Mi ez a cirkusz? - film

Hallottunk róla ezt-azt, amikor elkészült, hiszen amennyire az időnkből telik, figyelemmel kísérjük a Recirquel társulatának életét – valahogy sokáig elkerült mégis. Láttuk az előadásokat, mindegyiket, s volt amelyiket többször is – így esett nagyon jól, amikor meghívást kaptunk a Müpa évadzárójára, ahol megnézhettük volna újra az edinburghi cirkuszfesztiválra csiszolt-finomított Párizs éjjel előadását. De egy sajnálatos sérülés miatt a társulat kénytelen volt lemondani a fellépést aznap este – helyette levetítették nekünk a társulatról készült dokumentumfilmet, a Mi ez a cirkusz?-t.

Amiért nagyon hálás vagyok. Amennyire friss, üde megközelítéssel varázsol az újcirkusz világában a társulat, annyira formabontó a maga módján Halász Dóra és Tiszeker Dániel filmje róluk. Három éven át tartott a forgatás, el nem tudom képzelni, mekkora felvétel-tömegből választották ki ezeket a mozaikokként egymáshoz illeszkedő részleteket ebbe a - valójában bájosan hagyományos - kompozícióba, amely a felkészülés hétköznapi és drámai pillanatain át az első nagy sikerű előadásig követi a hat fiatal artistát. Mert az alapvonala ennek a dokumentumfilmnek erős horgonyokkal kötődik a műfajba – szinte hagyománytisztelő módon épül. A sorvezetés nem bont formát, nem így akar többleteket mesélni; ennél sokkal ügyesebben - hogy ne mondjam: artisztikusabban - szökken magasra.

Például azzal, ahogy a snittek mindegyike hallatlanul intim. Ahogy megismerjük Biritz Ákost, az elköteleződései által. Ahogy Herczeg Richárd megosztja velünk a kételyeit. Ahogy Illés Renátó az édesapjához való viszonyáról mesél. Ahogy Lakatos Leonetta édesapja mesél arról, amikor megértette: a lánya valójában mit választott. Ahogy Pintér Áron veszik el a szemünk láttára a szeretett tárgyaiban. Ahogy látjuk Veress Zsanettet mesterére, Árpi bácsira figyelni. Ennél közelebb nem tudom, hogyan mehetett volna a kamera ezekhez a fiatalokhoz – mintha mi magunk ülnénk egyre közelebb az életükhöz, olyan volt ez a minden tolakodást nélkülöző intimitás. Ez például a maga módján formabontó volt – mert soha nem érzett tolakodásnak.

Intimitás, amit mélyen átjárt visszamenőleg az összes eddig látott előadásuk is – hisz mást jelentenek a játszók szavai annak, akik látták már a repülésük. Akik figyelhették a Cirkuszt az éjszakában, akik látták A meztelen bohócot, a Non solust, vagy az Adieu-t. Mert most leplezetlenül feltárult: az eddigi produkcióik mélyen megérintő, előadásról előadásra finomodó (avagy teljesen más) szelleme szinte kizárólag e fiatalok személyiségéből épült fel – Vági Bence a maga látomásaiba tényleg őket látta bele. Valami hallatlanul ügyesen oldották meg, hogy mindebből kóstolót kapjon az is, aki e társulattól ezt a dokumentumfilmet látja először: minden játszó megkapta a maga szinte játékfilmes pár perc lehetőségét. Ezek a filmi betétek hol megidézték a látott előadásokat, hol nem – de messze túl nyúltak a dokumentumfilmes kereteken. Komplett kis filmes gondolatmeneteket láttunk, ahol nemcsak az akár extrém környezetben, elképesztő képekbe rögzült attrakció, de az azt előadó artista is élesen látszott.

Azáltal, hogy hol és mit mutat meg magából. Herczeg Richárd őszintesége a tetőn, azon a hihetetlenül kitett rúdon Herczeg Richárdról és a választott eszközeiről mesélt, ami által megmutatja önmagát, és amit a világról gondol. Lakatos Leonetta és Pintér Áron mesebeli bohóckettőse ugyanezt csinálta – teljesen más eszközökkel, de ugyanúgy megmutatták magukat és amit a világról gondolnak. Ezt neveztem „maga módján való formabontásnak” – és mindenkit felsorolhatnék itt, hiszen mindenki megmutatkozott. A teljesen másképp vizslató kamera előtt a Recirquel artistái játékosként és „beszélő fejekként” is egyformán őszinték maradtak. És ebben óriási erő van… nem is értem, miért nem terjedt ez a film országosan, miért döntöttek úgy, hogy csak néhány kiválasztott mozin keresztül engedik elénk.

