Muriel Spark: A
közönség bálványa
„Mi
más lenne az ember személyisége, mint az a hatás, amit másokban kelt?”
Muriel Spark méltatlanul elfeledett
szerző, akinek könyvei az antikváriumok párszáz forintos ládáiból kerülnek elő
leggyakrabban mostanában – pedig megérdemli a figyelmünket. Már a tavaly
olvasott Célszerű lődörgés is bőven
több volt, mint bűbájos bölcsészregényke, amire számítottam – okos, cinikus
humor, mély emberismeret és markáns társadalomkritika nagyon angol visszafogottságba csomagolva. Mindez fokozottan igaz A közönség bálványára, ahol a médiakritika mellett még e keretként alkalmazott visszafogottság is pellengérre kerül.
A közönség bálványa nem más, mint Annabel
Christopher, a közepesen tehetséges vidéki színésznőcske, akinek jó eséllyel
egész életében másodvonalbeli színdarabok és apróbb mellékszerepek jutnának, ha
nem akad meg rajta az olasz sikerrendező, Luigi Leopardi szeme és nem csinál
belőle egy csapásra „brit tigrisasszonyt”. Az átlagos kinézetű, átlagos
tehetségű, átlagos vérmérsékletű angol lányzóból a filmgyár profi
marketingeseinek hála világsztár lesz, visszafogottsága a visszafojtott
szenvedély jelévé válik, sikertelen színész-forgatókönyvíró férje pedig
irigyelt-lenézett utánfutóvá. És itt kezdődnek a bajok. Mert a sikerekre féltékeny férj
szó szerint semmitől sem riad vissza, hogy romba döntse a szerepbe túlságosan
is belefeledkezett feleség karrierjét.
Hogy Annabel karrierje megtörik-e vagy
főnixként kiemelkedik a lángokból, az jószerivel lényegtelen – Spark
olvasatában sokkal érdekesebb, hogy vajon valóban a hatásból áll-e személyiségünk, amit másokban keltünk. Annabel
átalakulása, ahogy a jelentéktelen szürke egér elhiszi, hogy ő valóban
tigrisasszony, egyszerre ijesztő és lenyűgöző: ahogy meg tudjuk vezetni
önmagunk is azzal, hogy másnak láttatjuk magunkat, úgy léphetünk át saját
árnyékunkon és vezethetjük meg akár a minket „kitalálókat” is. Cinikus,
kritikus és nagyon okos – ma, a „fake it ’til you make it” korában minimum
tanulságos olvasni. És nem utolsó sorban roppant szórakoztató.
Jo
Nesbø: Vér a havon
Rövid és ütős skandináv krimire vágytam,
hát megkaptam. Nesbø szokatlan kisregénye olyan, mint egy segélykiáltás:
zavaros, csapongó mese egy szerelmes bérgyilkosról, aki teszi az egyetlen
dolgot, amiben jó, egészen addig, amíg meg nem jelenik a színen a mindent
felkavaró nő, aki miatt aztán rossz embert öl meg és igazi noir-hangulatú
összeesküvésbe keveri magát.
Olav, a diszlexiás irodalomrajongó
bérgyilkos végzete eleve elrendeltetett: az első ifjúkori gyilkosság után természetes
módon sodródott a bűnelkövetők világába, ahol előbb derült ki, mi mindenre
alkalmatlan (bankot rabolni, prostikat futtatni, droggal kereskedni) mint hogy
mi az az egyetlen terep, ahol profi: a gyilkolás. Magánélete nincs, hol
lakik, senki nem tudja, még neve sincs, egyszerűen Olav. Költői módon el tud
gyönyörködni a hóba olvadó vérben és hajlamos áldozata családjának juttatni a
honoráriumát. Mintha csak műkedvelésből ölne.
Aztán ott van a siketnéma Maria, akinek fülébe
titkokat suttog a metrón. Aki mellett mégis csak jobb lett volna megmaradni a
felszínen is, mintsem beleszeretni a főnök feleségébe. Ahelyett, hogy kinyírná.
Szánalmas-költői-lázálmos kis viszonyuk egyenes úton halad az összeomlás felé,
ahol már nem az a kérdés, hogy Olav ellovagolhat-e a naplementébe a gyönyörű nő
oldalán, hanem hogy túléli-e bárki ezt a kalandot. Noir-ujjgyakorlat a
jelen egyik legsikeresebb skandináv krimiszerzője tollából – egy este alatt
elolvasható, különösebben mély nyomot nem hagy, de ráerősít az ezerszer
olvasott tanulságra: sose szeress bele a nőbe, akit meg kéne ölnöd (kár, hogy
Olav nem olvasott noir-klasszikusokat).
Fredrik
Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb
Ha már ujjgyakorlat… A jelen egyik
legérzékenyebb sárkányszelídítője e kisregénynek álcázott novellában úgy beszél
gyászról, elengedésről, elfogadásról, hogy miközben ujjgyakorlatnak tűnik nem
egyszer, óhatatlanul összeszorul a torkunk és potyognak a könnyeink tőle. Ő így
gyászol. Ilyen egyszerűen, szűkszavúan, mesébe fojtva azt, ami máskülönben
kimondhatatlan. Fogalmam sincs, gyászol-e egyébként. Nem tudom, a mesébe oltott
fájdalom miből táplálkozik – de azt tudom, hogy Gaiman óta senkinél nem éreztem
ennyire egyértelműen: igen, így kell harcolni a minden sarokban ránk leselkedő
démonok ellen. Ilyen egyszerűen, szűkszavúan. Elfogadva azt, ami úgyis ránk
ugrik. Mosolyogva kitárni a karunkat és azt mondani neki: én kész vagyok
megbirkózni veled.
Borzasztó nehéz feladat megmutatni, milyen
az a veszteség. Mi az a veszteség.
Annak, aki olyan szerencsés, hogy még nem tapasztalta, csaknem lehetetlen. Lehetsz te
bármilyen empatikus, beleérző, érzékeny lélek, amíg nem élted át, fogalmad
sincs milyen az a tátongó lyuk a bensődben. Backman írásában érzem a potenciált,
hogy meg tudja mutatni – hogy taníthasson gyermeket, elfogadni az egyre
nehezebben hazataláló szülőt, nagyszülőt; hogy taníthasson felnőttet,
megbarátkozni a józan ésszel soha fel nem foghatóval. Hogy mind elveszítjük
egyszer a hazafelé vezető utat. Érzem a potenciált, mégsem tudok teljes szívvel
bízni benne, hogy nem lesz pusztába kiáltott szó: mert épp a veszteségeim
mutatták meg, mennyire értetlenül, elutasítóan, korlátoltan áll a külvilág e
veszteségekhez. Több Backman kéne, jóval több, hogy ilyen érzékeny írásokkal
felvehessük a harcot a másik fájdalmával szembeni közöny ellen.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése