A vándorló palota

Az első percek megajándékoznak mindennel, amit tudnod kell erről a világról. Ahol a királyság rendezett békéjéből épp egy népünnepély keretében lépnek át a háborúba az ott lakók. Egyből a furcsa „múlt-jövőbe”, a steampunk álomba helyeznek a pontos érzékkel adagolt, füstös képek. Amelyek „szélén”, a látóhatár szélén már az első képkockákon feltűnik Howl, a varázsló vándorló palotája. Az első pár snitt rögtön feltár mindent, amit tudnod kell erről a világról, ahol majd játszódik a mese. A fura gőzgép-civilizációról, ahol a mágia az élet és a hatalom része – s mely épp a háborúért lelkesedés állapotában van.

Sokáig nem gondoltam utána, miért a mangakák és animekészítők töretlen lelkesedése a gőzpunk iránt. Miért adja annyi mese keretét ez az alternatív „jövő-múlt”. Pedig elég egyszerű: ez volt a technikai civilizáció utolsó pillanata, amikor a maguktól meginduló gépek, a meggyújtott, kőszénfüstöt eregető, etetni való tűz még maga is felruházható volt egyfajta lelkes, mágikus többlettel. A látványosan zakatoló, méreténél fogva is jelentőségteljes gép maga volt a szellem „valósághoz nyúlásának” megtestesülése – maga volt a csoda, s egyéb csodáknak is könnyen ágyazott így a lélekben. A gőzkorszak lelkesült időszakában együtt zakatolt a fejekben például a teozófia, a különböző mágikus rendszerek és „rendek” szellemiskolái, de például a kelet vallásaira-filozófiáira, művészetére csodálkozás pillanataival is ekkor telik először a mi európai valóságunk. Milyen furcsa, hogy ez az ébredés a maga módján még táplálta is a gőzkorszak végi háborúért-lelkesedést – de azon egyáltalán nem csodálkozom, hogy áldozatul esett ez is a kiábrándulásnak, ahogy jöttek egymás után a háborúval együtt járó borzalmak…

A steampunk keretbe tehát könnyedén illeszkedik a mágia – még akkor is, ha a hétköznapi ember azért szereti azt a látóhatára szélén tartani. Mintha tényleg csak a horizonton tűnne fel időnként Howl nyughatatlan palotája, a pusztán; mintha a mágia nem költözött volna be a hétköznapi életbe rég, sőt, bürokratának is a királyi palotába. Amit elsőre kapunk: a legenda a varázslóról, aki elrabolja a szép lányok szívét. Azt kapjuk, ahogy a közember látja a világot – Sophie, a kalaposlány például, az apjától örökölt kalapboltban (aminek cselédje, holott úrnője is lehetne…). Látjátok? A mese három alaprétege, a mágikus, háborúba szédülő gőzvilág, a szolgálni kész kisember, és a benne rejlő, rajta túlmutató titok az első képsorokban rögvest a szemünk elé kerül… ezt nevezem én tökéletes bemutatkozásnak!

Sophie-t kísérjük el aztán a fellobogózott utcákon, aki húgához igyekszik (aggódva a sokkal életre valóbbért), s akit két szórakozásra éhes katona markából kiment egy titokzatos, hercegi kinézetű idegen. Sokkal nagyobb bajba keverve persze, mint amiből kimenti – hiszen ő Howl maga, a kóborló mágus, akire az uralkodó főmágusától a Puszták Boszorkányáig annyian vadásznak. Nos, az utóbbi vesz elég kegyetlenül elégtételt szegény kalaposlányon a mágus figyelmességéért – vénségessé bűvölve szegény Sophie-t. Engem innentől hat lóval se lehet elvontatni a képernyő elől, fura mód innen bűvöl el maradéktalanul a mese, mégpedig az „öregasszony” Sophie rezignált humorával. Nem tudom, Diana Wynne Jones eredeti mesekönyvében is ennyire szórakoztató-e ez a beletörődésből folyvást ki-kiszólogató öregasszonyhang – be kell vallanom, még tartozom neki és magamnak ezzel az olvasással…

Annyira szép ez a látomás! Hogy csak az öreg lélek tudja megemelni azt, aki gyermek maradt – mert egy gyönyörű, csillaghulló éjen elcserélte a szívét a tűzre. Sophie öreg lélek a fiatal testben is, szolgálatra és figyelemre kész, nem a kíváncsiság hajtja, hanem az empátia. S persze csak az érett öregség képes magára idézni a fiatalságot – hiszen bármikor felébredhet benne a gyermek. Mert van, amiben a lélek szerintem sem öregszik – az nem öregszik, ahogyan szeret. Egyszerűen varázslatos, ahogyan fokozatosan kibomlik előtte (és előttünk) a gyermek számára múltba kiabált ígéret – s ahogyan persze az ifjú mágus is felelőtlenül lehet „szabad”, hiszen megígérték neki egy csillaghulló éjen a segítséget.