A fiatal artisták mára kétségtelenül (fiatal) világsztárokká értek. A társulat változik – de ez az élet rendje. Eddig nem tudtak hibázni – mert Vági Bence és fantasztikus stábja vezetésével gondolatgazdag varázslattá fonták mindazt, amit valaha a számomra a cirkusz jelentett: az attrakciót. Ez most is egy mélyebb regiszterekből felszakadó hűha volt, és minden esély megvan rá, hogy így is maradjon. Alig várom, hogy lássam a következőt… 

Recirquel: Adieu! - Művészetek Palotája

Az öregség nappalijára látunk, ahova az öregasszony megérkezik a kinti esőből. Arra a fokonként megkopott miliőre, a lakójával együtt öregedő tárgyakra, amik közt az öregasszony, Viola otthon van. Ott látjuk csetleni-botlani, látjuk, hogy nyúl mindig másik dugi-üveghez (minden bútorba egyet…) a „hivatalos ital” mellett - mintha a magány önmaga elől is tagadná, dugná a maradék szenvedélyt. Látjuk a magányt, míg aztán a baljós, viharos időben meg nem kísérti az egykori társ, Oszkár szelleme a visszafelé járó mutatójú óra által varázsolt visszafelé telő idővel…

Nézem, ahogy két bohóc mókázik egymással, a történettel, velünk; nézem a széles bohócgesztusokat, a burleszket, az varázslatos ügyetlenséget, amely az attrakciót ennyire hihetetlenül kifinomultan rontja el - hiszen a szándékos, jól kivitelezett ügyetlenség: maga a bohóc. És nézem a visszafelé tekergő időben, az elmúlt háború zajában, elsötétedő szobában a csillárról fejjel lefelé lógó kisvilágokat, a felfordult világot, nézem a produkciót, az akrobatikát, amit direkt nem rontanak el – hiszen elsősorban szintén mesél. Ahogy minden bohóci gesztus is. Történetet mesél, két életet visszafelé, veszteségekből az egykori múlt boldog békeidejébe.

Nézzétek, mi lelkesedünk ezért a társulatért, az első találkozás, a Cirkusz az éjszakában óta, a mélyebbre markoló A meztelen bohóc óta, a mindezt mondén varázsba csomagoló Párizs éjjel óta, a Non Solus óta, ami mindezt közel hozta - tán fájdalmasan túl közel, befurakodva mindenki személyes terébe -, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire magával ragad, ha a Recirquel egyszerűen „csak” mesél. Sokkal inkább színházi eszközökkel, mint eddig bármikor. Hiszen ez a visszafelé-történet egy közös élet állomásain át a maga egyenes vonalú meséjével sokkal közvetlenebbül jelent, mint az eddigi, utalásokból és szimbolikus gesztusokból fűzött varázslatok; ránézésre, elsőre sokkal szűkebb, de minden porcikájában pontosabb tartományt jelentene. Aztán persze hogy nyílik, sokkal tágabbra, mint amennyit elbírna első látásra ez a könnyed, sokszor tréfás előadás – meghatódhatsz rajta, amikor eléd kerül az egész.

 

Olvasom az előadáshoz összeállított rendkívül informatív kísérőfüzetben, hogy Lakatos Leonetta és Pintér Áron hogyan jutott idáig – hogy egy egész estés előadást rakjanak elénk. Hogyan vonta bele a rendezésbe Vági Bence Neil Fischert, hogy a nagy, látványos képek egymásutánja helyett megszülethessen ez a sokkal inkább történetre fűzött előadás. De az nem igazán írható le, hogy a két ember, egy csodálatosan használt gyerekbáb és láthatatlan segítő, Herczeg Richárd miképp mesél a visszafelé forgó óra jelezte visszafelé telő időben egy életből epizódokat: a gyereknevelést, az ünnepet és a hétköznapot, az esküvőt és a megismerkedést. Nem igazán mesélhető el, milyen finom többleteket ad az egészhez minden kis kitalált geg, Herczeg Richárd órarúdon megejtett önreflexív bábozásától a tükör fölött időben elhelyező képváltásoktól a könyves szekrény hallatlanul szellemes funkciótágításaiig. Miközben az előtérben olykor brutálisan összetett, határaikat feszegető produkciókat mutat be Leonetta és Áron – a csilláron, kötélen, hálón, labdán és szinte minden „bútoron”, ami csak a kezük ügyébe kerül…

