Borbély Szilárd: A bizalomhoz

Borbély Szilárd:

A bizalomhoz

Agathon három éven át követ tartott
a szájában, amíg a hallgatást meg nem
tanulta. Amikor már tudott hallgatni,

úgy döntött, hogy a türelmet is meg-
tanulja, de nem volt hozzá türelme. Valaki
mindig felbosszantotta. Ha egyedül

élhetnék! – mondta. Kivonult hát
a pusztába. Messziről hordta a vizet.
Egy nap, miután a kancsót megtöltötte

Az kiborult. Ismét megtöltötte. De ismét
kiborult. Majd harmadszor fáradt
hiába. Ekkor türelme hirtelen elfogyott,

és ő is kiborult. A cserépedényt meg
összetörte. Később magába szállt és
bocsánatot kért tőle. És a kancsó meg-

bocsátott neki. És így oktatta: "Senkiben
se bízz! Nincs kártékonyabb érzés
a bizalomnál. Szülője minden indulatnak!" –

mondta a cserép. Ekkor visszatért az emberek
közé. És íme, ettől fogva bölcs volt
a megértésben, fáradhatatlan a munkában,

Takarékos az ételben. "A kutyához légy
hasonló, aki ha zaklatják, kimegy." És távozott
az életből miután elunta a világ zaklatásait.

Ez a vers valójában egy rettenetes iróniával fogalmazott pofon. Pofon a tükörnek, a költőszerepnek, a történeted magadból való kiírásának. Borbély Szilárd tragikus életét ismerjük - azaz hogyan ismerhetnénk! Hogyan ismerhetnénk meg másképp, mint amit vállalt, amit az utolsó órájáig próbált: szavakba rakni ezt az elmondhatatlant. Nem segíthetett - ennyit az írásról, mint önterápiáról. Elvételekkel sűrűn rakott életét nem bírta el. Ennek tükre ez a vers is. Hiszen Agathon, az antik athéni költője puhány volt, és legendásan szép, s a kulturális emlékezetben nem fenn maradt, túlságosan díszes, cirkalmas műveiért őrzi, aki még emlékszik rá, hanem például a bőkezű bankettről, amit azért adott, hogy lekenyerezze az ítészeit - hogy az ő tragédiája nyerje a 416-ban tartott játékokat. Arisztotelész becsülte, hiszen mélyen ellentmondásos, kortársak által nem egyszer kigúnyolt költő-mivolta ellenére például ő volt az első, aki a darabjaiban a kórust leválasztotta a puszta válasz-szerepről, a darab tartalmával összefüggő, de más aspektusokat feltáró összegzéseket adva a kóristák szájába. A kiemelkedő drámaírók tőle vették át ezt a módszert, hogy a végletekig csiszolva sikerre vigyék.

Ennek tükrében a hallgatás, a kővel a szájban, a megbocsátó cserép (sőt, az egész cseréptörés - amelynek egyéb, súlyos kulturális rétegei vannak), a zaklatott kutya, amelyik inkább kimegy (az a macska, a kutya a végletekig tűri, szegény) a méltóságteljes távozás iróniával kegyetlenül átitatott versszövete összetett költői öntükör, ahol a zárlat valódi tartalma sajnos a "nem mennék, de löknek" értelmében teljesül. Bizonyos szavak elhelyezése, a kivonulás és kiborulás, ahogy egymást pofozza, a fáradt például, ahogy sokértelmű lesz a szövegkörnyezetétől, a magába szállt (gondoljuk meg, a sivatag magányában...), az egyedüllétben tanító összetört tárgy (ami ráadásul életellenes hülyeséget tanít) - tömény, súlyos irónia. Ahogyan a visszatérés (kísérlete) is: hiszen a bizalom alapjellemzőit sorolja, a megértés bölcsességét, a fáradhatatlan szolgálatot - ezek nincsenek a másik megbízó tisztelete nélkül, ezek nincsenek, ha az élet nem megbízatás.

Borbély Szilárd játszik. A kulturális emlékezettel is. Hiszen valóban volt egy Agathón (így, hosszú óval), ókeresztény egyiptomi szent, sivatagi remete, aki kővel a szájában tanulta a hallgatást, s csak akkor tért vissza önként vállalt magányából az emberek közé, amikor megerősödött benne a hite. A két alak tudatos összemosása, a másik által megélt kudarc egyik sikerére vetítése még egy súlyos réteget rápakol erre a versre - ráadásul ezeket a rétegeket csak a kultúrád ismeretében (holt szeleteinek, cafrangjainak, feledésre ítélt feleslegességeinek ismeretében) tárhatod fel (vagy úgy, ahogy én tettem, hogy utánakerestem...). Agathonnal és Agathónnal egyként azonosítva magát, a két szerep közt feszülve középen - a bizalomhoz szólva, amit elveszített, amikor a legborzalmasabb módon vette el (vették el. mások) tőle a szeretteit. Olvassátok újra ezt a verset ennek fényében - sajnos tényleg érezni benne azt a szakadékot, aminek a szélén imbolygott ez a tehetséggel áldott, csodálatos ember, a (szerintem) legtehetségesebb kortársam. E miatt a vers miatt (meg a tollából kicsurgó testvérei miatt) érzem úgy a mai napig: bíznom kell bennetek, minden keserítő tapasztalat ellenére. Mert e nélkül csak az a soha nem lassuló zuhanás van, ami nem számít. Sajnos e nélkül nem számít, csak a leérkezés.

Idáig tartott volna ez az írás. A gondolatmenet, amit időközben máshol is megfogalmaztam - és Knausz Imre, költő, egyetemi tanár barátom megfogalmazta a kételyeit a kapcsán. Szerinte végig következetesen Bölcs Agathón szerepel a szövegben, a kutyára vonatkozó kép például nem Borbély Szilárd leleménye, hanem a bölcs mondásairól híres remetének tulajdonítják (a Legenda Aureában szerepel). Tehát nem közvetlen azonosulás ez Borbély részéről, nem irónia, hanem egy magatartás, ami választható. Hogy az Agathón, Agathon, Agatho névvariációk egy név változatai, amit a középkori másoló szerzetesek ugyanúgy nem különítettek, ahogy Platón (Platon, Plato) esetében. Nos, szerintem a költő pontosan érezte, hogy mint minden szereplésre ítélt ember, a bohóc jelmezében készül a bölcs szerepére, és meg vagyok győződve róla, hogy ez az ékezethiány, s a szelíd nyegleség, ami végigsuhan ezen a versen zárójelbe helyezi a közölt tartalmat.

Ennek eldöntése filológiai kutatást érdemelne, fel kéne mérni, említi-e az életműben máshol, vagy interjúban bárhol Agathont vagy Agathónt, és tesz-e különbséget. Mert valóban - amíg nincs szövegszerű bizonyítéka, addig csak ezt az érzést tudom felmutatni: hogy ebben a (számomra mindenképpen) tükör-versben Borbély Szilárd nem egy választható opciót indokol, ebben a szerepjátékban önmagát nem a bölccsel azonosítja, hanem valahol a bölcs és bolond közti mezsgyén látja - és láttatja így a saját, sajnos végletes választását is.