Szépségesen játszik ez a mese az öregséggel és a fiatalsággal. Howl repülése gyermeki gesztus, akár egyszemélyes háborúja a háború ellen – nem véletlen, hogy a játékok garmadába szakított alagútban ér véget. Ez a gyermekszoba a káoszé – mégis, mennyivel személyesebb, mint a Csihiro történetében látható… Nézd a két egymásba gabalyodó sorsú szereplőt innen, a gyerekszoba gyermeki és „szülői” aspektusából: a varázslat nagyvonalú, palotabővítő ajándéka és a verejtékes munkával megejtett takarítás szemszögéből… Sophie repülése mindig kényszeredett és beletörődő, s mégis: ő látja meg az utat a gyermekkor labirintusából, egyszerűen azzal, aki. Hiszen azzal szelídíti úgymond magához Calcifer-t, a Tüzet (a láng valódi természetét vacsoratűztől tűzviharig), Markot, a varázslóinast, még Répafejet, a madárijesztőt is: hogy az, aki. Nincs benne hamis szánalom, annál több részvét. A szándék helyett a rész vétele. Sophie maga a teljesített kérés – ha fiatal, ha öreg testben.

Úgy teljes a képünk róla, ha mellé látjuk – hiszen teljességgel mellé rajzolódik – a maga nem múló fiatalságvágyával a Puszták Boszorkányát. Aki csak szórni képes az átkot, feloldani nem. Nincs a kezében a feloldás gesztusa, minden pillanatával pazarolja – csak kötni képes. S mégis – az ő kezében landol aztán a szív, s az ő kezéből érkezik maga a feloldás is, amikor végre önmagába érkezik. S ha a történet egészét nézed: milyen érdekes, a boszorkaátok maga az áldás – ha képes vagy nagy szívvel megélni azt. Az elátkozottság gyönyörű vállalása állítja melléd a hatalom négylábú, jópofa kémét. S ami a legfontosabb: az „átkozottság” lehet az egyetlen valóságos út a vágyaidba, amit be sem mersz vallani magadnak. Az egyetlen út ahhoz, akinek a múltjába te a saját jövődből majd ígéretet teszel.

Tündöklők ezek a rajzolt képek, a béke képei ugyanúgy, ahogy az elkeseredés esőiben zokogó öregasszonyé. S torokszorítóak a háború vörösben, tűzben játszó képei. A szürkefeketeségbe hasító még mélyebb fekete, s annak mélyén az izzás. Nem kapunk didaktikus mondatokat a borzalomról, képeket kapunk – a rajzolt gyerekfilm világába pontosan illeszkedő, szimbolikus figurákkal, mágiával és olajszerű, távolított „művérrel”. Mégis, szerintem teljesebben ad át mindent az intézményes erőszak értelmetlenségéről, mint a naturálishoz közelítő, a fotó-realisztikus – és szerintem nemcsak a gyereknek. Ez a „szépen mesélt más meséje” Mijazaki kezében igazi vádbeszéddé válik a háború ellen. Érdemes kilesni azt a három-négy háborús hétköznapba horgonyzó kegyetlen részletet, amelyek nem szerves részei a történetnek, de valósággá teszik körülötte a miliőt. Rajzolt besúgókkal és provokátorokkal…

A madárijesztő, Répafej volt elsőre a kedvencem - akkor még nem tudhattam, valójában mennyire fontos is ő. Hiszen a háborút nem lehet a háború eszközeivel felszámolni. A felszabadítás gesztusai megnevettettek – az a fintorgó félmondat az ingatag szívekről. Megnevettetett, mikor megértettem: a végén valójában az szabadít fel mindenkit, aki átkozódott. Aki elátkozta a másikat, vagy saját magát. Más persze nem is tehette volna – hiszen ezt követeli mese logikája. Van, hogy úgy remélem: a valóságé is…