Az Adieu egy visszafelé haladó történet a házastársi hűségről, a szerelemről, a szeretetről és arról, hogy két ember közös mikrokozmoszában a legegyszerűbb tárgy is könnyen változhat egy ismerős csodavilág varázslatos kellékévé… Erről szerintem bármelyikünk sokat tudna mesélni, nekünk itthon szinte kizárólag ilyen tárgyaink vannak, az utolsó bögréig - közös történetünk letéteményese mind. Anno a Cuisins & Confessions újcirkusz-előadás alkalmával csodálkoztunk el rajta, milyen hallatlanul bravúros és veszélyes berendezett térben akrobatikát előadni – nos, itt legalább ennyire kockázatos kellékhasználatokat láthattunk olykor, a mesének berendezett térben. De az igazi csoda mindvégig az maradt, hogy a kellékek személyessége, a tárgyakba csomagolt történet is, a tárgyak intimitása is elénk került – hogy eztán ennek tudatában ne legyen szívünk kidobni csorbult, megkopott sajátjaink, emlékek őrző hordozóit.

 

Ezt megint látni kell, nem elég hallani róla. Mert ez a szívmelengető búcsúmese könnyedén, mosolyogva mutat túl magán – valójában miközben viccel, nagyon pontosan fogalmaz meg fontos dolgokat a gyászról, az egymásra találásról, a kötődéseinkről érzelmi reakcióktól a testi szerelemig. Felszabadítóan pontosan fogalmaz az életünkről, hogy hogyan válik az idő telésével egyre fontosabbá benne a szaporodó múlt – hogy hogyan kell elköszönni e múlttól, amikor (mindenkire ez vár) végül mindentől el kell köszönni. Ez a játékos, szinte franciás előadás valójában hatalmas lelki súlyokkal egyensúlyoz – amit nem terhel rád, kedves néző. Téged felemel. Én legalábbis így éreztem.

Recirquel - Non Solus, Művészetek Palotája 2016. ápr. 4.

Nézem a színpadnyi anyaméhet, ahogy lassú mozdulatokkal a teste jelenlétére ébred a magzat. Nézem, látom a születést, kínt és felszabadulást. Nézem, ahogy megjelenik a Másik, minden szétválasztásunk alapja, a másik ember, a másik nézet, a tükörkép, a test burkában magára ébredő lélek. Nézem, szinte levegőt is óvatosan véve, nem értve csak látva, tágra nyit a látvány és ömlik befelé, hetekig rétegződik majd, keresi a helyét, rendeződik mellé az értelem – ötven gyönyörű percig nézem, hogy él varázslatot születéstől múlásig, hogy mesél „mindent” két beszélő test – táncos? artista? művész? mindegy, milyen nevet keres bennem a sose látott élményhez a szó; amíg tart, csak nézem, minden mást kiszorít.

Nézem, hogyan ad két ember félelmetes koncentrációban mindent ki magából, a színpadon – nem csak ők, persze, de ők látszanak, és általuk mindez. Nézzétek, mi lelkesedünk ezért a társulatért, a Recirquel előadásait az elsőtől fogva nagy örömmel és lenyűgözve figyeljük, mert a társulat előadásról előadásra érettebb, teljesebb, szárnyalóbb összképet varázsolt színi és artistaelemekből, összefüggések hálójába szőve egyre ügyesebben azt, amivel a cirkusz nyerni szokott: az attrakciót. A Cirkusz az éjszakában boldog és játékos útkeresése után A meztelen bohóc tömény és fűszeres volt, könnyedén megtartva a sokkal mélyebbre hatoló tartalmi súlyt; a Párizs Éjjel mindezt felhozta és közel – úgy, hogy egy pillanatig nem vált felszínessé, könnyedén, tálcán kínálta a maga teljességét… de amit (a Müpa Fesztivál Színházának teltházában is meghitt kettesben maradva az előadással) a minap láthattam, az képi- és testköltészet volt, értelmi rétegek egymáson szívet összemarkoló, levegőt visszatartató, gyönyörű rendben; képi- és testköltészet, amelybe úgy simult a világszínvonalú artistaprodukciók egész sora, hogy eszembe se jutott közbetapsolni, se nekem, se senkinek; eszünkbe se jutott a tetszésnek hangot adással megtörni a varázst, azt a varázslatot, amely a hangsúlyosan előkészített rontást is képes volt a maga nyelvi készletébe sorolni, még a varázs tudatos megtörésével is a maga mondandójáról beszélve.

Két ember, és persze jóval több. Olvasom az előadáshoz kapott megtisztelően részletes tájékoztató füzetben: Illés Renátó inkább az akrobatika, Zsíros Gábor inkább a tánc felől érkezett – nem kérdés, középen találkoztak. Hallatlan bizalommal fonódnak egymásra a gravitáció hatalmát kísértő módon nem egyszer, a kettős testbeszédében olyan bizalom van, a másik rezdüléseinek annyira mély ismerete – el nem tudom képzelni, mennyi munka, milyen odaadó figyelem révén jöhet létre mindez. Iványi Árpád díszletében – iskolateremtő lehetne a fantázia, hogyan lesz nagyszínpadivá a kamarai alapszituáció néhány libegő drapériától; Terjék (Fiddler) Gábor zenéjére, Fassang László csodálatos orgonajátékára, komoly asszisztenciával, amely nem látszik, de az a dolga, hogy ne látsszon.

A végére hagytam a lelket. Vági Bence, a társulatot álmodó koreográfus, rendező egy interjúban a minap így beszélt a Non Solus születéséről: Korábban Daniele Finzi Pasca, az újcirkusz legnagyobb mestere, miután megnézte az egyik sokszereplős előadásunkat, azt mondta, hogy ez teljesen jó, de most itt az idő, hogy én is elkészítsem a saját Icarómat. Az egy olyan előadás, amit ő maga egy színpadra felvitt nézővel csinál végig, és több ezerszer ment már a világ különböző színpadain (a Müpában is látható volt 2014-ben – szerencsére volt alkalmunk megnézni.). Olyan, mint egy gyógyítás, több ezer ember életét változtatta meg azok közül, akik részt vettek az előadásban. Bármit is csinál, ő ennek a kétemberes előadásnak az oszlopaiból építi fel a nagy előadásait. Azt mondta nekem, hogy te fordítva csináltad, elkészítettél három nagy produkciót, de most keresd meg, mi az, ami a legfontosabb neked! Sokáig nem tudtam mit kezdeni ezzel a tanáccsal, aztán egyszer csak bevillant a Non Solus. Ez lett az én Icaróm. Azt kívánom Vági Bencének, hogy Daniele Finzi Pasca lássa ezt az előadást, azt kívánom, hogy megköszönje ő is, hogy láthatta, hogy bólintson akár szavak nélkül, igen, ez az. Így kell beszélnünk az életről, az ember szerepéről benne, a felszabadulás szükségességéről és veszélyeiről – mindkettő a bizalomból fakad, de a bizalom nélkül semmi… Arról, hogy meghalunk. Hogy ennek tudatában kell megbecsülnünk minden pillanatot, amíg azonosak lehetünk önmagunkkal.

Elképzelni sem tudom, mivel kínál meg legközelebb a Recirquel társulata – de bármi legyen, nagyon várom! 

Recirquel: Párizs Éjjel - Művészetek Palotája, 2015. április 8.

A színpad előtt és a színpad két oldalán félkörben elhelyezett kávéházi asztalkák, a páholyok könyöklőjén és az asztalokon sejtelmes fényű lámpák, félig leeresztett függönyök, kopott tükrök – mintha valóban egy kissé már leharcolt párizsi mulatóba csöppennénk, ahogy belépünk a Fesztivál Színház terébe. A helyünkre kísérő hölgy figyelmeztet: semmit ne pakoljunk a tökéletes táskatartó alkalmatosságnak tűnő asztalra, hisz az bizony a produkció része lesz. Nocsak! És tényleg, testközelség ez bizony a javából, amikor az előttünk álló bútordarabra libben az artistalány, és neccharisnyás térdéről gumicukorral eteti a szerencsés nézőt (hogy aztán mit kap az asszonytól a szerencse fia, azt fedje jótékony homály). Persze ennél komolyabb attrakciók is zajlanak eme asztalokon: szó bennszakad, amikor fél méterre tőlünk látunk a fizika törvényeivel dacoló artistamutatványokat. És még egy majom is ellopja menet közben a táskámat. Szóval van itt minden, ami cirkusz.

A Recirquel Újcirkusz Társulat harmadik egész estés bemutatója tavaly ősszel debütált a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon, majd rövid szünet után beköltözött a Fesztivál Színházba és azóta is gyakorlatilag előadásról előadásra teltházzal játsszák. Nem csoda – a Cirkusz az éjszakában és A meztelen bohóc után egy újabb, igen markáns szín került fel a Vági Bence vezette társulat palettájára. Míg az első előadást simán elvitte a hátán a hazánkban addig jószerivel ismeretlen újcirkusz varázsa, a rácsodálkozás, az új színpadi műfaj bemutatkozása, a második pedig lenyűgözött dramaturgiájával és történetbeli mélységeivel, addig a Párizs Éjjel elsősorban az atmoszférájával bűvöl el.

Paris de nuit – a világhírű fotográfus, Brassaï jellegzetes művei által ihletett színpadkép sikerrel idézi a harmincas évek éjszakai Párizsát. Mondén, erotikával átitatott, határvonalon egyensúlyozó világ ez, ahol az éj leple alatt bármi megtörténhet és meg is történik. Az alkotók nem finomkodnak, nem idealizálnak, nem hintenek művi bűbájt az éjszaka Párizsára: itt bizony nem csak csábítás, tánc, szerelem és szenvedély van, hanem erőszak, csalódás, kiégés is. Félig még tündöklő, félig már lecsúszott mulatók világa ez, ahol a díszletek már rongyosak, a ruhák rendre félrecsúsznak, az attrakcióba óhatatlanul keserűség vegyül, a fellépők ki-kitekintenének, ha lenne hova.

De nincs. Nincs más, csak az attrakció. Mintha az éjszaka szereplői menekülnének a testük határait feszegető trükkökbe – ahogy a zsonglőr megalázott segítőjéből alulöltözött táncosnővé avanzsáló leányzó ájulásig táncolja magát a színpadon; ahogy a tükör mögött ölelkezőket vágyódva figyelő kötéltáncos a végsőkig facsarja magát a lengődróton. És közben szól az édesbús jazz. Még jó, hogy a lélegzetelállító artistaszámok azért visszarántják a nézőt a füstös lokálok hajnali keserűségéből a jelenbe – mert hangulat ide vagy oda, a lényeg mégiscsak a cirkusz lenne. Erre pedig most sem lehet panasz – a dróton, rúdon, kötélen, óriáskeréken előadott számok éppúgy elbűvölnek, mint első alkalommal. Nem is beszélve a társulat egyik legfőbb erősségének számító bohócpárról, akik olyan fergeteges, lámpán lógva egymás haját tépő őrjöngésbe torkolló civakodást mutatnak be, hogy azon szó szerint könnyesre röhögjük magunkat, miközben groteszk tükröt is tartanak elénk és - teszem azt - piszlicsáré kis házastársi torzsalkodásaink elé.

Nem mondom, hogy hibátlan produkció – nekem például gondolatisága okán jobban tetszett A meztelen bohóc. Ám hangulatát tekintve nagyon erős, jóval összefogottabb, mint az eddigiek, és így, immáron három bemutatóval a hátuk mögött azt kell mondanom, az ifjú artisták színpadi jelenlétében bizony látszik a változás. Még játszanak, és látszik, hogy játszanak, de már sokkal jobban csinálják, mint az elején. Az attrakció és a játék mellé pedig egy komplett kis jazzkoncertet is kapunk – a Sárik Péter vezette kompánia fáradhatatlanul zenéli végig az estét, tökéletes aláfestést nyújtva az artistaszámokhoz (vagy épp egy gyertyafényes vacsorához egy félhomályos mulatóban). Hallgatnám tovább őket. Úgy vinném haza az egész atmoszférát. Hogy aztán bármikor belevethessem magam, amíg ki nem derül, mit tartogat még számunkra Vági Bence és a Recirquel. Az most már egész biztos, hogy bármit is húznak elő a képzeletbeli kalapjukból, mindenképpen érdemes lesz (eztán is) figyelni rá!

Recirquel - A meztelen bohóc, Művészetek Palotája, 2014. szeptember 18.

„Klasszisokkal jobb” – hirdetik a Művészetek Palotája új évadát beharangozó plakátok városszerte, köztük A meztelen bohóc fotójával illusztráltak is, és tűnjék bár olcsó fogásnak, nem tudom megállni, hogy azt írjam: tényleg. Azzal együtt, hogy engem már a Recirquel – Magyarország első újcirkusz társulata – tavalyi, elsőként a Müpa újcirkusz-sorozata számára alkotott előadása, a Cirkusz az éjszakában is lenyűgözött, az idei Tavaszi Fesztiválon bemutatott, azóta is folyamatosan telt házzal játszott A meztelen bohóc valóban klasszisokkal jobb. Mert míg tavaly az előadás – mint színpadi előadás – hiányosságait és az esetleges esetlenségeket könnyedén felülírta az öröm és büszkeség, hogy igen, nekünk is van egy saját újcirkusz társulatunk, erre idén nem hogy nem volt szükség, de egész konkrétan eszünkbe sem jutott. Sőt! Ezzel az előadással a Recirquel simán belőtte magát abba a ligába, ahol a tavaly szintén a Müpa színpadán látott – számomra egyébként az eddigi legemlékezetesebb „újcirkusz-élményt” nyújtó – Compania Finzi Pasca játszik.

Mely társulat hatása egyébként az előadás során többször felfedezhető – ami korántsem baj, a legjobbaktól tanulni illik, ugyebár. Elsősorban nem is technikát – hisz az már tavaly is kifogástalan volt – hanem színpadi dinamikát, szcenikát, bátorságot, a könnyedebb és súlyosabb elemek egymásra építését. Amitől tulajdonképpen az előadás több lesz, mint egymásra halmozott artistaszámok összessége, és kialakul ez a megfoghatatlan „cirkusz-színház” érzet.

Vagyis a darab maga, melynek középpontja ezúttal a bohóc. A meztelen bohóc, aki a levetett jelmezek közepette keresi, mi rejtőzik jelmez, szerep, máz alatt-mögött. Keresi önmagában, keresi az artistákban, keresi bennünk, a közönségben. Egyed Brigitta bohóca markáns jelenléttel és olykor szívszorító őszinteséggel fogja össze és választja el az egyes számokat – boldog-szomorú alakítása, fájdalma, kommunikációja a közönséggel sokat emel az előadás színvonalán. S bár az első felvonásban még olykor rezgett a léc – nem mindig sikerült eltalálni azt a bizonyos érzékeny határvonalat nevettetés és ripacskodás között – a szünet után a „Tanulj meg fiacskám komédiázni” sorait hallgatva úgy gondolom, még a közönség legszőrösszívűbb tagjai is elmorzsoltak pár – gondosan titkolt – könnycseppet érte (no meg magukért).

Persze hiába főszereplőnk a bohóc, tudja ő, hogy a közönség sosem érte jön: nem is mulasztja el orrunkra kötni, hogy a lényeg itt mindig az attrakció. Ami ezúttal is lélegzetelállító. Noha sajnos a megtekintett előadáson az egyik „húzónév” betegsége miatt borult az eredeti műsorterv, hiánya csak akkor tűnt fel, amikor hazatérve belelapoztunk a műsorfüzetbe és elolvastuk a kedvesen belekészített értesítést. Ha nem látok képeket a kimaradt számról, meg nem mondom, hogy ez az előadás nem így teljes, ahogy van (mint ahogy azt sem, hogy az est egyik leglátványosabb számát „beugró” adta elő).

