„Minden
megváltozott benne, csak a Tara iránti érzése maradt a régi. Ha fáradtan,
elcsigázottan jött haza a földekről, és meglátta messziről a fehér házat, még
mindig feldobogott a szíve az örömtől. És ha kinézett az ablakán, boldog
önfeledtséggel gyönyörködött egy-egy pillanatra a zöld legelőkben, a vörös
földhullámokban, a folyóparti bozót sűrűjében.
Tara
összetaposott, szétdúlt földje volt mindaz, ami a számára megmaradt, most hogy
az anyját és Ashleyt elvesztette, most, hogy az apja agya elborult, most, hogy
pénz, rabszolga, biztonság, vagyon, minden eltűnt az életéből. És mintha valami
más világban történt volna, emlékezett az apjával való beszélgetésre a földről.
Csodálkozott, hogyan lehetett valaha olyan tudatlan, olyan gyermekes, hogy ne
értse meg, amit az apja mondott.
- …
akiben egy csöppnyi ír vér van, az úgy szereti a földet, amelyen él, mint az
anyját, Ez az egyedüli, ami örökké tartó, amiért érdemes dolgozni, harcolni,
meghalni.
Igen.
Taráért érdemes harcolni. És egyszerűen, ellenvetés nélkül elfogadta és állta
harcot. Senki el nem veszi tőle Tarát. Senki nem fogja rákényszeríteni, hogy ő
és az övéi alamizsnán éljenek. Megtartja Tarát, még ha beletörik is mindnyájuk
dereka.”
Mint minden második kamaszlány, én is úgy
tizenkét-tizenhárom évesen olvastam először Margaret Mitchell romantikus
fejlődésregénybe oltott történelmi tablóját, hogy aztán még jó sokszor
elolvassam a következő pár évben, rongyosra nézzem a belőle készült
hiperromantikus filmet, a széljárástól függően drukkoljak Scarlettnek hogy
nyerje el végre Ashley vagy épp Rhett szerelmét, és idegesítsen halálra a
sápítozó kis Melly Hamilton, aki miatt hősnőnk sosem találhatta meg a
boldogságot. Tizenöt éve olvastam utoljára, már akkor is egy nosztalgiahullám
hatására vittem el strandolvasmánynak oda, ahol anno emlékeim szerint először
olvastam, és most, hogy ismét ott nyaraltunk, természetszerűen nyúltam utána.
Meg egyébként is kíváncsi voltam rá, mit tud adni így, lassan háromszor annyi
idősen, mint amikor először… (TE.JÓ.ÉG), ennyi kihagyás után, ennyi jelentős, tudatformáló
olvasmányélmény birtokában.
Nehéz objektíven megítélni ezt a könyvet.
Nem is csupán a saját kamaszkori emlékeim miatt, hanem mert a regény jelenkori
befogadására igencsak rányomja bélyegét egyfelől a ma már ezer ponton
lebutítottnak és túlságosan romantizáltnak tűnő adaptáció, másfelől az a
polémia, ami Mitchell sok tekintetben hazug rabszolgaság-ábrázolását és hamis
Dél-nosztalgiáját övezi. Valahol irigylem sok-sok évvel ezelőtti önmagam, aki
még ezen háttérinformációk nélkül, korlátozott tudással az amerikai
polgárháborúról (hisz tizenkettő voltam, ugyan mit tanítanak általános
hatodikban a rabszolgaságról meg Észak-Dél háborújáról?), nyitott szívvel és
csillogó szemmel olvasta. Ma már lehetetlen elvonatkoztatni a történelmi tényektől
– ugyanakkor épp e tények ellentmondásossága miatt nem gondolom, hogy Mitchellt
okvetlen keresztre kéne feszíteni. Mert az írónőre dobott kövek mögül általában
épp azok az árnyalatok hiányoznak, melyeket rajta is számon kérnek. Mert a déli
ültetvényesek rabszolgáikhoz való viszonyának hazug ábrázolását és a jenkik
befeketítését számon kérők épp azt felejtik el rendre, hogy a háborút csak a
mesékben vívták a rabszolgák felszabadításáért, valójában pusztán gazdasági
érdekek álltak mögötte; hogy a jenkik épp úgy nem vették emberszámba a
feketéket, mint déli kizsákmányolóik; hogy a perspektíva nélküli felszabadítás
után milliók lettek magukra hagyva az út szélén és kényszerültek egyik
rabságból a másikba. Baromi nehéz ügy ez, és olvasás közben sokszor vitáztam
önmagammal azt illetően, lehet-e Mitchellt úgy olvasni, hogy elvonatkoztatunk a
történelmi hazugságaitól / szépítéseitől, de végül úgy döntöttem, lehessen. Mert
a regénynek számos olyan értéke van, amiért megéri.
