Sapszon Orsi Quintet: Találkozás (lemezbemutató koncert, BJC)

Olyan ambivalens viszonyom van ezekhez a dalokhoz! Egyfelől hatalmas szakmai rutinnal épített ihletépítmények, Fényes Szabolcs, Szenes Iván - vagy egy hatalmas lépéssel korábbról Eisemann Mihály - dalai. Össze vannak rakva, a fésületlenségeik is szándékosak, olyanok, mint a jól ondolált frizura, ha egy tincs kiszabadult, az is szándékolt (zeneszerzői-szövegírói) rafinéria. Van bennük munka – akárcsak az előadásukban. Hiszen csodálatos előadók énekelték ezeket a nagy ívű sanzonokat, popdalokat; szeretett táncdalfesztiválosaink például, egy korszak csillagai, szívszorítóan szépen – Kovács Kati, Cserháti Zsuzsa, a második popgeneráció legjobb „női torkai” ahogy olvasható róluk internet-szerte. Egyfelől. Mert másfelől ott van az egész irányítottsága, a fullasztó légkör, amiben létrejöttek, ahogy egy (több) elfojtás sajátos rekvizitumai, anakronizmusok a megszületésük pillanatától – hisz bizonyos rétegükben voltaképp pótszerek voltak a kor lüktetése által formált irányok helyett. Bizonyos nézetből ezek a dalok a visszanyesett bontakozások helyett propagált fogyasztási cikkek, a profizmus alatt a semmivel – túlírt, édelgő szövegekre szvingelődő légtérbe eresztett színes lufik. Bizonyos nézetből biztonsági játékok egy kultúra átpolitizált aknamezején – ez sem elfelejthető e produkciók kapcsán. Nem felejthető, akármennyire is átjárja az egykori hallgatókat a nosztalgia, a hallgatókat, akik e dalok felcsendülése idején voltak fiatalok…

Pont e bonyolult viszony miatt nem gondoltam, hogy ennyire könnyű kezdeni velük valamit. Mert Cseke Gábor és Fenyvesi Márton hangszereléseiben valahol a legjobb történik velük, ami történhet. Nagyon megkapó, ha az egykori melankólia új, élő, pont a megfelelő hangsúlyokkal (mondjam ki: szívvel) mért feldolgozást kap. Megragadó, ha például kellő arányban játszik az irónia a dallal, az egykori dallamív alá Czirják Tamás játéka által odaperdülő dobokban; ha Kiss Benedek bőgő- és basszusgitár-játékának odatett fegyelmezetlensége alól bújik ki a zongora, a gitár; s ha időnkénti elvadulásaikból is mindig gyönyörűen visszaszelídül az egykori dallam. Ha azt érzem, megtisztelik a szüleim egykori kedvenceit azzal, hogy újrahangszerelik őket. Vagy másfelől nézve, ha az áthangszerelés által egy pillanatig sem érzem úgy: az örökzöld csak a jazz boldog és játékos magamutogatásának jelentett jól megragadható apropót. Arányérzék és szeretet van ezekben az új hangszerelésekben – élvezet volt hallgatni kifelé az öregeket, akiknek az „eredeti” is sokat jelentett, mennyire jól esett nekik az este!

És élvezet volt hallgatni ebben az „újraszervesülő” zenei környezetben Sapszon Orsi énekét. Néha úgy éreztem, nincs eléggé elől – a Cseke Gáborral és Fenyvesi Mártonnal előadott kettősök alatt úgy tudott élni a megnyíló térrel. A két duó alatt kihallatszó finomságok a teljes hangzásba olykor belevesztek, pedig ez a szépen árnyalódó szoprán nyilván ott is ugyanúgy kinyílt.  Sapszon Orsi zenével átitatott családból hatalmas kultúrával érkezett a színpadra – ahol tényleg nem akármilyen kihívásnak tett eleget azzal, hogy miközben hallgattam, egy pillanatig sem jutott az eszembe méricskélni az egykori előadók, a popzene egykori pacsirtáinak előadásához az övét. Erre egyszerűen nem hagyott bennem helyet az összhang, amit a zenészekkel felépített. Nyilván nem mindenhol úgy, ahogy szerették volna – néha ilyesmit olvastam le az arcáról. De azt hiszem ez is alkati kérdés, hogy valaki elégedett-e a maga vállalásainak teljesülésével, vagy soha nem teljesen – mintha Sapszon Orsi inkább az utóbbi módon hajszolna valamiféle teljeset és hibátlant.

Miközben azért hallatlan bátorsággal nyitotta ki a színpadot, amikor egy dal erejéig felhívta a családtagjait egy öt szólamú a’capella előadásra – bensőséges, meghitt gesztus volt, amelynek szerintem nem is kell feltétlenül „hibátlanul” szólnia. Köszönöm szépen az élményt és mindenkinek szívesen ajánlom a figyelmébe a Találkozást, a megjelent lemezt – akik ismerték és szerették az egykori örökzöldeket, azoknak értelemszerűen ezért, akik soha nem hallottak róla, azoknak pedig azért, mert egy remekül hangszerelt, ihlettel előadott jazzlemezt hallhatnak. Az a jövő zenéje, hogy Orsiék merre indulnak tovább, a feldolgozások, vagy saját dalok felé – de meg kell mondjam, bármelyik variáció érdekel…