Apropó, látvány! El nem tudom mondani, mikor láttam olyan lenyűgöző díszletet utoljára, mint ezen az előadáson. Csanádi Judit díszletei ezer szállal kötődnek az előadás tematikájához, önmagukban olyan áthallásokat hordozva, ami sokszor túlmutat még az egyébként remek dramaturgián is. Levetett jelmezekből áll itt minden – a „függöny”, mely elválasztja a „színpadot” a valóságtól, a táncosok dobogói, a szakadék fala, melybe időről időre belezuhanunk, a groteszk-véres termőtalaj, melyből vonagló testek születnek. Nincsenek szavaim arra a borzongató élményre, amit az egész színpadon átívelő vörösben úszó, hálóra erősített ruhaszövetből ki-kibukkanó, torz táncukkal és fájó lüktetésükkel az egészet életre keltő táncosok produkciója adott. Valami olyan mélyen rejlő, zsigeri félelmet-fájdalmat-gyönyörűséget érintő tartalmat hordoz számomra az a jelenet – az előtérben mozgó artista, adjon elő bármilyen mozgásművészeti csodát, itt valójában szinte „díszlet” – hogy az messze-messze túlmutat az előadás keretein.

Bár a csúcspont vélhetően mindenkinek más – a Czigány Judit gyönyörű énekével kísért, majd kocsmazenével aláfestett trambulinozásba torkolló menetelés a szakadék felett szintén megállná a helyét önálló jelenetként, nem csupán újcirkuszi keretek között. S ha már trambulin: a társulathoz A meztelen bohóc előadásai során csatlakozó nemzetközi hírű WallKings trampowall (falas gumiasztal) csapat attrakciója túlzás nélkül állíthatom, hogy megdöbbentő reakciókat váltott ki a közönségből – a nevetés-sikítozás-hitetlenkedés kombója jól mutatta, hogy ilyet magyar színpadon még valóban nem nagyon láthattunk. (Jómagam csak azért nem sikítoztam a mélybe zuhanó trambulin-művészek láttán, mert hasonló számhoz volt szerencsém a tavaszi Cirque Éloize előadás során – ehelyett jóleső büszkeséggel állapítottam meg, hogy na tessék, tudunk mi is olyat, mint a „világ második számú újcirkusz-csapata”.) Egyébiránt nem a WallKings tagjai az egyetlenek, akik vendégjátékukkal színesítik a palettát: a világszerte ismert zsonglőr, Dittmar Laido és öt kiváló kortárstánc-művész erősíti az előadást – vendégszereplésük az én szememben mindenképpen egy előremutató folyamatot jelez.

A show pedig pörög tovább, ezerrel – rövid szünet után szeptembertől ismét látható a Fesztivál Színház színpadán a nagysikerű Cirkusz az éjszakában; októberben pedig a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon bemutatásra kerül a legújabb darab, a Párizs Éjjel. Csak remélni tudom, hogy a közönség lelkesedése is kitart még jó ideig – és hogy lesz lehetőség, erőforrás, hely, kreativitás újra meg újra megújulni, tanulni, vendégművészeket hívni és vendégjátékra menni más társulatokhoz, egyáltalán: bekerülni a nemzetközi újcirkusz-élet vérkeringésébe. Mert ha van is még mit tanulni – hiszen mindig van – ahhoz kétség nem fér, hogy ez egy világszínvonalú előadás. 

Recirquel – Cirkusz az éjszakában, Művészetek Palotája, 2013. szeptember 4.

Egészen kicsi gyerekkorom óta rajongok a cirkuszért – természetesen ez sokáig a Fővárosi Nagycirkusz csíkos ponyvája alatti, állatszámokkal és szomorú bohócokkal tarkított műsorokra korlátozódott, majd jött néhány jégcirkuszi előadás, és a Cirque du Soleil – no meg a cirkuszban játszódó könyvek, filmek, sorozatok. Ugyan rajongok érte, mégsem követem figyelemmel naprakészen, mi történik a cirkusz világában – mostanság inkább olvasok róla. Épp ezért érhetett igazi meglepetésként, amikor hírét vettem a Recirquel társulatnak, és produkcióiknak.

A 2012-es Sziget Fesztiválon debütált társulat az új cirkusz egy olyan ágát képviseli, ami valahol félúton helyezkedhet el a „hagyományos” cirkusz és a Cirque du Soleil-féle, agyontechnikázott, látványközpontú show-műsorok között. Cirkusz ez a javából, artistaszámokkal, bohóccal, porondmesterrel, kötélen kerekezéssel – ám mégis kicsit más, hisz színházi közegben „játszódik”, aláfestő zenével, hangulatkeltő díszletekkel és jelmezekkel, elmesélt történettel. Tán ez a legfontosabb különbség (már persze az állatszámok hiánya mellett) – míg a „hagyományos” cirkusz esetében a számok önmagukban állnak, önmagukért vannak, itt minden alá van rendelve egy, az egész estén átívelő történetnek. Ami azért korántsem lineárisan elmesélt „színdarab”, sokkal inkább egy álombeli képekből, momentumokból, benyomásokból összeálló „történet-érzet”.

Melynek középpontjában a repülés utáni vágy áll, ami, ahogy a műsorfüzet is fogalmaz, amióta világ a világ, ott motoszkál az emberekben – e vágynak adja át magát a vállán szárnyakat viselő Éjfiú, akinek földtől való „elrugaszkodását” kísérhetjük végig az est folyamán. Ő a tulajdonképpeni főszereplő – ám noha szerepe markáns, valójában itt mindenki főszereplőnek tekinthető: a porondmester-dizőz, aki saját „repülési kudarcai” okán törné le Éjfiú szárnyait, a bohócok, akik mintegy gúnyolják repülési kísérleteit a maguk esetlennek tűnő (valójában iszonyú technikás) számaikkal, az artisták, akik a földtől való elrugaszkodás legkülönbözőbb válfajait mutatják be.

Amit mi újra meg újra tátott szájjal nézünk. És valahol tán ez a cirkusz lényege, legyen bár hagyományos, kísérleti jellegű, színházi közegbe álmodott, vagy showműsor: a varázslat, az elkápráztatás. Ezért nézzük gyermekként csillogó szemmel a karikán átugró oroszlánt, ezért hagyjuk magunkat megbűvölni a magasban pörgő-forgó akrobaták által, ezért borzongunk a „békebeli” freak show-kat bemutató könyveken, filmeken. Mert valami olyat mutatnak, amitől bennünk akad a lélegzet, és egy pillanatra elfelejtjük, mi van a színpadon-porondon-ketrecen túl. Ezen az estén a Recirquel artistái ezt maradéktalanul elérték.

Persze a koncepció sem akármilyen – Vági Bence, a Liverpool Institute for Performing Arts koreográfus-rendezői szakán végzett művészeti vezető, a darab rendezője visszafogott díszletekkel, részben élőzenei kísérettel, énekes „narrátorral” álmodott színpadra egy szürreális álmot. Az előadás elején Éjfiú álomport szórt egy néző tenyerébe – erősítve ezzel az amúgy is könnyen „belegondolható” Sandman-párhuzamot, és a folyamatos játék a fényekkel-árnyékokkal, az éjszakai díszletekkel, a szárnyaló „képzeletét” sötétben gubbasztva figyelő főszereplővel csak ráerősít az álomszerűségre. A zene, a díszlet, a jelmezek, az ének mind-mind a helyén van, mégis: a legfontosabbak az artisták.

Akik – eljutottam abba a korba, hogy leírhatom – szemtelenül fiatalok (a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola végzős növendékei), tehetségesek, elképesztően koncentráltak és láthatóan nagyon lelkesek – megérdemlik a sikert, és csak remélni tudom, hogy a Cirkusz az éjszakában csupán egy hosszú sorozat kezdete lesz. Félelmetes (szó szerint félelmetes…) számokat adtak elő trapézon, lengődróton, óriáskeréken, állórúdon és kötélen. Volt olyan szám, ahol a szereplők könnyedsége késztetett szájtátásra, de bizony olyan is, ahol a tapintható veszély – mert azt azért le kell szögezni, hogy ezek az artisták mindenféle biztosítás nélkül, csupán a saját erejükre, rutinjukra és adott esetben egymásra utalva kockáztatják a testi épségüket azért, hogy minket elkápráztassanak. Döbbenetesek. Ráadásul sikerült egy bakit úgy lereagálniuk, hogy az teljesen belesimult az előadás szövetébe – kifelé jövet a párommal nem is tudtunk megegyezni abban, hogy vajon az előadás része volt-e vagy sem.

Örülök, hogy láthattam ezt az előadást, örülök, hogy van egy ilyen fiatal magyar társulat, ilyen elkötelezett, tehetséges emberekkel, és örülök, hogy a Művészetek Palotája teret ad egy ilyen érdekes „határműfajnak”. Mert hogy pontosan mi is ez az új cirkusz, azt nehéz lenne megfogalmazni – cirkusz, színház, mozgásművészet? Száz százalékig egyik sem, és mindez egyszerre. Más szóval: varázslat.