Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve

Mikor Millie sétálni viszi a csizmáját a ház melletti parkba, a boltokba, vagy a tengerpartra, néha Sétáló Verset ír. Elkap két szót az izmos pártól, akik egymás mellett futnak (Azt mondta), három szót az anyukától, aki a babakocsiban a baba fölé hajol (Kéred a cumit?), meg egy-két szót attól az idős házaspártól, akik úgy fogják egymás kezét, mintha meg akarnák egymást tartani (különösképpen), és aztán a csöndet a lánytól, akin alig van valami (…), a legnagyobb a napszemüveg rajta, a fülébe zenét dugott, és arra koncentrál, hogy a combja húsos részét a cicijéhez emelje; és az ő arckifejezése, az a koncentrálás is a vers része.

Azt mondta

Kéred a cumit?

különösképpen

…

Ezt a részletet ízlelgessétek. Képzeljetek el hozzá egy vörös hajú hét éves kislányt, aki nem veszett el. Pontosan tudja, hol van. De mindenki elveszett körülötte, aki számít. Akivel „Kösd összé!-t” lehetett játszani, ahol Millie volt az Első Pont, a mamája a Második Pont, a papája a Harmadik Pont. Együtt kirajzoltak egy háromszöget. De a papája csatlakozott a Halott Dolgokhoz – Millie be is írta a könyvébe, ahol a Halott Dolgokat gyűjti, amiket látott. Olyan betűkkel, amik átütnek a túlsó oldalon. És egy nap a mamája ezt mondja neki az áruházban, az Irdatlan Bugyik mellett: „mindjárt jövök”. És Millie vár. Sokáig vár. Pontosan ott.

Amíg meg nem menti Karl, a Gépíró, aki szökésben van, az öregek otthonából, ahová bedugta a fia. Próbival karöltve menti meg, „aki” ugyan csak egy próbababa, de annak igen ügyes. Amíg nem segít a kislánynak Agatha Pantha, a nő, aki a férje halála óta csak rendreutasító módban kiabálni képes a járókelőkre a háza ablakából. Aki Millie miatt mégiscsak kiteszi a lábát megint, az emberek undorítóan álszent világába. Két nyolcvanéves indul a hétévessel, egy valószínűtlenül valóságos Ausztráliában anyukát keresni. Ahol vagy összefonódik a segítőkészség az érdekkel, vagy nem. Vagy kézen fogja a hazugság a lelepleződést, vagy nem. Ahol egyetlen dolog biztos, azon kívül, hogy egyszer mindenki meghal – egyetlen dolog, de az annyira biztos, hogy ki kell írni mindenhova, ahova csak lehet: „Itt vagyok, Mama!”

Nagyon, nagyon nehéz utat választott Brooke Davis, hogy feldolgozza a saját fájdalmát, hogy felkészítsen bennünket a magunkéra, hogy elmesélje (a szerelem mellett) a legfontosabb dolgot, ami ért, érhet, érni fog bennünket. Főleg azért nehéz ez az út, mert erre gondolunk a legkevésbé szívesen – és én is csak a fent idézett részlet, a Sétáló Versek után hittem el, hogy nem, nem játszik velem egy ilyen apropó mentén amolyan irodalmi gonoszjátékot. Nehéz téma a meghalásé, főleg a gyerek szemüvegén át, amikor rácsodálkozik; és az öreg szemében, ahogy rövidlátón mégis ráhunyorog. Nehéz a veszteségről úgy írni, hogy ne legyen se cukros, se sós, se banalitás, se attrakció – s lássátok: itt van a könyv, amelynek szemtelenül fiatal írója annyi szelíd csalást se enged magának, mint az új kedvenc: Fredrik Backman a maga léleksimogató meséiben; mégis, nemcsak a hitelét őrzi meg, de a figyelmem is. Bízd rá a magadét, olvasó. Vigyáz rá. Nem veszíti el. Nem feledkezik meg rólad. Olykor blazírt, máskor kicsit bizarr, a kedve hullámzik, mint az utazások ritmusa, de őrzi a figyelmed. Nem feledkezik meg rólad, ahogy Millie se felejti el kiírni utazása közben, busz- és vonatablakra a legfontosabbat: „Itt vagyok, Mama!”

Nehéz író-út, mondom; de olvasni könnyű. Ahogy ennyire őszintévé teszi a gyászt, két ennyire öreg, ennyire ügyetlen, ennyire kevéssé életre való, elpocsékolt életű lúzer által. Teljes emberek, nem szereted meg őket szőröstül-bőröstül: Karl teszetoszasága irritálni fog, Agatha erőszakos fájdalma nemkülönben. Olyan lesz a viszonyod hozzájuk, mint egy élő emberhez, csak ha egyszer elkezdted, nem tudsz majd nem figyelni rájuk. Olvasol, tudod, ez egy más viszonyrendszer – másképp figyelünk ilyenkor. Másképp tekintünk „körbe” – más szemén át: hol Agatha, hol Karl, hol pedig Millie szemén át; egy világba, amelyik a miénk is, tehát ahol a mellékszereplők is élnek. Élnek az odakent pár ecsetvonásba csomagolt valóság-ízű ellentmondásoktól. A veszteségektől, amik látszanak belőlük. Milyen furcsa: amikor elhittem, hogy a veszteséget szenvedőt tényleg a maga vesztesége érdekli a legjobban, már nem zavart, hogy a magam vesztesége fájt az olvasottban is. A másik elszalasztottjában a magamé. Hogy például adott pillanatban nem tudtam így figyelni, ahogy olvasom most ezt a regényt, arra, aki (éppen akkor) untatott. Nem tudtam így „olvasni benne”. Mert már nem untathat. Bár megtehetné…

Nehéz író-út, amin tisztességgel jár az író. Olvasni könnyű, megérteni Millie Bird furaságait, csak eszembe kellett jusson egynémely gyermekkori nézet – eszembe juttatta ez a könyv, milyen nehezen engedtem el kutyát, nézetet, álmot, önképet; s hogy talán el se kellett volna engedni. Vagy legalábbis: nem mindet. Vagy legalább azokat, amelyeket nem volt muszáj. Elengedni. Könnyű volt mindezt olvasni, hiszen elsősorban Millie-vel történik, csak másodsorban velem, hiszen velem az olvasás „történik”. Könnyű volt, mert a gyerek hangja minden porcikájában ott hordozta az emlékeim által hitelesített színeket. És nehéz. Nehéz volt aggódni, figyelni, összeszorult szívvel, hova vetődik a kislány, mit rajzol neki az íróbátorság. Könnyű volt megfeledkezni róla, hogy íróbátorság, hogy nem sors: annyira valódi íze van. Annyira valódi, hogy eszembe juttatta a valódi tartozásaim. Hogy amíg mondhatom, mondjam a magaménak, amit annyian (vének és kicsik is) nem tudnak már kinek mondani: „Itt vagyok, Mama!”

Kiadó: Libri
Fordította: Mesterházi Mónika