Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad

„Válni valamivé. Akkor tudatosult bennem, hogy mindig is gyötört ez a kifejezés. Én válni akartam valamivé, bár sosem tudtam, mivé. És valamivé váltam is, ez biztos, de valódi cél, szenvedély, ambíció nélkül. Csakis azért akartam valamivé válni – ez az igazság – mert féltem, hogy Lila többé válik és én elmaradok mögötte. Lila nyomvizében váltam valamivé. Most újra kell kezdenem, de magamért, felnőttként, nélküle.”

Elena és Lila felnőtt. A kislányként örök szeretlek-gyűlöllek barátságot kötő nápolyi briliáns barátnők felrúgták környezetük előírásait, egyikük fiatalon anya és kirakatfeleség lett, majd dobbantott, hogy egy szalámigyárban robotolva mutasson be az őt megnyomorítóknak, akiket nem tudott eléggé boszorkányos ügyességgel manipulálni; másikuk egyetemre ment, regényt írt, maga mögött hagyta Nápolyt és a telep szabályait, és készül beházasodni egy más körbe, egy más szabályrendszerbe, egy másik világba. De vajon magára talál-e bármelyikük új környezetében? Van-e esélye a lázadó Lilának a futószalag és a munkásnőket a hűtőkamrában zaklató gyártulajdonos mellett felülemelkedni a kicsinyes bosszúvágyon és életképes, szeretetteljes kapcsolatot kialakítani az egyetlen emberrel, aki nem akarja kihasználni? Képes lesz-e Elena beilleszkedni új családjába és levetkőzni a nápolyi szegénytelepről jövő kis gyufaáruslány allűrjeit? És főleg, képes lesz-e bármelyikük maga mögött hagyni a másik felülmúlásának kényszerét? Képesek lesznek-e a briliáns barátnő árnyéka nélkül teljes életet élni? Szabadulhatnak-e a múltjuktól?

Érdekes viszony fűz a még mindig rejtőzködő Elena Ferrante Nápolyi regények tetralógiájának eddig darabjaihoz. Az első részt anno fájóan súlytalannak és klisésnek éreztem és nem is igazán értettem a körülötte lévő felhajtást, a második meg valami elképesztő módon felidegesített, visszaolvasva a róla írt posztom, most is bugyog bennem az indulat és érzem a fojtogató hányingert, amit Lila mesterkedései és a telep korlátoltsága miatt éreztem. Súlytalanság és tömény undor – ezek vezettek a harmadik kötetig, ami viszont mintha nekem íródott volna. Erre a részre értünk össze Ferrantéval – szinte minden mondatát éreztem, mintha rólam írna, de nem bántón, nem sebeket tépve, nem a kórboncnok perverz lelkesedésével, hanem támogatón, elsimogatva a korábban oly sokszor felszakított sérüléseket.

Míg az előző Lila könyve volt, ez Elenáé. Elenáé, aki a telepről kikerülve szembesül vele: nem elég elhagyni a telepet, elhagyni Nápolyt, elhagyni a szemüveges, tájszólással beszélő szegénylányt – meg is kell tanulni a telepen kívül élni. Nem elég elfutni, meg is kell érkezni. És Elena jó tanuló. Könyvet ír, sikert arat, egyetemi tanár férjre tesz szert, anyósa révén megtanul úgy öltözködni, viselkedni, beszélni, előadni, ahogy a milánói előkelő körökben elvárt. Levetkőzi a nápolyi kislányt, hogy magára húzzon egy újabb szerepet. De hol van a maszk alatt Elena? Ki az a fiatal nő, aki több-kevesebb lelkesedéssel veti magát a házasságba, akit csak egyvalami hajt: kikerülni Lila bűvköréből, aki titokban még mindig kamaszkori rajongásának tárgyáról álmodozik, aki hazalátogatván a telepre ott - bármit is ért el máshol - csupán szüleihez és hagyományaikhoz hűtlen hálátlan boszorka lehet?

Elena könyve, azé az Elenáé, aki szép lassan öntudatra ébred – Lila közelsége nélkül is folyvást Lila ellenében. Mert Lila akárhogyan lázadt, rúgta fel látszólag a szabályokat, hagyta el a férjét, döntötte nyomorba magát, mindig a telep szabályai szerint játszott. Az ő sikere telepi siker volt, ahogy bukása is telepi bukás. Eszközei, melyekkel móresre tanítja a gyártulajdonost, egymásnak ugrasztja a fasiszta kiskirály Solarákat és a kommunista diákokat, telepi eszközök – erőszak, vér, botrány. Ahogy újabb felemelkedése is telepi felemelkedés – épp azoknak a hátán, akiket legjobban gyűlöl. Lila nagy játékosnak képzeli magát, lázadónak, tabudöntögetőnek, miközben képtelen kirángatni magát megszokott közegéből. Éppúgy be fogja darálni újra a telep, ahogy korábban. Ahogy mindenkit bedarál.

Kivéve azt, aki megszökik. Vagy még őt is? Egyszerre lenyűgöző és bosszantó a kötet vége – ez az újabb szökés, ez az újabb tabudöntés, ez a visszalépéssel is felérő előremenekülés. Elena leveti magára kényszerített szerepét, de a kérdés nyitva marad: képes lesz-e ismét újrafogalmazni önmagát, vagy visszasüpped a telep által rászabott szerepek egyikébe? Nápolyi proli, helykereső egyetemista, elsőkönyves sikerszerző, professzorfeleség, útját kereső feminista – vajon mi jöhet ezután? Hova vezet a repülőút a régi-új szerelem oldalán? Mi hasznosul abból a rengeteg felforgató eszméből, amelyet megismert? Meri-e felvállalni új önmagát immáron két oldalról korlátozó környezete ellenében? Hova vezeti ez a változáshullám? A politikai aktivizmusba belekóstoló, anarchizmussal kacérkodó, majd egy új tudományos terület és a Solarák pénze révén sikeres üzletasszonnyá váló Lila és az előkelő körökbe beházasodott írónőből lázadó feminista esszéistává érő Elena párbajából vajon ki kerül ki győztesen? Vagy végre képesek lesznek elszakadni egymástól és felfedezni önmagukban a briliáns nőt, a másik árnya nélkül?

Hamarosan kiderül. Ha az első rész untatott, a második végletekig felbosszantott, a harmadik pedig ennyire magával ragadott, a befejezéstől nem várok kevesebbet, mint mindezek szintézisét, olyan tűzijátékot, amit még nem olvastam, az elmúlt évek tán legfontosabb női regényfolyamának méltó lezárását. Nincsenek nagy elvárásaim, na… Novemberben visszatérünk rá.

Kiadó: Park

Fordító: Matolcsi Balázs