Cheryl Strayed: Vadon

„Ez így nem volt rendben. Annyira kegyetlenül iszonyú volt, hogy […] elvették tőlem. Még csak gyűlölni sem tudtam rendesen. Nem adatott meg, hogy felnőjek és eltávolodjak tőle, hogy barátaimmal kritizáljuk, hogy szembesítsem olyan dolgokkal, amelyeket szerintem másképpen kellett volna intéznie, s hogy aztán idősebbé váljak, és megértsem, hogy mindig megtette a legtöbbet, ami csak tőle telt. […] A halála ezt a lehetőséget eltörölte. Engem is eltörölt. Ifjúkori pökhendiségem csúcsán állított le. Arra kényszerített, hogy azonnal felnőjek és megbocsássam minden […] hibáját, ugyanakkor örökre megtartott gyermeki sorban – életem azon a túlságosan korai ponton ért véget és kezdődött meg, ahol elszakadtunk egymástól. […] A foglya voltam, de közben ijesztően magányos is. Örökre megmaradt annak az üres edénynek, amit senki nem tud megtölteni. Nekem magamnak kellett újra meg újra meg újra megtöltenem.”

Sokáig (nagyon-nagyon sokáig) egyáltalán nem érdekelt ez a könyv. Sőt, kifejezetten taszított. Mérhetetlen mód irritálnak a „megyek bele a messzeségbe, hogy megtaláljam önmagam” jellegű történetek – függetlenül attól, hogy ezoterikus szósszal borítják-e nyakon őket vagy csupán felülnek egy divathullámra. Szar a házasságod? Menj világgá és jó lesz. Unod a munkád? Menj el a Caminora és találd ki magad. Nem tudsz mit kezdeni magaddal most, hogy kirepültek a gyerekek? Irány a legközelebbi túraösvény, majd az megmutatja az utat. Ahhh… Túl azon, hogy ezek jó része a szememben szimplán magamutogatás, az elmúlt évek tapasztalata pont azt mutatta meg, hogy az út sosem kint van a nagyvilágban, azt kizárólag belül találhatod meg, saját magadban. (Vegyük ki a képből a vallásos töltetű zarándokutakat – egy lapon sem illik említeni azzal a divathullámmal, amiről én beszélek.)

Hogy akkor mégis miért kísértem el Cherylt 1500 mérföldes túrájára a Pacifikus Túraösvényen? Hát persze hogy a gyászfeldolgozás miatt. Már megint (és még mindig). Amadea odapakolta a könyvet képzeletbeli polcán a Pia és a H, mint héja mellé – törvényszerű volt hát, hogy előbb-utóbb a kezembe ugrik ez is. És bár nem egy Héja (és nem is egy A mágikus gondolatok éve, ha már a gyászkönyveknél tartunk…) de nem is csalódás. Maximum egy egész picit.

Cheryl Strayed, a reménybeli írópalánta 22 éves, amikor elveszíti édesanyját – váratlanul, fájóan ismerős gyors lefolyású tüdőrákban. Noha kapcsolatuk nem volt felhőtlen, a megörökített gyerekkor a maga apátlanságával, átmeneti szállásokon tengődéseivel, hippi nevelőapjával és szétszórtságával fényévekre van az ideálistól, Cheryl élete a sértettségek és düh ellenére is kettétörik. Vagy épp azért. Olyan kiszámíthatatlan és kívülről soha, soha meg nem fejthető, miért reagálunk épp úgy szeretteink halálára, ahogy. Miért, hogy egy rendezett életű, boldog, támogató kapcsolatban élő nő, aki tizenéve önszántából vetette ki életéből az apját, egyszerűen kettétörik a halálhírétől és hosszú évek óta nem tud megbocsátani magának az elszalasztott évekért? Miért, hogy a friss házasságban élő Cheryl, aki előtt ott az egész élet, lecsúszott heroinistává válik és egyéjszakás kalandokkal űzi el magától a férfit, aki szeretné, miután meghal az anyja? Sosem tudjuk meg. Sosem láthatunk be a másik fejébe. Szívből irigylem azokat, akik két lábbal a földön, józanul túl tudnak lépni bármilyen veszteségen – és szívből gyűlölöm őket, amikor kioktatnak, hogy nekem is túl kéne. Nincs ilyen, hogy túl kéne. A gyásza mindenkinek a sajátja – és hiába hiszed, hogy te jobban tudod, nekem hogy kéne, nem tudod.