Az például biztos, hogy tizenévesen semmit
nem értettem Scarlett O’Hara, a Dél ünnepelt szépsége átalakulásából, ami ennek
a majd’ ezerkétszáz oldalnak az igazi tartalmát adja. Történelmi tabló? Igen, a
legszebb, legártatlanabb, legnosztalgikusabb fajtából. Romantikus regény? Igen,
az a fajta, ahol a hős és a hősnő számos megpróbáltatás után végre egymás
karjaiban köthetnének ki, de persze elszúrják, mert közben az egyik folyvást
más után sápítozik, a másik meg túl büszke ahhoz, hogy bevallja érzéseit. Ez a
felszín. Azonban ennél sokkal fontosabb - és Mitchell írói tehetségének valódi
letéteménye - az az út, amin ez a végletekig kényeztetett, széltől is óvott fruska
végigmegy, mire Észak-Georgia hercegnőjéből, kinek lábai előtt hever a fél
állam összes férfiszíve, kemény, keserű, céltudatos, számos vihartól tépett
felnőtt nő lesz.
Scarlett tizenhat éves, amikor először
találkozunk vele, ahogy Tara verandáján üldögél imádóitól körülvéve, azokban a
vészterhes napokban, amikor egész világa feje tetejére áll. A folytatás ismert:
élete első csalódása, a nagy szerelem, Ashley visszautasítása, röpülő vázák és
dacházasság, korai özvegység és a háborús Atlanta sürgés-forgása, ahol egy
fiatal gyászoló özvegyet (kinek a kor szokásai szerint három év kellene, hogy
rövidebbre vághassa fátylát) csak egy közismert szélhámos szabadíthat ki a
társadalmi skatulyából. Az írónő hatalmas lendülettel és mély emberismerettel száguld
velünk Scarlett első házasságától a háború poklába – a fiatal lány első
elmerüléséig a valós kétségbeesésbe és az első próbáig, amiből megerősödve jön
felszínre. A romantikus hacacáré mellett könnyen elvész (főleg ha a filmet
tekintjük sorvezetőnknek) az ikonikus jelenet, amikor Scarlett Tarára hazaérve
megesküszik, hogy őt ugyan meg nem törik, földjét el nem veszik, szeretteit nem
éheztetik ki. Pedig minden, minden ott dől el. Azon az estén, amikor a naiv
kislányból, akinek mindig akadt valaki, aki teljesítette szeszélyeit, felnőtt
lesz, aki kénytelen maga gondoskodni a rá maradtakról. Aki az égő Atlantából
menekül el egy haldoklóval és egy újszülöttel anyja szoknyája mellé, de mire
odaér, csak egy ravatalt és egy őrült apát talál.
Könnyű utálni Scarlettet. Elkényeztetett
liba, aki sosem tudott mit kezdeni az érzelmekkel, ideákkal, magasztos
eszmékkel. Aki sosem akart jó lenni, hisz tudta: bármit tesz, így is, úgy is
imádják. Akit egy kedélyes ír iszákos akart titkon fiúnak nevelni – csoda, hogy
nem hódolt be anyja törekvéseinek, hogy finom úrinővé váljon? Miért kéne
utálnunk egy tizenéves kislányt, akit pihepárnák és selyemcipellők közé
szántak, majd bedobták egy gladiátorarénába, hogy boldoguljon, ahogy tud – és ő
boldogult? Mit vessünk a szemére? Hogy nem olyan kifinomult, mint az életképtelen
Melly, akit ő mentett meg? Hogy nem olyan finnyás, mint húgai, akik nélküle
éhen haltak volna? Hogy nem olyan határozatlan, mint amit a kor megkívánt egy
nőtől? Hogy nem fekszik le csendben meghalni a romokra, hanem feláll és kiabál,
harcol? Hogy inkább gyilkol, mint hogy őt gyilkolják? Scarlett legnagyobb bűne
sokak szemében az, amit második férje, Frank fogalmaz meg a regényben: hogy elvesztette a nőiességét. Hiába volt
rózsaszín az arca most is, hiába lett gödrös az álla, ha nevetett, a beszéde, a
viselkedése férfiasabb volt, mint az övé. Határozottan, kurtán megmondta a
véleményét, és mindig pontosan tudta, mit akar. Nem olyan kerülő utakon
érvényesítette az akaratát, mint ahogy a nők azt általában.
Ironikus módon mások épp azt vetik Mitchell
szemére, hogy Scarlett kihasználja a nőiségét hogy lépre csalja a férfiakat,
hogy nem eléggé feminista hősnő – komolyan,
mintha lenne bármi értelme huszonegyedik századi értékeket és
gendertudatosságot számon kérni egy kilencven éves könyvön, ami a
tizenkilencedik század derekán játszódik. Hogy képes lenne eladni magát hogy
megmentse Tarát? Hogy aztán pénzért megy férjhez valakihez, akit nem szeret,
ugyanezen okból? Hát mégis mi a fészkes fenét tehetett volna? Az
ezenyolcszázhatvanas években vagyunk, amikor egy nőnek pénz nélkül valóban két
választása lehetett: vagy egy rokon megszánja, vagy a testét bocsátja áruba.
Eszemben sincs úgy csinálni, mintha Scarlett nem lenne egy buta liba, vagy
korai feminista ikont faragni belőle, de tény: az adott körülmények közt, neveltetésével,
hátterével, társadalmi közege ráerőszakolt korlátai közepette amit véghez visz,
az a lehető legtöbb. Talpon marad. Túlnő a férjén. Újjáépíti önmagát a romokon.
Ki is veti magából az úgynevezett jó társaság…
Hogy én mennyire utálom ezt a képmutató,
nosztalgiába fulladó, életképtelen déli világot… Az összes nosztalgiájával, saját
paródiájukká váló társadalmi előírásaival, kicsinyes játszmáival, hazug édelgéseivel.
Miközben gyönyörű. Minden leírása, minden könnyfakasztó nosztalgikus
elmélkedése, minden visszatekintés az aranyfényben fürdő tarai szép napokra
pont azokat a húrokat pengeti, melyek velem is kézbe vétették újra ezt a
giccstömeget. Még jó, hogy amikor már épp belefulladnánk a vattacukorba, jön
Rhett Butler, és egy jól irányzott szarkasztikus megjegyzéssel megkeseríti a
rózsaszín trutymót. Mitchell valójában pokolian ügyes: ennek a jócskán túlírt,
giccses múltidézéstől háborús horroron át modern kapcsolati dinamikákat
előrevetítő játszmázásig mindent magába olvasztó regénynek minden mondata
patikamérlegen kimért hatáskeltés. Elképesztő mesterségbeli tudással megírt, a
közönség minden igényét tökéletesen kiszolgáló bestseller. Lehet utálni, lehet
megvetni, lehet kárhoztatni, de tény: még ma is hat. És bár olvastam az elmúlt
tizenöt évben sok tucat jobb, fontosabb, okosabb könyvet, melyekkel sosem
helyezném egy polcra, nem vagyok hajlandó megtagadni, mint egykori kedvencet,
amin valójában most is elég jól tudok szórakozni.
S hogy ebben az újraolvasásban és ebben a
posztban mennyi a cukormázba forgatott nosztalgia… hát, ezt mindenki próbálja
megtippelni maga. Aki ismer, az úgyis tudja :)
Kiadó: Európa
Fordító: Kosáryné Réz Lola, Sulhóf József
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése