Mi ez a cirkusz? - film

Hallottunk róla ezt-azt, amikor elkészült, hiszen amennyire az időnkből telik, figyelemmel kísérjük a Recirquel társulatának életét – valahogy sokáig elkerült mégis. Láttuk az előadásokat, mindegyiket, s volt amelyiket többször is – így esett nagyon jól, amikor meghívást kaptunk a Müpa évadzárójára, ahol megnézhettük volna újra az edinburghi cirkuszfesztiválra csiszolt-finomított Párizs éjjel előadását. De egy sajnálatos sérülés miatt a társulat kénytelen volt lemondani a fellépést aznap este – helyette levetítették nekünk a társulatról készült dokumentumfilmet, a Mi ez a cirkusz?-t.

Amiért nagyon hálás vagyok. Amennyire friss, üde megközelítéssel varázsol az újcirkusz világában a társulat, annyira formabontó a maga módján Halász Dóra és Tiszeker Dániel filmje róluk. Három éven át tartott a forgatás, el nem tudom képzelni, mekkora felvétel-tömegből választották ki ezeket a mozaikokként egymáshoz illeszkedő részleteket ebbe a - valójában bájosan hagyományos - kompozícióba, amely a felkészülés hétköznapi és drámai pillanatain át az első nagy sikerű előadásig követi a hat fiatal artistát. Mert az alapvonala ennek a dokumentumfilmnek erős horgonyokkal kötődik a műfajba – szinte hagyománytisztelő módon épül. A sorvezetés nem bont formát, nem így akar többleteket mesélni; ennél sokkal ügyesebben - hogy ne mondjam: artisztikusabban - szökken magasra.

Például azzal, ahogy a snittek mindegyike hallatlanul intim. Ahogy megismerjük Biritz Ákost, az elköteleződései által. Ahogy Herczeg Richárd megosztja velünk a kételyeit. Ahogy Illés Renátó az édesapjához való viszonyáról mesél. Ahogy Lakatos Leonetta édesapja mesél arról, amikor megértette: a lánya valójában mit választott. Ahogy Pintér Áron veszik el a szemünk láttára a szeretett tárgyaiban. Ahogy látjuk Veress Zsanettet mesterére, Árpi bácsira figyelni. Ennél közelebb nem tudom, hogyan mehetett volna a kamera ezekhez a fiatalokhoz – mintha mi magunk ülnénk egyre közelebb az életükhöz, olyan volt ez a minden tolakodást nélkülöző intimitás. Ez például a maga módján formabontó volt – mert soha nem érzett tolakodásnak.

Intimitás, amit mélyen átjárt visszamenőleg az összes eddig látott előadásuk is – hisz mást jelentenek a játszók szavai annak, akik látták már a repülésük. Akik figyelhették a Cirkuszt az éjszakában, akik látták A meztelen bohócot, a Non solust, vagy az Adieu-t. Mert most leplezetlenül feltárult: az eddigi produkcióik mélyen megérintő, előadásról előadásra finomodó (avagy teljesen más) szelleme szinte kizárólag e fiatalok személyiségéből épült fel – Vági Bence a maga látomásaiba tényleg őket látta bele. Valami hallatlanul ügyesen oldották meg, hogy mindebből kóstolót kapjon az is, aki e társulattól ezt a dokumentumfilmet látja először: minden játszó megkapta a maga szinte játékfilmes pár perc lehetőségét. Ezek a filmi betétek hol megidézték a látott előadásokat, hol nem – de messze túl nyúltak a dokumentumfilmes kereteken. Komplett kis filmes gondolatmeneteket láttunk, ahol nemcsak az akár extrém környezetben, elképesztő képekbe rögzült attrakció, de az azt előadó artista is élesen látszott.

Azáltal, hogy hol és mit mutat meg magából. Herczeg Richárd őszintesége a tetőn, azon a hihetetlenül kitett rúdon Herczeg Richárdról és a választott eszközeiről mesélt, ami által megmutatja önmagát, és amit a világról gondol. Lakatos Leonetta és Pintér Áron mesebeli bohóckettőse ugyanezt csinálta – teljesen más eszközökkel, de ugyanúgy megmutatták magukat és amit a világról gondolnak. Ezt neveztem „maga módján való formabontásnak” – és mindenkit felsorolhatnék itt, hiszen mindenki megmutatkozott. A teljesen másképp vizslató kamera előtt a Recirquel artistái játékosként és „beszélő fejekként” is egyformán őszinték maradtak. És ebben óriási erő van… nem is értem, miért nem terjedt ez a film országosan, miért döntöttek úgy, hogy csak néhány kiválasztott mozin keresztül engedik elénk.

A fiatal artisták mára kétségtelenül (fiatal) világsztárokká értek. A társulat változik – de ez az élet rendje. Eddig nem tudtak hibázni – mert Vági Bence és fantasztikus stábja vezetésével gondolatgazdag varázslattá fonták mindazt, amit valaha a számomra a cirkusz jelentett: az attrakciót. Ez most is egy mélyebb regiszterekből felszakadó hűha volt, és minden esély megvan rá, hogy így is maradjon. Alig várom, hogy lássam a következőt…