredeti, 1929-es történet kap egy valahol B kategóriás szintre emlékeztető akciófilm-klisés fürösztést – de ez valójában hallatlanul jól áll neki. Mert az alkotók csaknem egészen a manga (Tezuka által megálmodott) eredeti karakterdizájnját használják mindehhez – már önmagában a tény, hogy gyerekarcú figurák rántanak egymásra pisztolyt, eszetlenül jól megrajzolt és fényképezett snittekben, olyan feszültséget ad a képeknek, amivel alig bír akármelyik azóta született magas kúlfaktorú követő. A Mátrixon át Guy Richie-ig és Tarantinoig rengetegen használták azokat a fegyver csövébe bámuló nézőt sokkoló, őrült képsorokat, amiket az eredeti manga ihletett, s amelyeket Rintaróék hallatlan ügyességgel járattak vizuális csúcsra. Mint ahogy rengeteg anime használta aztán így a megastruktúrák tereibe való zuhanás élményét: Zikkurat és a városkörnyezet, ami körülveszi, illetve a mód, ahogy a filmesek ezt megmutatják, számos későbbi történet vizuális alapjának szolgált követendő mintául. És akkor még szót sem ejtettem a szellemes kísérőzenéről – jazz szól, szakmányban. Megint csak egy elem, amitől valamiféle időtlen feszültség támad képek és hangok között: a rettenet jövővízióját ellenpontozza a pillanatba oldódás időtlen zenéje.

Nekem a legfontosabb az a réteg, amit Tima, és a döntései jelentenek. A vágyunk egyfelől, hogy teremtsünk valakit, aki tökéletesebb nálunk – másfelől a rettegésünk ettől a tökéletesebbtől, aki felettünk is ítélkezhet. Tima, és amit jelent a gyökere a Terminátor szuperszámítógépének, és minden elektronikus rokonának – azzal a szigorú, összevont szemöldökű tanulsággal, hogy mitőlünk tanul ölni és ezáltal ítélkezni. Ezért nézem a végét mindig annyi ellentmondásos érzéssel – amikor a szükségszerű pusztulások után a jámbor robotok és a rajongó Kenichi nekilátnak újra a Tima-összeszerelésnek… a gyönyörű beállításokban megünnepelt angyal tőlünk tanulja használni a pallosát – és úgyis összerakjuk, újra, meg újra… nem tudjuk nem összerakni. Csak remélhetem, hogy akad majd, akitől inkább szeretni és megbékélni tanul…