Szóval itt van ez a Cheryl, aki anyja halála után módszeresen teszi tönkre az életét. Nem fejezi be a főiskolát, fűvel-fával csalja férjét, aminek a vége előrelátható szakítás, alkalmi munkákból tengődik államról államra és heroinfüggővé lesz egy újabb „nagy szerelemnek” hála. És amikor már épp alig tudja kirángatni magát a gödörből a saját hajánál fogva, egy hirtelen sugallatnak köszönhetőn, nulla felkészültséggel, edzetlen és függőségtől gyötört testtel, felelőtlenül nekivág egy 1500 mérföldes túrának. Hát gratulálok.

Szerencsénkre Cheryl közepesen őszinte szerző – nem rejti véka alá szánalmas amatőrségét és rossz döntéseit. Egy határig. Mert arról például igen-igen keveset beszél, hogy milyen hatással volt a szervezetére a heroin – arról sem, hogy mivel járt, hogy két nappal a túra előtt még belőtte magát. Hangyányit hiteltelennek éreztem, hogy nem elvonási tünetek tömkelegével küzdött a túra első napjaiban. Sajnos hajlok arra, hogy ez nem valós szemérem - hisz amúgy elég nyíltan ír szexuális kicsapongásokról, testiségről, a túra mindenféle egészségügyi vetületeiről - hanem a popularitás oltárán feláldozott szál: ahhoz, hogy regénye megmaradhasson kissé kilúgozott és nagyon amerikai bestsellernek egy amatőr ám szívós túrázó útkereséséről, egyszerűen nem fért bele a drogért remegve tántorgás. És itt bicsaklik nekem egy kissé a történet: sajnos kiérződik, hogy Cheryl mennyire igyekszik őszintének, jófejnek, veledismegtörténhet-típusú szomszédlánynak mutatni magát. Kicsivel kevesebb tanfolyamon oktatott kreatív írás jót tett volna a végeredménynek.

Amúgy a könyv egyáltalán nem rossz, sőt – kifejezetten olvastatja magát, felváltva vált ki meghatódást és szörnyülködést, van néhány rendkívül jól eltalált eszmefuttatása és közben egyszerre szórakoztató és elrettentő képet nyújt a Pacifikus Túraösvényről. Tájleírásai gyönyörűek; a természetbe kicsapott városi lány rácsodálkozása és szenvedése a szabadban éléssel három hónapon át, esőben, hóban, sivatagi hőségben és magas hegyekben félelmetesen érzékletes; a csörgőkígyókkal, békákkal, hangyákkal, medvékkel és bikákkal átélt kalandok pedig kacagtatóan viccesek. Ahogy az útjába akadó túrázók többsége is. Jó olvasni, hogy miféle szolidáris kis közösségek alakulnak ki a túra különböző pontjain egymásba botló magányosok között, bár azt kissé túlságosan amerikainak éreztem (már megint) hogy ennek a lánynak tényleg szinte mindenki segíteni akart és rosszindulattal vagy a többi ember jelentette konkrét veszéllyel mindössze kétszer találkozott három hónap alatt.

A H, mint héja hatását jól illusztrálja, hogy az olvasása óta megveszek a ragadozó madarakért – abban biztos vagyok, hogy a Vadon után nem fogok megveszni a hosszútávtúrázásért. Mert bár tényleg rendkívül szórakoztató és érdekes, pont annyira filmszerű, hogy nagy részében azt éreztem, felülről nézem Cheryl túráját – ahelyett, hogy ott lennék vele a vadonban és a hátamon érezném Szörnyeteg súlyát. Távol maradt. Ami abból a szempontból jó, hogy így legalább megnézem a filmet. Ha igazán a bőröm alá mászott volna a könyv, biztos kihagynám.

Kiadó: Cartaphilus

Fordító: Gázsity Mila