Laura Lindstedt: Oneiron

Fantázia a halál utáni percekről – olvasom a borítón, közvetlenül a diszkréten hirdetett Finlandia-díj alatt. Adja magát a kérdés (és nem is én vagyok az első, akiben felmerül): vajon a zsűri tagjai mennyire lehettek bevodkázva a regény olvastakor? Gyanítom, eléggé. És nem is feltétlen azért, mert az Oneiron ne lenne jó könyv, vagy ne érdemelne bármilyen irodalmi díjat (alapvetően nem hiszek abban, hogy bármilyen könyv „érdemel” avagy „nem érdemel” bármilyen díjat…), sokkal inkább azért, mert józanul elég nehéz végigvonszolni magunkat ezen a groteszk, gátlástalan, olykor rendkívül hatásvadász, máskor kifejezetten költői rémálmon.

Laura Lindstedt regényének első oldalain egy fiatal nő érkezik egy meghatározatlan ürességbe, ahol sorstársai várják. Hol vannak? Miért vannak ott? Hogy kerültek oda? Kik ők? Kérdések, kérdések, kérdések. Lehetne ez akár lapokat szétfeszítő feszültség forrása is, hogy nem lesz, az nem kizárólag az explicit fülszöveg és borító hibája, hanem a szerzőé is: annyira nyilvánvaló, hogy ez a képlékeny üresség a maga álomszerűségével és anyagtalanságával a halál előszobája, hogy jó ideig nem is értjük, mire ez a felhajtás. Nehéz átgázolni az első kétszáz oldal hófehér mocsarán, dekonstrukció ez a javából – öncélú, agyonposztmodernkedett, delíriumos irodalmi látomás. Komoly szerzői bravúr, hogy a végére mégis elkap.

Szóval itt ez a fiatal lány a halál küszöbén, Ulrike. És a többiek: Nina, Shlomith, Polina, Maimuna, Rosa Imaculada és Wlgbis. Hét nő, hét nagyon különböző életút, hét típuskarakter. Akad, aki csupán statisztál a többiek játékához, akad, aki él a lapokon és akad, aki lazán elvinné a hátán a kötetet egymaga, nem is értettem olykor, minek kellett mellé halmozni hat másik halálával birkózó szerencsétlent. Ulrike, a fiatal osztrák lány; Maimuna, az afrikai csempész; Rosa Imaculada, a szívátültetésen átesett brazil családanya; Nina, a várandós felső-középosztálybeli francia kirakatfeleség; Polina, az alkoholista orosz könyvelő és Wlgbis, a csendes terrorba szép lassan belehaló lengyel anya-áldozat járják haláltáncukat a tulajdonképpeni főszereplő, a New York-i zsidó performanszművész, a magát színpadon halálra éheztető Shlomith körül.

Hazudnék, ha azt mondanám, látom a koncepciót hetük egymás mellé rendelésében – de könnyedén átlépek rajta, mert visz magával Shlomith története. A nem kevéssé Marina Abramovicsra hasonlító performanszművész, aki a zsidóság és az anorexia kapcsolatáról tartott előadásával búcsúzik közönségétől, groteszk tükör korunk művészetfelfogása és minden határt átlépő magamutogatása elé: ha meghalok előttetek a színpadon, az sem elég. A színpadi halál már csak színpadiasságával hat. Sajnos Lindstedt ezt mintha eltanulta volna fantáziájának szüleményétől.

Lehet persze erőltetni a kapcsolódási pontokat – így vagy úgy mind a hét haldokló a különböző női szerepek és elvárások áldozata. A lány, aki egy részeg éjszakán rossz kocsiba száll be; a nő, aki pénzszűke okán önveszélyes játékba kezd szívdonorja apjával; a harmadik világbeli gazella, aki csak egy kiutat lát Afrika fekete poklából; a tökéletes kis családért és egzisztenciáért bármilyen alkut megkötni kész leendő anya; a magányát alkoholba fojtó szürke egér és az egész életét egy balul sikerült kaland következménye alatt nyögő rákbeteg mind-mind a társadalom által ránk kényszerített szerepek alatt megtörő típusok. Ám ők nem hogy nem mondják ki, fel sem ismerik áldozat-mivoltukat. Kimondja helyettük is Shlomith – az egyetlen, aki tudatosan vállalja az áldozatszerepet, így akarván bosszút(?) állni az őt áldozatszerepbe kényszeríteni igyekvő valláson, társadalmon, elvárásokon, férfiakon. Hogy groteszk próbálkozása csak értetlenséget szül, az mintha fricska lenne önmagát dekonstruáló társadalmunknak. Hisz végső soron mind áldozatok vagyunk – és egyikünk sem az. A ránk kényszerített és önként vállalt szerepek erdejében az egyetlen, ami valóban megnyugvást hozhat, a tudat, hogy mi az, amit mi hoztunk saját magunkra. A „feloldozás regénye” semmiféle feloldozást nem nyújt – de szembenézésre hív. Önmagunkkal. Hogy ha ott találjuk magunkat abban az álomszerű ürességben, ne rekedjünk meg a pillanatban, hanem felelősségünk teljes tudatában mehessünk tovább.

Kiadó: Scolar

Fordító: Panka Zsóka